Tizenhetedik Fejezet - 'Itt az idő'

SZIASZTOK!

Na ennyit arról, hogy időben hozom a fejezeteket. Mondjuk nem késtem olyan sokat, csak egy napot, de most lettem készen. És igazából az volt a baj, hogy kicsit megakadtam, nem nagyon tudom, hogyan folytassam a történetet. Vagyis megvannak a részek, hogy mit szeretnék ettől a sztoritól, de a már kitalált mozzanatok között hatalmas a tér, rengeteg idő telik el, és attól félek, hogy ha mindent leírnék, unalmassá és vontatottá válna az egész. Éppen ezért kezdek afelé hajlani, hogy lesznek kisebb-nagyobb ugrások az időben, hogy haladjak a történettel. Remélem, ez nem fog titeket zavarni, higgyétek el, muszáj lesz, különben ti sem fogjátok élvezettel olvasni. 

Most viszont itt az új rész, amit nagy nehezen kipréseltem magamból, szerintem nem lett nagy szám, nem sok dolog történik benne. Azért próbálok majd tartalmasabb fejezeteket hozni. :) Jó olvasást!

Bridget S.

___________________________________________________

"The power of love"

- És aztán hozzám vágta, hogy utál – fejezem be a mesélést. A torkomat ismét marni kezdik a könnyek, de nem engedem meg magamnak, hogy sírva fakadjak. Inkább beleiszom a teába, míg azt várom, hogy Cinna feldolgozza a hallottakat, és válaszoljon.

Egy pillanatra elgondolkodik, végül rám néz, és felsóhajt. - Biztosan nem gondolta komolyan – vigasztal kedvesen. - Mindkettejüknek nehéz lehet ez a dolog. Portiának, és Zimonnak is. Idővel megbékélnek, ne aggódj.

- De mi van, ha nem? - fakadok ki. - Portia a legjobb barátnőm, és éppen terhes, és teljesen szét van esve, és nincs mellette senki. Az lenne a dolgom, hogy megnyugtassam, hogy minden rendben lesz, ehelyett mit csinálok? Mindent tönkreteszek! - Minden igyekezetem ellenére egyetlen könnycseppnek sikerül kibuggyannia, de olyan lassan gördül le, hogy szinte észre se veszem.

Cinna lassan elvigyorodik, míg az arcomat fürkészi. Ezt nem tudom mire vélni.

- Most meg mi van? - szipogom. Nem is tudom, hogy jólesik-e most őt így látnom, mert természetesen szeretem, mikor jókedvű, de jelen pillanatban sokkal jobban szeretném, ha megfogná a kezemet, ha megölelne, és addig nem is engedne el, míg teljesen meg nem nyugszom.

- Semmi – rázza meg a fejét. A vigyor lassan mosollyá szelídül, aztán megint felsóhajt, és elém térdel, hogy hozzáférjen az arcomhoz. - Csak annyi – magyarázza, miközben két ujja közé fogja az államat, és egy zsebkendővel finoman letörli a könnyeimet -, hogy annyira kétségbe vagy esve. Képtelenség így megvigasztalni.

- Azért kösz, hogy megpróbálod – felelem, de a következő pillanatban már el is felejtem, amit mondtam, mert minden idegszálammal arra koncentrálok, nehogy leleplezzem magam ezzel a rémes remegéssel.

- Ó, igazán nincs mit – nevet fel halkan. Aztán feláll, én pedig az arcomhoz nyomom a forró bögrét. - Mindenesetre megpróbálok majd beszélni Zimonnal – teszi hozzá.

- Oké – préselem ki magamból.

Mintha csak vezényszóra történne, hirtelen összenézünk. Megint eláraszt ez a viaszos érzés, de meglepve tapasztalom, hogy most más... Ez valami olyasmi, mint amikor egészen biztosak vagyunk abban, hogy az illető, akinek belenézünk a szemébe, sosem okozna nekünk fájdalmat. Legalábbis önszántából nem, úgy, hogy tud is róla.

- Ne légy ilyen szomorú, kérlek – mondja halkan.

- Miért ne?

Halvány mosoly játszik az ajkain, ahogy válaszol: - Az én kedvemért.

A következő héten minden nap lejátszok a fejemben egy filmet. Arról szól, hogy rövid időn belül minden rendbe jön: kibékülök Portiával és végre anyámmal is, valamint Portia Zimonnal is egyenesbe jön. Csak reménykedem és reménykedem, naphosszat bámulom az esőcseppeket, amik leperegnek az ablakomon, és sokszor gondolok arra is, hogy talán jobb lett volna mégis – minden viszontagság ellenére – elfogadni azt az állást annál a fura fickónál az iskolában. Akkor legalább lenne mit csinálnom, de így...!

Az idő olyan nagyon, nagyon lassan telik. Valahogy semmi sem foglal le, kattog az agyam. Előfordul, hogy valami csoda folytán ott ragadok a tévé előtt, de akkor is csak azért, mert látok benne értelmes dolgot. Általában a győztesekről van szó a híradásokban, de előkerült már a Nagy Mészárlás témája is. A Nagy Mészárlást huszonöt évente rendezik meg, és annyi a lényege, hogy ilyenkor mindig nagyobb a felhajtás a Viadal körül, meg a játékmesterek általában valami plusz dologgal teszik még "izgalmasabbá" a dolgokat.

