-->

2014. jan. 14.

Harmincnegyedik Fejezet - 'Siker!'

Kedves Olvasóim!
Meghoztam az újabb részt, remélem, szintén elfogja nyerni a tetszéseteket. Ebben történik egy fontos dolog, ami igazából csak a következő fejezetben fog igazán kiteljesedni, de addig hagyom, hadd gondolkodjatok rajta - remélem, eszetekbe fog jutni egy unalmas matekórán. :'p
Valamint köszönöm nektek a pipákat és minden egyebet, sokat jelent, hogy jelzitek az olvasásotokat! <3
Üdv,
Dorine
_______________________________________




Egyet koppintok az ajtón, majd lenyomom a kilincset.
- Hahó – dugom be a fejem az ajtó résén. Cinna éppen az íróasztal fölé hajolva néz valamit, de mikor meghallja a hangom, felém fordul és elmosolyodik.
- Szia – köszönöm.
- Bejöhetek? Vagy most nem jó? - kérdezem tétován. Szeretném megbeszélni vele a ma történteket, de ha nem ér rá, akkor későbbre is elhalaszthatjuk.
- Nem – rázza meg a fejét. - Gyere be nyugodtan.
Belépek, és becsukom magam mögött az ajtót. Aztán odasétálok hozzá, és lenézek az íróasztalra. Néhány jegyzet, meg színtervek vannak hatalmas papírokra festve. Gondolom a ruhákhoz kellenek, így nem kérdezősködöm, csak felsóhajtok, és leülök az ágy szélére. Felhúzom a lábaimat, a hátamat a szélének döntöm, és megvárom, míg Cinna is leül.
- Szörnyű volt – rázom meg a fejem. - Szörnyű.
- Mi történt? - kérdezi kedvesen.
Töviről hegyire elmesélek neki mindent, még azt is, hogy felhívtam Plutarchot. A végén végigsimítom az arcom a tenyeremmel, és megint csak felsóhajtok. - Ennek semmi értelme sem volt, Cinna – nézek rá elgyötörten. - Csak még jobban összevesztem vele. Nem fogunk tudni kibékülni, ő annyira más, mint én!
- Értem – vonja össze a szemöldökeit. - Nem kellett volna rábeszélnem téged, hogy találkozzatok – rázza meg a fejét.
Felnézek. Jaj ne... Gyorsan felpattanok, mellé csusszanok, és átkarolom a nyakát. - Nehogy azt hidd, hogy a te hibád! - motyogom. - Így legalább biztos lehetek benne, hogy nincs értelme tovább próbálkoznom vele. Soha többé nem fogom keresni, és ez mindkettőnknek jobb lesz. - A két tenyerem közé fogom az arcát, és a szemébe nézek. - Ne hibáztasd magad, rendben?
Nem válaszol, csak elmosolyodik, és lesüti a szemeit. - Holnap után vissza kell mennünk – mondja végül.
- Tudom – bólintok. - Olyan kár, hogy ennyire hamar vége lett a hétnek... nagyon élveztem ezt a karácsonyos dolgot, meg mindent. A családod elképesztő.
- Elképesztő? - néz rám ismét. A szája sarkában még mindig mosoly bujkál.
- Igen – vigyorgok. - Elképesztően kedvesek és aranyosak. Mázlista vagy. De tudod mit? Én is az vagyok, mert ismerlek, és mert a... - Elharapom a mondat végét. Azt hiszem, elhirtelenkedtem a dolgot, ezt nem akartam hozzátenni.
- Mert a...? - vonja fel az egyik szemöldökét.
- Mert a barátnőd vagyok – bököm ki, aztán azonnal az ajkamba harapok. Elengedem az arcát, fel akarok állni, de megfogja a kezem, és visszatart.
- A barátnőm? - néz rám. A tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja, úgy érzem, olvas a gondolataimban. Furcsa, kellemes borzongás fut végig a gerincemen. Még az sem érdekelne, ha tényleg látná, mire gondolok éppen. Előtte nincsenek titkaim, hiszen teljesen megbízom benne.
- Igen – felelem vonakodva. Lassan elpirulok, mert attól tartok, azt fogja mondani, hogy nem vagyok a barátnője, hogy senkije sem vagyok. Pillanatok alatt elkap a kétségbeesés, főleg akkor, mikor kimondja.
