Kedves Olvasóim!
Elnézést, hogy tegnap nem hoztam a részt, de nem voltam a toppon, viszont most itt van. Nem szeretném sokáig húzni a szót, csak annyit mondanék, hogy két fontos dolog is történik, és nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre... :) Köszönöm az eddigieket, de komolyan, mindent, a pipákat, a kommenteket, a dicsérő szavakat! <33
Dorine
____________________________________________
Az esőcseppeket figyelem, ahogy koppannak a
márványoszlopon, aztán ezer darabra törve a földre hullanak.
Minden egyes alkalommal, ahogy hallom, amint a víz a kemény
anyagnak ütődik, úgy érzem, valaki megforgatja a szívemben a
kést. Csak állok és állok, a szemeim le-föl járnak a sötétre
mázolt, csillogóan fényes márványon, és magamat keresem. A baj
csak az, hogy sehol sem találom. Nem látom magam, nem tudom, hogy
pontosan mit is kéne látnom. Egy megtört huszonévest, vagy egy
hisztérikusan tomboló lányt, akit legszívesebben mindenki
elküldene a pokolba? Akárhogyan is van, nem tudok rájönni a
válaszra. Attól félek, elvesztem önmagamban.
A hideg víz lassan folyik le a nyakamon, csiklandozza a
bőrömet, de már ezt is alig érzem, annyira átfáztam. Nem
érdekel. Az se érdekelne, ha itt helyben megfagynék, vagy hirtelen
jégeső kerekedne a szelíden szitáló cseppekből. Miért történik
ez velem? Miért nem lehet normális az életem? Miért nem lehetek
boldog? Miért kell folyton történnie valaminek, ami
megmagyarázhatatlan?
Nyelek egyet, aztán ki-be próbálom
hajlítgatni vörösre hűlt ujjaimat, de nem igazán sikerül, csak
nagyon lassan. A tekintetem lassan a földön heverő esernyőmre
siklik, és abból, hogy a homorú részében már elég sok víz
összegyűlt, arra következtetek, hogy egy ideje itt állhatok.
Talán nem hülyeség, ha azt mondom, hogy szeretnék elmenni, és
tovább élni az életemet. Huszonegy éves vagyok, előttem még az
út, vagy hogy szokták ezt mondani. Éppen nagyban készülnöm kéne
az újévi vizsgáimra, a jövőmet kéne tervezgetnem, azt, hogy
hogyan tovább, ha vége az utolsó egyetemi évemnek. Ám ehelyett
itt állok, és éppen egy fűcsomót bámulok a cipőm mellett.
Éles varjúkárogás töri meg a tapintható csendet.
Felkapom a fejem, és a tekintetemmel egészen addig követem a
hatalmas fekete madarat, amíg el nem tűnik egy vészesen kopaszodó
fa mögött. Még hallom párszor a hangját, aztán végül elül,
és megint magamra maradok. Persze ez nem baj. Utálom a varjakat.
Halkan felsóhajtok, és máris érzem, ahogy egy
könnycsepp gördül végig az arcomon. Onnan tudom, hogy ez nem eső,
hogy forró, szinte égeti a bőrömet. Megint csak a fekete márványt
bámulom. Végigjárom az összes koszorút, az összes fáklyát,
minden egyes gyertyát és mécsest, a köveket, a szalagokat, a
szirmokat, a díszeket, a faragott hangjegyeket. Mindent megnézek.
Aztán megint csak az esőcseppeknél kötök ki, megint azon kapom
magam, hogy a vállaim rázkódnak, a bensőm görcsbe rándul a
zokogástól. Mintha minden egyes érzésemet, minden gondolatomat
egyetlen üvegbe zárnák, és képtelen lennék széttörni azt az
üveget. Csak sírok és sírok, engedem, hogy a szél összeborzolja
a hajam még szárazon maradt részét. Az, ami már elázott a hideg
esőtől, már régen a homlokomra tapadt.
Lassan lépek közelebb a sírhoz, elgémberedett
ujjaimat remegve nyomom rá a víztől ázott márványoszlopra.
