Legkedvesebb Olvasóim!
Ismét itt vagyok, kicsit későn ugyan, de meghoztam a következő részt. Nos, igazából nem nagyon tudok mit írni most az elejére, nem is szeretném húzni a dolgot, csak annyit, hogy köszönöm nektek a kommenteket, a lassan 11.000 megtekintést, és azt, hogy már tizenheten vagytok feliratkozva!! Szuperek vagytok, tényleg csak köszönni tudok mindent! <33
Ja, és ha jól számolom, pont, mikorra meghozom a 26. fejezetet, nézhetjük meg a mozikban a Futótüzet! Ki várja? ;)
Ölellek titeket,
Dorine Osteen
______________________________________________
A hangos zokogás, ami kímélet nélkül tör utat
magának, az egész testemet megrázza. Az arcom egy párnának
nyomódik, a tüdőm küzd az oxigénhiánnyal, de az agyam mégis a
lelkemmel van elfoglalva. Csak sírok és sírok egészen addig, míg
tudok. Fekszem az ágyamon, a vállaim rázkódnak, a fejem és a
szívem zakatol. Szeretnék kitörni ebből a reménytelen
helyzetből, szeretnék szabadulni a kötelekből, de annyira
gyengének érzem magam, hogy tudom: semmi esélyem.
Úgy két órán keresztül csinálom ezt, és a végére
úgy vagyok vele, hogy itt és most végem, nem fogom tudni cipelni
azt, amit anyám halála jelent.
Az összes maradék erőmre szükségem van, hogy
felemeljem a fejem. Plutarch valószínűleg hamarosan megérkezik,
és addigra össze kéne szednem magam.
Óvatosan rakom le talpaimat a földre, és
megtámaszkodom az ágy szélében, míg meg nem bizonyosodom abban,
hogy sikerülni fog eljutni a fürdőszobába. Odabent megmosom az
arcom, megszabadítom magam mindenféle sminktől, kibontom a
copfomat, és megrázom a fejem. A hajam még nedves egy kicsit a
víztől, amit magamra engedtem nem is olyan régen, és kellemesen
lehűsíti a nyakamat. Mélyeket lélegezve, a vállaimat
masszírozgatva várom, hogy megérkezzen Plutarch. Nem kell rá
sokat várnom: úgy öt perc múlva megszólal a csengő.
Elbotorkálok az ajtóig, aztán veszek egy utolsó,
mély levegőt, és kinyitom.
- Szia – köszönök halkan. Meglepődöm, és
ezt nem is titkolom: kiül az arcomra. Kerek szemekkel bámulom
Plutarchot, akin alig látszik bárminemű szomorúság. Persze azért
megviselték az események: az ő szemei alatt is hatalmas karikák
hirdetik égnek-földnek, hogy valami nem stimmel.
- Szia – válaszolja tömören. Aztán kinyúl, és
megölel.
Furcsa,
fut át a fejemen. Elvégre az egyetlen ember, aki összekötött
Plutarch-kal, már halott, és így ő már csak egy idegen férfi a
számomra. Ennek ellenére eljött hozzám, és most éppen jó
erősen magához ölel.
- Gyere be – mondom, miután kibontakozom az
öleléséből.
A konyhába sétálunk, Plutarch a szék támlájára
akasztja a zakóját, aztán hatalmas sóhajtásokat hallat, míg én
készítek két teát. Végül egy darabig rám se néz, miután
leülök, és elé tolom az italt. A gőzfelhőbe bámul, és a
homlokát ráncolja.
- Plutarch? - szólítom meg. Nem tudom, mire
számítsak, de jelenleg annyi minden dúl bennem, hogy úgy érzem,
semmi olyan nem történhet, ami még jobban elvehetné a kedvemet a
létezéstől.
- Roxanne. - Az, hogy hirtelen felnéz és a bögrére
kulcsolja az ujjait, túl hivatalossá teszi. Nem egy férfit látok
benne, aki szereti az anyámat, sőt, még csak nem is a vőlegényét,
hanem egy Játékmester, a Főjátékmestert, aki a Kapitólium
robotjának igájába hajtotta a fejét. - Beszélnünk kell –
jelenti ki.
Megfeszítem az állkapcsomat, és megemelem a fejem.
Tudom, hogy nem érdemli meg, de dacosan bámulok bele a szemeibe. -
Ezt gondoltam – felelem hidegen.
