Legkedvesebb olvasóim!
Újra itt vagyok, egy újabb csütörtökön, egy újabb hét vége felé. Bevallom őszintén, ezt a fejezetet nagyon furcsa volt megírni, mert olyan régóta érlelődik már a fejemben... Aki volt már így az írásban egy-egy fejezettel, az tudja, mire gondolok. Mintha egy "álom" válna valóra, legalábbis valami hasonló. Ez a jelenet, ami a fejezet felénél történik, és minden az után lévő szó egy pontot alkot a sztoriban, és ez az egyik olyan pont, ami a csontvázát képzi az egésznek. A többi "töltelék", ha szabad így fogalmaznom, mind apróság, de ez egy nagyon fontos, meghatározó rész, szóval mondom, különleges a fejezet - ezen kívül pedig eszméletlenül kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd róla!
És most még megköszönném nektek a visszajelzéseket és a feliratkozásokat, köszönöm, köszönöm, köszönöm! <33
Szeretettel: Dorine Osteen
________________________________________
Kellemes mosoly ül az arcomon, ahogy az elsuhanó tájat
nézem.
Sosem rajongtam különösebben a klasszikus
dallamokért, de most kiválóan illenek a hangulatomhoz, és hála
anyámnak, a kocsi egész terét betölti a zongora és a hegedű
hangja. A Kapitóliumban csak nagyon kevesen hallgatnak ilyesmit –
anya közéjük tartozik. Sosem szól más a lejátszóból, csak
klasszikus. Egyszer sem próbáltam ezen változtatni: úgy voltam vele,
hogy ez is csak erősíti azt a tipikus életérzést, ami akkor vesz
körbe, mikor anyámmal vagyok.
Azonban ma egészen különös ez a helyzet. Ugyan egy
kicsit még szorongok, ha oldalra nézek és megpillantom a szigorú
homlokot, de megnyugtat a tudat, hogy a teljes mai napot az vele töltöttem, és egyszer sem szólalkoztunk össze. Sőt, az ebéd
igazán szórakoztató volt, mindenféle személyes dolgokról beszélgettünk, anya beleevett a sütimbe, aztán szórakozottan
megjegyezte a pincérnek, hogy csodálkozik rajta, hogy egy ilyen
helyen csak ennyi csokit öntenek a süteményre. Szóval mindent
összevetve úgy érzem, valami tényleg megváltozott benne. Valami,
ami jó irányba viszi, és aminek én nagyon örülök.
- Mit gondolsz, beiktathatnánk még pár ilyen napot?
- szól egyszer csak.
Oldalra fordítom a fejem, a halántékomat az
ablaküvegnek nyomom, és mosolyogva bólintok egyet.
- Igen, az remek lenne – válaszolom.
És így is történik.
Az életemnek ezt szeptemberi hónapját három dolog
tölti ki: Portia és a gyereke, anyám és az esküvője, valamint
az egyetem és a vizsgákra való készülődés. Másra nem nagyon
jut időm, amit nem is bánok. Attól tartok, ha lennének szabad
perceim, az érzéseim teljesen felemésztenének. Így viszont, hogy
az időm ki van töltve, mindennap új feladatok és helyek várnak
rám, egész könnyűnek látom az életet. Sőt mi több, boldognak.
Úgy érzem, nem is lehetne szebb, hiszen minden sínen van. Portia
jól boldogul a terhességével, már biztosan tudjuk, hogy fiú
lesz, Zimonnal a névválasztáson gondolkodnak, valamint azon, hogy talán nem ártana összeköltözniük. Ebbe én egy
kicsit belekötöttem, és azzal védtem az érveimet, hogy mielőtt
még valami komolyba vágnának, nem ártana megpecsételni a
kapcsolatukat – mondjuk házassággal. Portia tudja rólam, mennyire
konzervatívak a nézeteim ezen a téren, de Zimon nem, rendesen ki
is akadt. Hatalmasat röhögött az ötletemen, és azt mondta, hogy
pecsétnek ott a gyerek, éppen elég indok arra, hogy együtt
maradjanak. Persze a barátnőm savanyú "Mi ez a hozzáállás?"
kérdésére már nem volt ilyen frappáns válasza.
