Harmincharmadik Fejezet - 'Nem hiszek neked'

Kedves Olvasóim! 
Ezt a részt most időzítettről kapjátok, ami nem is olyan fontos, csak gondoltam jó, ha tudjátok. Remélem, tetszeni fog a fejezet! Kicsit témafeszegető, amolyan "mit gondolok erről az egészről" dolog, de szerettem írni, jó volt egy kicsit belemerülni ebbe, és élveztem, hogy egy hosszú párbeszédet kellett kidolgoznom. Szerintem egész tűrhetően sikerült, de természetesen a ti véleményetekre sokkal inkább kíváncsi lennék... :) Eddig is mindig írtatok nekem, amit köszönök szépen! <3

Kellemes olvasást,

Dorine

__________________________________________

A szívem a torkomban dobog, ahogy belépek a kávézóba. Ez az a hely, ahol pár napja Mirával is jártam, felismerem a sütemény és a tea illatáról. Feszengve lépkedek az asztalok között, és minden egyes pillanatban összerezdülök, mikor megszólal a csengő, ami azt jelzi, hogy valaki belépett. Kiszúrok a sarokban egy apró helyet két székkel, és úgy döntök, oda telepszem le. Nem tudom, mi van velem, általában nem vagyok ilyen, de most úgy érzem, mintha mindenki engem bámulna, mint tegnap. Pedig ez most egyáltalán nincs így: az emberek egymással beszélgetnek, hangosan nevetnek és látszólag remekül szórakoznak. Én pedig szaggatottan szívom be és fújom ki a levegőt, tiszta ideg vagyok. Szeretnék eltűnni innen, de megígértem Cinnának, hogy nem szívódom fel azelőtt, mielőtt apám megérkezne. Mert igen, találkozom vele ma itt, ebben a kávézóban.

Az ajkaimat rágcsálva kémlelek ki az ablakon. Odakint barátságosan hull a hó, a hatalmas fenyőfák még mindig ünnepi díszben pompáznak. Hirtelen a nyakamhoz nyúlok, és mikor a markomba fogom a kerek medaliont, egy kicsit megnyugszom. Tövises az út a csillagokig, tövises az út a csillagokig, tövises az út a csillagokig...

- Anne! - kiáltja boldogan apám.

- Te jó ég! - ugrom meg a hangjára. Gyorsan leeresztem a kezem, és felnézek rá. - A frászt hozod rám!

- Sajnálom, kincsem, de nagyon megleptél! Sosem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz – rázza meg csodálkozva a fejét. Leveszi a kabátját, a szék hátára teríti, és leül velem szemben.

- Cinnának köszönd – válaszolom hidegen. - Ő vett rá.

- Majd megköszönöm neki – mosolyog szélesen apám. - De most azért jöttem, hogy veled beszélgessek, Anne.

Mély levegőt veszek, és lehunyom a szemeimet. - Rendben. Miről akarsz beszélgetni?

- Nos... - Tétovázik egy kicsit, mire újra ránézek. - Mindenről. Szeretném bepótolni azt, ami kimaradt.

- Ó – horkanok fel. - Tizenegy évig itt akarsz ülni?

- Nem, nem, csak jó lenne tudni rólad pár dolgot. Elvégre az apád vagyok – mosolyog rám.

Az apám. A szám keserű mosolyra húzódik, ahogy az arcát fürkészem. Semmit sem változott, de tényleg. Ugyan az, aki volt. Nem csak külsőleg, hanem belsőleg is, legalábbis abból ítélve, amit eddig láttam belőle.

Mivel fogalmam sincsen, hogy pontosan mire kíváncsi, megvonom a vállam. - Vagyis? - kérdezem.

- Mesélj például arról, hogy hol laksz, vagy melyik egyetemre jársz – bólogat nagyokat. - A barátaidról is szívesen hallanék – teszi hozzá.