Hirtelen eszembe jut valami, és már nyúlok is a telefonomért. Plutarch. Talán ő nem utál, hátha tudok vele beszélni egy kicsit, és megtudhatok valamit anyámról. Lehet, hogy nem felhőtlen a viszonyunk, de azért mégis csak az anyám, ezért érdekel, hogy mi van vele.

Ráérősen keresem ki Plutarch nevét, aztán kihangosítom a telefont, és a számat rágcsálva törökülésbe helyezkedem a kanapén. Elég sokáig csöng, mire végre felveszi.

- Plutarch? - kérdezek rá, hogy biztosan ő-e az.

- Igen – válaszolja. Hallom a hangsúlyán, hogy mosolyog. - Jó újra hallani a hangod, Rox.

Erre már én is elvigyorodom, és a lelkem hirtelen megkönnyebbül. Talán a tudattól, hogy nem haragszik rám. - Mi újság felétek?

Egy pillanatig hallgat, aztán mesélni kezd. - Nem sok. Az utóbbi napokban kevesebbet voltam itthon, tudod, a Viadal miatt.

- Á, a Viadal – bólintok egy hatalmasat. Eszembe jut, hogy mi történt az arénában töltött utolsó napon, és elszorul a torkom. Mekkora kiszúrás volt! - Nem akarok belemászni olyasmibe, ami nem rám tartozik, de... nem volt baj? Mármint érted, amiatt, hogy ketten lettek győztesek.

Plutarch vontatottan felsóhajt: szinte látom magam előtt, ahogy megvakargatja a tarkóját, és máris tudom, hogy veszélyes vizekre eveztem.

- Nos... eleinte eléggé nagy kavarodás volt, de aztán minden rendbe jött.

Tudom, hogy valami nem stimmel, nem mond igazat. Nem jött rendbe minden, baj van, még ha nem is közvetlen. Mivel egész jól ismerem Plutarchot, és úgy ahogy kedvelem is, veszem a bátorságot, és megadom magamnak az engedélyt, hogy a mély vízbe lökjem.

- És őszintébben?

- Ennyi – mondja tömören. - Tényleg.

Felsóhajtok. - Nem vagyok hülye.

- Nem szabadna belemásznod ebbe – feleli egy kicsit talán indulatosabban a kelleténél.

- Veszélyes? - húzom össze a szemöldökeimet. Érdekel a dolog, de tudom, hogy nem fogja elmondani, ettől pedig ideges leszek. A pilláim csak úgy verdesnek.

- Igen.

- Na látod – motyogom. - Mondtam, hogy nincs minden rendben.

- Roxanne, ez nem a te dolgod – jelenti ki határozottan. - Ne mássz bele.

Attól félek, hogy mindjárt lecsapja a telefont, miközben még nem is szedtem ki belőle azt, amit igazán akartam, így hát megadom magamat a ténynek, hogy semmit sem fogok megtudni a dologról.

- Oké, oké. - Hosszú sóhaj hagyja el az ajkaimat, és hátravetem a fejem. Míg engedem, hogy a tekintetem a plafonon szaladgáljon, rászánom magam a következő kérdésre. - És anyával mi van?

- Készül az esküvőre.

Hirtelen nagyon rossz érzésem támad, és nem tudom, hogy azért, mert Plutarch hangja még mindig olyan súlyos, mint az előbb, vagy pedig azért, mert nem azt mondta, hogy anyám sokat gondol rám, és szeretné, ha újra beszélnénk.

- Tényleg... - Úgy teszek, mint akinek a meglepettségtől olyan érdes a hangja, de közben saját magammal küszködöm. - Az esküvő. Megvan már a pontos időpont?

- Október 22 – mondja Plutarch. Aztán, mint egy mellékesen, hozzáteszi: - Remélem, addigra kibékültök.

- Ezt én is remélem – szorítom össze a szemeimet.

Csak azt hallom, ahogy Plutarch szuszog, aztán egyszer csak megszólal:

- Tudod, szerintem igazad volt abban, amit az Aratás napján mondtál Sinettnek. A Viadalon néha tényleg... kegyetlen dolgok történnek.

Mindig, javítom ki magamban, de természetesen nem ezt válaszolom. Egy kicsit meglepődöm azon, amit mondott, hiszen elvégre csak játékmester, csak a Viadalokból él, és csak hozzájárul ahhoz, ami ott történik a kiválasztottakkal...

- Kár, hogy ő nem így gondolja – mondom végül.

- Előbb-utóbb be fogja látni, ne aggódj.

Halkan felhorkanok. Nem, nem fogja. Anyám túl büszke ahhoz, hogy belássa: igazam volt. Ha újra szóba is áll majd velem, úgy fog tenni, mintha semmi sem történt volna.

Már szólni akarnék, mikor egyszer csak csöngetnek az ajtón. Összeráncolt szemöldökökkel fordulok a bejárat felé - hiszen nem várok vendéget -, majd míg felállok, hogy kinyissam, elköszönök Plutarchtól. Van egy olyan érzésem, hogy örömmel teszi le a telefont. Biztos dolga van.

