Huszonkettedik Fejezet - 'Anya!'

Legkedvesebb olvasóim!

Újra itt vagyok, egy újabb csütörtökön, egy újabb hét vége felé. Bevallom őszintén, ezt a fejezetet nagyon furcsa volt megírni, mert olyan régóta érlelődik már a fejemben... Aki volt már így az írásban egy-egy fejezettel, az tudja, mire gondolok. Mintha egy "álom" válna valóra, legalábbis valami hasonló. Ez a jelenet, ami a fejezet felénél történik, és minden az után lévő szó egy pontot alkot a sztoriban, és ez az egyik olyan pont, ami a csontvázát képzi az egésznek. A többi "töltelék", ha szabad így fogalmaznom, mind apróság, de ez egy nagyon fontos, meghatározó rész, szóval mondom, különleges a fejezet - ezen kívül pedig eszméletlenül kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd róla!

És most még megköszönném nektek a visszajelzéseket és a feliratkozásokat, köszönöm, köszönöm, köszönöm! <33

Szeretettel: Dorine Osteen

________________________________________

Kellemes mosoly ül az arcomon, ahogy az elsuhanó tájat nézem.

Sosem rajongtam különösebben a klasszikus dallamokért, de most kiválóan illenek a hangulatomhoz, és hála anyámnak, a kocsi egész terét betölti a zongora és a hegedű hangja. A Kapitóliumban csak nagyon kevesen hallgatnak ilyesmit – anya közéjük tartozik. Sosem szól más a lejátszóból, csak klasszikus. Egyszer sem próbáltam ezen változtatni: úgy voltam vele, hogy ez is csak erősíti azt a tipikus életérzést, ami akkor vesz körbe, mikor anyámmal vagyok.

Azonban ma egészen különös ez a helyzet. Ugyan egy kicsit még szorongok, ha oldalra nézek és megpillantom a szigorú homlokot, de megnyugtat a tudat, hogy a teljes mai napot az vele töltöttem, és egyszer sem szólalkoztunk össze. Sőt, az ebéd igazán szórakoztató volt, mindenféle személyes dolgokról beszélgettünk, anya beleevett a sütimbe, aztán szórakozottan megjegyezte a pincérnek, hogy csodálkozik rajta, hogy egy ilyen helyen csak ennyi csokit öntenek a süteményre. Szóval mindent összevetve úgy érzem, valami tényleg megváltozott benne. Valami, ami jó irányba viszi, és aminek én nagyon örülök.

- Mit gondolsz, beiktathatnánk még pár ilyen napot? - szól egyszer csak.

Oldalra fordítom a fejem, a halántékomat az ablaküvegnek nyomom, és mosolyogva bólintok egyet.

- Igen, az remek lenne – válaszolom.

És így is történik.

Az életemnek ezt szeptemberi hónapját három dolog tölti ki: Portia és a gyereke, anyám és az esküvője, valamint az egyetem és a vizsgákra való készülődés. Másra nem nagyon jut időm, amit nem is bánok. Attól tartok, ha lennének szabad perceim, az érzéseim teljesen felemésztenének. Így viszont, hogy az időm ki van töltve, mindennap új feladatok és helyek várnak rám, egész könnyűnek látom az életet. Sőt mi több, boldognak. Úgy érzem, nem is lehetne szebb, hiszen minden sínen van. Portia jól boldogul a terhességével, már biztosan tudjuk, hogy fiú lesz, Zimonnal a névválasztáson gondolkodnak, valamint azon, hogy talán nem ártana összeköltözniük. Ebbe én egy kicsit belekötöttem, és azzal védtem az érveimet, hogy mielőtt még valami komolyba vágnának, nem ártana megpecsételni a kapcsolatukat – mondjuk házassággal. Portia tudja rólam, mennyire konzervatívak a nézeteim ezen a téren, de Zimon nem, rendesen ki is akadt. Hatalmasat röhögött az ötletemen, és azt mondta, hogy pecsétnek ott a gyerek, éppen elég indok arra, hogy együtt maradjanak. Persze a barátnőm savanyú "Mi ez a hozzáállás?" kérdésére már nem volt ilyen frappáns válasza.