Kelletlenül ugyan, de belekezdek. Nagy vonalakban leírom neki a Snow Folkot, meg beszélek Portiáról is, de persze a babát hanyagolom.

- Csak nem Peeta Mellark stílustanácsadója? - kerekednek ki a szemei.

- De – bólintok.

- Hát ez nagyszerű! - Összecsapja a tenyereit, és vigyorogva megrázza a fejét. - Mindkét győzteshez közöd van...

- Nekem nincs – vonom össze a szemöldököm.

- Rendben – sóhajt fel apám. - Ám... ha már itt tartunk, mondd csak, Anne... milyen szálak fűznek téged Cinnához?

A szemem résnyire szűkülnek, ahogy az arcát fürkészem. Miért kérdez tőlem ilyesmit? És amúgy is, semmi köze hozzá. Biztos csak azért, mert aggódik értem. A gondolatra, hogy apám aggódik, nevethetnékem támad.

- Oké – bólintok. - Kössünk alkut, apa. Elmondom neked, milyen szálak kötnek hozzá – forgatom a szemeimet -, aztán én kérdezek tőled.

- Rendben van – feleli, és az arcára azonnal érdeklődő mosoly kúszik.

Hosszúra nyújtom a csendet, mielőtt belekezdenék. Arra gondolok, hogy mit is mondhatnék. Milyen szálak fűznek engem Cinnához?

- Mi... - kezdem.

- Igen? - Apám egészen megfeszül, egy kicsit előre dől, annyira várja a választ.

- Mi... - nyögöm ismét. - Azt hiszem, együtt vagyunk – bólintok végül, az ajkaimra azonnal mosoly húzódik, hiszen igaz. Együtt vagyunk!

Apa arca elkomorul egy pillanatra, aztán megköszörüli a torkát, visszaül a helyére, és megint mosolyt erőltet magára. - Értem – bólint zavartan.

Úgy látom, nem erre a válaszra számított. Idegesíteni kezd a dolog, de nem azért, mert mondjuk ő nem elégedett, hanem azért, mert felbosszant, hogy egyszer csak felbukkan, és azonnal problémázni kezd. Arról már nem is beszélve, hogy... - Mi bajod neked Cinnával? - robban ki belőlem a bosszús kérdés, elég mogorva hangon.

- Nos... Igazából semmi, csak nem tudom, hogy mennyire ismered – szabadkozik. - Elvégre nem hiszem, hogy olyan régóta lennétek barátok, hogy feljebb léphetnétek.

- Mert te aztán nagyon értesz ehhez – csattanok fel.

- Anne, hidd el nekem, én csak jót akarok! - A kezem felé nyúl, és rásimítja a kézfejét.

- Nem! - rántom el az ujjaimat. - Azt hiszed, attól, hogy most így felbukkantál a semmiből, már beleszólhatsz az életembe? Nekem igazából semmi közöm hozzád, és neked sincs hozzám – rázom meg a fejem. - Tizenegy éve elhagytál engem és anyát a titkárnőd miatt. Szerinted milyen férfi az ilyen? Nehogy már te akard megmondani, mennyire ismerem Cinnát és mennyire nem! Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb ember nálad. - Mihelyt befejezem a mondatot, máris bűntudatom támad. Ezt talán mégsem kellett volna. - Oké. - Felsóhajtok, és megdörzsölöm a szemeimet. - Mi lenne, ha inkább rólad beszélnénk?

Apám ajkai megremegnek, az arca megkeményedik, de nem adja meg magát. Persze, hogy nem. Túl büszke, az én szavaim nem tudják lerombolni a falat, amit maga köré épített. - Ha ez megnyugtat – kezdi az asztalra szegezett tekintettel -, nem a titkárnőm miatt hagytalak el titeket.

Puff! Mintha valaki arcon csapott volna. Ennyi év után ezt nehéz elhinni, bármilyen szépnek is hangzik. - Akkor? - kérdezem felszegett állal. Ha azt hiszi, hogy majd jól átvághat a szegény ártatlant játszva, hát nagyon téved.