- Nem vagy a barátnőm.
Összepréselem az ajkaimat. Szinte látom magam előtt, ahogy az eddig felépített kellemes kép, miszerint együtt vagyunk, a földre hullik és darabokra törik. El akarom húzni a karomat, el akarok rohanni, hogy elbőghessem magam mint egy óvodás, ám Cinna magához húz, és átölel.
- Sokkal több vagy nekem, mint a barátnőm – suttogja a fülembe.
Úgy érzem, a pénteki nap túl hamar telik el, ráadásul semmivel sem vagyok okosabb, ami apám sztoriját illeti, mert Plutarch nem jelentkezett, és a telefonját se vette fel. És már itt is a szombat, és én azon kapom magam, hogy a derekamba csimpaszkodó Mirának ígérem meg, hogy majd eljövök még hozzájuk. Elköszönök Caeciliától, megköszönöm neki a vendéglátást, aztán még utoljára megvakargatom Kiba füle tövét, amit annyira szeret, végül pedig, a következő pillanatban már az autóban ülök, és azt figyelem, ahogy Cinna kihajt az utcáról. Hát akkor ennyi volt, vége a vakációnak. Hétfőn kezdődik az egyetemen a tanítás, és még két hetem van, hogy összeszedjem magam a vizsgáimra. Útközben előkeresem a mobilomon az anyagokat, és nekilátok, hogy rendszerezzem, mit kell majd átnéznem. Múlt-tan, királyok, emberismeret és régi tanulmányok. Évszámok tömege, fontos események, egymást követő elnökök, Panem története, a Körzetek, több tucat nagy név, helyek, építmények...
- Ó, anyám – forgatom fújtatva a szemeimet. - Mire elérkezem a vizsgáimhoz, két lábon járó enciklopédia leszek.
- Sosem értettem, mit lehet szeretni a történelmen – rázza meg mosolyogva a fejét Cinna. - Rengeteget kell tanulni.
- Hé! Tudtommal te okosabb vagy, mint én és Portia együtt – vonom fel a szemöldököm. - És csak ne köss bele a töribe. Igenis hasznos.
- Hogy én okosabb? Azt nem hiszem. Sosem volt az erősségem a magolás, folyton rajzoltam tanulás helyett – feleli.
- Komoly? - kérdezem csodálkozva. Furcsa, mert eddig az a kép élt a fejemben Cinnáról, hogy mindenből kitűnő volt, és hogy most is az, igazi mintadiák.
- Teljesen – néz rám egy pillanatra.
Elvigyorodom, és az ablaküvegnek döntött háttal felé fordulok. - Miből voltál a legrosszabb?
- Lássuk csak... fizikából – válaszolja.
- Ú, azt én sem szerettem – rázom meg a fejem. - Sosem mentek a számolások.
- Nekem sem – helyesel vigyorogva. - Ráadásul a tanárunk az egész osztály előtt olvasta fel a jegyeket. Szörnyű volt – teszi hozzá.
- Szóval folyton rajzoltál?
- Igen – bólint. - A rajzolás megnyugtatott, mint ahogy most is megnyugtat.
- Akkor ezért szereted ennyire a munkádat – mosolygok rá.
- Pontosan. Eleinte nem ruhákat terveztem, hanem mindenfélét. Akármit lerajzoltam, ami csak eszembe jutott. Egyszer elmentem anyámmal egy divatbemutatóra, és teljesen lenyűgözött az a világ. Attól a naptól kezdve tudtam, hogy ezt akarom csinálni – meséli.
- Nem szoktál aggódni amiatt, hogy esetleg valakinek nem tetszik a ruha, amit tervezel? - kérdezem.
- Dehogynem – nevet fel halkan. - De mindig levezetem a feszültséget.
- Hogyan?
- A munkámban. Így senkinek sem árthatok, egyedül magamnak – mondja.
- Szerintem nem kéne aggódnod – rázom meg a fejem -, mert minden ruhád csodálatos.
- Tényleg így gondolod? - néz rám még mindig mosollyal az arcán.
- Igen – erősítem meg határozottan az állításomat.
- Ezt jó hallani – bólint.
- Csak az igazság – vigyorodom el.
