Harmincegyedik Fejezet - 'Boldog Karácsonyt'

Drága Olvasóim,

meghoztam az ígért karácsonyi fejezetet. Annyira szuper, hogy pont így jött ki, pedig komolyan nem terveztem. Az előző két-három hétben gondoltam rá csak, hogy egybe fog esni a Karácsony a valós életben az én történetem Karácsonyával, de amúgy nem is jutott eszembe, és tessék, mégis. :) A következő egy, de lehet, hogy két fejezetben még mindig Karácsony lesz a blogon, már ami az időpontot és a helyszínt illeti, ezt még meglátom, hogy hogyan fogok haladni. Azért remélem, nem bánjátok. 

Van egy jó hírem, aminek nagyon megörültem tegnap: a blog elvitte a pálmát az I won't give up 'till it's over nevű designblog versenyén a 'Legszebb design' kategóriában! Ugyanezen a blogon régebben egy fejlécversenyen is szerepeltem, az egyik kategóriát megnyertem, a másikban második lettem, valamint egy hasonló blogon is helyezés lettem, szintén fejléccel. :3 Szóval most elég happy vagyok. Viszont nem húznám tovább a szót, köszönöm, hogy itt vagytok nekem és írtok, pipáltok, sokat jelentenek a visszajelzéseitek! <3 

MINDENKINEK KELLEMES ÜNNEPEKET, ÉS SIKEREKBEN GAZDAG ÚJÉVET KÍVÁNOK! <33

U.I.: Ha jól számolom, ebben az évben még egy fejezet lesz, kedden, de persze lehet, hogy előbb, nem tudom még. Ha pedig esetleg késnék, akkor csak jövőre hozom a következőt (de fura ezt így írni :D).

Sok szeretettel és hálával,

Dorine

__________________________________________________

Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat. 

Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk

törékeny játékunkat, a reményt.

 - Babits Mihály

Kiba körmei koppannak a padlón, és ebből már tudom, hogy még ha Caecilia magától nem is venné észre, mit műveltünk a konyhában, a kutya majd segít neki. Egyenesen hozzánk slattyog, aztán megszaglász minket, és elkezdi lenyalogatni rólunk a tojást meg a vajat. Próbálom magamba tartani a nevetést, de Kiba csikiz, így felkacagok, miközben próbálom eltolni magamtól.

- Segíts már! - fordulok vigyorogva Cinnához.

Cinna rászól Kibára, aki erre egy pillanatra megszeppen, aztán folytatja tovább a nyalogatást. Legalább most már nem rólunk, hanem a földről próbálja összeszedni a maradékokat.

- Megjöttem! - hasítja keresztül a levegőt Caecilia kellemes hangja. Hallom a lépéseit, hallom, ahogy belép a konyhába, és... - Te jó ég! Itt meg mi történt?!

Cinnára nézek, és hirtelen nem is tudom leolvasni az arcáról, hogy mire gondol. Tudja jól, hogy bajban vagyunk, de annyira mulatságos a helyzet, hogy egyszerűen képtelenség komolyan venni. Egyébként is: egy kajacsata után ki vesz komolyan bármit is? Éppen ezért a fiú megfogja a kezem, és egyszerre felállunk. Caecilia egy hatalmas, mindenféle étellel teli táskával a kezében áll a konyha boltíve alatt, és elképedve bámul ránk. Egyikünk sem szól semmit, én pedig érzem, ahogy lassan fülig vörösödöm.

- Meg tudjuk magyarázni – bólint nagyot Cinna.

- Nem kell – nyögi az anyukája. Felsóhajt, leteszi az egyik székre a csomagot, aztán fejcsóválva odasétál hozzánk. Csípőre tett kezekkel mér végig minket, végül az órára pillant. - Kettőkor szeretnék nekilátni az ebédnek. Addigra legyen rend – mondja. Végül legnagyobb meglepetésemre elmosolyodik. - Hány évesek is vagytok?

- Huszonegy – harapok az ajkamba.

- Most inkább tizenkettő – vonja fel a szemöldökét a nő.

Erre aztán elvigyorodunk. Caecilia egyedül hagy minket, hogy eltakaríthassuk a háború nyomait, és hamarosan Mira is befut. Éppen a lisztet (vagyis ami maradt belőle) rakom a helyére, mikor megérkezik. Onnan tudom, hogy megjött, mert Kiba azonnal hozzá trappol.