Hiába van itt ez a kristálytető, a sír ugyanúgy ázik, semmit
sem használ. Arra gondolok, hogy mennyire értelmetlen ez az egész,
hogy semmi értelme, hogy csak pocsékolás volt... Aztán minden
gondolatom szertefoszlik, és a helyüket mély, végtelen,
feldolgozhatatlan keserűség veszi át. Megint a kérdések: miért
történik ez? Miért velem? Miért így? Miért most? És én úgy
érzem, nem vagyok képes megválaszolni ezeket. Én csak egy egyszerű
ember vagyok, alig tapasztaltam valamit az életből. Éppen ezért
volt akkora igazságtalanság az, ami történt.
Arra leszek figyelmes, hogy didergek. Ennek ellenére a
jéghideg márványnak támasztom a homlokomat, és mélyeket
szippantok a késő őszi levegőből. Október van, és az az
ironikus az egészben, hogy most anyáék esküvőjét kéne
ünnepelnünk... Ehelyett éppen most temették el anyámat. A
többiek, vagyis a rokonok, barátok és munkatársak már elmentek.
Plutarch és Portia maradtak itt legtovább, de megmondtam nekik,
hogy csak miattam nem kell itt állniuk a hidegben és esőben, meg
amúgy is szeretnék egy kicsit egyedül lenni, szóval úgy fél
órája már ők is leléptek. Azóta itt vagyok kint, a ravatal óta
a sírt bámulom, és engedem, hogy lassan jéggé fagyjak. De
tényleg nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, ami ezután lesz. De
mi is lesz ezután? Az biztos, hogy semmi sem megy majd ugyan úgy,
semmi nem lesz a régi, valami meg fog változni.
Felkapom a fejem, ahogy megreccsen egy ág. Hát persze,
ilyen csak a filmekben létezik. Csak ott szól drámai zene a főhős
legmélyebb gondolatai közepette, de a valóságban mindig történik
valami, ami megzavarja az embert. Most például egy ág reccsenése,
amit biztos valami rágcsáló okozott.
Óvatosan megtörlöm a szemeimet, a bőröm és a
testem valósággal könyörög egy kis melegért. Lassan itt lesz az
ideje, hogy elmenjek. De hogy hagyhatnám itt az anyámat a föld
mélyén, egy több száz kilós márványtömb alatt?
"Eltűntél,
de mi tudjuk, hová;
kezünk
által faragott ív védjen hát tovább."
Ez áll a kristálytetőről lelógó táblán, de én
nem hiszek neki. Senki sem védi tovább anyámat, senki nem öleli
át odalent. Kegyetlen a sors. Ezt a megállapítást még legalább
tízszer elmondom magamban, és mindaddig ezt ismételgetem, míg
ismét ki nem csordulnak a könnyeim.
- Anne – szól egyszer csak egy hang a hátam mögül.
Minden eddigi gondolatom semmivé lesz, a szívem
hatalmasat dobban. Nem tudom meghatározni, hogy milyen érzések
kezdenek kavarogni bennem, de az biztos, hogy még az ellenségeimnek
sem kívánok ilyesmit. Ismerem ezt a hangot. Ismertem. És azt is
tudom, hogy kié, mert rajta kívül senki, senki sem hív így.
Az ujjaim lecsusszannak a márványról, mintha csak az
mondanák: "Viszlát, ideje indulni." De nem indulok sehová,
csak megfordulok, olyan lassan, ahogy csak tudok. És ott áll ő,
egészen biztos, hogy tényleg ő az. Minden stimmel, semmit
sem változott. Tizenegy év nem volt elég ahhoz, hogy kezdjen
valamit a borzasztó, élénkzöld hajtókákkal kapcsolatos
hóbortjával, tizenegy év nem volt elég ahhoz, hogy felhagyjon a
szőke tincsek oldalra fésülésével, tizenegy év nem volt elég
ahhoz, hogy megváljon az arany nyakláncoktól, tizenegy év nem
volt elég ahhoz, hogy leváltsa a frakkot. Tizenegy év elteltével
minden olyan rajta, mint régen: ugyan olyan pajkos fény csillog
zöldes-barna szemeiben, mint akkor régen, mikor a térdein
lovagoltam a kandalló melegénél, és arra vártam, hogy anya
behozza a gesztenyeteát.
- Te mit csinálsz itt? - suttogom. Többet nem tudok
mondani.
- A temetésre jöttem – magyarázza.
- Nem láttalak se a ravatalon, se a ceremónián –
felelem azonnal.
A földre szegezi a tekintetét, ismerem ezt a szokását.