Aztán ott van anyám, aki – amint már említettem –
csodás úton halad afelé, hogy kiváló legyen a kapcsolatunk.
Majdnem minden nap felhív, órákon át tudunk beszélgetni. Úgy
érzem, most pótlunk be mindent, ami az elmúlt tíz évben
elveszett. Persze ilyen csevegések alkalmával sok szó esik a
vészesen közeledő esküvőről is: anya kikéri a véleményemet,
folyton arról kérdezget, hogy szerintem mi illene ehhez vagy ahhoz
a színhez, mintához. Ilyenkor általában azt felelem neki, hogy
nem értek az ilyesmihez, erre van az esküvőszervezőjük, mire ő
azt feleli, nem bízik abban a férfiban, és különben is, én
vagyok a lánya, az én ízlésem mindenképpen közelebb áll hozzá,
mint egy vadidegené.
Végül pedig az egyetem, és a rám váró vizsgák.
Ugyan néha úgy érzem, nem vagyok képes leülni és magolni a
boldogságtól, amit érzek, de végül mindig sikerül rászánnom
magam, mert tudom, hogy ha túl leszek a vizsgákon és jól
teljesítek, tényleg felhőtlen lesz az örömöm.
Így élem a napjaimat, néha úgy érzem, tényleg a
föld felett járok pár méterrel.
Egyszerűen minden olyan tökéletes. Még az sem zavar
különösképpen, hogy úgy látszik, Cassy idén mindent bevet
annak érdekében, hogy meghódítsa azt a személyt, aki nekem
olyannyira fontos. Annak pedig, hogy nem aggódom, egyetlen oka van:
biztosra tudom, hogy Cinnának is agyára megy a csaj. Sokszor
beszélgetünk az ebédszünetben, vagy mikor éppen nincsen óránk, és
ilyenkor folyton beszámol arról, hogy mennyire elege van Cassyből
– persze teszi mindezt a maga csendes, szerény módján. Egyszer
sem illeti kelletlen szavakkal a lányt, sosem hordja le, mindig csak
finoman körülírja, amit gondol. Néha úgy érzem, én robbanok
fel helyette, de tényleg csak néha, amúgy pedig azzal nyugatom
magam, hogy Cinna nem kedveli a Cassyt. Ellenben velem egész sok
időt tölt, néha együtt megyünk egy darabig az előadások után haza, ha Cinna nem kocsival jön be az egyetemre,
vagy a városban mászkálunk, ha neki éppen nincsen dolga, ugyanis
elég elfoglalt és felkapott lett az elmúlt hónapokban. Egyik
alkalommal megkérdeztem tőle, miért jár be az egyetemre, és azt
mondta, azért, mert szüksége van a tanulásra. Pontosan emlékszem
a szavaira: "Az embereknek most tetszik a lángra lobbant lány,
de egy év, és el fogják felejteni. Addigra muszáj lesz előállnom
valami újjal." - és itt rám kacsintott. Az is rémlik, amit
utána csináltunk, és úgy érzem, sosem fogom elfelejteni. Életem
egyik legszebb délutánja volt, ő tette azzá.
A Kapitóliumnak van egy kerülete, egy elég kicsi,
gyéren lakott rész, úgy hívják, Kalóznegyed. A név csalóka,
mert egyáltalán nem veszélyes: a nevét onnan kapta, hogy mivel
kevesen lakják, sok itt a bolt és a kereskedés, mindenfélét
árulnak, és az árusok előszeretettel cserélgetnek egymás
között. Azt már nem tudom, ennek mi az igazi köze a kalózokhoz,
de úgy gondolom, hogy annak, aki beszabadul a területre, nem ezen
fog kattogni az agya. Velünk sem így történt.