A hazaút további részében jó kedélyűen elcsevegünk, így fel sem tűnik, hogy olyan hosszú ideig ülünk a kocsiban, mint odafelé. Már messziről látom a Kapitólium hatalmas fényeit, és különös melegség jár át. Valószínűleg azért, mert annak ellenére, hogy mennyire nem értek egyet a módszereivel, mégis ez a hely az otthonom, és szeretem. Cinna segít becipelni a cuccaimat, aztán megköszönöm neki, hogy elvitt egy hétre arra a csodálatos helyre a még csodálatosabb családjához, elköszönök tőle, és belépek a házamba. Lehunyt szemekkel szívom magamba az illatot és mindent, ami én vagyok. Hiszen az én házam, itt minden olyan, amilyennek én szeretem. Gyorsan kipakolok, elrakom a holmikat, a Cinnától kapott ruhát beteszem a gardróbba, és egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy vajon mikor fogom megint felvenni?
Aztán felhívom Portiát, elújságolom neki, hogy újra itthon vagyok, mire megígéri, hogy holnap átjön. És így is lesz.
Úgy fél tízig alszom, és csak arra ébredek fel, hogy Portia hív telefonon.
- Hahi! - köszön bele boldogan. - Készen állsz? Negyed óra, és ott vagyok. Újra találkozunk!
- Mi? - Hunyorogva dörgölöm a szemeimet, de mikor leesik, hogy miről beszél, azonnal kipattan belőlük az álom. - Őőő... oké! - felelem, és már ugrom is fel, hogy összekapjam magam.
- Hé, ha még csak most keltél fel, ne strapáld magad – nyugtat meg. - Láttalak már pizsiben, smink nélkül és kócosan.
- Haha – forgatom a szemeimet, aztán elnyomok egy ásítást.
- Na, de most komolyan. Nyugi. Majd lassan megyek.
Annak ellenére, hogy azt mondta, lassan jön, mégis meglepően hamar megérkezik. Ám sikerül annyira összekapnom magam, hogy legalább a lakás nem néz ki úgy, mint ahol robbantottak. Portia csönget, én pedig pillanatokon belül ajtót nyitok. Először az tűnik fel, hogy egy kicsit kikerekedett az arca, aztán az, hogy mekkora pocakja lett. Mondjuk nem csodálom, hiszen most hét hónapos terhes.
- Szia! - vigyorodom el.
- Rooox! - borul a nyakamba. Jó erősen megszorongat, aztán nyom két puszit az arcomra.
- Úgy hiányoztál – biggyesztem le a szám sarkát.
- Te is nekem – bólogat nagyokat. - De most itt vagyok, szóval hurrá! - tárja szét a karjait.
- Bizony – vigyorgok tovább.
Bemegyünk a házamba, leülünk a kanapéra, és két forró bögre tea mellett elkezdődik a hosszas, csajos dumálás. Mindent kibeszélünk és átveszünk, az elejétől a végéig, beszámolok a velem történtekről, aztán Portia is beavat, hogy mi minden történt vele egy hét alatt. Megtudom például, hogy nemsokára beköltöznek az új házba Zimonnal, meg azt is, hogy a fiú mostanában egy csomó cikket ír az újságba, ahol dolgozik.
- Azt mondja, ő akar eltartani – meséli Portia. - Hiába mondom neki, hogy semmi értelme, nem kell alfa hímet játszania, hajthatatlan.
Erre aztán az ajkamat harapdálva megint csak elvigyorodom. Nem hiába, mert másnap, szombaton mindenféle kelletlenség ellenére nekilátok, hogy felkészüljek a vizsgákra. Minden percet ki kell használnom, mert muszáj letennem őket. Ha ez kiválóra sikerül, akkor megúszom az év végi ismétlőt – mint eddig minden évben -, és már csak az utolsó évem végén lesz egy nagy témazáró, amivel ha végzek, megkapom a "Történelemre Szakosított" pecsétet a diplomámba, és kezdődhet a legjobb része az egésznek: a tanárképző. Biztos vagyok benne, hogy az kevésbé lesz nehéz, meg amúgy is, nagyon szeretem a gyerkőcöket, és már alig várom, hogy taníthassam őket Panem történelméről. Biztos, hogy tőlem nem fognak olyat hallani, hogy a Viadal jó. Persze tudom, hogy vigyáznom kell, mit mondok, de tudtommal még egyelőre szólásszabadság van.