- Anyám! - kiált fel. - Miből maradtam ki?

- Egy kajacsatából – vigyorgok rá. - Cinna kezdte!

- Ez most komoly? - lepődik meg a kislány.

- Igen – bólint mosolyogva a fiú. - Miért?

- Csak mert nem nézem ki belőled – rázza meg a fejét Mira. - Rox, elég fura hatással vagy rá! - fordul felém.

A konyha kitakarítása után egy kicsit elvonulok a szobámba, hogy rendbe tegyem magam. Letusolok, megmosom a hajam, aztán tiszta ruhát veszek fel, és felhívom Portiát. Elmesélem neki, mi történt ma, mire hangos nevetésben tör ki, és megerősíti Mira állítását, miszerint nem nézett volna ki egy kajacsatát Cinnából.

- Szerinted rossz hatással vagyok rá? - kérdezem.

- Dehogy is! - bizonygatja. - Rosszal semmiképpen, csak egy kicsit feloldod. Olyan csendes, tudod...

- Oké – vigyorodom el -, akkor megnyugodtam.

- De nehogy nekem virágos ingben és rövid gatyában hozd vissza! - fintorog Portia. - Az nem Cinna.

- Fúj, dehogy! - nevetek fel. - És amúgy mi újság veletek? - kérdezem egy fokkal komolyabban.

- Ó, semmi érdekes. Nem sok minden történt két nap alatt... Hacsak nem az, hogy valószínűleg megtaláltam a kicsi nevét. - Szinte hallom a hangján, ahogy izgatottan elvigyorodik.

- Komolyan? - kiáltom. Felülök az ágyon, és a hasamra szorítom a kezem. - Na és mi az?

- Josie – hangzik a válasz.

- Jaj, Port, ez irtó cuki! - harapok az ajkamba.

- Tudom! Mondjuk ez csak becenév, a teljes Josain. Josian Prize, annyira tetszik – lelkendezik. - Zimon még nem hallotta, majd ha találkozunk, elmondom neki.

- Tényleg nagyon jó – bólogatok -, biztos tetszeni fog neki.

- Remélem – sóhajt fel.

Miután kibeszélgetjük magunkat, lemegyek a nappaliba. A konyhából ínycsiklandozó illatok szivárognak, ezért kötelességemnek érzem, hogy lekössem Kibát. Szegény a szőnyegen hever, hatalmas fejét a mancsain nyugtatja, és bánatosan bámul maga elé. Leülök mellé, mire egy pillanatra rám néz, aztán ismét kótyagos elmélkedésbe merül.

- Mi újság? - vakargatom meg a füle tövét. Felém billenti a fejét, hogy folytassam. Elvigyorodom, és mindkét kezemmel nekilátok, hogy átmasszírozzam a nyakát és a hátát. - Ez jól esik, igaz? - Lehunyja a szemeit a hangomra. Ebből arra következtetek, hogy élvezi, így hát tovább beszélek. - Hát még milyen jól esne, ha mindent megehetnél, ami a konyhában fő...

Meglepő, de egész jól elszórakozom a kutyával. Egészen addig simogatom és gyúrom, míg Caecilia szól, hogy kész az ebéd. Gyorsan kezet mosok, és Kibával a nyomomban a konyhába sietek. Nem tudom: vajon engem követ, vagy csak abban reménykedik, hogy megesik rajta a szívem, és titokban adok neki egy kicsit a kajámból? Minden bizonnyal az utóbbi, mert míg eszem, végig mellettem ül, és bámul.

- Mit csináltál Kibával? - kérdezi Mira teleszájjal. - Úgy ül a széked mellett, mint egy szobor!

- Nem tudom – vonom meg a vállam. - Egy kicsit simogattam.

- Akkor nem szabadulsz tőle – mosolyog rám Cinna. Még mielőtt megkérdezhetném, hogy miért nem, már válaszol is: - Ha egyszer belopod magad a szívébe, örökké ott is maradsz.

- Nyugodtan adj neki valamit, Roxanne – szól kedvesen Caecilia. Egy pillanatra ránézek, aztán a földre teszek Kibának egy darab húst. - Megérdemli – teszi hozzá a nő.

Nem kérdezem, hogy miért, mert arra következtetem, hogy Kiba kiváló házőrző lehet.