Éppen egy hosszú parkon vágtunk keresztül egy csomó
vonat meg busz mellett, mikor Cinna egyszer csak megragadta a
csuklómat, és felhúzott az egyik járatra. Gondolom nem kell
mondanom, mennyire meglepődtem. Megkérdeztem, hová megyünk, mire
vigyorogva azt válaszolta, hogy mutat valamit. A Kalóznegyedben
kötöttünk ki. Az ott töltött idő az első perctől kezdve az
utolsóig olyan volt, mint amiről mindenki álmodik: maga a
megtestesült csoda, akár egy jól megrendezett film.
Senki sem foglalkozott velünk, úgy éreztem, csak mi
vagyunk ketten a világon, csak ő és én. Ide-oda járkáltunk,
napszemüvegeket és kalapokat próbálgattunk, vicces képet
csináltattunk magunkról, aztán végignéztünk egy csomó
képeslapot, megkóstoltunk pár furcsa italt, végül egy tó
partján ülve majd' két órán át tárgyaltuk az élet nagy
dolgait. Aznap este kaptam Cinnától egy SMS-t: "Nyitnom
kéne egy szalont abban a negyedben. Ott is meglátogatnál? :)".
Vigyorogva aludtam el, és most is vigyorgok, ahogy arra
a napra gondolok.
- Mi olyan vicces? - néz rám Portia az asztal fölött.
- Hogy? - kapom fel a fejem.
- Furcsán vigyorogsz... - Beleharap a csokiba, aztán
ahogy végigmér, lassan az ő arcára is mosoly kúszik. - Mi van
veled?
- Semmi különös – rázom meg a fejem, és az
ajkamba harapok, de ennek ellenére ugyan úgy vigyorgok. - Csak
eszembe jutott valami.
- Oké - húzza össze a szemeit Portia. - Akkor ez esetben, ha te nem vagy hajlandó beszélni, majd beszélek én. Még
senkinek nem volt alkalmam elpanaszolni, mennyire idegtépő, mikor
veszettül kívánok valamit, és nincs kéznél! - Fájdalmas
sóhajtás szakad fel belőle, ahogy a szemeit forgatva bekapja az
utolsó falat csokit.
- Tragédia – rázom meg a fejem.
- Az! - háborodik fel. - Igenis az, majd te is
megtudod! - bök rám.
Portia most jár a negyedik hónap végén, bár a
hasából még semmi sem látszik. Még nem tudni pontosan, hogyan
fog bejárni az egyetemre pocakkal, de attól tartok, hogy sehogy.
Hála a Viadalnak, kiválóan eltudja tartani magát, ráadásul ott
vannak a szülei is, akik megígérték neki, hogy ott segítenek, ahol tudnak, vagyis megengedheti magának, hogy itt hagyja a
tanulást, és otthon folytatja az egészet, mint munkát. Ez a dolog
engem kicsit rosszul érint ugyan, hiszen nem lesz kivel töltenem a
napot az egyetemen, de persze meg is értem, és a legnagyobb
mértékben elfogadom Portia döntését.
- Mmm, csoki... - ránt ki a hangja a gondolataimból.
- Elfogok hízni. Tuti, hogy elfogok. - A homlokát ráncolna rázza
meg a fejét, de már veszi is elő a következő édességet.
- Mi lenne, ha inkább valami édes gyümölccsel
helyettesítenéd a csokit? - tanácsolom.
- Jaj, Rox, te annyira jó tanárnő leszel! - csap az
asztalra.
- Miből gondolod? - nevetek fel. - És hogy jön most
ez ide?
- Mi lenne, ha inkább valami édes gyümölccsel
helyettesítenéd a csokit? - utánozza a hangomat, aztán a szemeit
forgatva a szájába tömi a csokiszeletet. Végül csámcsogva kezd
magyarázni: - Csak egy tanárnő tud ilyet mondani. A tanárok
mindig az egészséges életmódra törekednek, a gyerekeket is arra
nevelik, meg minden, tudod.
