Huszonnyolcadik Fejezet - 'A középpont'

Kedves Olvasóim!

Végre, ez a rész is elérkezett... Már régen vártam, hogy itt tartsak, és eljött, hurrá. :3 A következő fejezetben fog igazán kiteljesedni az, ami ennek a végén van, de addig szeretném fenntartani az érdeklődéseteket, szóval játszik a függővég. Remélem, írtok nekem, hogy hogy tetszik! 
Addig is jó olvasást, és köszönöm, hogy olvastok! <3

Dorine Osteen

__________________________________________________

A vacsora egyszerűen mennyei, Cinna nem hazudott, mikor azt mondta, az anyukája remekül főz. Életemben nem ettem még ennyire finom ételeket, és van egy olyan sejtésem, hogy miután hazamegyünk, nem is fogok többé. Lehet, hogy ki kéne használnom az itt töltött időt arra, hogy megtanuljak főzni. Ahogy így végignézek az asztalon, biztosra veszem, hogy egy csomó barátom lenne.

- Uhh, anyu, ez kész. - Mira mélyeket lélegezve, a hasára szorított kezekkel dől előre. - Már megint teli vagyok – rázza meg a fejét. - Ha így folytatod, a szünet végére el fogok hízni, és akkora leszek, mint egy bálna.

- Sosem leszel akkora, mint egy bálna – mosolyog Cinna.

- Dehogynem – sandít rá a kislány -, simán.

- Drágám, akkor majd valahogy lefogyasztunk – bólogat Caecilia, ahogy összenéz a fiával.

Mira most felém kapja a fejét, és megköszörüli a torkát. - Hé, Rox, te is ennyit szoktál kajálni?

- Nem – rázom meg a fejem -, általában nem. De ez a vacsora fantasztikus volt – nézek Caeciliára, aki erre elmosolyodik.

- Köszönöm – simít végig kedvesen a kézfejemen. - Örülök, hogy ízlett.

Miután egy hosszas beszélgetés keretében megvitatjuk, hogy mi legyen a program holnap, arra jutunk, hogy mindenképpen meg kell néznem a környéket. Ehhez Mira ragaszkodik, és őszintén szólva nekem sincsen ellenemre. A városba is bemegyünk, vagy hogy hívják itt a központot. Aztán Caecilia mindannyiunkat elküld, hogy pakoljunk ki. Cinna és én is felajánljuk, hogy segítünk neki elpakolni, de őt azzal rázza le, hogy pihenni jött, engem meg azzal, hogy vendég vagyok. Kicsit furcsállom, hogy nincsenek Avoxok, akik elvégzik az ilyesmit, de aztán azzal a magától értetődő indokkal magyarázom a dolgot, hogy nem tudom elképzelni, amint feszes szolgálók állnak valamelyik fal mellett. Ebben a házban túl sok a szeretet ahhoz, hogy ilyesmi legyen benne.

- Merre van a szobám? - nézek szét a hosszú folyosón, mikor felérünk az emeletre.

- Miráé mellett, ott – mutat Cinna az ajtó irányába. Aztán mintha még mondani akarna valamit, de végül hallgat.

- Igen? - vonom fel az egyik szemöldökömet.

- Mira – néz rám mosolyogva. - Figyelj, ő egy kicsit hiperaktív, szóval ha túlpörögne, nyugodtan szólj rá, rendben?

- Oké – bólintok -, bár szerintem nagyon aranyos kislány. Örülhetsz neki, hogy... - Elhallgatok, mert a szemem megakad valamin. A Cinna háta mögötti ajtót bámulom, egészen lenyűgöz. Az egyszerű, fehérre mázolt fa jobb fölső sarkából lila és kék fonalak indulnak, aztán beterítik az ajtó alját. Nem tudnám megmondani, hogy a fonalak milyen anyagból vannak, mert olyanok, mint a selyem, de úgy csillognak, mint az üveg. Körülöttük sárgás pöttyök virítanak, az ajtó legalja pedig, ott, ahol a lila és a kék színek már egészen sötétre váltanak, feketére van festve. - Ez a te szobád? - nézek Cinnára őszinte elképedéssel.

