Huszonhatodik Fejezet - 'Anne'

Kedves Olvasóim!

Elnézést, hogy tegnap nem hoztam a részt, de nem voltam a toppon, viszont most itt van. Nem szeretném sokáig húzni a szót, csak annyit mondanék, hogy két fontos dolog is történik, és nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre... :) Köszönöm az eddigieket, de komolyan, mindent, a pipákat, a kommenteket, a dicsérő szavakat! <33

Dorine

____________________________________________

Az esőcseppeket figyelem, ahogy koppannak a márványoszlopon, aztán ezer darabra törve a földre hullanak. Minden egyes alkalommal, ahogy hallom, amint a víz a kemény anyagnak ütődik, úgy érzem, valaki megforgatja a szívemben a kést. Csak állok és állok, a szemeim le-föl járnak a sötétre mázolt, csillogóan fényes márványon, és magamat keresem. A baj csak az, hogy sehol sem találom. Nem látom magam, nem tudom, hogy pontosan mit is kéne látnom. Egy megtört huszonévest, vagy egy hisztérikusan tomboló lányt, akit legszívesebben mindenki elküldene a pokolba? Akárhogyan is van, nem tudok rájönni a válaszra. Attól félek, elvesztem önmagamban.

A hideg víz lassan folyik le a nyakamon, csiklandozza a bőrömet, de már ezt is alig érzem, annyira átfáztam. Nem érdekel. Az se érdekelne, ha itt helyben megfagynék, vagy hirtelen jégeső kerekedne a szelíden szitáló cseppekből. Miért történik ez velem? Miért nem lehet normális az életem? Miért nem lehetek boldog? Miért kell folyton történnie valaminek, ami megmagyarázhatatlan? 

Nyelek egyet, aztán ki-be próbálom hajlítgatni vörösre hűlt ujjaimat, de nem igazán sikerül, csak nagyon lassan. A tekintetem lassan a földön heverő esernyőmre siklik, és abból, hogy a homorú részében már elég sok víz összegyűlt, arra következtetek, hogy egy ideje itt állhatok. Talán nem hülyeség, ha azt mondom, hogy szeretnék elmenni, és tovább élni az életemet. Huszonegy éves vagyok, előttem még az út, vagy hogy szokták ezt mondani. Éppen nagyban készülnöm kéne az újévi vizsgáimra, a jövőmet kéne tervezgetnem, azt, hogy hogyan tovább, ha vége az utolsó egyetemi évemnek. Ám ehelyett itt állok, és éppen egy fűcsomót bámulok a cipőm mellett.

Éles varjúkárogás töri meg a tapintható csendet. Felkapom a fejem, és a tekintetemmel egészen addig követem a hatalmas fekete madarat, amíg el nem tűnik egy vészesen kopaszodó fa mögött. Még hallom párszor a hangját, aztán végül elül, és megint magamra maradok. Persze ez nem baj. Utálom a varjakat.

Halkan felsóhajtok, és máris érzem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Onnan tudom, hogy ez nem eső, hogy forró, szinte égeti a bőrömet. Megint csak a fekete márványt bámulom. Végigjárom az összes koszorút, az összes fáklyát, minden egyes gyertyát és mécsest, a köveket, a szalagokat, a szirmokat, a díszeket, a faragott hangjegyeket. Mindent megnézek. Aztán megint csak az esőcseppeknél kötök ki, megint azon kapom magam, hogy a vállaim rázkódnak, a bensőm görcsbe rándul a zokogástól. Mintha minden egyes érzésemet, minden gondolatomat egyetlen üvegbe zárnák, és képtelen lennék széttörni azt az üveget. Csak sírok és sírok, engedem, hogy a szél összeborzolja a hajam még szárazon maradt részét. Az, ami már elázott a hideg esőtől, már régen a homlokomra tapadt.

Lassan lépek közelebb a sírhoz, elgémberedett ujjaimat remegve nyomom rá a víztől ázott márványoszlopra. Hiába van itt ez a kristálytető, a sír ugyanúgy ázik, semmit sem használ. Arra gondolok, hogy mennyire értelmetlen ez az egész, hogy semmi értelme, hogy csak pocsékolás volt... Aztán minden gondolatom szertefoszlik, és a helyüket mély, végtelen, feldolgozhatatlan keserűség veszi át. Megint a kérdések: miért történik ez? Miért velem? Miért így? Miért most? És én úgy érzem, nem vagyok képes megválaszolni ezeket. Én csak egy egyszerű ember vagyok, alig tapasztaltam valamit az életből. Éppen ezért volt akkora igazságtalanság az, ami történt.