- Tizenegy év... - Felnéz, de nem rám, hanem ki az ablakon. A tekintete valahol nagyon messze jár, valahol tizenegy évvel ezelőtt. - Annyira hosszú idő, Anne. Négy évig minden áldott nap teljes szívemből megbántam azt, amit tettem. Sajgott a lelkem, mikor születésnapod volt, télen arra gondoltam, hogy biztos megint nem húztál sapkát, és megfáztál... Ha gesztenyeteát vagy kandallót láttam, úgy éreztem, én vagyok egész Panemben a legborzasztóbb ember. Ám tudtam azt is, hogy miért tettem, amit tettem. Gondoltam rá, hogy írok nektek és elmondom, miért, ám végül beláttam, hogy nem lehet. Most azért mesélek róla mégis, mert már felnőtt, érett nő vagy. Szóval... tizenegy éve volt egy kisebb összecsapás a miniszterek között az Elnöki Palotában, mert néhányan kezdeményezték, hogy töröljék el az Éhezők Viadalát. Persze ez lehetetlenség, te is tudod.

- Miért? - bukik ki belőlem.

- Tessék? - néz rám.

- Miért lehetetlenség, hogy eltöröljék a Viadalt? - kérdezem.

- Anne, engedd, hogy befejezzem – kér apám. - A miniszterek két részre szakadtak, és én azok között voltam, akik ellenezték a Viadal eltörlését. Ha nincs Éhezők Viadala, az emberek nem fognak emlékezni. Alakult egy csoport, lázadók, akik megfenyegették az elnök mellett álló embereket, hogy a szeretteik bánják meg, valamint rágalmakkal illették őket, szóval... elég összetett volt a dolog.

- Akkor miért nem álltál át az ő oldalukra? - préselem össze az ajkaimat.

- Drága – rázza meg a fejét -, te is tudod, hogy ez nem volt lehetséges. Szilárdan tartom magam ahhoz, hogy az Éhezők Viadala a legjobb megoldása egy újabb lázadás megakadályozásának. Az emberek félnek, mint ahogy én is féltem akkor. Látod? Csak egy kis fenyegetés, és máris meghunyászkodunk. Ám én egy más módját választottam ennek: meghamisítottam az iratokat, mindent eltüntettem, ami hozzátok kötött engem, aztán eljátszottam, hogy megcsaltam édesanyádat, és kiléptem az életetekből. Így már nem maradt senki, amivel zsarolhattak volna, és bátran kiállhattam Snow elnök mellett.

- És azt várod, hogy ezt most higgyem is el? - kérdezem pár pillanat hallgatás után.

- Ez az igazság, Anne! - bizonygatja apám.

- Mi van a csoporttal, akik lázadók lettek?

- Snow elnök gondoskodott róla, hogy ne maradjon belőlük semmi – feleli könnyedén.

- Szóval megölték őket? - vonom fel az egyik szemöldökömet.

- Igen – bólint. - Mind egy szálig. Pár éve már, hogy biztonságosban vagyunk, de nem tudtam, meg merjelek-e keresni. Aztán ez történt Sinett-tel, én pedig...

- Mondd csak, apa – húzom ki magam. Egy darabig a kezemet bámulom meg az asztalt, azon gondolkodom, vajon mi lesz erre a válasza, de jelen pillanatban annyira haragszom rá, hogy nem is érdekel igazán. Talán csak az időt akarom húzni. - Ha esetleg lennének még lázadók, és én csatlakoznék hozzájuk, hagynád, hogy Snow engem is megölessen?

- Anne... - kezdené, de nem hagyom, hogy szóhoz jusson. Még nem fejeztem be.

- Csak azért, mert nem értek egyet a Viadallal. Hagynád, hogy megkínozzanak, hogy kiszedjék belőlem,

amit tudok? Csak hogy újabb gyerekek halhassanak meg amiatt, hogy majd' száz évvel ezelőtt az emberek megpróbálták felszabadítani magukat?