Megfordul, aztán egy darabig csak nézi az ajtót. - Igen – válaszol végül halkan.

- Gyönyörű ez az ajtó – lépek a minták felé. Kinyújtom a kezem, és az ujjaimmal végigkövetem az egyik lila fonál útját. - Te csináltad?

- Nem – mondja. - Az apám.

Bumm. Az eddigi meghitt ámulat, ami lassan teljesen magával ragadott, az öröm, hogy találtam valami szépet az életben, egy szempillantás alatt szertefoszlik. Nem tudom, milyen lehet Cinna kapcsolata az apjával, csak annyi ismerettel rendelkezem, hogy elváltak a szülei – ezért nem láttam a férfit, ezért lakik Mira csak az anyukájával. Ám abból, amilyen hanglejtéssel Cinna válaszolt, arra következtetek, hogy nem sok jó fűzi hozzá. Éppen ezért elrántom a kezem, és lépek egyet hátra.

- Sajnálom – rázom meg a fejem, miközben az ujjaimat tördelem.

- Mit sajnálsz? - ráncolja a homlokát.

- Már megint sikerült megölnöm a hangulatot.

- Ezt hogy érted?

- Szóba hoztam az apukádat – magyarázom, ám a hangom elcsuklik, mert eszembe jut a saját apám. És innentől már minden úgy történik és olyan hirtelen, mintha csak egy előre megrendezett film főszereplői lennénk. - Találkoztam apámmal – bukik ki belőlem. Igazából egyáltalán nem tartozik ide, de úgy érzem, képtelen vagyok magamban tartani. Muszáj elmondanom valakinek.

- Tessék? - szaladnak a magasba Cinna szemöldökei.

- A temetés után – nézek fel rá. - Egyszer csak ott volt a temetőben...

- Nem azt mondtad, hogy a Kapitólium másik felén él? - kérdezi.

- De – bólintok -, eddig én is úgy tudtam. És valószínűleg így is van, csak eljött a temetésre. Mondjuk azt nem tudom, hogy honnan tudta, ami történt, mert én nem... szóval... - Az ajkaim megremegnek, ahogy felszakadnak az anyám elvesztése okozta sebek a lelkemben. Nagyokat nyelek, hogy visszatartsam a sírást, de így is megtelnek könnyekkel a szemeim.

- Jól van. - Cinna finoman megfogja a csuklómat, kinyitja az ajtót, és bent leültet egy puha székbe. Aztán elém guggol, és rám néz. A hasam megremeg, ahogy észreveszem, milyen kedvesen mosolyognak a szemei. Én miért nem tudok ilyen lenni? - Szeretnél beszélni róla? - kérdezi halkan. Válaszként csak bólintok egyet, aztán letörlök egy könnycseppet, ami éppen akkor pereg le az arcomon. - Rendben. Szerzek valami finom, meleg innivalót, aztán beszélgetünk, jó?

- Oké – szipogok legörbülő ajkakkal.

- Minden rendben, Roxanne – nyugtat halkan. - Egy pillanat, és visszajövök. Addig nyugodtan nézz szét, ha szeretnél – biccent a szoba egyik fala felé, aztán feláll, és eltűnik az ajtó másik oldalán.

A tekintetem az ölembe siklik, és csak bámulom a kezeimet. Mély csend telepszik a vállaimra, de nem bánom. Jól esik. Hallgatom a lélegzésemet, aztán lassan szétnézek a szobában. Közben folyamatosan fülelek, arra várok, hogy Cinna visszaérjen, de ahogy eltelik fél, majd végül egy teljes perc, felsóhajtok. Ez a hely pont olyan csodás, mint ahogy azt az ajtó sejttette. Világosbarna, már-már bőrszínű bútorok, halványkék falak és szürkés drapériák mindenhol. Nagyjából ezek a színek váltakoznak, néhol egy kis zölddel és citromsárgával. Eszméletlenül jól néz ki, Cinna le se tagadhatná, hogy az ő szobája. Lerí, hogy valaki olyan uralkodik benne, aki ért az ilyesmihez, hogy mi illik mihez. Én az ilyen tudásomat nagyrészt magazinokból és Portiától tudom, de meggyőződésem, hogy Cinna kirázza a kisujjából, szerintem ő sosem tanulta.

