Huszonnegyedik Fejezet - 'Sosem mondtam...'

Legkedvesebb Olvasóim!

Ismét itt vagyok, kicsit későn ugyan, de meghoztam a következő részt. Nos, igazából nem nagyon tudok mit írni most az elejére, nem is szeretném húzni a dolgot, csak annyit, hogy köszönöm nektek a kommenteket, a lassan 11.000 megtekintést, és azt, hogy már tizenheten vagytok feliratkozva!! Szuperek vagytok, tényleg csak köszönni tudok mindent! <33

Ja, és ha jól számolom, pont, mikorra meghozom a 26. fejezetet, nézhetjük meg a mozikban a Futótüzet! Ki várja? ;)

Ölellek titeket,

Dorine Osteen

______________________________________________

"Arrival of the Birds" (zene)

A hangos zokogás, ami kímélet nélkül tör utat magának, az egész testemet megrázza. Az arcom egy párnának nyomódik, a tüdőm küzd az oxigénhiánnyal, de az agyam mégis a lelkemmel van elfoglalva. Csak sírok és sírok egészen addig, míg tudok. Fekszem az ágyamon, a vállaim rázkódnak, a fejem és a szívem zakatol. Szeretnék kitörni ebből a reménytelen helyzetből, szeretnék szabadulni a kötelekből, de annyira gyengének érzem magam, hogy tudom: semmi esélyem.

Úgy két órán keresztül csinálom ezt, és a végére úgy vagyok vele, hogy itt és most végem, nem fogom tudni cipelni azt, amit anyám halála jelent.

Az összes maradék erőmre szükségem van, hogy felemeljem a fejem. Plutarch valószínűleg hamarosan megérkezik, és addigra össze kéne szednem magam.

Óvatosan rakom le talpaimat a földre, és megtámaszkodom az ágy szélében, míg meg nem bizonyosodom abban, hogy sikerülni fog eljutni a fürdőszobába. Odabent megmosom az arcom, megszabadítom magam mindenféle sminktől, kibontom a copfomat, és megrázom a fejem. A hajam még nedves egy kicsit a víztől, amit magamra engedtem nem is olyan régen, és kellemesen lehűsíti a nyakamat. Mélyeket lélegezve, a vállaimat masszírozgatva várom, hogy megérkezzen Plutarch. Nem kell rá sokat várnom: úgy öt perc múlva megszólal a csengő.

Elbotorkálok az ajtóig, aztán veszek egy utolsó, mély levegőt, és kinyitom.

- Szia – köszönök halkan. Meglepődöm, és ezt nem is titkolom: kiül az arcomra. Kerek szemekkel bámulom Plutarchot, akin alig látszik bárminemű szomorúság. Persze azért megviselték az események: az ő szemei alatt is hatalmas karikák hirdetik égnek-földnek, hogy valami nem stimmel.

- Szia – válaszolja tömören. Aztán kinyúl, és megölel.

Furcsa, fut át a fejemen. Elvégre az egyetlen ember, aki összekötött Plutarch-kal, már halott, és így ő már csak egy idegen férfi a számomra. Ennek ellenére eljött hozzám, és most éppen jó erősen magához ölel.

- Gyere be – mondom, miután kibontakozom az öleléséből.

A konyhába sétálunk, Plutarch a szék támlájára akasztja a zakóját, aztán hatalmas sóhajtásokat hallat, míg én készítek két teát. Végül egy darabig rám se néz, miután leülök, és elé tolom az italt. A gőzfelhőbe bámul, és a homlokát ráncolja.

- Plutarch? - szólítom meg. Nem tudom, mire számítsak, de jelenleg annyi minden dúl bennem, hogy úgy érzem, semmi olyan nem történhet, ami még jobban elvehetné a kedvemet a létezéstől.

- Roxanne. - Az, hogy hirtelen felnéz és a bögrére kulcsolja az ujjait, túl hivatalossá teszi. Nem egy férfit látok benne, aki szereti az anyámat, sőt, még csak nem is a vőlegényét, hanem egy Játékmester, a Főjátékmestert, aki a Kapitólium robotjának igájába hajtotta a fejét. - Beszélnünk kell – jelenti ki.