Ebéd után mind letelepszünk a nappaliban. Megnézünk egy filmet, megbeszéljük, hogy mi lesz holnap. Már nagyon kíváncsi vagyok erre a Karácsonyra. Legnagyobb örömömre hamar el is jön. Huszonnegyedikén az egész ház felpezsdül. Caecilia egész nap a konyhában van, mindenfélét főz és süt. Miután futárok meghoznak

egy hatalmas, gyönyörű, gyanta illatú fenyőfát és felállítják a nappali egyik sarkába, Cinna és Mira nekilátnak, hogy színes díszeket aggassanak rá. Eszembe jut, hogy ilyesmit láttam a minap a városban is. Egy darabig távolabbról figyelem, hogy csinálják, aztán összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és közelebb lépkedem hozzájuk.

- Miért díszítitek fel a fát? - kérdezem.

- Ez egy szokás – magyarázza Cinna. - A Karácsonnyal jár a karácsonyfa – mutat a fenyőre. - Alatta lesznek holnap az ajándékok – mosolyog rám.

- Értem – bólintok. - Nagyon szép.

Erre nem válaszol, mert egyszer csak Mira jön oda hozzánk, és a kezembe nyom egy hatalmas, hatágú csillagot. - Te teheted fel a legfontosabb díszt a fára, mert vendég vagy, és mert ez életed első Karácsonya – magyarázza.

Összevonom a szemöldökeimet. - Rendben – felem hosszan. Elég száraznak tűnik a válaszom ahhoz képest, Mira milyen lelkes volt, így hát elmosolyodom. - Köszönöm. Hová kell tenni?

- A tetejére! - mutat a fenyő csúcsúra a kislány.

Mély levegőt veszek, és azzal a tudattal sétálok a fa mellé, hogy valami fontosat fogok tenni. Mira visszafojtott lélegzettel figyeli minden egyes mozdulatomat, ami csak erősít a tudatban, hogy tényleg lényeges dolog következik. Kinyújtom a kezem, úgy érzem, minden tökéletes. Eddig is jóban voltunk, de ha ezt nem szúrom el, már igazi családtag leszek. Ám természetesen nem jön össze. Nem érem el a fa tetejét. Hiánya nyújtogatom a karom, egyszerűen nem megy. A számat kezdem rágcsálni, lassan kétségbeesem. Valamiért úgy érzem, nem ronthatom el Mira kedvét azzal, hogy nem tudom feltenni a csillagot a fa tetejére. De komolyan nem érem el! Már éppen letennék róla, ám az utolsó pillanatban egyszer csak valaki mellém áll. Egyenesen mellém, olyan közel, hogy érzem a bőréből párolgó meleget. Azonnal felismerem Cinna illatát. Különös, meghitt érzés kerít hatalmába, ami csak fokozódik, mikor megérzem, ahogy gyengéden átkarolja a derekamat az egyik kezével. A másikkal kinyúl, és megfogja a csillagot. Az ő keze hosszabb, magasabb is, mint én, így azonnal leesik, hogy mire készül. Segíteni akar.

- Együtt? - kérdezi kedvesen.

Mikor felnézek rá, valami gyermeki játékosság csillog a szemeiben. Ő most nem híres divattervező, hanem egy huszonéves srác, ő Cinna.

- Együtt – bólintok mosolyogva.

Az ujjaim lassan elengedik a csillagot, ami mérnöki pontossággal landol a fa tetején, hála a fiú kezének. Elvigyorodom, lábujjhegyre állok, és puszit nyomok az arcára.

Az este hangulata egészen különleges. Az ember nem is gondolná, hogy a fűszerek, az ételek, a gyümölcsök illata így, összekeveredve mennyire fantasztikus atmoszférát kölcsönöz egy égősorokkal feldíszített, szolid csillogásba és halvány fényekbe öltöztetett konyhának. Főleg akkor, ha a másik szobában, a kandallóban barátságos, meleg lángokkal lobog a tűz, az asztalt hófehér abrosz borítja, rajta tengernyi színes, ínycsiklandozó fogással. Már az első nap rájöttem, hogy a Karácsony valami igazán különleges ünnep, de még csak most tudatosult bennem, hogy mennyire az. Ahogy körbeüljük az asztalt, mi négyen, és a helyiség minden egyes zugában érezni lehet, hogy igen, ezek az emberek szeretik egymást, itt van valami azon kívül is, hogy ismerik egymást meg rokonok. Hiszen végül is én nem tartozom közéjük, nem vagyok a testvérük, nem vagyok Caecilia lánya, de ezt egy pillanatra sem érzem. Minden olyan... fantasztikus. Mintha végre megtaláltam volna a helyem ebben a hatalmas világban. Kedvem lenne mindenkinek eldicsekedni vele, hogy mennyire csodálatos ez az egész, de semmi pénzért sem mennék most el innen.