Arra leszek figyelmes, hogy didergek. Ennek ellenére a jéghideg márványnak támasztom a homlokomat, és mélyeket szippantok a késő őszi levegőből. Október van, és az az ironikus az egészben, hogy most anyáék esküvőjét kéne ünnepelnünk... Ehelyett éppen most temették el anyámat. A többiek, vagyis a rokonok, barátok és munkatársak már elmentek. Plutarch és Portia maradtak itt legtovább, de megmondtam nekik, hogy csak miattam nem kell itt állniuk a hidegben és esőben, meg amúgy is szeretnék egy kicsit egyedül lenni, szóval úgy fél órája már ők is leléptek. Azóta itt vagyok kint, a ravatal óta a sírt bámulom, és engedem, hogy lassan jéggé fagyjak. De tényleg nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, ami ezután lesz. De mi is lesz ezután? Az biztos, hogy semmi sem megy majd ugyan úgy, semmi nem lesz a régi, valami meg fog változni.

Felkapom a fejem, ahogy megreccsen egy ág. Hát persze, ilyen csak a filmekben létezik. Csak ott szól drámai zene a főhős legmélyebb gondolatai közepette, de a valóságban mindig történik valami, ami megzavarja az embert. Most például egy ág reccsenése, amit biztos valami rágcsáló okozott.

Óvatosan megtörlöm a szemeimet, a bőröm és a testem valósággal könyörög egy kis melegért. Lassan itt lesz az ideje, hogy elmenjek. De hogy hagyhatnám itt az anyámat a föld mélyén, egy több száz kilós márványtömb alatt?

"Eltűntél, de mi tudjuk, hová;

kezünk által faragott ív védjen hát tovább."

Ez áll a kristálytetőről lelógó táblán, de én nem hiszek neki. Senki sem védi tovább anyámat, senki nem öleli át odalent. Kegyetlen a sors. Ezt a megállapítást még legalább tízszer elmondom magamban, és mindaddig ezt ismételgetem, míg ismét ki nem csordulnak a könnyeim.

- Anne – szól egyszer csak egy hang a hátam mögül.

Minden eddigi gondolatom semmivé lesz, a szívem hatalmasat dobban. Nem tudom meghatározni, hogy milyen érzések kezdenek kavarogni bennem, de az biztos, hogy még az ellenségeimnek sem kívánok ilyesmit. Ismerem ezt a hangot. Ismertem. És azt is tudom, hogy kié, mert rajta kívül senki, senki sem hív így.

Az ujjaim lecsusszannak a márványról, mintha csak az mondanák: "Viszlát, ideje indulni." De nem indulok sehová, csak megfordulok, olyan lassan, ahogy csak tudok. És ott áll ő, egészen biztos, hogy tényleg ő az. Minden stimmel, semmit sem változott. Tizenegy év nem volt elég ahhoz, hogy kezdjen valamit a borzasztó, élénkzöld hajtókákkal kapcsolatos hóbortjával, tizenegy év nem volt elég ahhoz, hogy felhagyjon a szőke tincsek oldalra fésülésével, tizenegy év nem volt elég ahhoz, hogy megváljon az arany nyakláncoktól, tizenegy év nem volt elég ahhoz, hogy leváltsa a frakkot. Tizenegy év elteltével minden olyan rajta, mint régen: ugyan olyan pajkos fény csillog zöldes-barna szemeiben, mint akkor régen, mikor a térdein lovagoltam a kandalló melegénél, és arra vártam, hogy anya behozza a gesztenyeteát.

- Te mit csinálsz itt? - suttogom. Többet nem tudok mondani.

- A temetésre jöttem – magyarázza.

- Nem láttalak se a ravatalon, se a ceremónián – felelem azonnal.

A földre szegezi a tekintetét, ismerem ezt a szokását. Úgy látszik, ez is megmaradt. Kíváncsi vagyok, az új ismerősei beveszik-e azt az álszent dumát, ami majd ezután jön.

- Nem illettem a képbe – feleli őszintén, és ez meglep. Valahogy most más a hangja. - Nem akartam zavarni, így inkább hátul álltam – rázza meg a fejét. - De mindent láttam.

Nyelek egyet, és felszegem az állam. - Mióta vagy itt? Mióta figyelsz?