Megfeszítem az állkapcsomat, és megemelem a fejem. Tudom, hogy nem érdemli meg, de dacosan bámulok bele a szemeibe. - Ezt gondoltam – felelem hidegen.

- Nézd – sóhajt nagyot -, ami Sinett-tel történt, az... egyszerűen borzasztó, és én el sem tudom képzelni, hogy hogyan és hogy miért... - Itt megakad, a hangja elhal, és úgy látom, könnyek gyűlnek a szemeibe. A férfiak nem szoktak sírni. Plutarch sem sír, inkább visszanyeli a fájdalmat, és megtörli a homlokát. - Meg kell beszélnünk, mikor legyen a temetés. Az anyagiak miatt nem kell aggódnunk, a biztosító mindent fizet. De még ha nem is lenne biztosítás, akkor is ott a vagyon, amiről szintén beszélnünk kell.

Plutarch tovább magyaráz, de én kizárom a hangját. Helyette a szemeire koncentrálok: a konyhában tolongó sötét gondolatokon és érzéseken keresztül is látom, mennyi keserűséget rejtenek a szürkésbarna íriszek. Csak mondja és mondja, a hivatalos dolgokkal és a pénzzel próbálja elterelni a saját gondolatait a valódi problémáról. Átnyúlok az asztalon, és megfogom az egyik kezét.

- Plutarch – szólítom meg, és mikor nem figyel, hanem folytatja a monológot, hangosabban is elismétlem. - Plutarch!

- Igen? - néz rám. Megilletődöttnek látszik, a szemei kikerekednek.

- Szeretted anyámat? - Magam sem tudom miért, de egyszerűen csak kibukik belőlem a kérdés.

A férfi egy darabig állja a tekintetemet, aztán lebicsaklik a feje, és érzem, ahogy az ujjai megszorítják az enyémeket.

- Igen – suttogja. - Igen, nagyon.

Megkönnyebbülök, hogy ezt válaszolta, mert biztossá tesz abban, hogy nem ismertem félre. Igaz volt minden egyes pillanat, amikor boldognak láttam őket.

Percek telnek el, míg egyikünk sem mond semmit, aztán végül én szólalok meg.

- Túl leszünk ezen – idézem Portia szavait. - Ez egy lejtő, de erősek vagyunk, és fel fogunk kapaszkodni rajta.

Plutarch felsóhajt, az ajkai keserű mosolyra húzódnak, ahogy a falra mered. Nem akarok belegondolni, miféle gondolatok cikázhatnak a fejében, de az biztos, hogy hasonlóan viharosak, mint nekem.

Aztán egyszer csak megcsörren a telefonja. SMS üzenetet kap, és miután elolvassa, halkan, elgyötört, kínos mosollyal az arcán adja tudtomra, hogy az esküvő lefújva.

Aztán csak telnek a percek, és senki nem szól. A kint elhúzó autókat hallgatom, meg a néha hallatszó hangokat, ahogy emberek beszélgetnek. Szeptember vége van. A világ lassan sárgulni kezd, a természet elalszik, hogy átadja a helyét a fehér télnek. Annyira nem kedvelem a hideg hónapokat, de most arra vágyom, bárcsak elmerülhetnék a hóban. Ott senki sem szólna hozzám, nem lenne körülöttem más, csak végtelen, vakító fehérség és nyugalom.

- Adok neked valamit, azután elmegyek – ránt vissza egyszer csak Plutarch hangja a valóságba. Összerezzenek, ahogy ránézek.

- Micsodát? - kérdezem halkan.

A férfi feláll, felveszi a zakóját, és mikor elé állok, előhúz a zsebéből egy gondosan összehajtogatott papírlapot. A kezembe rakja, és olyan finoman simítja rá az ujjaimat, mintha a legkisebb ütéstől is elporladhatna. Aztán lehajol, és csókot nyom az arcomra.