Felállok, és az egyik, falra erősített polchoz lépek. Az első, ami szemet szúr, az egy köteg vázlatfüzet egymásra halmozva. Leveszem azt, amelyik legfelül van, és végigsimítom a tenyeremmel. Arra számítok, hogy csupa por, de kellemesen csalódom: patyolat tiszta. Furcsa. Biztosra veszem, hogy míg Cinna nincs itthon, senkinek sincsen bejárása ide – kivéve annak, aki rendben tartja a helyet, vagyis az anyukájának, szóval ezért tiszták a polcok, ezért nincs sehol por.

Belelapozok a füzetbe, az ujjaim önkéntelenül siklanak végig a ceruza rendezett, finom vonalain. Elképedve csodálom a ruhakölteményeket, a hozzájuk írt pontos megjegyzéseket, a méreteket, és azt, hogy kinek állnának jól. Mire végzek a füzettel, megint megbizonyosodom benne, hogy erre születni kell. Cinna arra lett teremtve, hogy tervezzen, és a ruhával másokat segítsen, ehhez kétség sem fér. Talán ezt bizonyítja az is, hogy az egyik sarokban egy próbababa áll, készen arra, hogy felöltöztessék.

Aztán visszateszem a vázlatokat a polcra, és megfordulok. A széles íróasztal fölött szinte az egész falat rajzok és képek borítják, oldalt egy hatalmas szekrény áll, de semmi feltűnő szín vagy minta. Csupa egyszerűség és letisztultság, nem is vártam mást. Lehet, hogy közhely, de valahogy magamra találok ebben a szobában. Ha körbenézek és megpróbálom elfelejteni, hogy odahaza, a fővárosban mi vár, akkor simán elhiszem, hogy nem ebben a korban élek, nem a huszonhatodik században, hanem a huszonegyedikben, vagy valamikor még korábban, mikor ilyenek voltak a házak. Ennyire család centrikusak, egyszerűek és kedvesek.

Lépéseket hallok a hátam mögül, ezért megfordulok. Cinna közeledik felém, a kezeiben két gőzölgő bögrét tart. Elmosolyodik, ahogy rám néz. Csak ekkor tűnik fel, hogy az ajkaim mennyire kétségbeesetten vágynak egy mosolyra, és megijeszt a tudat, hogy valamiért képtelen vagyok mosolyogni.

- Köszi – veszem át tőle az egyik bögrét. Forró csoki van benne, a tetején két csillagánizzsal.

- Nincs mit – bólint. - Szétnéztél? - járatja körbe a tekintetét a szobában.

Megvonom a vállam. Erre most mit kéne mondanom? Hogy igen, szétnéztem a szobádban, vagy mi? - Megnéztem az egyik vázlatfüzeted – vallom be.

- Komolyan? - néz rám. - Melyiket?

A polchoz sétálok, és leveszem a füzetet. - Ezt – nyújtom át neki.

Cinna leteszi a bögrét, aztán lapozni kezd. A szemeit figyelem, a profilját, a mimikáját: próbálom leolvasni, hogy mire gondol. Annyira szeretném, ha elmondaná... Arra vágyom, hogy beavasson valami titokba, valamibe, amit csak én tudok róla. Szeretném, ha elmondaná, mi a kedvenc színe, hogy miket csinált gyerekkorában, ha együtt nevetnénk az emlékeken. És ahogy úgy érzem, megszakad a szívem, mert attól tartok, sosem fogunk ilyet csinálni, hirtelen szélesen elmosolyodik, és mellém áll. Olyan közel, hogy még jobban érzem az otthona illatát. - Ezt nézd. - Az egyik piros ruhára mutat, mire bólintok egyet. Ezzel jelzem, hogy figyelek. - Ezt a darabot mindenképpen meg akartam csinálni – magyarázza -, de akárhányszor felvittem az anyagokat a bábura, sosem volt olyan, amilyennek elterveztem. Sosem jött össze – rázza meg a fejét.

- Hogy érted? - szaladnak össze a szemöldökeim.

- Hosszú történet – néz rám.

- Ráérek – felelem. - Van még egy hetünk.