- Nézd – sóhajt nagyot -, ami Sinett-tel történt,
az... egyszerűen borzasztó, és én el sem tudom képzelni, hogy
hogyan és hogy miért... - Itt megakad, a hangja elhal, és úgy
látom, könnyek gyűlnek a szemeibe. A férfiak nem szoktak sírni.
Plutarch sem sír, inkább visszanyeli a fájdalmat, és megtörli a
homlokát. - Meg kell beszélnünk, mikor legyen a temetés. Az
anyagiak miatt nem kell aggódnunk, a biztosító mindent fizet. De
még ha nem is lenne biztosítás, akkor is ott a vagyon, amiről
szintén beszélnünk kell.
Plutarch tovább magyaráz, de én kizárom a hangját.
Helyette a szemeire koncentrálok: a konyhában tolongó sötét
gondolatokon és érzéseken keresztül is látom, mennyi keserűséget
rejtenek a szürkésbarna íriszek. Csak mondja és mondja, a
hivatalos dolgokkal és a pénzzel próbálja elterelni a saját
gondolatait a valódi problémáról. Átnyúlok az asztalon, és
megfogom az egyik kezét.
- Plutarch – szólítom meg, és mikor nem figyel,
hanem folytatja a monológot, hangosabban is elismétlem. - Plutarch!
- Igen? - néz rám. Megilletődöttnek látszik, a
szemei kikerekednek.
- Szeretted anyámat? - Magam sem tudom miért, de
egyszerűen csak kibukik belőlem a kérdés.
A férfi egy darabig állja a tekintetemet, aztán
lebicsaklik a feje, és érzem, ahogy az ujjai megszorítják az
enyémeket.
- Igen – suttogja. - Igen, nagyon.
Megkönnyebbülök, hogy ezt válaszolta, mert biztossá
tesz abban, hogy nem ismertem félre. Igaz volt minden egyes
pillanat, amikor boldognak láttam őket.
Percek telnek el, míg egyikünk sem mond semmit, aztán
végül én szólalok meg.
- Túl leszünk ezen – idézem Portia szavait. - Ez
egy lejtő, de erősek vagyunk, és fel fogunk kapaszkodni rajta.
Plutarch felsóhajt, az ajkai keserű mosolyra húzódnak,
ahogy a falra mered. Nem akarok belegondolni, miféle gondolatok
cikázhatnak a fejében, de az biztos, hogy hasonlóan viharosak,
mint nekem.
Aztán egyszer csak megcsörren a telefonja. SMS
üzenetet kap, és miután elolvassa, halkan, elgyötört, kínos
mosollyal az arcán adja tudtomra, hogy az esküvő lefújva.
Aztán csak telnek a percek, és senki nem szól. A kint
elhúzó autókat hallgatom, meg a néha hallatszó hangokat, ahogy
emberek beszélgetnek. Szeptember vége van. A világ lassan sárgulni
kezd, a természet elalszik, hogy átadja a helyét a fehér télnek.
Annyira nem kedvelem a hideg hónapokat, de most arra vágyom,
bárcsak elmerülhetnék a hóban. Ott senki sem szólna hozzám, nem
lenne körülöttem más, csak végtelen, vakító fehérség és
nyugalom.
- Adok neked valamit, azután elmegyek – ránt vissza
egyszer csak Plutarch hangja a valóságba. Összerezzenek, ahogy
ránézek.
- Micsodát? - kérdezem halkan.
A férfi feláll, felveszi a zakóját, és mikor elé
állok, előhúz a zsebéből egy gondosan összehajtogatott
papírlapot. A kezembe rakja, és olyan finoman simítja rá az
ujjaimat, mintha a legkisebb ütéstől is elporladhatna. Aztán
lehajol, és csókot nyom az arcomra.
Összeszorított fogakkal bámulok utána, míg kisétál
az ajtón. Olyan természetesen teszi, mintha csak délutáni
kiruccanásra menne valahová, holott éppen most hagyja itt a gyász
legmélyebb lábnyomait.
A konyhaasztal mellett állok, a kezemben itt a papír,
és fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek vele. Zavaromban egyszerűen
kihajtogatom, és olvasni kezdem ott, ahol vagyok – nem keresek
semmilyen megfelelő helyet, hiszen azt sem tudom pontosan, mire
számítsak.