A vacsora után egy hosszú beszélgetés következik, ami annyira normális és magától értetődő, mintha csak egy színdarab lenne. Mégsem megjátszott, teljesen spontán. Jól esik beszélgetni, megnyugszom tőle. Mielőtt elmennénk lefeküdni, Caecilia megkér, hogy hozzam le a csomagokat, majd ő mindent berak a fa alá. Így teszek: átadom neki a holmikat, aztán hatalmasakat ásítva elvonulok a szobámba. Mosollyal az ajkaimon alszom el, azzal a tudattal, hogy holnap ismét valami csodálatos következik. És valóban így lesz.

- Rox! - Mira robban be az ajtón, a hangja teljesen átszellemült, annyira izgatott. - Rox, kelj már fel! Boldog Karácsonyt! - kiabálja. Megfogja a kezem, és valósággal kihúz az ágyból.

- Hé, nyugi már... - Próbálom leállítani, de nem megy, ezért megadom magam.

Lerohanunk a lépcsőn, egyenesen be a nappaliba. Narancs, fenyő, és fahéj illata lengi be a szobát, kellemes meleg van. Az ablakokon beszűrődő fényben látszik, hogy odakint frissen hullott hó borít mindent. Mira a fához rohan, és lelkesen nekiesik a csomagoknak. Én meg csak állok, és várok, bár magam sem tudom, mire. Mit kéne most csinálnom? Hirtelen lépéseket hallok magam mögül, és mire megfordulok, Cinna már mellettem áll.

- Boldog Karácsonyt – nyom csókot a fejem búbjára.

- Neked is – mosolygok rá.

Caecilia is feltűnik a színen, mire Mira felháborodva felénk fordul. - Mi van már? Itt ez a csomó király cucc, ti meg csak ott álltok! Gyertek és keressétek meg a tiéteket!

Nincs más választásom, oda kell mennem. Még szerencse, hogy Cinna itt van mellettem. Felemel egy hosszúkás, téglalap alakú dobozt, és felém nyújtja.

- Ez a tiéd – mondja halkan.

Dobogó szívvel emelem le a bársonnyal fedett, fekete fedőt. A lélegzetem is elakad, mikor megpillantom, mit rejt magában. Egy leheletvékony aranylánc, rajta egy kör alakú medalionnal.

- Ez... ez... gyönyörű – suttogom. Ahogy a tekintetem elidőzik a medálon, meglátom, hogy rá van írva valami, de olyan apró betűkkel, hogy csak akkor látnám, ha közelebbről olvasnám. Az ujjammal megérintem a betűket.

- Ad astra per asperas – szólal meg Cinna.

Felnézek rá. - Tövises az út a csillagokig – mondom. Ismerem, ez egy régi latin közmondás.

- Pontosan – bólint mosolyogva. Óvatosan megfordítja a medált: a hátulján egy madár látható, ami a csillagok felé repül.

- A csillagok – simítom végig a képet.

Cinna kiveszi a láncot a dobozból, aztán a hátam mögé áll, és a nyakamba csatolja. Mikor ismét a szemébe nézhetek, nem mondok semmit, csak átkarolom, és jó erősen magamhoz ölelem. A nyakába fúrom az arcom, magamba szívom az illatát, magamba szívok mindent, ami ő.

- Köszönöm – suttogom végül. Sosem kaptam még ennél szebb és személyesebb ajándékot, ráadásul ezt ő adta nekem. Így teljes a boldogságom, ennél többre nem is vágyom. Mikor elengedem, nem hagyom, hogy bármit is mondjon. Eligyorodom, és megkeresem a vázlatfüzetet. - Ez pedig a tiéd – nyújtom át neki.

Szélesen elmosolyodik, mikor meglátja, mi van benne. - Ez olyan hatalmas, hogy a valódi méretükben rajzolhatom bele a ruhákat – jegyzi meg.

- Akár – nevetek fel. - Szeretném, ha valami különlegesre használnád. Valami fontosra – nézek a vázlatfüzetre.

- Rendben – bólint még mindig mosolyogva.