Aztán ott van anyám, aki – amint már említettem – csodás úton halad afelé, hogy kiváló legyen a kapcsolatunk. Majdnem minden nap felhív, órákon át tudunk beszélgetni. Úgy érzem, most pótlunk be mindent, ami az elmúlt tíz évben elveszett. Persze ilyen csevegések alkalmával sok szó esik a vészesen közeledő esküvőről is: anya kikéri a véleményemet, folyton arról kérdezget, hogy szerintem mi illene ehhez vagy ahhoz a színhez, mintához. Ilyenkor általában azt felelem neki, hogy nem értek az ilyesmihez, erre van az esküvőszervezőjük, mire ő azt feleli, nem bízik abban a férfiban, és különben is, én vagyok a lánya, az én ízlésem mindenképpen közelebb áll hozzá, mint egy vadidegené.

Végül pedig az egyetem, és a rám váró vizsgák. Ugyan néha úgy érzem, nem vagyok képes leülni és magolni a boldogságtól, amit érzek, de végül mindig sikerül rászánnom magam, mert tudom, hogy ha túl leszek a vizsgákon és jól teljesítek, tényleg felhőtlen lesz az örömöm.

Így élem a napjaimat, néha úgy érzem, tényleg a föld felett járok pár méterrel. Egyszerűen minden olyan tökéletes. Még az sem zavar különösképpen, hogy úgy látszik, Cassy idén mindent bevet annak érdekében, hogy meghódítsa azt a személyt, aki nekem olyannyira fontos. Annak pedig, hogy nem aggódom, egyetlen oka van: biztosra tudom, hogy Cinnának is agyára megy a csaj. Sokszor beszélgetünk az ebédszünetben, vagy mikor éppen nincsen óránk, és ilyenkor folyton beszámol arról, hogy mennyire elege van Cassyből – persze teszi mindezt a maga csendes, szerény módján. Egyszer sem illeti kelletlen szavakkal a lányt, sosem hordja le, mindig csak finoman körülírja, amit gondol. Néha úgy érzem, én robbanok fel helyette, de tényleg csak néha, amúgy pedig azzal nyugatom magam, hogy Cinna nem kedveli a Cassyt. Ellenben velem egész sok időt tölt, néha együtt megyünk egy darabig az előadások után haza, ha Cinna nem kocsival jön be az egyetemre, vagy a városban mászkálunk, ha neki éppen nincsen dolga, ugyanis elég elfoglalt és felkapott lett az elmúlt hónapokban. Egyik alkalommal megkérdeztem tőle, miért jár be az egyetemre, és azt mondta, azért, mert szüksége van a tanulásra. Pontosan emlékszem a szavaira: "Az embereknek most tetszik a lángra lobbant lány, de egy év, és el fogják felejteni. Addigra muszáj lesz előállnom valami újjal." - és itt rám kacsintott. Az is rémlik, amit utána csináltunk, és úgy érzem, sosem fogom elfelejteni. Életem egyik legszebb délutánja volt, ő tette azzá.

A Kapitóliumnak van egy kerülete, egy elég kicsi, gyéren lakott rész, úgy hívják, Kalóznegyed. A név csalóka, mert egyáltalán nem veszélyes: a nevét onnan kapta, hogy mivel kevesen lakják, sok itt a bolt és a kereskedés, mindenfélét árulnak, és az árusok előszeretettel cserélgetnek egymás között. Azt már nem tudom, ennek mi az igazi köze a kalózokhoz, de úgy gondolom, hogy annak, aki beszabadul a területre, nem ezen fog kattogni az agya. Velünk sem így történt.

Éppen egy hosszú parkon vágtunk keresztül egy csomó vonat meg busz mellett, mikor Cinna egyszer csak megragadta a csuklómat, és felhúzott az egyik járatra. Gondolom nem kell mondanom, mennyire meglepődtem. Megkérdeztem, hová megyünk, mire vigyorogva azt válaszolta, hogy mutat valamit. A Kalóznegyedben kötöttünk ki. Az ott töltött idő az első perctől kezdve az utolsóig olyan volt, mint amiről mindenki álmodik: maga a megtestesült csoda, akár egy jól megrendezett film.

Senki sem foglalkozott velünk, úgy éreztem, csak mi vagyunk ketten a világon, csak ő és én. Ide-oda járkáltunk, napszemüvegeket és kalapokat próbálgattunk, vicces képet csináltattunk magunkról, aztán végignéztünk egy csomó képeslapot, megkóstoltunk pár furcsa italt, végül egy tó partján ülve majd' két órán át tárgyaltuk az élet nagy dolgait. Aznap este kaptam Cinnától egy SMS-t: "Nyitnom kéne egy szalont abban a negyedben. Ott is meglátogatnál? :)".