Drága
Roxanne,
sosem
mondtam neked, de akárhányszor rád néztem, mindig apád jutott
eszembe. Őt láttam a szemeidben, a mozgásodban, az arcodban...
egyszóval mindenedben. Ez pedig a régi időket idézte fel bennem,
azokat a napokat, amikor mi hárman egy egészet alkottunk, és
boldog családként éltünk. Szerettem veled lenni, bár te ezt nem
vetted észre. Hideg voltam veled, és sokszor elutasító – ennek
pedig egyetlen oka volt. Nem szerettem volna, ha olyanná válsz,
mint én. Elfojtottam minden érzésemet, ami édesapádat idézte
bennem, és csakis arra koncentráltam, hogy ezeket belőled is
kiöljem. Azonban észre sem vettem, hogy lassan megölöm a
kapcsolatot közted és köztem, és mikor ráeszméltem, hogy
elvesztettem a lányomat, már késő volt. Aznap, mikor együtt
néztük az Aratást és te elrohantál, rájöttem valamire.
Azok az emberek, akik a körzetekben élnek,
sokkal erősebbek és tiszteletre méltóbbak, mint én. Igazad
volt: undorító vagyok, amiért lenézem őket, mert ők a nap
minden egyes pillanatában együtt élnek a tudattal, hogy a
következő Aratáson akár az ő gyermeküket is kisorsolhatják. Ők
erősek, Roxanne, holott én megőrülnék a tehetetlenségtől, ha
téged kéne viszontlátnom egy arénában. Attól félek, a világ,
amiben fel kell nőnöd, amiben majd igazán nővé válsz, lassan
legalább olyan veszélyes lesz, mint a Viadalok arénájának
egyike. Úgy érzem, nincs jogom tőled akármit is kérni, de tudom,
hogy mire a kezedbe fogod majd ezt a levelet, én már nem leszek,
így talán utolsó kívánságomként megkérhetlek arra, hogy
fogadj meg egy tanácsot: nagyon kérlek, sose engedd, hogy a
körülmények irányítsanak! Tanulj az én hibáimból, és ne
merülj önsajnálatba, ha elveszítesz valakit. Sőt, ellenkezőleg.
Állj fel, és tegyél meg mindent annak érdekében, hogy
visszakaphasd. Ha valaki azt mondja neked, hogy halott, addig ne hidd
el neki, amíg a saját szemeiddel nem látod, amíg a te ujjaid is
megállapítják, hogy valóban nem dobog a szíve. Mikor eljön majd
a pillanat, hogy a szemébe nézel annak, aki a világon mindent fog
jelenteni a számodra, akkor jussanak eszedbe a szavaim.
Amikor
ezeket a sorokat írom – látod, a kedvedért papírt és tollat
használok -, nem sírok, hanem mosolygok, pedig tudom, hogy te sírni
fogsz. Kérlek, miután a levél végére érsz, hunyd le a
szemeidet, és gondolj ránk, rám... Arra, hogy egykor boldogok
voltunk együtt. Az emlékek képesek erőt adni a következő
lépéshez, akármilyen nehéznek látszik is az a lépés.
Nem
akarok nagyzoló szavakat használni, tudod, hogy sosem volt az
erősségem az írásbeliség, de még a beszéd sem. Egyetlen egy
dolog van, amit mindig szerettem volna elmondani neked, de egyszer
sem tettem meg. Sok minden van még hátra, sok borzasztó és nehéz
akadály következik majd az életedben, Roxanne, de egyet sose feledj.
Szeretlek, és örökké szeretni foglak, mert az anyád vagyok.
Csodálatos nővé váltál, fantasztikus vagy, gyönyörű, és
erős. Büszke vagyok rád!
Anya
Lehunyom a szemeimet. Forró könnycseppek gördülnek
le az arcomon, a testem megfeszül a zokogástól. Próbálok anyára
gondolni, próbálom felidézni azokat a régi szép időket, amiknek
eszembe kéne jutniuk, de ehelyett nem látok mást, csak kongó
ürességet. A fejem egyetlen hatalmas, fekete üreggé tágul, és
úgy érzem, az egész lényemet elnyeli. A világ megszűnik létezni
körülöttem, a papír kiesik a kezemből, ahogy a földre
csusszanok. Csak én vagyok és ez a kétségbeejtő, bizonytalan
semmi. Elég a sírásból! Elég az önsajnálatból! -
üvöltöm magamban, de minden egyes alkalommal, ahogy megpróbálok
ellenállni a gyengeségnek, kétszer olyan erősen tipor a földre.