Úgy látszik, ez is megmaradt. Kíváncsi vagyok, az új ismerősei
beveszik-e azt az álszent dumát, ami majd ezután jön.
- Nem illettem a képbe – feleli őszintén, és ez
meglep. Valahogy most más a hangja. - Nem akartam zavarni, így
inkább hátul álltam – rázza meg a fejét. - De mindent láttam.
Nyelek egyet, és felszegem az állam. - Mióta vagy
itt? Mióta figyelsz?
- Elég régóta ahhoz, hogy tudjam rólad, mennyire
nem bírod a hideget. - Felnéz, egyenesen a szemeimbe, és finoman
elmosolyodik.
- Mit tudsz te rólam? - kérdezem megvetően.
- Az apád vagyok – mondja magabiztosan. Aztán előre
lép, és kinyúl felém. - Anne – mondja.
Átjár egy különös, semmihez sem fogható érzés,
és tudom, hogy ez az otthon melegének érzése. A tudaté,
hogy van
valahol egy helyem ebben az őrült világban, van egy pont, ahol
megállhatok pihenni, ahol szeretnek, és elfogadnak olyannak,
amilyen vagyok. És talán pont ez az érzés az, ami kiolvaszt
annyira, hogy még azelőtt sikerül hátra lépnem, mielőtt a keze
elérne.
- Ne érj hozzám! - kiáltok rá. Átjár a harag, nem
tudok ellene mit tenni. Ez így már túl sok.
- Anne, nem lehetne, hogy megbeszéljük a dolgot?
Tudom, hogy...
- Nem lehetne! Tizenegy évvel ezelőtt kiléptél az
életemből, tizenegy éved volt rá, hogy megbeszéljük a dolgot,
de egyszer sem kerestél! - fakadok ki.
- Anne, kicsi Anne – rázza meg a fejét. Ettől a
megszólítástól úgy érzem, újra ötéves vagyok. De ez az érzés
túl édes ahhoz, hogy elhiggyem, ezért azonnal észhez térítem
magam.
- Ebből elég – húzom ki magam. - Ha nincs más
közölnivalód, akkor én távozom – jelentem ki hidegen.
- Legalább azt engedd meg, hogy megadjam az
elérhetőségemet! - próbálkozik. - Szeretném, ha rendbe hozhatnám
a dolgot. Sok rosszat tettem, tudom, de a lányom vagy, az én kicsi
Anne-m, akit vissza szeretnék kapni – mondja kedvesen, és közben
lassan elmosolyodik. Ezt nem hiszem el, még a gödröcskék és a
szarkalábak is maradtak.
- Arról már lekéstél – préselem össze az
ajkaimat, aztán elviharzom mellette, és egyenesen a rézkapu felé
veszem az irányt. Minden bizonnyal elrohannék, és soha többé nem
látnám, ha nem tenne egy hajmeresztő kijelentést.
- Tudom, hogy szükséged van rám! - kiált utánam.
Azonnal megtorpanok, de olyan hirtelen, hogy a cipőm
csupa sár lesz. Hitetlenkedve, felháborodottan fordulok felé.
- Ezt meg hogy érted? - sziszegem.
- Ugyan már – rázza meg a fejét, még mindig
mosolyog. A zsebébe süllyeszti a kezeit, aztán felém indul.
Egyenesen előttem áll meg, a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
- Ki fog majd megvédeni, Anne?
- Mégis kitől kéne megvédeni? - horkanok fel.
Nevetséges... De mindenesetre még mindig ugyan olyan jó
manipulatőr, mint volt.
- Mondjuk a rossz döntésektől – vonja meg a
vállait. Mikor összeszaladnak a szemöldökeim, folytatja: - Ugyan,
ugyan. Huszonegy éves, gyönyörű felnőtt nő vagy. Egy ilyen
zsenge mandulafát, mint amilyen te vagy, nem szabad, hogy akárki
gondozzon.
Mandulafa, mandulafa. Az agyam azonnal kutatni kezd, és
valahonnan sikerül előhalásznom az információt, miszerint a
mandulafa a várakozás jelképe volt az ókor görög irodalomban.
- Miért hívsz mandulafának? - szegezem neki a
kérdést.
- Tudod te azt jól – bök rám, és közben
folyamatosan mosolyog.
- Nem – rázom meg a fejem, ahogy hátrálok egy
lépést. - Nem tudom. Fogalmam sincsen, hogy miről beszélsz.