- Elég régóta ahhoz, hogy tudjam rólad, mennyire nem bírod a hideget. - Felnéz, egyenesen a szemeimbe, és finoman elmosolyodik.

- Mit tudsz te rólam? - kérdezem megvetően.

- Az apád vagyok – mondja magabiztosan. Aztán előre lép, és kinyúl felém. - Anne – mondja.

Átjár egy különös, semmihez sem fogható érzés, és tudom, hogy ez az otthon melegének érzése. A tudaté,

hogy van valahol egy helyem ebben az őrült világban, van egy pont, ahol megállhatok pihenni, ahol szeretnek, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. És talán pont ez az érzés az, ami kiolvaszt annyira, hogy még azelőtt sikerül hátra lépnem, mielőtt a keze elérne.

- Ne érj hozzám! - kiáltok rá. Átjár a harag, nem tudok ellene mit tenni. Ez így már túl sok.

- Anne, nem lehetne, hogy megbeszéljük a dolgot? Tudom, hogy...

- Nem lehetne! Tizenegy évvel ezelőtt kiléptél az életemből, tizenegy éved volt rá, hogy megbeszéljük a dolgot, de egyszer sem kerestél! - fakadok ki.

- Anne, kicsi Anne – rázza meg a fejét. Ettől a megszólítástól úgy érzem, újra ötéves vagyok. De ez az érzés túl édes ahhoz, hogy elhiggyem, ezért azonnal észhez térítem magam.

- Ebből elég – húzom ki magam. - Ha nincs más közölnivalód, akkor én távozom – jelentem ki hidegen.

- Legalább azt engedd meg, hogy megadjam az elérhetőségemet! - próbálkozik. - Szeretném, ha rendbe hozhatnám a dolgot. Sok rosszat tettem, tudom, de a lányom vagy, az én kicsi Anne-m, akit vissza szeretnék kapni – mondja kedvesen, és közben lassan elmosolyodik. Ezt nem hiszem el, még a gödröcskék és a szarkalábak is maradtak.

- Arról már lekéstél – préselem össze az ajkaimat, aztán elviharzom mellette, és egyenesen a rézkapu felé veszem az irányt. Minden bizonnyal elrohannék, és soha többé nem látnám, ha nem tenne egy hajmeresztő kijelentést.

- Tudom, hogy szükséged van rám! - kiált utánam.

Azonnal megtorpanok, de olyan hirtelen, hogy a cipőm csupa sár lesz. Hitetlenkedve, felháborodottan fordulok felé.

- Ezt meg hogy érted? - sziszegem.

- Ugyan már – rázza meg a fejét, még mindig mosolyog. A zsebébe süllyeszti a kezeit, aztán felém indul. Egyenesen előttem áll meg, a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. - Ki fog majd megvédeni, Anne?

- Mégis kitől kéne megvédeni? - horkanok fel. Nevetséges... De mindenesetre még mindig ugyan olyan jó manipulatőr, mint volt.

- Mondjuk a rossz döntésektől – vonja meg a vállait. Mikor összeszaladnak a szemöldökeim, folytatja: - Ugyan, ugyan. Huszonegy éves, gyönyörű felnőtt nő vagy. Egy ilyen zsenge mandulafát, mint amilyen te vagy, nem szabad, hogy akárki gondozzon.

Mandulafa, mandulafa. Az agyam azonnal kutatni kezd, és valahonnan sikerül előhalásznom az információt, miszerint a mandulafa a várakozás jelképe volt az ókor görög irodalomban.

- Miért hívsz mandulafának? - szegezem neki a kérdést.

- Tudod te azt jól – bök rám, és közben folyamatosan mosolyog.

- Nem – rázom meg a fejem, ahogy hátrálok egy lépést. - Nem tudom. Fogalmam sincsen, hogy miről beszélsz.

- Akkor hadd segítsek, Anne. Az életed nem könnyű, valld be. Szükséged van a segítségemre, és én szeretnék neked segíteni. - Kiveszi az egyik kezét a zsebéből, és felém nyújt egy cetlit, amin – ha jól látom -, a telefonszáma van. A szemembe néz, én pedig zavartan pislogok hol rá, hol a fehér cédulára. Végül érte nyúlok, kikapom a kezéből, és a markomba zárom.

- Majd kereslek, ha akarlak – felelem hidegen, azzal sarkon fordulok, és faképnél hagyom.