A falnak dőlök és lecsúszom a padlóra. Ismét
szembesülnöm kell a tudattal, hogy meghalt, és úgy érzem, minden
egyes ilyen alkalommal megsemmisül a lelkem egy darabja. A darabok
eltűnnek belőlem, és mire lemegy a nap, már nem vagyok más, mint
egy üres test, egy gyerek, aki elvesztette az édesanyját.
A
sírástól megfájdul a fejem, a fejfájástól hányingerem lesz,
de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, hogy segítsek magamon.
Sötétség borítja be a házat, a fedetlen ablakokon keresztül
keserű fénytelenség kacskaringózza körbe a testemet. Fázom,
ezért átölelem magam a karjaimmal, és a falnak támasztom a
fejem. Itt van valahol mellettem a papír, amin anyám utolsó szavai
vannak...
Szabaddá teszem az egyik karomat, mire az ujjaim vakon,
reszketve kezdenek tapogatózni a parkettán. Felnyögök, mikor nem
találom meg, és újra csak sírni kezdek. Ha most egy filmben
lennék, akkor egyszer csak égi világosság gyúlna, vagy itt
teremne egy kedves barátom, aki segít felállni. Esetleg eszembe
jutna egy emlék: anyámat látnám, ahogy mosolyogva felém sétál,
és figyelmeztet, hogy ideje összeszednem magam. Aztán hirtelen,
lassított felvételben felállnék, miközben a füleimben gyönyörű
zongoradarab dallamai csengenének...
És ekkor megtörténik. Úgy gyullad ki a remény a
fejemben, mint egy hatalmas lámpás a viharban, ami az eltévedt
hajósnak jelzi, merre kell mennie. Zene. Klasszikus zene,
anya kedvence. A gondolatra, hogy itt maradt velem egy darab belőle,
a testem összeszedi minden erejét, és nagy nehezen felállok.
Először asztali lámpát gyújtok, aztán a lejátszóhoz lépek,
és bekapcsolom. A HiFi-fal életre kel: az üveg mögötti szerkezet
üdvözöl, majd felkínálja a lehetőségeket. Nem tart sokáig,
míg megtalálom a dalt, amit szeretnék. The Cinematic Orchestra
– Arrival of the Birds and Transformation, villogják a betűk.
Elindítom, a szívem pedig nagyot dobban, ahogy meghallom az első
hangokat. Igen, ez az, kétség sem fér hozzá. Gyerekkoromból
emlékszem erre a dalra, anya nagyon szerette, és a balett órákon
is sokszor ez volt az aláfestés.
Ahogy most lehunyom a szemeimet, nem ömlenek a
könnyeim. Magamat látom, amint nyolc évesen, fehér ruhában állok
a hatalmas, faltól-falig tükör előtt, és próbálok minél
kecsesebb lenni. Akkor még nem voltam ennyire szőke, a hajam inkább
barnás árnyalatú volt.
Szerettem balettozni, mert ilyenkor általában
megfeledkeztem a gondokról, és csak arra figyeltem, amit éppen
csinálok. Ugyan eleinte anyám erőltette az egészet, de később
saját magam is megláttam a tánc előnyeit és a benne rejlő
szépséget, és segített abban is, hogy jobban kiismerjem magam.
Persze abból, ami az igazi baj volt otthon, vagyis, hogy apám
minden bizonnyal hűtlen, nem sokat fogtam fel tíz-tizenegy éves
fejjel, csupán éreztem az otthoni levegőben, az addig nyugodt
atmoszférában, hogy valami nem stimmel.
Végigfut a hátamon a hideg, ahogy újra előtörnek az
emlékek. Ma is úgy élnek bennem azok a napok, mintha csak tegnap
történtek volna, és akármennyire is próbálkozom, képtelen
vagyok visszatartani őket. Lavinaként temetnek maguk alá: a
fejemben már látom is a kislányt, aki tüllszoknyában szalad az
anyukája felé a parkolóban.