Az elkövetkezendő két hetet szinte folyton tanulással töltöm, még az egyetemre se nagyon járok be, folyton lógok. Még szerencse, hogy a félévi vizsgázóknak felmentésük van ilyenkor, így nem feltétlenül kell számot adniuk a két hét alatt elhangzott anyagokból. Ám a szorgalmamnak meglesz az eredménye: a vizsgáim napján tökéletesen felkészültnek érzem magam, és ez az eredményen is meglátszik. Kiváló lesz mind a kettő!
Miután boldogságtól és elégedettségtől kábultan ledőlök a kanapémra, lehunyom a szemeimet. Fel kell hívnom Cinnát és Portiát, meg Plutarchot is, hogy elújságoljam a nagyszerű hírt, de először nekem kéne felfognom. Legközelebb csak jövő év végén kell vizsgáznom, alig hiszem el!
Végül aztán körbetelefonálok. Portia elmondja, hogy ő végig tudta, bízott bennem, és tessék, meg is lett a vége. Cinna a maga visszafogott módján gratulál, aztán felhozza, hogy esetleg találkozhatnánk, mert a két hét alatt egyszer futottunk össze.
- Megint kezdek komolyodni – meséli.
- Akkor mindenképpen meglátogatlak – vigyorodom el.
- Mondjuk kedd?
- Milyen nap van ma? - hunyorgok a naptárra.
- Szombat.
- Oké, a kedd jó lesz. Vagyis várj, miért csak akkor?
- Elég sok dolgom van, és akkorra már úgy, ahogy szabad leszek – mondja.
- Értem – bólintok. - Akkor kedden.
Alig, hogy leteszem a telefonom és tárcsázni akarom Plutarchot, máris csörög, ráadásul ő hív. Miután elújságolom neki a jó hírt, alaposan megdicsér.
- Mondd csak, mit szólnál, ha megünnepelnénk a sikered? - kérdezi elmélázva.
- Hogyan? - szaladnak magasba a szemöldökeim. Nem vagyok az a nagy partiarc, de amúgy sem hiszem, hogy Plutarch ilyesmire gondolt. Őt sem tudom elképzelni egy diszkóban.
- Mondjuk egy vasárnapi ebéddel – válaszol.
Azt várom, hogy össze fogok rezzenni, de nem így történik. Kellemes melegség jár át, az ajkaim mosolyra húzódnak, és azonnal bólintok – Rendben.
Másnap reggel kicsit úgy érzem magam, mint annyi hónappal ezelőtt, mikor még anyám miatt rettegve húztam fel a cipőm, és az expresszen próbáltam megnyugodni, vagy amiatt aggódtam, hogy anya hogyan fogja kicsinálni Cinnát. Ám most olyan nyugodt vagyok, mint még talán soha. Belebújok a csizmámba, felveszem a kabátom, és már indulok is. Mivel Plutarch ott maradt a házban, ismerős környékre megyek. Ami azt illeti, el sem tudnám képzelni máshol a vasárnapi ebédet, ha nem azon a helyen, ahová évekig jártam. És attól sem kell tartanom, hogy anya nem lesz velünk: az a ház minden falában, minden vázájában, minden bútorában, minden apró részletében őrzi őt - és fogja is őrizni örökké.
Mikor felsétálok a képcsőn, kellemesen húzogatom az ujjam a fényes falon. Aztán kopogok, és végül belépek. Ínycsiklandozó illatok kúsznak az orromba, mire meglepődöm.
- Te tudsz főzni? - kérdezem vigyorogva Plutarchot, mikor feltűnik az előszoba végén.
- Nem – ölel magához. - Hozattam mindent. Én és a főzés? - nevet rám. - Ugyan már.
Leveszem a cipőm, odaadom a kabátom és a táskám egy Avoxnak, ügyelek rá, hogy megköszönjem neki, aztán követem a férfit a konyhába. Az asztalon mindenféle ételek sorakoznak, egy másik Avox készenlétben áll a fal mellett, hogy minden kérésünket teljesítse.
- Szóval most már tudós vagy? - kérdezi Plutarch, ahogy leül.
- Dehogy is! - nevetek fel. Én is leülök, aztán megrázom a fejem. - A képesítést csak a záró évem vizsgáján kapom meg.
- Értem – bólint.
Hosszas beszélgetés következik, aminek a végén eszembe jut az a dolog, amit még két hete beszéltünk.