A következő egy és fél hónapban nem keresem, de minden nap eszembe jut. December huszadik van, mikor éppen a kanapén üldögélek, és néhány papírral bíbelődöm. Anya hagyatéki iratai, miszerint minden vagyona örököse én, és Plutarch vagyunk. Kicsit meglepett ez a dolog, azt hittem, valami nemesebb célra fogja ajánlani a pénzét, de végül nem így lett. Plutarch elég furán viselkedett, mikor azt kérdeztem tőle, mire akarja használni az örökség rá eső részét, de aztán ezt betudtam annak, hogy biztos nem szeretné az orromra kötni. Szóval békén hagytam, én pedig egyelőre semmit sem csináltam a pénzzel. Bent van a bankban, a Teljes Támogatásból kiválóan megélek, ráadásul egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy hozzányúljak anyám pénzéhez. Ami a házat és az egyéb holmikat illeti, Plutarch vállalta, hogy ott marad, mint lakó, így nem kellett áruba bocsátani. Úgy érzem, megszakadna a szívem, ha idegenek laknának a helyen, ahol felnőttem.

A temetés utáni héten, hétfőn újra bementem az egyetemre. Semmi kedvem sem volt hozzá, de Portia addig unszolt és bizonygatta, hogy le kell tennem a vizsgáimat, hogy végül engedtem neki. Meglepő volt, hogy senki sem tudott a történtekről. Egyedül Kalóz viselkedett egy kicsit furcsán, mikor beültem az órájára, de ezt meg betudtam annak, hogy elég régen nem jártam arrafelé. Na meg hogy nézel arra a lányra, akinek öt és fél hónapos terhes a legjobb barátnője?

Lassan rájöttem, hogy az a legjobb az egyetemben, hogy eltereli a figyelmemet, és addig sem kell a a múlttal, vagy a hirtelen felbukkant apámmal foglalkoznom. Visszacsöppentem a monoton hétköznapokba a barátaim közé, és elképesztő, egészen különleges érzés volt a tudat, hogy Cinna mennyire próbál figyelni rám. Sokszor lógtunk együtt a szünetekben, folyton azt kérdezgette, hogy hogy érzem magam, és... szóval annyira különleges volt. Annyira, hogy még most is elönt az az érzés, mikor erre gondolok. Tényleg törődött velem. Az pedig, hogy múlt időben beszélek, annak köszönhető, hogy téli szünet van. December huszadikától kezdődik, és egészen a Győzelmi Körutat megelőző hónap elejéig tart, vagyis január elsején kezdődik újra az oktatás, februárban pedig itt a Körút, amit egyesek már annyira várnak. Portia nem tartozik közéjük, mert nem tudja, hogyan fog pocakkal utazni, és bevallom őszintén, én sem örülök neki, hogy kezdetét veszi az újabb, majd' két hetes hercehurca. És ennek egyetlen önző oka van: nem fogok találkozni Cinnával és Portiával. Zimon azzal poénkodott, hogy majd szórakoztatjuk egymást: ő énekel nekem, én meg cserébe törire tanítom - persze mindketten tudjuk, hogy ez hülyeség.

Halk kopogás ránt a ki a gondolataimból. Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek, aztán feltápászkodom, és míg a bejárathoz érek, összehúzom magamon a pulcsimat. Aztán kinyitom az ajtót, és Cinna áll előttem. A frissen hullott hó megcsillan a haján, a szemei a szokottnál is élénkebb zölden csillognak.

- Szia! - köszönök neki, és egyáltalán nem ellenkezem az érzés ellen, ami lassan teljesen eláraszt. Ez már nem az a vad, zabolátlan csapkodás, amit a pillangók okoztak. Inkább olyan, mintha egy hatalmas, puha, hófehér lepedőt terítenének a lepkékre. Ez az érzés inkább a biztonság és a bizalom felé hajlik, mint az ismeretlen és izgalmas felé.

- Szia – mosolyodik el lassan.

- Hogy-hogy erre jártál? - szaladnak magasba a szemöldökeim. - Gyere be, itt mindjárt megfagyok. Te nem fázol?

- Nem – rázza meg a fejét -, igazából rohannom kell, de... szeretnék megtudni valamit.

- Igen? - Na jó, itt azért a szívem már eléggé kalapál.

- Ha megkérdezném, hogy lenne-e kedved eljönni velem egy pár napra a családomhoz, mit válaszolnál? - kérdezi egy szuszra.