Összeszorított fogakkal bámulok utána, míg kisétál az ajtón. Olyan természetesen teszi, mintha csak délutáni kiruccanásra menne valahová, holott éppen most hagyja itt a gyász legmélyebb lábnyomait.

A konyhaasztal mellett állok, a kezemben itt a papír, és fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek vele. Zavaromban egyszerűen kihajtogatom, és olvasni kezdem ott, ahol vagyok – nem keresek semmilyen megfelelő helyet, hiszen azt sem tudom pontosan, mire számítsak.

Drága Roxanne,

sosem mondtam neked, de akárhányszor rád néztem, mindig apád jutott eszembe. Őt láttam a szemeidben, a mozgásodban, az arcodban... egyszóval mindenedben. Ez pedig a régi időket idézte fel bennem, azokat a napokat, amikor mi hárman egy egészet alkottunk, és boldog családként éltünk. Szerettem veled lenni, bár te ezt nem vetted észre. Hideg voltam veled, és sokszor elutasító – ennek pedig egyetlen oka volt. Nem szerettem volna, ha olyanná válsz, mint én. Elfojtottam minden érzésemet, ami édesapádat idézte bennem, és csakis arra koncentráltam, hogy ezeket belőled is kiöljem. Azonban észre sem vettem, hogy lassan megölöm a kapcsolatot közted és köztem, és mikor ráeszméltem, hogy elvesztettem a lányomat, már késő volt. Aznap, mikor együtt néztük az Aratást és te elrohantál, rájöttem valamire. Azok az emberek, akik a körzetekben élnek, sokkal erősebbek és tiszteletre méltóbbak, mint én. Igazad volt: undorító vagyok, amiért lenézem őket, mert ők a nap minden egyes pillanatában együtt élnek a tudattal, hogy a következő Aratáson akár az ő gyermeküket is kisorsolhatják. Ők erősek, Roxanne, holott én megőrülnék a tehetetlenségtől, ha téged kéne viszontlátnom egy arénában. Attól félek, a világ, amiben fel kell nőnöd, amiben majd igazán nővé válsz, lassan legalább olyan veszélyes lesz, mint a Viadalok arénájának egyike. Úgy érzem, nincs jogom tőled akármit is kérni, de tudom, hogy mire a kezedbe fogod majd ezt a levelet, én már nem leszek, így talán utolsó kívánságomként megkérhetlek arra, hogy fogadj meg egy tanácsot: nagyon kérlek, sose engedd, hogy a körülmények irányítsanak! Tanulj az én hibáimból, és ne merülj önsajnálatba, ha elveszítesz valakit. Sőt, ellenkezőleg. Állj fel, és tegyél meg mindent annak érdekében, hogy visszakaphasd. Ha valaki azt mondja neked, hogy halott, addig ne hidd el neki, amíg a saját szemeiddel nem látod, amíg a te ujjaid is megállapítják, hogy valóban nem dobog a szíve. Mikor eljön majd a pillanat, hogy a szemébe nézel annak, aki a világon mindent fog jelenteni a számodra, akkor jussanak eszedbe a szavaim.

Amikor ezeket a sorokat írom – látod, a kedvedért papírt és tollat használok -, nem sírok, hanem mosolygok, pedig tudom, hogy te sírni fogsz. Kérlek, miután a levél végére érsz, hunyd le a szemeidet, és gondolj ránk, rám... Arra, hogy egykor boldogok voltunk együtt. Az emlékek képesek erőt adni a következő lépéshez, akármilyen nehéznek látszik is az a lépés.

Nem akarok nagyzoló szavakat használni, tudod, hogy sosem volt az erősségem az írásbeliség, de még a beszéd sem. Egyetlen egy dolog van, amit mindig szerettem volna elmondani neked, de egyszer sem tettem meg. Sok minden van még hátra, sok borzasztó és nehéz akadály következik majd az életedben, Roxanne, de egyet sose feledj. Szeretlek, és örökké szeretni foglak, mert az anyád vagyok. Csodálatos nővé váltál, fantasztikus vagy, gyönyörű, és erős. Büszke vagyok rád!