- Ó, amúgy mi van azzal a viszállyal? - nézek rá a homlokomat ráncolva. - Megtudtál valamit?
- Tényleg – kap a fejéhez -, teljesen ki is ment a fejemből, sajnálom. Nem hívtalak fel, mert hirtelen közbejött pár dolog, és teljesen el voltam havazva... Viszont... - Elharapja a mondatot, és nagyon úgy néz ki, azon agyal, hogy elmondja-e, vagy ne.
- Hmm? - teszem le a villámat.
- Nem volt semmilyen viszály a miniszterek között – rázza meg a fejét. - Legalábbis nem olyan témájú és mértékű, amilyenről te hallottál. Sajnálom – teszi hozzá.
- Ne sajnáld – sóhajtok fel. - Tudtam, hogy apám hazudik. Valahogy sejtettem, hogy egy szőke titkárnőtől sokkal könnyebben elgyengül, mint attól, hogy ki kell állnia a saját eszméi meg Snow mellett, akit annyira istenít.
- De akkor miért mondta ezt neked? - kérdezi Plutarch.
- Hogy jó színben tüntesse fel magát – felelem. - Mit gondolsz, nem néz ki jól a sztori, miszerint az ország miatt hagyott el minket, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy biztonságban tudjon minket a csúnya miniszterek elől, akik elakarják törölni a Viadalt?
- Hát – mélzáik a férfi -, minden bizonnyal elég ütős érvek. Mit is mondtál, apád is egy miniszter?
- Igen – forgatom a szemeimet. - Snow mellett dolgozik, a harminc másikkal együtt. Pascal Haylen, ha így ismerős.
- Nem ismerős, de valószínűleg azért, mert nem szoktam velük értekezni – magyarázza.
- Akkor kikkel beszéled meg a Viadalt? - kérdezem.
- Az elnökkel – mondja.
- Snow? - fintorgok.
- Igen – bólint Plutarch. A tekintete elidőzik az arcomon, aztán a nyakamra téved, és meglepetten felvonja a szemöldökeit. - Milyen szép nyakláncod van – mosolyodik el.
- Ó, köszönöm – vigyorgok. - Cinnától kaptam – teszem hozzá büszkén.
- Ne érezd magad olyan fölényesen – nevet fel. Kotorászik egy kicsit a mellénye zsebében, aztán felém nyújt egy kerek tárgyat. - Én is kaptam valamit.
- Kitől van? - kérdezem, míg átveszem.
- Magamtól – nevet. - Megajándékoztam magam.
Szélesen elvigyorodom, aztán megnézem a kütyüt. Egy zsebóra. Hosszú láncot illesztettek a tetejére, finoman kidolgozott minták gazdagítják az antikolt előlapot, ami alatt gyönyörű óragyűrű rejtőzik.
- Nagyon szép – bólintok elismerően.
- Nyomd meg a tetejét – mondja. Úgy teszek, mire a fedőlap felpattan. - Most pedig simítsd végig az ujjaddal az üveget.
A hüvelykujjam végigsiklik a felületen, és tátva marad a szám, mikor egy pillanatra a fecsegőposzáta hologramja villan fel rajta. - Hű! De menő! - kiáltok fel.
- Az – bólint Plutarch. Mikor visszaadom neki az órát, ő is elővarázsolja a madarat, aztán gyorsan elrakja, mintha attól félne, hogy valaki meglátja. - De ha lehet, ne nagyon mondd másoknak, hogy van egy fecsegőposzátás zsebórám, rendben? Egyedi darab, nem szeretném, ha lemásolnák – teszi hozzá.
- Oké – bólintok egy nagyot. - De tényleg nagyon király.
Az ebéd után még beszélgetünk egy kicsit, aztán jó éjszakát kívánok Plutarchnak, megöleljük egymást, és elindulok hazafelé. Hétfőn nem megyek be az egyetemre, mert pihenek, azután kedden sem. Kedden Cinnához megyek. Nagyokat szippantok a Kapitólium hideg, téli levegőjéből, és mindent megnézek magamnak. Mióta visszajöttünk, most járok először a Főtéren. Télen mindig tele van mindenféle árusokkal, de nem zavar. Ez így megy itt, a fővárosban.