- Akkor hadd segítsek, Anne. Az életed nem könnyű,
valld be. Szükséged van a segítségemre, és én szeretnék neked
segíteni. - Kiveszi az egyik kezét a zsebéből, és felém nyújt
egy cetlit, amin – ha jól látom -, a telefonszáma van. A
szemembe néz, én pedig zavartan pislogok hol rá, hol a fehér
cédulára. Végül érte nyúlok, kikapom a kezéből, és a
markomba zárom.
- Majd kereslek, ha akarlak – felelem hidegen, azzal
sarkon fordulok, és faképnél hagyom.
A következő egy és fél hónapban nem keresem, de
minden nap eszembe jut. December huszadik van, mikor éppen a kanapén
üldögélek, és néhány papírral bíbelődöm. Anya hagyatéki
iratai, miszerint minden vagyona örököse én, és Plutarch
vagyunk. Kicsit meglepett ez a dolog, azt hittem, valami nemesebb
célra fogja ajánlani a pénzét, de végül nem így lett. Plutarch
elég furán viselkedett, mikor azt kérdeztem tőle, mire akarja
használni az örökség rá eső részét, de aztán ezt betudtam
annak, hogy biztos nem szeretné az orromra kötni. Szóval békén
hagytam, én pedig egyelőre semmit sem csináltam a pénzzel. Bent
van a bankban, a Teljes Támogatásból kiválóan megélek, ráadásul
egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy hozzányúljak anyám
pénzéhez. Ami a házat és az egyéb holmikat illeti, Plutarch
vállalta, hogy ott marad, mint lakó, így nem kellett áruba
bocsátani. Úgy érzem, megszakadna a szívem, ha idegenek laknának
a helyen, ahol felnőttem.
A temetés utáni héten, hétfőn újra bementem az
egyetemre. Semmi kedvem sem volt hozzá, de Portia addig unszolt és
bizonygatta, hogy le kell tennem a vizsgáimat, hogy végül engedtem
neki. Meglepő volt, hogy senki sem tudott a történtekről. Egyedül
Kalóz viselkedett egy kicsit furcsán, mikor beültem az órájára,
de ezt meg betudtam annak, hogy elég régen nem jártam arrafelé.
Na meg hogy nézel arra a lányra, akinek öt és fél hónapos
terhes a legjobb barátnője?
Lassan rájöttem, hogy az a legjobb az egyetemben, hogy
eltereli a figyelmemet, és addig sem kell a a múlttal, vagy a
hirtelen felbukkant apámmal foglalkoznom. Visszacsöppentem a
monoton hétköznapokba a barátaim közé, és elképesztő, egészen
különleges érzés volt a tudat, hogy Cinna mennyire próbál
figyelni rám. Sokszor lógtunk együtt a szünetekben, folyton azt
kérdezgette, hogy hogy érzem magam, és... szóval annyira
különleges volt. Annyira, hogy még most is elönt az az érzés,
mikor erre gondolok. Tényleg törődött velem. Az pedig, hogy múlt
időben beszélek, annak köszönhető, hogy téli szünet van.
December huszadikától kezdődik, és egészen a Győzelmi Körutat
megelőző hónap elejéig tart, vagyis január elsején kezdődik
újra az oktatás, februárban pedig itt a Körút, amit egyesek már
annyira várnak. Portia nem tartozik közéjük, mert nem tudja,
hogyan fog pocakkal utazni, és bevallom őszintén, én sem örülök
neki, hogy kezdetét veszi az újabb, majd' két hetes hercehurca. És
ennek egyetlen önző oka van: nem fogok találkozni Cinnával és Portiával. Zimon azzal poénkodott, hogy majd szórakoztatjuk egymást: ő énekel nekem, én meg cserébe törire tanítom - persze mindketten tudjuk, hogy ez hülyeség.
Halk kopogás ránt a ki a gondolataimból. Megrázom a
fejem, hogy magamhoz térjek, aztán feltápászkodom, és míg a
bejárathoz érek, összehúzom magamon a pulcsimat. Aztán kinyitom
az ajtót, és Cinna áll előttem. A frissen hullott hó megcsillan
a haján, a szemei a szokottnál is élénkebb zölden csillognak.