Anya

Lehunyom a szemeimet. Forró könnycseppek gördülnek le az arcomon, a testem megfeszül a zokogástól. Próbálok anyára gondolni, próbálom felidézni azokat a régi szép időket, amiknek eszembe kéne jutniuk, de ehelyett nem látok mást, csak kongó ürességet. A fejem egyetlen hatalmas, fekete üreggé tágul, és úgy érzem, az egész lényemet elnyeli. A világ megszűnik létezni körülöttem, a papír kiesik a kezemből, ahogy a földre csusszanok. Csak én vagyok és ez a kétségbeejtő, bizonytalan semmi. Elég a sírásból! Elég az önsajnálatból! - üvöltöm magamban, de minden egyes alkalommal, ahogy megpróbálok ellenállni a gyengeségnek, kétszer olyan erősen tipor a földre.

A falnak dőlök és lecsúszom a padlóra. Ismét szembesülnöm kell a tudattal, hogy meghalt, és úgy érzem, minden egyes ilyen alkalommal megsemmisül a lelkem egy darabja. A darabok eltűnnek belőlem, és mire lemegy a nap, már nem vagyok más, mint egy üres test, egy gyerek, aki elvesztette az édesanyját. 

A sírástól megfájdul a fejem, a fejfájástól hányingerem lesz, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, hogy segítsek magamon. Sötétség borítja be a házat, a fedetlen ablakokon keresztül keserű fénytelenség kacskaringózza körbe a testemet. Fázom, ezért átölelem magam a karjaimmal, és a falnak támasztom a fejem. Itt van valahol mellettem a papír, amin anyám utolsó szavai vannak...

Szabaddá teszem az egyik karomat, mire az ujjaim vakon, reszketve kezdenek tapogatózni a parkettán. Felnyögök, mikor nem találom meg, és újra csak sírni kezdek. Ha most egy filmben lennék, akkor egyszer csak égi világosság gyúlna, vagy itt teremne egy kedves barátom, aki segít felállni. Esetleg eszembe jutna egy emlék: anyámat látnám, ahogy mosolyogva felém sétál, és figyelmeztet, hogy ideje összeszednem magam. Aztán hirtelen, lassított felvételben felállnék, miközben a füleimben gyönyörű zongoradarab dallamai csengenének...

És ekkor megtörténik. Úgy gyullad ki a remény a fejemben, mint egy hatalmas lámpás a viharban, ami az eltévedt hajósnak jelzi, merre kell mennie. Zene. Klasszikus zene, anya kedvence. A gondolatra, hogy itt maradt velem egy darab belőle, a testem összeszedi minden erejét, és nagy nehezen felállok. Először asztali lámpát gyújtok, aztán a lejátszóhoz lépek, és bekapcsolom. A HiFi-fal életre kel: az üveg mögötti szerkezet üdvözöl, majd felkínálja a lehetőségeket. Nem tart sokáig, míg megtalálom a dalt, amit szeretnék. The Cinematic Orchestra – Arrival of the Birds and Transformation, villogják a betűk. Elindítom, a szívem pedig nagyot dobban, ahogy meghallom az első hangokat. Igen, ez az, kétség sem fér hozzá. Gyerekkoromból emlékszem erre a dalra, anya nagyon szerette, és a balett órákon is sokszor ez volt az aláfestés.

Ahogy most lehunyom a szemeimet, nem ömlenek a könnyeim. Magamat látom, amint nyolc évesen, fehér ruhában állok a hatalmas, faltól-falig tükör előtt, és próbálok minél kecsesebb lenni. Akkor még nem voltam ennyire szőke, a hajam inkább barnás árnyalatú volt.