Mikor megérkezem Cinna szalonjához, elmosolyodom. Jó lesz újra látni őt. Benyitok, és abban a pillanatban átmelenget a kellemes idő, ami idebent van. Az anyagok, a tisztaság, és az ő illata. Mikor meglátom, elvigyorodom, és valósággal a nyakába vetem magam. A torkomból valami furcsa, csuklásra emlékeztető hang tör fel, aztán muszáj mélyet lélegeznem, nehogy tényleg csuklani kezdjek.
- Úgy hiányoztál – motyogom a gallérjába.
- Te is nekem – mosolyodik el. - De ha megfojtasz, nem sokáig leszek veled.
Gyorsan elengedem. - Bocsi – vihogok fel a szám elé kapott kézzel.
- Semmi gond – mondja. A kezei közé fogja az arcom, a bőrömnek jólesik a kellemes meleg. Egy darabig csak néz bele a szemeimbe, aztán csókot nyom a homlokomra, és magához húz.
Elvigyorodom, átölelem a hátát, és megpróbálok együtt lélegezni vele, a szíve dobogását hallgatom. Lehetne ennél szebb az élet? Fantasztikus ez az egész. Úgy érzem, megtaláltam a másik felem, és a karjai között az égvilágon minden rendben van. Itt nem bánt senki, itt biztonságos, itt megnyugtató, itt csodálatos. Felnézek.
- Cinna – mondom. Éppen lenéz rám, és mikor a legjobb rész jöhetne, mikor kimondhatnám a szót, amit még sosem mondtam férfinek, hirtelen megcsörren a telefonom, és valamiért rettenetesen rossz érzésem támad. Nem azért, mert a rezgés tönkre vágta a pillanatunkat, hanem mert valami nincs rendben. Ezt bizonyítja az is, hogy előkotrom a telefont ahelyett, hogy hagynám a csodába. - Igen? - veszem fel. Cinnára nézek közben, aki felvonja az egyik szemöldökét.
- Rox? Te vagy? - Zimon az, a hangja zaklatott. És ekkor leesik, hogy mi ez a szorító érzés a hasamban.
- Zimon! - A kézfejem Cinna karjára siklik, és megszorítom az ingét. Érzem, ahogy az arcomból minden vér kifut. Portia!
- Rox, azonnal a... - A fiú hangja megremeg, amitől csak még idegesebb leszek. - A... gyere a Hatos Kórházba!
- Miért? - kérdezem hisztérikus hangon. - Mi történt? Port...
- Portiánál beindult a szülés!

2 megjegyzés:

  1. Drága Dorine!

    Sajnálom, amiért ismételten nem rögtön olvastam el a részt, és pár nap késéssel érkezem meg, de bízom benne, hogy nem haragszol rám, és a véleményem valamennyire kárpótolni fog. :)
    Nagyon sajnáltam Roxanne-t, amiért elmentek Cinna családjától, én is szívesen maradtam volna még egy ideig, hiszen annyira hangulatos volt az egész környezet, hihetetlen! Cinna és Rox kapcsolata egyre jobban tetszik, szerintem iszonyú aranyosak együtt és már izgatottan várom a pillanatot, amikor kimondják az 'sz' betűs szót, és elcsattan az első csók is! Aztán pedig hirtelen kissé megijedtem, hogy Portiának valami baja esett, de nagyon megkönnyebbültem, hogy csak a szülés indult be... Hű, milyen korainak tűnik az a rész, amikor csak kiderült, hogy terhes, most meg már lassan meglesz a kisbaba is! Fantasztikus! Csak így tovább, drága Dorine, alig várom a következő fejezet! <33333

    Puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy!
      Nem kell sajnálnod, nem kötelező írnod, inkább én tartozom neked rengeteg hálával azért, hogy mindig kommentelsz, ez nagyon sokat jelent a számomra! <3
      Egy kicsit én is sajnáltam, hogy menni kellett Cinna családjától, de muszáj volt, mert különben nem haladna a sztori. Én egy pár fejezettel előttetek járok, és azt kell mondanom, hogy hamarosan nagyon is beindulnak majd az események...
      Cinna és Rox alakul, majd meglátod. Jó munkához idő kell! ;D Portiával kapcsolatban pedig egyetértek, nekem is furcsa, hogy itt tartunk a blogon! Hát még az, hogy hol az írásában... oO Na mindegy, nem mondok semmit. :D

      Köszönöm, hogy írtál,
      Dorine <33

      Törlés