Vigyorogva aludtam el, és most is vigyorgok, ahogy arra a napra gondolok.

- Mi olyan vicces? - néz rám Portia az asztal fölött.

- Hogy? - kapom fel a fejem.

- Furcsán vigyorogsz... - Beleharap a csokiba, aztán ahogy végigmér, lassan az ő arcára is mosoly kúszik. - Mi van veled?

- Semmi különös – rázom meg a fejem, és az ajkamba harapok, de ennek ellenére ugyan úgy vigyorgok. - Csak eszembe jutott valami.

- Oké - húzza össze a szemeit Portia. - Akkor ez esetben, ha te nem vagy hajlandó beszélni, majd beszélek én. Még senkinek nem volt alkalmam elpanaszolni, mennyire idegtépő, mikor veszettül kívánok valamit, és nincs kéznél! - Fájdalmas sóhajtás szakad fel belőle, ahogy a szemeit forgatva bekapja az utolsó falat csokit.

- Tragédia – rázom meg a fejem.

- Az! - háborodik fel. - Igenis az, majd te is megtudod! - bök rám.

Portia most jár a negyedik hónap végén, bár a hasából még semmi sem látszik. Még nem tudni pontosan, hogyan fog bejárni az egyetemre pocakkal, de attól tartok, hogy sehogy. Hála a Viadalnak, kiválóan eltudja tartani magát, ráadásul ott vannak a szülei is, akik megígérték neki, hogy ott segítenek, ahol tudnak, vagyis megengedheti magának, hogy itt hagyja a tanulást, és otthon folytatja az egészet, mint munkát. Ez a dolog engem kicsit rosszul érint ugyan, hiszen nem lesz kivel töltenem a napot az egyetemen, de persze meg is értem, és a legnagyobb mértékben elfogadom Portia döntését.

- Mmm, csoki... - ránt ki a hangja a gondolataimból. - Elfogok hízni. Tuti, hogy elfogok. - A homlokát ráncolna rázza meg a fejét, de már veszi is elő a következő édességet.

- Mi lenne, ha inkább valami édes gyümölccsel helyettesítenéd a csokit? - tanácsolom.

- Jaj, Rox, te annyira jó tanárnő leszel! - csap az asztalra.

- Miből gondolod? - nevetek fel. - És hogy jön most ez ide?

- Mi lenne, ha inkább valami édes gyümölccsel helyettesítenéd a csokit? - utánozza a hangomat, aztán a szemeit forgatva a szájába tömi a csokiszeletet. Végül csámcsogva kezd magyarázni: - Csak egy tanárnő tud ilyet mondani. A tanárok mindig az egészséges életmódra törekednek, a gyerekeket is arra nevelik, meg minden, tudod.

- Értem, így már minden világos – bólintok vigyorogva.

- Üdv a hölgyeknek – bukkan elő egyszer csak a semmiből Zimon. Lehuppan Portia mellé, és puszit nyom az arcára.

- Szia – mosolygok rá.

- Mi a helyzet? Ú, csoki! - nyúl az egyik után. Portiának esélye sincsen elvenni tőle, ezért csak szavakkal adja tudtára a gondolatait.

- Hé! Az az enyém!

- Volt – vigyorog a fiú, aztán pár másodperc alatt el is tünteti a csokit.

- Ti ketten – mutatok rájuk – csodálatosan összeilletek.

- Nem sokáig, ha még egy csokimat elveszi... - Portia Zimonra sandít, de mikor az megint ad neki egy puszit direkt úgy, hogy csupa csoki legyen az arca, elneveti magát.

Hirtelen megcsörren a telefonom. Vigyorral az arcomon nyúlok a táskámba, és továbbra is Zimonon meg Portián tartom a szemeimet, míg felveszem.

- Szia Plutarch! - köszönök bele.

- Roxanne...

Abban a pillanatban az arcomra fagy a mosoly, ahogy meghallom a hangját. A szívem kőkeményre fagy, nyelek egy hatalmasat. Valami nincsen rendben.

- Mi a gond? - kérdezem halkan. A társaságom egyik tagja sem figyel rám, úgy látom, jelenleg egymással vannak elfoglalva.