Szerettem balettozni, mert ilyenkor általában megfeledkeztem a gondokról, és csak arra figyeltem, amit éppen csinálok. Ugyan eleinte anyám erőltette az egészet, de később saját magam is megláttam a tánc előnyeit és a benne rejlő szépséget, és segített abban is, hogy jobban kiismerjem magam. Persze abból, ami az igazi baj volt otthon, vagyis, hogy apám minden bizonnyal hűtlen, nem sokat fogtam fel tíz-tizenegy éves fejjel, csupán éreztem az otthoni levegőben, az addig nyugodt atmoszférában, hogy valami nem stimmel.

Végigfut a hátamon a hideg, ahogy újra előtörnek az emlékek. Ma is úgy élnek bennem azok a napok, mintha csak tegnap történtek volna, és akármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok visszatartani őket. Lavinaként temetnek maguk alá: a fejemben már látom is a kislányt, aki tüllszoknyában szalad az anyukája felé a parkolóban.

- Szia mami! - kiáltottam anya felé. Semmit sem észleltem abból, mennyire nincsen jó kedve. Jó mélyen belefúrtam az arcomat a fekete tincsekbe, és magamba szívtam az illatát. Egy olyan korú kislánynak, mint akkor én, az édesanyja illata volt a legbiztosabb pont a világban.

- Milyen volt a balett? - kérdezte dallamos hangon, miután elengedett.

Hátra sétáltunk a csomagtartóhoz, és miután bedobáltam a cuccaimat, a kezeimet a magasba tartva, pörögve magyaráztam neki: - Ó, nagyon jó! Már majdnem fel tudok állni teljesen a lábujjhegyeimre, nézd, így... - Megálltam, mély levegőt vettem, és úgy rugaszkodtam el a földtől, mintha csak egy apró, fehér galamb lennék. Ám nem voltam elég ügyes, mert kibillentem az egyensúlyomból, és ha anya nem fog meg, minden bizonnyal orra bukom.

Itt tört el a mécses, ez a pillanat szippantott magába minden addigi szépséget, kedvességet, és örömöt. Már én is éreztem, hogy valami nincs rendben – bár anyám reakciójából ítélve inkább arra következtettem, hogy én rontottam el a dolgot.

- Roxanne! - kiáltott rám. A hangja halálra rémisztett. - Vigyázz már jobban!

- Bocsánat, anyu – motyogtam remegő hangon. Az ajkaim legörbültek, mindennél jobban vágytam arra, hogy megöleljen és azt mondja, hogy minden rendben, de semmi ilyesmit nem tett. Egyszerűen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

- Ülj be – utasított.

Szó nélkül engedelmeskedtem, amúgy sem voltam az az engedetlen gyerek. Belém lett nevelve, hogy sosem

szólhatok vissza a szüleimnek. Most sem tettem hát: alázatosan tűrtem a csöndet, ami súlyosan telepedett az autó hatalmas légterére. Emlékszem, mikor elindultunk, eleredt az eső, és esküdni mertem volna, hogy a szemem sarkából – mert nem mertem oda nézni – könnycseppeket látok anya arcán. Egy szót sem szóltam, ő sem beszélt. Zene sem szólt, a motor zúgását sem hallottam, csak az eső kopogását a tetőn. Kifelé bámultam az ablakon, a szigetelésen húzogattam az ujjaimat, és azt vártam, mikor érünk már haza. Apába vetettem minden reményemet, azt vártam, hogy majd ő lenyugtatja anyát, és megmagyarázza neki, hogy nem direkt estem el majdnem – na meg reméltem, hogy játszunk majd egy kicsit.

Természetesen csalódnom kellett. A hatalmas ház, amiben hárman éltünk boldogan, ahol a kellemes estéket töltöttem apa térdein lovagolva, most üresen meredt rám. A kandallóban nem égett tűz, a lámpák sem világítottak, a szobák élettelennek, hidegnek tűntek. Átfogtam magam a karjaimmal, ahogy bejártam a helységeket, és minden egyes lépéssel egyre jobban megrémültem. Mi történt itt?