- Értem, így már minden világos – bólintok
vigyorogva.
- Üdv a hölgyeknek – bukkan elő egyszer csak a
semmiből Zimon. Lehuppan Portia mellé, és puszit nyom az arcára.
- Szia – mosolygok rá.
- Mi a helyzet? Ú, csoki! - nyúl az egyik után.
Portiának esélye sincsen elvenni tőle, ezért csak szavakkal adja
tudtára a gondolatait.
- Hé! Az az enyém!
- Volt – vigyorog a fiú, aztán pár másodperc
alatt el is tünteti a csokit.
- Ti ketten – mutatok rájuk – csodálatosan
összeilletek.
- Nem sokáig, ha még egy csokimat elveszi... - Portia
Zimonra sandít, de mikor az megint ad neki egy puszit direkt úgy,
hogy csupa csoki legyen az arca, elneveti magát.
Hirtelen megcsörren a telefonom. Vigyorral az arcomon
nyúlok a táskámba, és továbbra is Zimonon meg Portián tartom a
szemeimet, míg felveszem.
- Szia Plutarch! - köszönök bele.
- Roxanne...
Abban a pillanatban az arcomra fagy a mosoly, ahogy
meghallom a hangját. A szívem kőkeményre fagy, nyelek egy
hatalmasat. Valami nincsen rendben.
- Mi a gond? - kérdezem halkan. A társaságom egyik
tagja sem figyel rám, úgy látom, jelenleg egymással vannak
elfoglalva.
Plutarch mély levegőt vesz, aztán meglehetősen
aggodalmas, kétségbeesett hangon válaszol.
- Azonnal gyere a Hatos Kórházba. Anyádnak
szívrohama volt.
A mobilom hangosan koppan az asztalon, de a hangja nem
egészen jut el a tudatomig. Úgy érzem, mintha a testem hirtelen
megtelne forró vízzel és hatalmas kövekkel. A forróság lassan
kezd emészteni, rémisztő félelem lesz úrrá rajtam, a kövek
pedig lefelé húznak: attól félek, kiszakítják belőlem a
lelkemet. Kapkodni kezdem a levegőt, az alkarommal megtámaszkodom a
márványon, és bámulok magam elé. Tudom, hogy mozdulnom kéne, de
a tagjaim egyszerűen nem akarnak engedelmeskedni.
Összeszorítom a szemeimet és a fogaimat, mert a világ
hirtelen megpördül körülöttem. Összefolynak a színek, a
hangok, a levegő súlyossá válik körülöttem. Csak egy szó
zakatol egyre az agyamban: anya, anya, anya!
- Anya! - A szó önkéntelenül tör át az ajkaim erős
zárján, és ez éppen elég ahhoz, hogy Portia rám nézzen.
- Hé, minden oké? - kérdezi.
- Úgy nézel ki, mint egy hulla – jegyzi meg
szórakozottan Zimon.
- Fogd már be, ez nem vicces! - inti le a fiút. -
Rox, most komolyan... Mi van? - Átnyúl az asztalon, és a
kézfejemre simítja az ujjait.
Felnézek rá, újra beszélni akarok. Ahogy kinyitom a
számat, a milliónyi gondolat, mely a fejemben kavarog, a nyelvemre
tódul, de képtelen vagyok akár egyetlen szót is szólni. Csak
lihegek és bámulom Portiát, aki egyre rémültebbé válik.
- Hahó! Mondj már valamit! - kérlel hisztérikusan.
Zimon feláll, egy lépéssel mellettem terem, előkerít
valahonnan egy üveg vizet, és pár csepp folyadékot a tenyerébe
öntve az arcomra szorítja a kezeit. A hideg víz valamelyes lehűti
a bensőmben forrongó vulkánt, de csak egyetlen pillanatra, csak
egyetlen másodpercre, míg enged a sokk, és ki tudom nyögni:
- Anyámnak szívrohama volt. - Aztán az elmém ismét bezárul, képtelen leszek az
ésszerű gondolkodásra.