- Szia mami! - kiáltottam anya felé. Semmit sem
észleltem abból, mennyire nincsen jó kedve. Jó mélyen belefúrtam
az arcomat a fekete tincsekbe, és magamba szívtam az illatát. Egy
olyan korú kislánynak, mint akkor én, az édesanyja illata volt a
legbiztosabb pont a világban.
- Milyen volt a balett? - kérdezte dallamos hangon,
miután elengedett.
Hátra sétáltunk a csomagtartóhoz, és miután
bedobáltam a cuccaimat, a kezeimet a magasba tartva, pörögve
magyaráztam neki: - Ó, nagyon jó! Már majdnem fel tudok állni
teljesen a lábujjhegyeimre, nézd, így... - Megálltam, mély
levegőt vettem, és úgy rugaszkodtam el a földtől, mintha csak
egy apró, fehér galamb lennék. Ám nem voltam elég ügyes, mert
kibillentem az egyensúlyomból, és ha anya nem fog meg, minden
bizonnyal orra bukom.
Itt tört el a mécses, ez a pillanat szippantott magába
minden addigi szépséget, kedvességet, és örömöt. Már én is
éreztem, hogy valami nincs rendben – bár anyám reakciójából
ítélve inkább arra következtettem, hogy én rontottam el a
dolgot.
- Roxanne! - kiáltott rám. A hangja halálra
rémisztett. - Vigyázz már jobban!
- Bocsánat, anyu – motyogtam remegő hangon. Az
ajkaim legörbültek, mindennél jobban vágytam arra, hogy
megöleljen és azt mondja, hogy minden rendben, de semmi ilyesmit
nem tett. Egyszerűen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
- Ülj be – utasított.
Szó nélkül engedelmeskedtem, amúgy sem voltam az az
engedetlen gyerek. Belém lett nevelve, hogy sosem
szólhatok vissza
a szüleimnek. Most sem tettem hát: alázatosan tűrtem a csöndet,
ami súlyosan telepedett az autó hatalmas légterére. Emlékszem,
mikor elindultunk, eleredt az eső, és esküdni mertem volna, hogy a
szemem sarkából – mert nem mertem oda nézni – könnycseppeket
látok anya arcán. Egy szót sem szóltam, ő sem beszélt. Zene sem
szólt, a motor zúgását sem hallottam, csak az eső kopogását a
tetőn. Kifelé bámultam az ablakon, a szigetelésen húzogattam az
ujjaimat, és azt vártam, mikor érünk már haza. Apába vetettem
minden reményemet, azt vártam, hogy majd ő lenyugtatja anyát, és
megmagyarázza neki, hogy nem direkt estem el majdnem – na meg
reméltem, hogy játszunk majd egy kicsit.
Természetesen csalódnom kellett. A hatalmas ház,
amiben hárman éltünk boldogan, ahol a kellemes estéket töltöttem
apa térdein lovagolva, most üresen meredt rám. A kandallóban nem
égett tűz, a lámpák sem világítottak, a szobák élettelennek,
hidegnek tűntek. Átfogtam magam a karjaimmal, ahogy bejártam a
helységeket, és minden egyes lépéssel egyre jobban megrémültem.
Mi történt itt?
- Hol a papa? - kérdeztem halkan anyától, aki éppen
egy Avoxot utasított, hogy fűtsön be a napelemekkel. Sokáig nem
válaszolt, csak bámult egy porcelánvázát. A tekintete
végigfutott a karimáján, megérintette az ujjaival, végül
egyszer csak felemelte a jobb kezét, és lehúzta róla az aranyból
készült, kék briliánssal díszített karikagyűrűt. Aztán
beledobta a vázába. Meghökkenve álltam mellette, és az érintése
megfagyasztott, ahogy lehajolt hozzám, és az egyik kezével
végigsimított az arcomon.
- A papa nincs többé. - Olyan fájdalmasan, mégis,
olyan mély megvetéssel ejtette ki a szavakat, hogy igazából fel
sem fogtam a valódi jelentésüket.
Hosszú percekig próbáltam emészteni magamban az
elhangzottakat, de az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni az
üzenetet. Hogyan érti meg egy tizenegy éves gyerek, hogy az apja
nincs többé? Sehogy, én legalábbis sehogyan sem voltam rá képes,
de teljesen egyedül lettem hagyva, egyedül kellett megbirkóznom a
feladattal. Végül a szobámban kötöttem ki, az ablakom előtt
álltam, és a homlokomat ráncoltam az erőlködéstől, hogy
megfejtsem, mit is takarnak anya szavai. Nincs többé, nincs többé,
nincs többé... Hová lett? Mi lett vele?
