Negyedik Fejezet

Drága Olvasóim!

Ki tudja, hányan vagytok pontosan, de ettől függetlenül szeretnék nektek kellemes nyarat kívánni! Élvezzétek ki a szabadságot, ne felejtsetek, de (írók) írjatok, olvassatok sokat, és épüljetek a szabadidőtökben is. 

Mikor ezt a bejegyzést megkapjátok, én már valahol messze járok. Nem, nem megszöktem, csak nyaralni mentem. Szombaton (07.06) jövök haza, addig pedig itt van ez a rész. Remélem, pár kommenttel, és sok-sok pipával vártok majd vissza. 
Valamint van egy fontos bejelenteni valóm: mostantól nem részleteket fogok hozni, hanem teljes fejezeteket, DE ez a rész még nincsen meg egy fejezetnyi. Ez azt jelenti, hogy hetente fog érkezni az új rész (szerintem szombatonként), és teljes fejezet-hosszúságúak lesznek. Más blogok is így csinálják, és szerintem ez beválik.

Szóval még egyszer: happy Summer Time, and may the odds be ever in your favor!

Bridget

______________________________

- Köszönöm – bólint egyet, aztán a választékot jelző világító táblákra néz. - Mit kérsz?

- Hogy érted? - szaladnak össze a szemöldökeim.

- Nem emlékszel? Tegnap meghívtalak egy ebédre – emeli fel egyik tenyerét, melyen halványan még mindig látszanak a telefonszámomat alkotó számok. - Jó erős tintát használsz – mosolyog rám.

- Óóó... - harapok az ajkamba. - De az csak vicc volt...

- Hát, most már mindegy – vonja meg a vállait. - Szóval?

Én is a táblákra nézek, és egy perc keresgélés után sikerül döntenem. - Egy turmixot kérek. - Aztán gyorsan hozzáteszem: - De csak ha tényleg komolyan gondolod.

- Tényleg komolyan gondolom – mondja. - Nem zavar, ha veled tartok? - Lopva oldalra néz, mire elvigyorodom, és alig tudom tartóztatni magamat, nehogy felnevessek. Úgy látom, menekülőre fogta.

- Dehogy – rázom meg a fejem. - De tudnod kell, hogy nem leszek képes visszaverni a rajongóid támadását – nézek fel rá, miközben drámaian kihúzom magamat.

A kezeim között görgetem a turmix műanyag poharát, és Cinnával együtt Portiát várom. Szokásához híven késik egy kicsit, de aztán befut. Mikor meglátja a fiút, gyanakodva rám néz, én meg elvigyorodom.

- Sziasztok- huppan le Cinna mellé. Nem néz fel, csak elővesz a táskájából egy magazint, és elkezdi nézegetni szendvicsevés közben.

Megbököm a lábammal az asztal alatt, de semmit sem reagál. Úgy tesz, mintha nem is vette volna észre, ez pedig nem sok jót jelent. Összevont szemöldökökkel mered az újságba, de én tudom, hogy nem olvassa. Talán az zavarja, hogy Cinna is itt van? Portia nem az a sértődős fajta, és irigykedni sem szokott... Azonban más oka nem nagyon lehet, mert mikor elváltunk, még egész jól volt. Egyszóval fogalmam sincsen, hogy mi baja, és nem éppen megfelelő az alkalom arra, hogy megkérdezzem tőle.

- Ez így nem is jó – mordul fel egyszer csak. Cinnával egyszerre nézünk rá: előkap a táskájából egy filctollat, lerántja a kupakját, beállítja a színt feketére, és elkezdi satírozni az újságot. Összeszaladnak a szemöldökeim.

- Mit csinálsz? - kérdezem, ahogy lassan áthajolok az asztal fölött, hogy jobban lássam.

- Hülyeséget ír a magazin – motyogja, majd beleharap a szendvicsébe, és strasszkövekkel díszített halántékát megtámasztja egyik tenyerén. - Az ilyen alakúaknak nem áll jól a szűk szabás. És Michella szeméhez se megy a piros.