Portia felsikolt, Zimon arca elkomorul, aztán a fiú
eltűnik valahová, Portia pedig nagy nehezen kiszedi belőlem, hogy
mi a következő lépés. Mivel sejti, hogy kórházba kell mennem,
az ujjaimon elmutogatom neki, hogy melyikbe, és két perc múlva már
azon kapom magam, hogy egy kocsiban ülök, és az autópályán
repesztek.
A tekintetem elveszik a sárgán villogó útjelző
táblák fényében, az agyam kavarog, a kövek egyre csak húznak a
mélybe. Nem sírok, egyszerűen nem tudok sírni. A kocsi üvege
ritmusosan párásodik be és tisztul ki minden egyes alkalommal,
mikor a levegő távozik a tüdőmből. A valóságnak ez az apró
töredéke tart vissza az ájulástól.
Portia még azután is velem akar maradni, hogy
találkozom Plutarch-kal, de Zimon ráveszi, hogy hagyjon minket
magunkra, mert senki másra nincsen szükségünk. Talán szégyellem
bevallani, de abban a pillanatban, ahogy megölelem Plutarch-kot,
tudom, hogy Zimonnak igaza volt.
A folyosó közepén állunk, egyikünk sem akarja
elengedni a másikat. Plutarch legalább olyan kétségbeesetten
kapaszkodik belém, mint ahogy én belé. Néhány nővér mászkál
a közelben, hallom a cipőjük kopogását, a szemem sarkából
látom a lámpa fényében hagyott árnyékukat, de amúgy teljesen
magunk vagyunk.
Mélyeket lélegzem, és rémülten veszem észre, hogy
nem remegek és még mindig nem sírok, mikor végül kibontakozom
Plutarch öleléséből. Egy pillanatig csak bámulok fel rá, a
szemeiben keresem a válaszokat a lehetetlen kérdésre, hogy miért
történik ez velünk, de nem kapom meg őket. Mikor leülök az
egyik székre, a kérdőjelek körülötti tér még mindig üresen
kong.
Az adrenalin teljesen elárasztja a testemet, ezért nem
érzek semmi változást, mikor meglátom az orvost, aki vált pár
szót a nálam sokkal józanabb Plutarch-kal, aztán megint eltűnik
valahová. Nem akarom tudni, mit beszéltek, vagy hogy mire jutott a
tudomány. A tenyereimbe temetem az arcomat, és a térdeimre
támaszkodok.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el így. Emberek
jönnek és mennek, a fájdalom és a tehetetlenség, ami
forróságként emészt, egyre elviselhetetlenebb lesz. A ruhám
véres lesz az ajkamtól, amit teljesen szétharapdáltam, a bőröm
hideg, kiver a veríték. A rosszullét, ami bekerít, csak töredéke
annak a borzalomnak, ami belülről marcangol. Anya, anya, anya!
- sikoltom magamban. De anya nem válaszol.
Azért ülök fel, hátha így enyhül a forróság és
megszabadulhatok a kövektől, de ehelyett valami teljesen más
történik. Plutarch helyett Cinna ül mellettem. A szemeiben
leírhatatlan szavak és érzések kavarognak, ahogy az enyémbe
fúrja a tekintetét. Látszik rajta, hogy bármit megtenne értem,
amivel segíthet. Ha madár lenne, beborítana a szárnyaival, ha
hal, maga tartana a víz felszínén, nehogy megfulladjak, és ha ló,
messzire vágtatna velem, minél messzebbre a borzalmaktól. De ő
csak ember, pont úgy, ahogyan én is. Nem képes ilyesmire. Azonban
mégis tesz valamit. Nem kell megmozdulnia vagy akármit mondania, a
puszta jelenléte is hat rám.
Az elmém felmondja a szolgálatot: a lelkem eddig erős
kőburka megreped, a nyelvem megered, az érzelmeim kiáltás
formájában törnek a felszínre.