- Szia! - köszönök neki, és egyáltalán nem
ellenkezem az érzés ellen, ami lassan teljesen eláraszt. Ez már
nem az a vad, zabolátlan csapkodás, amit a pillangók okoztak.
Inkább olyan, mintha egy hatalmas, puha, hófehér lepedőt
terítenének a lepkékre. Ez az érzés inkább a biztonság és a
bizalom felé hajlik, mint az ismeretlen és izgalmas felé.
- Szia – mosolyodik el lassan.
- Hogy-hogy erre jártál? - szaladnak magasba a
szemöldökeim. - Gyere be, itt mindjárt megfagyok. Te nem fázol?
- Nem – rázza meg a fejét -, igazából rohannom
kell, de... szeretnék megtudni valamit.
- Igen? - Na jó, itt azért a szívem már eléggé kalapál.
- Ha megkérdezném, hogy lenne-e kedved eljönni velem
egy pár napra a családomhoz, mit válaszolnál? - kérdezi egy
szuszra.
Annyira meglepődöm, hogy végül csak ennyit mondok: -
Az attól függ.
- Mitől? - vigyorodik el Cinna.
- Hogy mennyire főz jól az anyukád – húzom össze
a szemeimet.
Cinna halkan felnevet, aztán bólint egyet. - Nagyon
jól főz, ezt garantálhatom.
- Akkor lehet róla szó – felelem, és nagyon
igyekszem, hogy ne remegjen a hangom.
- Én... - Elgondolkodom egy pillanatra. Mit is
csinálok? Hiszen Cinna éppen most hívott meg a családjához a
téli szünetre. Ismerem őt eléggé ahhoz, hogy igent mondjak? Ez az
érzés, ami most teljesen eláraszt, nem csak valami hirtelen
felindulás? Őszinte, vagy csak játszik velem? - Benne vagyok –
jelentem ki, ahogy felnézek rá. Az ajkaim megremegnek, még mindig
képtelen vagyok mosolyogni, ráadásul eléggé meglepődöm a
válaszomon. Ennek ellenére különös megkönnyebbültség árad
szét a testemben, mintha a szívem tudná, hogy ennek így kell
lennie.
- Remek – mosolyodik el szélesen. Aztán
elmagyarázza, mire számítsak. - Ha neked is megfelel, holnap
reggel felveszlek, és autóval megyünk. Kilenc jó lesz? - Mikor
bólintok, folytatja: - Egy hétre pakolj.
- Egy hétre? - kerekednek ki a szemeim. - Azt hittem,
csak egy napos látogatás lesz.
- Nem, nálunk ez amolyan... - Egy pillanatra
elgondolkodva bámulja az ajtófélfát, mintha a megfelelő szót
keresné, aztán végül befejezi: - ...családi hagyomány. Majd
meglátod – teszi hozzá mosolyogva.
- Rendben – bólintok. - Szóval reggel kilenc, egy
hét. Remélem, beférek majd a csomagtartóba.
Ugyan azt hiszem, hogy ez csak valami vicces poén volt,
de meglepődöm, mikor másnap reggel tényleg alig fér be a
bőröndöm a rakodótérbe.
- Oké, ezt azért nem gondoltam volna – rázom meg a
fejem, miközben a homlokomat ráncolva bámulom a holmimat. - Durva.
- Ugyan, ez semmi – rázza meg a fejét Cinna. - A
húgom háromszor ennyi holmival közlekedik.
- Van húgod? - nézek rá meglepetten.
- Igen, majd megismered – mosolyog rám.
Aztán beszállunk az autóba, és elindulunk. Csönd
van, csak a motor halk zúgását és a saját lélegzetemet hallom.
Most nem esik a hó, az ég gyönyörű kék, a nap éles sugarakkal
próbálja elolvasztani az este hullott havat. Persze semmi esélye:
túl gyenge ahhoz, hogy végezzen a hideggel.
Hirtelen megborzongok, ahogy eszembe jut a gyengeség.
Arra gondolok, hogy mennyi minden történt az elmúlt másfél hónap
alatt. Mennyi borzalom és fordulat, és mégis a hátam mögött van
már. Ahogy lopva oldalra pillantok, újra kellemes melegség jár
át, teljesen eltüntetve az előbbi borzongást. Úgy érzem, most
valami új kezdődik, és tudom, hogy itt az ideje lezárni a múltat.
Túl kell lépnem rajta, anya is így akarná.