Plutarch mély levegőt vesz, aztán meglehetősen aggodalmas, kétségbeesett hangon válaszol.

- Azonnal gyere a Hatos Kórházba. Anyádnak szívrohama volt.

A mobilom hangosan koppan az asztalon, de a hangja nem egészen jut el a tudatomig. Úgy érzem, mintha a testem hirtelen megtelne forró vízzel és hatalmas kövekkel. A forróság lassan kezd emészteni, rémisztő félelem lesz úrrá rajtam, a kövek pedig lefelé húznak: attól félek, kiszakítják belőlem a lelkemet. Kapkodni kezdem a levegőt, az alkarommal megtámaszkodom a márványon, és bámulok magam elé. Tudom, hogy mozdulnom kéne, de a tagjaim egyszerűen nem akarnak engedelmeskedni.

Összeszorítom a szemeimet és a fogaimat, mert a világ hirtelen megpördül körülöttem. Összefolynak a színek, a hangok, a levegő súlyossá válik körülöttem. Csak egy szó zakatol egyre az agyamban: anya, anya, anya!

- Anya! - A szó önkéntelenül tör át az ajkaim erős zárján, és ez éppen elég ahhoz, hogy Portia rám nézzen.

- Hé, minden oké? - kérdezi.

- Úgy nézel ki, mint egy hulla – jegyzi meg szórakozottan Zimon.

- Fogd már be, ez nem vicces! - inti le a fiút. - Rox, most komolyan... Mi van? - Átnyúl az asztalon, és a kézfejemre simítja az ujjait.

Felnézek rá, újra beszélni akarok. Ahogy kinyitom a számat, a milliónyi gondolat, mely a fejemben kavarog, a nyelvemre tódul, de képtelen vagyok akár egyetlen szót is szólni. Csak lihegek és bámulom Portiát, aki egyre rémültebbé válik.

- Hahó! Mondj már valamit! - kérlel hisztérikusan.

Zimon feláll, egy lépéssel mellettem terem, előkerít valahonnan egy üveg vizet, és pár csepp folyadékot a tenyerébe öntve az arcomra szorítja a kezeit. A hideg víz valamelyes lehűti a bensőmben forrongó vulkánt, de csak egyetlen pillanatra, csak egyetlen másodpercre, míg enged a sokk, és ki tudom nyögni:

- Anyámnak szívrohama volt. - Aztán az elmém ismét bezárul, képtelen leszek az ésszerű gondolkodásra.

Portia felsikolt, Zimon arca elkomorul, aztán a fiú eltűnik valahová, Portia pedig nagy nehezen kiszedi belőlem, hogy mi a következő lépés. Mivel sejti, hogy kórházba kell mennem, az ujjaimon elmutogatom neki, hogy melyikbe, és két perc múlva már azon kapom magam, hogy egy kocsiban ülök, és az autópályán repesztek.

A tekintetem elveszik a sárgán villogó útjelző táblák fényében, az agyam kavarog, a kövek egyre csak húznak a mélybe. Nem sírok, egyszerűen nem tudok sírni. A kocsi üvege ritmusosan párásodik be és tisztul ki minden egyes alkalommal, mikor a levegő távozik a tüdőmből. A valóságnak ez az apró töredéke tart vissza az ájulástól.

Portia még azután is velem akar maradni, hogy találkozom Plutarch-kal, de Zimon ráveszi, hogy hagyjon minket magunkra, mert senki másra nincsen szükségünk. Talán szégyellem bevallani, de abban a pillanatban, ahogy megölelem Plutarch-kot, tudom, hogy Zimonnak igaza volt.

A folyosó közepén állunk, egyikünk sem akarja elengedni a másikat. Plutarch legalább olyan kétségbeesetten kapaszkodik belém, mint ahogy én belé. Néhány nővér mászkál a közelben, hallom a cipőjük kopogását, a szemem sarkából látom a lámpa fényében hagyott árnyékukat, de amúgy teljesen magunk vagyunk.

Mélyeket lélegzem, és rémülten veszem észre, hogy nem remegek és még mindig nem sírok, mikor végül kibontakozom Plutarch öleléséből. Egy pillanatig csak bámulok fel rá, a szemeiben keresem a válaszokat a lehetetlen kérdésre, hogy miért történik ez velünk, de nem kapom meg őket. Mikor leülök az egyik székre, a kérdőjelek körülötti tér még mindig üresen kong.