- Ne! - Először csak halkan, nyöszörögve, szinte
suttogva. Aztán hangosan, őrjöngve. - Ne! - A forró víz
forrásként, könnyekként buggyan ki a repedéseken. Végigfolyik
az arcomon, aztán ki tudja, hová csöppen, mikor felpattanok a
székről. - Ne! Anya! - Úgy rontok neki az ajtónak, ami mögött
anyámat sejtem, mint egy vadállat. Az ujjaim reszketve keresik a
fogást a sima felületen, az agyam pedig rettegve veszi tudomásul,
hogy egyszerűen nincsen. De hisz ez nem lehet, valahogyan át kell
jutnom rajta! Be kell mennem a szobába, ott az anyám!
Zihálva kapkodom a fejem, és abban a pillanatban,
ahogy az öklöm az üvegbe csapódna, határozott karok ragadják
meg a vállaimat. Tiltakozom, úgy toporzékolok, mint egy kisgyerek,
de a karok nem engednek el, épp ellenkezőleg: megfordítanak, aztán
körbefonják a hátamat. Úgy érzem, csapdába estem, de ahogy a
testem tehetetlenül vergődik a kalitkában, a rácsok mégsem
sebeznek meg. Erősen és gyengéden tartanak. Éppen elég erősen
ahhoz, nehogy megszökhessek, és bőven gyengéden ahhoz, hogy ne
okozzanak fájdalmat.
- Anya! - A torkomból szakadatlanul felhangzik a
kiáltás, míg végül a kitartásom teljesen el nem múlik, és
vele együtt hirtelen a testi erőm is eltűnik. Tehetetlenül
csúszom le a földre, de a két kar még mindig tart, ezért nem
ütöm meg magam. - Anya... - Zakatoló szívdobogásba fojtom a könnyeimet,
a hangom az utolsókat rúgja.
- Sss... – csitít halkan Cinna. A tenyere az arcomra
csusszan, aztán ismét a hátamat kezdi cirógatni.
A földön ülünk, én vigasztalhatatlanul, végtelenül
kétségbeesettnek érzem magam, de ő mégis azon van, hogy
megvigasztaljon és megnyugtasson.
Abban a pillanatban, ahogy az állát finoman a fejem
búbjára helyezi, jeges rettegés lesz úrrá rajtam, mire az ujjaim
belemarkolnak az ingébe. Félek. Attól félek, hogy nem érzek
boldogságot avégett, hogy Cinna ilyen közel van hozzám.
Nem, nem akarom őt is elveszíteni.
kedves Bridget.:3
VálaszTörlésMiután elolvastam ezt a fejezetet, nagyon sok érzés kavargott bennem. egyszerre voltam szomorú, boldog és ijedt. megrémült. Ez egy úgynevezett "hidegrázós" fejezet lett. Csak olvastam, olvastam, olvastam és aztán vége lett és nem tudtam mit gondoljak. Rázott a hideg, ahogy átgondoltam hogy mi minden történt egyetlen egy fejezet alatt.
A fejezet eleje annyira boldogan indult. Roxanna is boldog volt és az olvasó is esetünkben én, hiszen ez az E/1 varázsa. Mi magunk vagyunk Rox. Örültem mert jóba lett az anyukájával, akivel eddig nem volt felhőtlen a viszonya. . .
Aztán jött a Kalóz kerület. Cinna és Roxanna, avagy a páros, amiből mind mind mind többet akarok. Azt akarom hogy végre összejöjjenek! és nagyon várom azt a cinna szemszögös fejezetet;)
ZImon és Portia. OMG. őket az isten is egy párnak teremtette. Imádom az olyan részeket, amikor róluk írsz. Olyan kis aranyosak. Portia pedig annyira Portiás, annyira szeretem őket. Szeretem a párbeszédeiket. annyira életszerűek.:3
Aztán jön a tragédia. A telefonhívás és én teljesen pánikolni kezdtem. Nagyon jól írtad le azzal a különleges hasonlattal, hogy mit érez Rox. Hogy mennyire fél hogy ijedt hogy reménykedik. Olyan volt mintha én élném át az egészet, rázott a hideg, a gondolataim csak a köré fonódtak, hogy vajon mi lesz?