Lenyomom a kilincset, aztán kitárom az ajtót, és Portia áll előttem. A két keze ujjait összekulcsolja maga előtt, és lefelé lógatja a fejét. A szemöldökei és a frufruja alól pislog rám, elég elgyötörtnek látszik.

- Szia – üdvözlöm kedvesen. Nem pontosan tudom, hogy haragszik-e még rám, így egy pillanatra megijedek, hogy talán nem volt jó ötlet így beszélni hozzá, de mikor felemeli a fejét, és látom, hogy könnyek csillognak a szemeiben, megváltozik a véleményem.

- Heló. - A hangja reszket. Az ajkát kezdi rágcsálni, és idegesen szorongatja az ujjait.

- Gyere be – mondom hirtelen.

Portia habozik egy másodpercig, aztán végül belép. Becsukom az ajtót, és megállok vele szemben. Lassan ölelem át, de nem ellenkezik: erősen magához szorít, és a hajamba fúrja az arcát. Egy darabig csak csöndben sír, végül aztán megszólal.

- Annyira sajnálom – suttogja.

- Én is.

- Olyan ronda dolgokat vágtam a fejedhez...

- Nem tehetsz róla – vigasztalom halkan. - Minden összejött, és túl sok ez az egész. Nem csak neked, de Zimonnak is, és... nekem is.

- Egyik sem volt igaz! - Portia elhúzódik tőlem, megtörli a szemeit, és kétségbeesetten kezdi fürkészni az arcomat. - Ugye tudod?

- Persze, hogy tudom – mosolyodom el.

Leülünk a kanapéra, és míg a barátnőm megnyugszik, csinálok két teát. Aztán beszélgetni kezdünk. Úgy beszélgetünk, mint régen, vagy talán inkább úgy, mint még soha. A szavak csak úgy folynak mindkettőnkből, mintha nem is egy másik embernek, hanem önmagunknak beszélnénk. Tökéletesen megbízom Portiában, így beszámolok neki a Cinnával kapcsolatos érzéseimről is, ő pedig azt meséli el, hogy miután távozott a parkból, az anyjához rohant, és elmondta neki, hogy terhes.

- Egész jól fogadta – iszik bele a teába. - Apám még nem tud róla, de anya biztosított róla, hogy mindenben támogatni fognak.

- Én mondtam – bólintok hatalmasat.

- Igen – nevet fel halkan -, te mondtad. - Aztán hatalmasat sóhajt, és az ölébe ejti az egyik kezét. Egy darabig bámul lefelé, majd a hasára simítja a tenyerét, és oldalra húzza a száját. - Arra gondoltam, hogy... szóval, hogy igazából én még el sem hiszem ezt az egészet. Hogy lesz majd ezután? Terhesen fogok bejárni az egyetemre? Lesz egy gyerekem... - A végén ismét felsóhajt, leteszi a teát, és a tenyereibe temeti az arcát.

Én meg csak nézem és nézem, és azon gondolkodom, hogy mennyire igaza van. Előtte az egész élet, olyan fiatal, ráadásul Isten adta tehetség, erre itt ez a terhesség. Egy gyerek nagy felelősség, én pedig ismerem Portiát, és tudom, hogy néha még magár sem tud vigyázni. Erre pedig maga a baba a legjobb bizonyíték.

- Figyelj – kezdem halkan. - Anya leszel, Portia. Ezután minden máshogyan lesz majd, de én végig itt maradok melletted, és segíteni fogok, amiben csak tudok, rendben?

Felemeli a fejét, majd a szemembe néz. Látom rajta, hogy ismét sírni fog, de még mielőtt eleredhetnének a könnyei, kinyúlok felé, és átölelem. Finom illatú, drága parfüm kúszik az orromba. Lehunyom a szemeimet. A régi időkön gondolkodom, míg Portia hajtincsével babrálok, és engedem, hogy a eláztassa a vállamat. A sötétben újra látom azt a napot, mikor először találkoztunk. Aztán elözönlenek az emlékek: a pénteki első órák, az ebédszünetek, a hatalmas udvar, a vásárlások, és mikor kipróbáltuk a vidámparkban a hullámvasutat. A rengeteg együtt töltött nap, az órák és a percek, meg minden más. Együtt nevettünk és együtt sírtunk: az utóbbi három évben majdnem mindent együtt csináltunk. Most sem lesz ez másképp...

A furcsa, kellemetlen érzéstől, ami hirtelen önt el, szétrebbennek a csodás emlékek, és a helyükön üres, kitöltetlen, fekete űr marad. Úgy érzem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Az emlékek lassan halvány derengéssé lágyulnak, és egyre messzebbre szállnak.

- Látod őket? - Portia elfordítja a fejét, így most a halántéka nyugszik a vállamon.

- Azt hiszem, már nem – suttogom.

- Én sem. Szerinted új fejezet kezdődik?

- Elképzelhető.

Lehetséges, hogy itt az ideje annak, hogy valóban felnőjünk?