Cinnára nézek, aki beleiszik az üdítőjébe, aztán összehúzza a szemeit, és belemered Portia magazinjába. Tiszta komoly, ahogy tanulmányozza a ruhákat. Szinte látni, ahogy a fejében végigzongorázza az összes létező színt, szabást és összeállítást, aztán kiválasztja, hogy melyik lenne a legjobb. Egy pár pillanatig csöndben figyeli, ahogy Portia dolgozik a filccel, aztán mikor ő befejezi, maga is az újságért nyúl.

- A nyaka is túl magas – fogja a kezébe a filcet. Középre húzza a magazint, és pár vonallal felvázolja, hogy mire gondolt az állítólagos magas nyak helyett.

- És ujjak sem kellenek – bólint rá Portia. Ismét a kezébe veszi a filcet, hogy belerajzoljon az újságba.

- Húzd össze a derekát – mondja Cinna, aztán szélesen elmosolyodik, mikor a barátnőm végez az átalakítással.

- Ijesztőek vagytok – kotyogok közbe vigyorogva. Cinna csak mosolyog, de Portia már kész is van a válasszal.

- Te nem értesz ehhez – forgatja a szemeit, aztán felkapja az asztalról az újságot, és az orrom alá nyomja. Michella Snowot, Snow elnök lányát látom, amint erőltetetten vigyorog egy fekete színű, bő ruhából – ami, valljuk be, tényleg nagyon szépre sikerült.

- Hmm, nem is rossz. - Megfordítom a magazint, hogy megnézzem a címlapját. Nem tévedtem, ez tényleg a Capitol Couture. Portia nem is olvas mást, csak ezt. Az elején Effie Trinket pózol halványlila selyemruhában. - Vajon megint a Tizenkettedikhez fogják beosztani? - adom át a barátnőmnek az újságot.

- Effie Trinketet? - kérdez vissza. - Elképzelhető. Nem csodálkoznék rajta... Mondjuk elég híres, szóval nem értem, miért mindig a Tizenkettedikbe kell mennie...

- Lehet, hogy pont ezért – vonja meg a vállait Cinna. - Hogy emelje egy kicsit a színvonalat.

- Ó, ha már itt tartunk – kezdek dobolni az ujjaimmal az asztalon -, melyik körzetet fogod választani?

- Még nem pontosan tudom. - A fiú az üdítőt bámulja, és a száját húzogatja. - Rengeteg ötletem lenne a Második és a Hetedik Körzethez, de Kalóz a Gyűlés után azt mondta, hogy ezt is hétfőig kell kiválasztanom.

- Nem kéne mennünk? - kotyogja közbe Portia. Összevont szemöldökökkel bámul rám, és én pontosan értem, hogy mire céloz. Nem kéne mennünk, hiszen nem vagyunk időhöz kötve, de ő szívesen menne.

- De – állok fel egy hatalmas sóhaj közepette -, azt hiszem, jobb lenne, ha elindulnánk, mielőtt még leszakad az ég. - Abban a pillanatban, hogy ezt kimondom, az arcomra esik az első esőcsepp. Portia kihasználja az alkalmat, hogy minél hamarabb összepakolhasson: villámsebességgel dobja a táskájába a filctollat, a magazint, és a maradék szendvicset.

Elköszönünk Cinnától - aki szintén indul, csak pont a másik irányba -, és az egyetem kapuján kilépve utunkat vesszük, hogy levadásszunk pár ruhát keddre.

- Merre akarsz menni? - kérdezi Portia, miközben a fejünk fölé tartja valahonnan előkerített esernyőjét. A hangja már sokkal vidámabb és felszabadultabb, mint volt.

- Hmm... Nem is tudom. Mit szólnál a Sedlayn-hoz? - vonom meg a vállaimat.

- Megnézhetjük – bólint rá. - De abba a pici butikba is mindenképpen be kell mennünk, ami ott van a sor legvégén.