- És két forró csokink – bólint.

- Meg két székünk – biccentek az íróasztalnál álló székek felé.

Valami hallgatólagos megállapodás lehet köztünk, mert egyszerre indulunk el, és telepszünk le a puha székekbe. Aztán felhúzom a lábaimat, és az italomat szürcsölgetve hallgatni kezdem a vörös ruha sztoriját. Úgy egy perc múlva rájövök, hogy maga a történet nem is annyira hosszú, inkább bonyolult. Szerepel benne egy álom, néhány furcsa szó, valami szakkifejezés (amit nem értek, de végig bólogatok), meg Cinna apja. Képtelen vagyok arra figyelni, hogy mit mond, mert végig azt tanulmányozom, ahogyan mondja. A finom kis mosolyt a szája sarkában, a szemeit, ahogy néha megcsillannak a szobát bevilágító sárgás fényben, a szemöldökeit, mikor egyszer-kétszer összehúzza őket. Ám mikor az apját említi, az úgy hat rám, mintha hideg vízzel öntenének le. Azonnal összerázkódom, és ezt minden bizonnyal ő is megérzi, mert az arckifejezése azonnal megváltozik.

- Most te jöhetsz, ha szeretnél – mondja halkan. - Mesélj az édesapádról.

Mély levegőt veszek, és pár pillanatig csak bámulom a két csillagánizst, amik a sűrű, barna ital tetején úszkálnak. - Ő egy elég különös ember – rázom meg a fejem. Elmesélem Cinnának, hogy mikor hagyott el minket és hogy miért, aztán arról is beszámolok, mikor a legutóbb egyszer csak felbukkant. - Szerintem tényleg csak a temetés miatt jött el – magyarázom. - Bankár, szóval... de akár az is elképzelhető, hogy valahová a közelbe költözött. - Kiráz a hideg, ahogy erre gondolok. Még a gondolat is rossz.

- Ez miért bánt téged? - ráncolja a homlokát Cinna. - Elvégre az apád.

- Volt – suttogom. - Tizenegy éve. Mikor kilépett az életemből, a jogot is magával vitte, hogy az apám legyen.

- Ezt úgy érted, hogy...

- Hogy számomra ő már nem családtag – szakítom félbe. - Csak egy idegen.

- Roxanne, az azért elég merész kijelentés – néz a szemembe Cinna. - Úgy gondolom, nem kéne ilyen gyorsan döntened. Miért nem találkozol vele?

- Találkozni? - horkanok fel. - Minek?

- Beszélgethetnétek.

- Semmi értelme. Nincs miről beszélnünk. - Határozottan megrázom a fejem, mire Cinna felsóhajt, és hátradől a székben. - És mi a helyzet a te apáddal? Ő hol van? - kérdezem. A hangom egy kicsit szemrehányó, amit a következő pillanatban már meg is bánok. Egyáltalán nem Cinna hibája, hogy apám feltűnt és ilyen kényelmetlen helyzetbe hozott. - Sajnálom, én csak... - Próbálom menteni a helyzetet, de elmosolyodik, és megrázza a fejét.

- Semmi gond. Mesélhetek róla, ha szeretnéd.

- Szeretném – bólintok.

- Négy nap múlva, szerdán lesz itt egy amolyan családi összejövetel, akkor majd találkozhatsz vele. Addig pedig elég, ha annyit tudsz róla, hogy hasonló személyiség, mint Mira.

- Ő is szeret csajos dolgokról dumálni? - kotyogok közbe.

- Nem – vigyorodik el Cinna. - Csak néha pörög, mindig a középpontban van.

- Olyan, mint te – nézek rá.

- Szerinted pörgök, és szeretek a középpontban lenni? - vonja fel az egyik szemöldökét.

- Ha szereted, ha nem, akkor is mindig a középpontban vagy – bámulom a forró csokit.

- Tényleg így látod?

- Igen – bólintok. - Az emberek körberajonganak, mert híres lettél. Mindig van körülötted valaki, mindig akadnak lányok, akik... - Elharapom a mondatot, és összepréselem az ajkaimat. Cinna hallgat. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy ránézzek. Mikor találkozik a tekintetünk, lassan elmosolyodik.