Aztán megjelent CInna. (omg. ) és én úgy éreztem ez így helyes. Hogy itt van Roxszal. Mert nekem annyira nyilvánvaló hogy őket egymásnak teremtették. És hogy CInna mindig segít Roxnak és Rox is Cinnának és úgy érzem hogy igen, ennek így kell lennie.
És aztán jön a fejezet legvége. Nem tudjuk, hogy mi történik Rox anyukájával, hogy meghal vagy jobban lesz. Nem mondod meg, ami elég nagy kegyetlenség, ( a többiekkel szemben, hiszen én tudom mi fog történni (imádom hogy "beavatott" vagyok) ) hiszen ők így most egy teljes egész hétig ezen fognak parázni.
Még mindig olvastatják a sorok magukat. Sodor magával a sztori, érdekel, imádom. Nagyon jól írsz, ez talán az egyik kedvenc fejezetemmé avanzsálódott. imádom a hasonlataidat és a párbeszédeket, bárki között. Minden karakter nagyon kedvelhető. Oké, Cassy nem. őtnemszeretjük.
várom a következő fejezetet, addig is hűséges olvasód és csevegőpartnered: biri.:3
Kedves hűséges csevegőpartnerem!
TörlésKöszönöm a kommentedet, igyekszem most mindenre válaszolni, bár nem tudom, hogy sikerülni fog-e... Szóval ez a fejezet direkt lett így felépítve, mert azt szerettem volna, ha olvasás közben először boldogok vagytok, aztán meg mikor jön a hír, ugyan úgy meglep titeket is, mint Roxanne-t. Remélem, ez sikerült...
Cinna nekem is evidens, természetesen ott van, mikor kell.
Portiával és Zimonnal nekem olyan a kapcsolatom, mintha haverok lennénk, simán eltudom képzelni, hogy a mi sulinkban ülünk az udvaron, és jókat poénkodunk... Szóval érted, azért olyanok, amilyenek. Néha a mi beszélgetéseink is hasonlóak a barátnőimmel, mint az övéik (persze mi nem puszilgatjuk egymást xd).
Azt pedig, hogy mi lesz Rox anyukájával, már a többiek is megtudhatják, hiszen kint van a következő fejezet. Időzítettről, és... na igen, mehetek beállítani normálisan, és javíthatom ki az elcsúszásokat. I love időzített.
Ölel,
Dorine :3
Úúúristen ennek a vége nem lett semmi! Na ez lett a reakcióm, hogy "jesszus, ez nem semmi". Annyira tetszett a fejezet eleje, hogy Rox és az anyukája, aki eddig nayon nem tartozott a kedvenceim közé, igy kibékültek, és őszintén örültem annak, hogy Cinnával is mennyire jól vannak. Mintha minden nagyon jó lett volna hirtelen, amiből sajnos gyakran jön, egy rossz dolog, én személy szerint már az életben is tapasztaltam ezt. Nagyon átéltem Rox fájdalmát, és tehetetlenségét, és nagyon de nagyon megleptél ezzel a fordulattal. Csak olvastam a fejezetet, és azt vettem észre, hogy egyszer csak vége lett, és itt voltam, úgy hogy most egy hétig izgulhatok, hogy mi lesz Rox anyjával. Nyugodtan elmesélheted nekem mi fog történni:) Várom a folytatást :D
VálaszTörlésPont ez volt a cél, hogy magasból a mélybe... Durva, mire képesek a szavak és a fantázia együtt, igaz? Még jó, hogy ez csak egy történet, és nem a valóság. Hullámvölgyben van a történet, megyünk lefelé, de aztán majd ki tudja, lehet, hogy valaki kiránt minket ebből a lejtőből. :)
Törlés