Egyszer csak Caecilia áll közénk, a kezeit barátságosan a hátunkra simítja. - Gyerekek, a vendégek este hat órakor várhatóak. Addigra mindennek el kell készülnie – mondja.

- Milyen vendégek? - szaladnak össze a szemöldökeim, ahogy kérdően a nőre nézek.

- Tudod, említettem az első nap, hogy lesz itt egy családi összejövetel – magyarázza Cinna.

- Még hogy családi! - kotyog közbe Mira. Egy halom játék, ruha meg miegymás hever körülötte a földön, látszólag rettentően jól elvan. Éppen ezért nem néz felénk, miközben beszél. - Családtagok közül csak a papa lesz itt, a többiek mind ismerősök!

- Rendben, szóval... A lényeg az, hogy kérlek, Cinna, készüljetek el addig, jó? - simítja végig a fia arcát Caecilia.

- Jó – bólint. - Szeretnéd, ha segítenénk?

- Nem, drágám, köszönöm. A segédek egy fél óra múlva itt lesznek, hoznak mindent, amire szükség lesz. Ők majd elintézik, amit el kell, utánuk jönnek a futárok a fogásokkal, a díszekkel... Inkább csak azért aggódom, hogy elkészüljünk.

- Nem lesz gond – mosolyodik el Cinna.

- Ó, Rox! - Mira felpattan, elém ugrándozik, és ekkor látom meg, hogy egy csinos, ismerős szürke ruhát szorít magához. - Honnan tudtad, hogy ezt szerettem volna?!

Mira egész nap a ruhában mászkál a házban. Folyton lemegy a földszintre, holott Caecilia megkérte, hogy maradjon fent velünk, hogy odalent nyugodtan dolgozhassanak a többiek. Cinna szobájának ablakából figyelem, ahogy a hátsó kert lassan átalakul. Hatalmas, majd' harmincszor harminc méteres üveglap kerül a talajra. Cinna szerint fűtőszálak vannak beleépítve, csak úgy, mint a falként szolgáló további üveglapokba. A tető megtartja a hőt, így nem lesz odabent hideg, attól függetlenül, hogy olyan lesz, mintha kint lennénk. Persze ez nem teljesen igaz: délután kettőre már beborítják szőnyegekkel és parkettával a rögtönzött üvegház alját, aztán lámpák kerülnek bele világításként, asztalok, székek, hangszórók, végül mindenféle étel. A-tól Z-ig, de komolyan, még csokiszökőkút is van.

- Minden évben rendeztek ilyet? - kérdezem Cinnától, mikor befordulok a szobába. Összefonom a karjaimat a mellkasomon, és a radiátornak támasztom a csípőmet.

- Igen – bólint -, mindig. Családi hagyomány.

- Mint a Karácsony? - vigyorodom el.

- Pontosan. - Cinna feláll az íróasztaltól, hozzám lép, megfogja a csuklóm, és finoman a szoba közepére húz. - Tudsz még táncolni? - kérdezi.

- Gondolod, hogy elfelejtettem? - szaladnak magasba a szemöldökeim. A vállára teszem a kezeimet, és kihúzom magam.

- Nem, nem feltételeztem – mosolyodik el. Egy kicsit eltol magától, mint akkor a Viadal Bálon, így tudom, hogy mi következik, mégis kibillenek az egyensúlyomból és majdnem elesem, mikor megpördít. Nevetve kapaszkodom meg a karjában. - Mégsem megy már olyan jól – jegyzi meg tettetett komolysággal.

- Ez váratlan volt! - mentegetőzöm.

- Na persze – forgatja a szemeit.

- Miért kérdezed amúgy? - próbálom terelni a témát.

- Csak mert ez a családi összejövetel egy amolyan bálféleség, ahol táncolnod kell majd – magyarázza.

- Tényleg? - lepődöm meg. - Nos... szólhattál volna előbb is, mert nem hoztam báli ruhát – biggyesztem le az ajkaimat.

- Ez nem lehet akadály – simít a fülem mögé egy szőke tincset. Az íróasztal melletti hatalmas gardróbhoz sétálunk, és mielőtt kinyitná, megkér, hogy hunyjam le a szemeimet. Engedelmeskedem. Hallom, hogy kivesz valamit, végül engedélyt kapok, hogy újra felnyissam a szemhéjaimat. - Egyszer azt kérted, csináljam meg ezt neked – mondja.

Kikerekednek a szemeim, ahogy meglátom, mit tart a kezében.