Felnézek az égre, és hunyorogva tanulmányozom a
végtelen kékséget. - Te tudtad, hogy a csillagok nappal is az égen
vannak? Csak nem látni őket a fény miatt. Mondjuk nem mintha itt
akármikor is látni lehetne őket. - Egy pillanatra elhallgatok,
aztán hozzáteszem: - Sosem láttam még a csillagokat.
- Sosem? - kérdezi Cinna. - Pedig gyönyörűek.
- Te láttad már őket? - fordulok felé.
- Igen – bólint.
Ide-oda húzogatom a szám, ahogy megint az útra
meredek. Azon gondolkodom, vajon mi vár rám Cinna családjánál.
Ha ők is ugyan olyan kedves emberek, mint ő, akkor életem egyik
legcsodásabb egy hete áll előttem. Ha pedig nem... Nem, erre még
gondolnom sem szabad. Biztos, hogy aranyosak lesznek. Van egy olyan
érzésem, hogy kedvelni fogom őket, bárkiket is takar az a szó
Cinna számára, hogy "család".
De aranyos Cinna! Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velük a szünetben! Áááá, valami beindul talán végre... :)
VálaszTörlésRox apja. Hát nem is tudom mennyire őszinték az érzései. Hiretelen csak úgy feltűnik. Azt mondom beszéljen vele Rox, de én nem felejtenék. :(
Ezt ne olvasd el amíg nem láttad a filmet!!! SPOILER!!!
A te Cinnád győzött véglegesen! én annyira nem hittem el a dolgokat Lenny-nek most :S És portiát is hiányolom :S lehet csak GYES-en van :) Kár, hogy nem tették bele. Így még jobb, hogy benne van a te sztoridban :)
Puszi: Petra
Az én Cinnám győzött? :D Juj, ennek iszonyúan örülök! Bár meglehet, hogy Francis Lawrence már kevésbé, ha tudna róla, de akkor is. Nekem sem volt Cinna Lenny, annyira szívesen láttam volna a helyén az igazi Cinnát... :) A portiás megjegyzéseden meg jót nevettem, GYES. :D
TörlésKöszönöm a kommentedet! <3
Drága Dorine!
VálaszTörlésAzta, nem tudom szavakkal kifejezni milyen érzéseket vált ki belelem Roxanne apukájának megjelenése. Én még helyette is dühös vagyok rá, persze, amikor meghal valaki, akkor már itt van, próbál segíteni. Mindegy, örültem, amiért Anne sem reagált másképpen, persze azért valamennyire remélem, hogy majd egyszer jól kijönnek, de egy egyszerű látogatás még nem hoz rendbe semmit...
Szeretném elmondani, hogy nagyon szeretem ezt a történetet, ugye sokáig fogod írni? Hány részesre tervezted?
Köszönöm, amiért írod, sajnálom, amiért késtem a megjegyzéssel! Csodálatos vagy! <3
Puszi, Azy
Kedves Azy,
Törlésegy ilyen fárasztó sulis nap után, mint a mai, igazi felüdülés volt a számomra, mikor megláttam, hogy írtál. :3 Főleg az, hogy megint csak agyba-főbe dicsérsz, komolyan, ezt meg sem érdemlem... Én csak leírom azt, ahogy a szereplőim élnek a fejemben, mert ez a történet valahonnan a lelkem legmélyebb részéről jön, Roxanne és Cinna ott élnek, örökké ott is maradnak, de persze itt vannak a blogon is. Tudod, mikor írom ezt a sztorit, az olyan, mintha egy hatalmas festményen dolgoznék. Aprólékos, nagyon sokáig tartó munka, de majdnem minden ecsetvonását élvezem, mert tudom, hogy össze fog állni, hiszen itt él bennem, ezek a szereplők már nem csak fikciók a számomra, hanem a gondolataim részévé váltak. Éppen ezért nem tudom megmondani neked, hogy milyen hosszú lesz még, de annyit ígérhetek, hogy elég sok van hátra. Körülbelül - de nagyon körülbelül - most járunk a cselekmény felénél, de mondom, egy csomó mindent szeretnék még. Eddig 102 oldal összegyűjtve, 12-es betűmérettel... Szóval gyűlik, gyűlik, aztán majd meglátjuk. :)
Köszönöm, hogy írtál nekem!
Dorine <3