Aznap éjjel semmit sem aludtam, sőt, ez után egészen
addig a napig alig aludtam, míg végül tizenhat éves koromban meg
nem tudtam, hogy apám elhagyott minket. A harag, amit anyám felé
éreztem amiatt, hogy hidegen viselkedik velem és titkol előlem
valamit, most apa ellen fordult. Rá kezdtem haragudni, őt
hibáztattam mindenért. És bár ezek súlyos dolgok, mégis csak a
következményei annak, ami valóság. Azzal tisztában vagyok, hogy
apám megcsalta anyát egy szőke nővel, egy amolyan tipikus,
agyonsminkel tömeggyártmánnyal, amiből itt, a Kapitóliumban
annyit látni, és amiből én is ismerek egy Cassy nevűt, de azt,
hogy konkrétan mi történt otthon aznap, mikor én baletton voltam,
máig sem tudom.
Újra zokogás buggyan fel belőlem, egyszerűen nem
tudok magamban tartani. A könnyeim vadul folynak le az arcomon,
ahogy kihúzom az egyik falba épített fiókot, és előveszek egy
papírt. Aztán tollat keresek, leülök az asztalhoz, és egy
pillanatra a tenyereimbe temetem az arcomat. Úgy érzem, annyi
minden kavarog a fejemben, hogy muszáj papírra vetnem őket,
különben elveszek bennük.
Mély levegőt veszek, és sűrűn pislogva, remegő
kézzel állok neki a körmölésnek.
Anya,
fogalmam sincsen, mi lesz most! Miért hagytál itt? Miért nem
mondtad, hogy beteg vagy? El sem hiszed, mennyire hiányzol, még
csal elképzelni sem tudod, mit érzek! Nem értem ezt az egészet,
zsong a fejem, megszakad a szívem, annyira fáj... Látod, hogy
próbálom összeszedni a gondolataimat, mint te, de egyszerűen nem
megy! Képtelen vagyok megfogalmazni és leírni azt, ami közben
lassan teljesen felemészt!
Az egyik kezemet a számra szorítom, hogy magamba
fojtsam a kétségbeesett zokogást. Azonban csak annyit érek el
vele, hogy levegő után kezdek kapkodni, a könnyeimtől nem látom
a papírt, és a sorok teljesen összecsúsznak. Olvashatatlan lesz
az egész, a végén az asztalra borulok, és telesírom a lapot. A
papírra hulló sűrű könnycseppek írják meg mindazt, amit
mondani szeretnék, és úgy érzem, elvégzik a dolgukat.
Könnycseppekből senki sem tud olvasni, csak az, aki nem olyan, mint
mi, akit már nem hálóznak be a szánalmas, borzasztó, emberi
érzések.
Drága Dorine!
VálaszTörlésEz a rész igazán szívszaggató lett, eléggé megsirattál rajta, hiszen elképesztően megható volt! Az anyukája levele, Roxanne fájdalma.. Minden annyira életszerű, és hihetetlen, komolyan rettenetesen tehetséges vagy, soha ne hagyd abba az írást! Ez egy igazán igényes, eredeti és elképesztően szépen kivitelezett történet, büszke lehetsz rá! Én pedig imádom, ahogyan Téged is! <3333
Millió puszi, Azy
UI: Sajnálom, hogy ennyire keveset írtam, de tényleg még a rész hatása alatt állok!
UI2: A design természetesen most is gyönyörű, gratulálok!
Kedves Azy,
Törléssemmi baj, hogy nem írsz hosszan, nagyon köszönöm, hogy egyáltalán (és mindig) írsz!
A történetet szeretném életszerűre, ez a lényege, ennek majd nagyon fontos szerepe lesz a továbbiakban. Hát nem is tudom, nekem túl nagy szó az, hogy borzasztóan tehetséges lennék, de iszonyatosan örülök, hogy ez a meglátásod rólam, és nagyon, nagyon, még annál is jobban köszönöm!! De komolyan, annyira jól esik ilyesmit olvasni, és olyan kedves tőled, hiszen te is remekül írsz! <33
Milliónyi öleléssel,
Dorine <3