Annyira meglepődöm, hogy végül csak ennyit mondok: - Az attól függ.

- Mitől? - vigyorodik el Cinna.

- Hogy mennyire főz jól az anyukád – húzom össze a szemeimet.

Cinna halkan felnevet, aztán bólint egyet. - Nagyon jól főz, ezt garantálhatom.

- Akkor lehet róla szó – felelem, és nagyon igyekszem, hogy ne remegjen a hangom.

- Szóval benne vagy? - sürget finoman.

- Én... - Elgondolkodom egy pillanatra. Mit is csinálok? Hiszen Cinna éppen most hívott meg a családjához a téli szünetre. Ismerem őt eléggé ahhoz, hogy igent mondjak? Ez az érzés, ami most teljesen eláraszt, nem csak valami hirtelen felindulás? Őszinte, vagy csak játszik velem? - Benne vagyok – jelentem ki, ahogy felnézek rá. Az ajkaim megremegnek, még mindig képtelen vagyok mosolyogni, ráadásul eléggé meglepődöm a válaszomon. Ennek ellenére különös megkönnyebbültség árad szét a testemben, mintha a szívem tudná, hogy ennek így kell lennie.

- Remek – mosolyodik el szélesen. Aztán elmagyarázza, mire számítsak. - Ha neked is megfelel, holnap reggel felveszlek, és autóval megyünk. Kilenc jó lesz? - Mikor bólintok, folytatja: - Egy hétre pakolj.

- Egy hétre? - kerekednek ki a szemeim. - Azt hittem, csak egy napos látogatás lesz.

- Nem, nálunk ez amolyan... - Egy pillanatra elgondolkodva bámulja az ajtófélfát, mintha a megfelelő szót keresné, aztán végül befejezi: - ...családi hagyomány. Majd meglátod – teszi hozzá mosolyogva.

- Rendben – bólintok. - Szóval reggel kilenc, egy hét. Remélem, beférek majd a csomagtartóba.

Ugyan azt hiszem, hogy ez csak valami vicces poén volt, de meglepődöm, mikor másnap reggel tényleg alig fér be a bőröndöm a rakodótérbe.

- Oké, ezt azért nem gondoltam volna – rázom meg a fejem, miközben a homlokomat ráncolva bámulom a holmimat. - Durva.

- Ugyan, ez semmi – rázza meg a fejét Cinna. - A húgom háromszor ennyi holmival közlekedik.

- Van húgod? - nézek rá meglepetten.

- Igen, majd megismered – mosolyog rám.

Aztán beszállunk az autóba, és elindulunk. Csönd van, csak a motor halk zúgását és a saját lélegzetemet hallom. Most nem esik a hó, az ég gyönyörű kék, a nap éles sugarakkal próbálja elolvasztani az este hullott havat. Persze semmi esélye: túl gyenge ahhoz, hogy végezzen a hideggel.

Hirtelen megborzongok, ahogy eszembe jut a gyengeség. Arra gondolok, hogy mennyi minden történt az elmúlt másfél hónap alatt. Mennyi borzalom és fordulat, és mégis a hátam mögött van már. Ahogy lopva oldalra pillantok, újra kellemes melegség jár át, teljesen eltüntetve az előbbi borzongást. Úgy érzem, most valami új kezdődik, és tudom, hogy itt az ideje lezárni a múltat. Túl kell lépnem rajta, anya is így akarná.

Felnézek az égre, és hunyorogva tanulmányozom a végtelen kékséget. - Te tudtad, hogy a csillagok nappal is az égen vannak? Csak nem látni őket a fény miatt. Mondjuk nem mintha itt akármikor is látni lehetne őket. - Egy pillanatra elhallgatok, aztán hozzáteszem: - Sosem láttam még a csillagokat.

- Sosem? - kérdezi Cinna. - Pedig gyönyörűek.

- Te láttad már őket? - fordulok felé.

- Igen – bólint.

Ide-oda húzogatom a szám, ahogy megint az útra meredek. Azon gondolkodom, vajon mi vár rám Cinna családjánál. Ha ők is ugyan olyan kedves emberek, mint ő, akkor életem egyik legcsodásabb egy hete áll előttem. Ha pedig nem... Nem, erre még gondolnom sem szabad. Biztos, hogy aranyosak lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy kedvelni fogom őket, bárkiket is takar az a szó Cinna számára, hogy "család".