Három órán keresztül járjuk a boltokat. Mindegyikben felpróbálunk legalább négy-öt ruhát egy csomó különféle kombinációval, de természetesen az én tetszésemet egyik összeállítás se nyeri el. Portia szinte azonnal talál magának egy megfelelő, kék-zöld darabot, ami tényleg csodásan áll rajta. Szerinte nekem azért nem tetszik egy ruha sem, mert túl válogatós vagyok. Lehet, de akkor sem fogok olyan cuccban megjelenni a bálon, amiben nem érzem jól magam.

- Gyere már – rángat ki a boltból Portia -, még megnézzük azt a butikot is, amit én mondtam. Ha ott sem találsz semmit, majd nálam kerítünk neked valamit.

Ez kicsit megnyugtat, de mikor belépünk az alig öt négyzetméteres helységbe, és meglátom a ruhát, még a maradék aggodalmam is elszáll.

- Nekem ez kell – ragadom meg. Enyhén átlátszó, fekete és rózsaszín flitterekkel kivart, kicsit térd fölé érő, szűk egyberészes ruha.

- Nem rossz – ismeri el Portia is.

Miután kifizetem a darabot, még veszünk kék, zöld, rózsaszín és fekete lemosható festéket a hajunhoz, beszerzünk pár ékszert, díszt, stasszkövet és körömlakkot, aztán a nap lezárásaként beülünk egy kávézóba kicsit beszélgetni.

- Holnap anyudékhoz mész, nem? - kérdezi a barátnőm, miközben beleiszik narancsos kávéjába.

- Pontosan – sóhajtok fel.

- Nem nagyon akaródzik, mi? - néz rám együttérzően. Mikor megrázom a fejemet, átnyúl az asztalon, és megfogja a kezemet. - Ne már, Rox! El sem tudom képzelni, hogy milyen lenne a saját életem az anyám nélkül. Miért nem békültök ki végre? Sokkal könnyebb lenne.

- Nem, ez nem... ez nem olyan. Mi állítólag sosem vagyunk összeveszve, csak éppenséggel anyám mindig talál valamit, amibe beleköthet. Teljesen kikészít. Beszélünk egymással, meg minden, de folyamatosan azon parázom, hogy vajon mikor fog mondani valami olyat, ami majd jól odavág. - Megkavargatom a szívószállal a kávémat, és az asztalnak szegezem a tekintetemet. - Fenntartja a látszatot, hogy minden rendben, és csak velem van a baj... Ez pedig rosszabb, mintha még beszélőviszonyban sem lennénk.

- Na és az a Plutarch fickó? - próbálkozik Portia. - Ő mit csinál, mikor ott vagy náluk?

- Plutarch más tészta. Vele lehet normálisan dumálni. - Eszembe jut, mikor hangosan felröhögtünk egy ilyen kávézóban, és elmosolyodom. Anyám az utolsó személy egész Panemben, akivel ezt meg lehetne csinálni. - És ő anyával is szót ért.

- Miért nem kérsz tőle tanácsot? - hangzik a lehetőség.

- Na ne már – horkanok fel. - Csak nem fogok a saját anyám élettársától rokonkapcsolati tanácsokat kérni...

- Akkor mondjuk beszélgessetek.

- Szoktunk beszélgetni.

- Akkor...

- Jaj, Port... - simítom hátra a hajamat. - Nézd – kapom el a tekintetét -, igazán köszönöm, hogy próbálkozol, de az, hogy hányadán állok anyámmal, nem rajtam, és nem is rajtad múlik. Majd ha ő úgy dönt, hogy képes embernek nézni, akkor megváltoznak a dolgok. De amíg nem... addig nincs mit tenni.

Portia hallgat pár másodpercet, aztán a keze közé fogja az ujjaimat, és bágyadtan elmosolyodik. - Oké... Csak annyira rossz látni, hogy ennyire nem jöttök ki... Azért remélem, még egyben visszakaplak hétfőre.

- Ezt én is remélem – nevetek fel.