- Akik? - kérdezi kedvesen.

- Akik megpróbálnak a közeledbe kerülni – motyogom.

- Nem tudom, mit fogsz szólni hozzá, de egynek sikerült – húzza oldalra a száját. Egyenesen az arcomat fürkészi, a reakciómat várja. Ugyan a hasam egy pillanat alatt golflabda méretűre zsugorodik, és elfog ez a fojtogató érzés, próbálok semmit sem kimutatni.

- És ki az? - kérdezem a tőlem telhető legközömbösebb hangon. - Ismerem?

- Igen – bólint Cinna.

- Akkor biztos kedves lány.

- Tényleg az. Bár elég magának való. Egyáltalán nem illik a kapitóliumiak közé.

- Jól összeilletek majd.

- Remélem – bólint. - Bár azt nem tudom, neki mi az elképzelése. Tudod, egyszer szeretnék megmutatni neki valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy szeretik-e az ilyesmit a lányok. Megtennéd, hogy megnézed, és elmondod, hogy tetszik-e?

Ha most azt várja, hogy sírva fogok fakadni, hát arra aztán várhat. Felszegem az állam, és bólintok. - Persze.

- Remek – mosolyodik el szélesen. Feláll a székből, az asztalra rakja a bögrét, és az ajtó felé indul. - Gyere! - hív.

Én is leteszem az italomat, aztán követem. Lemegyek az előszobába, ahol Cinna éppen felveszi a kabátját. Mikor meglát, leakasztja az enyémet is, és felém dobja.

- Kimegyünk? - vonom fel a szemöldökeimet.

- Igen. - Az ablakhoz lép, elhúzza a függönyöket, és futó pillantást vet az égre. Elmosolyodik, majd ismét felém fordul. - Már nem esik a hó, pont megfelelő. Siess!

Bár nem tudom, mire készül, de túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy kérdezősködjek. Így hát gyorsan felöltözöm, aztán se szó, se beszéd, kisurranunk a házból. A levegő olyan hideg, hogy vacognak a fogaim, ám egy pillanatra sem állunk meg.

- Te jó ég, mindjárt megfagyok – suttogom.

Cinna nem válaszol, csak vigyorogva megfogja a csuklómat, és maga után húz. Mivel korom sötét van, szinte semmit sem látok. A hó majdnem a vádlim közepéig ér, így elég nehéz benne menni. Talán ennek köszönhető, hogy valóságos túrának tűnik az út, pedig csak a ház hatalmas hátsó kertjében vagyunk a végén.

- Rendben – bólint Cinna -, most nézz rám. - Felé fordulok, a szemeit keresem, és anélkül szúrom ki őket, hogy nagyon kutatnék. Bárhol kiszúrnám az aranynak ezt az árnyalatát, ami valósággal világít a sötétben. - Látsz?

- Látlak – suttogom. A leheletem meglátszik a fagyos levegőben. Nem tudom, honnan jöhet a fény, hiszen itt egyetlen lámpa sem világít, de halvány, ezüstszínű derengés tükröződik vissza a szűz hóról. A szívem elszorul, ahogy arra gondolok, hogy én most csak egy próba-lány vagyok. Előre örülhet a csaj, aki Cinna kiszúrt magának, mert ez a vaksötét egy erdős, ismeretlen, fagyos kertben elég izgalmasnak tűnik.

Minden olyan hirtelen történik, hogy úgy érzem, egyetlen pillanat az egész. Mégis, életem eddigi legfantasztikusabb pillanata. Cinna az állam alá nyúl az ujjával, és óvatosan, lassan megemeli a fejem.

- Nézz fel – kér halkan.

Úgy teszek, ahogy mondta. Felnézek, és akkor megpillantom a legszebb dolgot, amit valaha láttam. Mintha valaki ezernyi, nem, milliónyi fényes, apró gyémánttal hintette volna be az eget. A parányi, csodálatosan szép pöttyök úgy ragyognak fölöttünk, mint drága, ékkövekből formált éber szemek, és mind minket néz. Bár eddig még sosem láttam őket, mégis tudom, hogy mik ezek.

A csillagok.