Az adrenalin teljesen elárasztja a testemet, ezért nem érzek semmi változást, mikor meglátom az orvost, aki vált pár szót a nálam sokkal józanabb Plutarch-kal, aztán megint eltűnik valahová. Nem akarom tudni, mit beszéltek, vagy hogy mire jutott a tudomány. A tenyereimbe temetem az arcomat, és a térdeimre támaszkodok.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el így. Emberek jönnek és mennek, a fájdalom és a tehetetlenség, ami forróságként emészt, egyre elviselhetetlenebb lesz. A ruhám véres lesz az ajkamtól, amit teljesen szétharapdáltam, a bőröm hideg, kiver a veríték. A rosszullét, ami bekerít, csak töredéke annak a borzalomnak, ami belülről marcangol. Anya, anya, anya! - sikoltom magamban. De anya nem válaszol.

Azért ülök fel, hátha így enyhül a forróság és megszabadulhatok a kövektől, de ehelyett valami teljesen más történik. Plutarch helyett Cinna ül mellettem. A szemeiben leírhatatlan szavak és érzések kavarognak, ahogy az enyémbe fúrja a tekintetét. Látszik rajta, hogy bármit megtenne értem, amivel segíthet. Ha madár lenne, beborítana a szárnyaival, ha hal, maga tartana a víz felszínén, nehogy megfulladjak, és ha ló, messzire vágtatna velem, minél messzebbre a borzalmaktól. De ő csak ember, pont úgy, ahogyan én is. Nem képes ilyesmire. Azonban mégis tesz valamit. Nem kell megmozdulnia vagy akármit mondania, a puszta jelenléte is hat rám.

Az elmém felmondja a szolgálatot: a lelkem eddig erős kőburka megreped, a nyelvem megered, az érzelmeim kiáltás formájában törnek a felszínre.

- Ne! - Először csak halkan, nyöszörögve, szinte suttogva. Aztán hangosan, őrjöngve. - Ne! - A forró víz forrásként, könnyekként buggyan ki a repedéseken. Végigfolyik az arcomon, aztán ki tudja, hová csöppen, mikor felpattanok a székről. - Ne! Anya! - Úgy rontok neki az ajtónak, ami mögött anyámat sejtem, mint egy vadállat. Az ujjaim reszketve keresik a fogást a sima felületen, az agyam pedig rettegve veszi tudomásul, hogy egyszerűen nincsen. De hisz ez nem lehet, valahogyan át kell jutnom rajta! Be kell mennem a szobába, ott az anyám!

Zihálva kapkodom a fejem, és abban a pillanatban, ahogy az öklöm az üvegbe csapódna, határozott karok ragadják meg a vállaimat. Tiltakozom, úgy toporzékolok, mint egy kisgyerek, de a karok nem engednek el, épp ellenkezőleg: megfordítanak, aztán körbefonják a hátamat. Úgy érzem, csapdába estem, de ahogy a testem tehetetlenül vergődik a kalitkában, a rácsok mégsem sebeznek meg. Erősen és gyengéden tartanak. Éppen elég erősen ahhoz, nehogy megszökhessek, és bőven gyengéden ahhoz, hogy ne okozzanak fájdalmat.

- Anya! - A torkomból szakadatlanul felhangzik a kiáltás, míg végül a kitartásom teljesen el nem múlik, és vele együtt hirtelen a testi erőm is eltűnik. Tehetetlenül csúszom le a földre, de a két kar még mindig tart, ezért nem ütöm meg magam. - Anya... - Zakatoló szívdobogásba fojtom a könnyeimet, a hangom az utolsókat rúgja.

- Sss... – csitít halkan Cinna. A tenyere az arcomra csusszan, aztán ismét a hátamat kezdi cirógatni.

A földön ülünk, én vigasztalhatatlanul, végtelenül kétségbeesettnek érzem magam, de ő mégis azon van, hogy megvigasztaljon és megnyugtasson.

Abban a pillanatban, ahogy az állát finoman a fejem búbjára helyezi, jeges rettegés lesz úrrá rajtam, mire az ujjaim belemarkolnak az ingébe. Félek. Attól félek, hogy nem érzek boldogságot avégett, hogy Cinna ilyen közel van hozzám.

Nem, nem akarom őt is elveszíteni.