- Hol a papa? - kérdeztem halkan anyától, aki éppen egy Avoxot utasított, hogy fűtsön be a napelemekkel. Sokáig nem válaszolt, csak bámult egy porcelánvázát. A tekintete végigfutott a karimáján, megérintette az ujjaival, végül egyszer csak felemelte a jobb kezét, és lehúzta róla az aranyból készült, kék briliánssal díszített karikagyűrűt. Aztán beledobta a vázába. Meghökkenve álltam mellette, és az érintése megfagyasztott, ahogy lehajolt hozzám, és az egyik kezével végigsimított az arcomon.

- A papa nincs többé. - Olyan fájdalmasan, mégis, olyan mély megvetéssel ejtette ki a szavakat, hogy igazából fel sem fogtam a valódi jelentésüket.

Hosszú percekig próbáltam emészteni magamban az elhangzottakat, de az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni az üzenetet. Hogyan érti meg egy tizenegy éves gyerek, hogy az apja nincs többé? Sehogy, én legalábbis sehogyan sem voltam rá képes, de teljesen egyedül lettem hagyva, egyedül kellett megbirkóznom a feladattal. Végül a szobámban kötöttem ki, az ablakom előtt álltam, és a homlokomat ráncoltam az erőlködéstől, hogy megfejtsem, mit is takarnak anya szavai. Nincs többé, nincs többé, nincs többé... Hová lett? Mi lett vele?

Aznap éjjel semmit sem aludtam, sőt, ez után egészen addig a napig alig aludtam, míg végül tizenhat éves koromban meg nem tudtam, hogy apám elhagyott minket. A harag, amit anyám felé éreztem amiatt, hogy hidegen viselkedik velem és titkol előlem valamit, most apa ellen fordult. Rá kezdtem haragudni, őt hibáztattam mindenért. És bár ezek súlyos dolgok, mégis csak a következményei annak, ami valóság. Azzal tisztában vagyok, hogy apám megcsalta anyát egy szőke nővel, egy amolyan tipikus, agyonsminkel tömeggyártmánnyal, amiből itt, a Kapitóliumban annyit látni, és amiből én is ismerek egy Cassy nevűt, de azt, hogy konkrétan mi történt otthon aznap, mikor én baletton voltam, máig sem tudom.

Újra zokogás buggyan fel belőlem, egyszerűen nem tudok magamban tartani. A könnyeim vadul folynak le az arcomon, ahogy kihúzom az egyik falba épített fiókot, és előveszek egy papírt. Aztán tollat keresek, leülök az asztalhoz, és egy pillanatra a tenyereimbe temetem az arcomat. Úgy érzem, annyi minden kavarog a fejemben, hogy muszáj papírra vetnem őket, különben elveszek bennük.

Mély levegőt veszek, és sűrűn pislogva, remegő kézzel állok neki a körmölésnek.

Anya, fogalmam sincsen, mi lesz most! Miért hagytál itt? Miért nem mondtad, hogy beteg vagy? El sem hiszed, mennyire hiányzol, még csal elképzelni sem tudod, mit érzek! Nem értem ezt az egészet, zsong a fejem, megszakad a szívem, annyira fáj... Látod, hogy próbálom összeszedni a gondolataimat, mint te, de egyszerűen nem megy! Képtelen vagyok megfogalmazni és leírni azt, ami közben lassan teljesen felemészt!

Az egyik kezemet a számra szorítom, hogy magamba fojtsam a kétségbeesett zokogást. Azonban csak annyit érek el vele, hogy levegő után kezdek kapkodni, a könnyeimtől nem látom a papírt, és a sorok teljesen összecsúsznak. Olvashatatlan lesz az egész, a végén az asztalra borulok, és telesírom a lapot. A papírra hulló sűrű könnycseppek írják meg mindazt, amit mondani szeretnék, és úgy érzem, elvégzik a dolgukat. Könnycseppekből senki sem tud olvasni, csak az, aki nem olyan, mint mi, akit már nem hálóznak be a szánalmas, borzasztó, emberi érzések.