- Nem, nem hagynám – hebegi.

- És mit tennél, hogy megakadályozd? - vonom fel a szemöldököm.

- Természetesen mindent elkövetnék annak érdekében, hogy megváltozzon a gondolkodásmódod – bólint.

- Felesleges próbálkozás lenne – rázom meg a fejem. - Ez annyira nevetséges. Nekem sosem fogod bemagyarázni, hogy a Viadalnak van értelme – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. - Snownak elég furcsa módszerei vannak, egyikkel sem értek egyet – rázom meg a fejem. - És felőlem ezt neki is megmondhatod.

- Az Éhezők Viadalával az emberek emlékeznek arra, hogy... - kezdené, de megint félbe szakítom.

- Mire? Hmm? Hogy hetvenöt éve a Tizenharmadik Körzet fellázadt, de a Kapitólium lebombázta? Ugyan már. A Viadal már régen nem erről szól, hanem arról, hogy rettegésben tartsák a körzeteket, és a főváros szórakozhasson a gyerekek halálán. Gyerekek halálán – ismétlem meg. - Miért pont gyerekeket ölettek meg? Akkor már simán, élőben közvetített kivégzést is csinálhatnátok.

- Azért nem tesszük ezt, mert a remény az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél, Anne – néz a szemembe apám. - Így a Viadal minden résztvevőjében van remény arra, hogy ő lesz a győztes.

- Hát ez akkor is undorító – sziszegem a fogaim közül.

- Nem. Ez így van rendjén – feleli.

- Nincs rendjén! - csattanok fel. Páran felénk fordulnak, de nem érdekel. - Ebben a hülye rendszerben semmi nincsen rendjén! Mégis milyen elnök az, aki félelemkeltéssel tartja fent az uralmát? Ha sok száz évvel ezelőtt egy Németország nevű helyen egy Hitler nevű diktátort a körülötte lévő emberek megpróbáltak volna megakadályozni, akkor nem halt volna meg hétmillió ember! - kiáltom. Fújtatva, dühtől ökölbe szorult kezekkel bámulok apámra, aki kerek szemekkel néz vissza rám.

- Roxanne...

- Elegem van – rázom meg hevesen a fejem. - Tudod mit? Ne keress többet, nem vagyok kíváncsi a meséidre meg a magyarázkodásodra. Biztos jól megvagy nélkülem, nekem mindenesetre nem hiányzol, szóval ne keress. Viszlát! - Azzal felpattanok, és amilyen gyorsan csak tudok, kiviharzom a kávézóból.

Eddig minden egyes esetben, mikor ilyen történt, hogy így faképnél hagytam valakit, vagy valaki engem, általában eleredtek a könnyeim. Ám most nem sírok. Borzasztó dühös vagyok. Átvágok az utcán, és csak megyek és megyek, egészen addig, míg a távolban fel nem tűnik a jégpálya hatalmas boltíve. Öles léptekkel átrohanok alatta, aztán megtámaszkodom a pálya szélét jelző fehér műanyagkerítésben, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. A hideg levegő segít kitisztítani a fejem, azért jöttem ide. Mikor ismét felnézek, az embereket kezdem bámulni, akik boldogan siklanak ide-oda a jégen. Gyerekek. Elképzelem, hogy rendeznek egy Viadalt, amin csupa kapitóliumi fiatal vesz részt. Ott lennének a vezetők gyerekei, ott lenne Snow elnök unokája, és mindenkinek néznie kéne. Ha megtörténne, ha tényleg megtörténne, akkor biztos, hogy a kapitóliumiak már nem rajonganának annyira a Viadalért. Komolyan mondom, néha annyira nem értem az embereket.

Felsóhajtok, a tenyereimbe temetem az arcom, és megrázom a fejem. Miért történik folyton ez? Mikor úgy érzem, az életem sínen van, mikor végre minden rendben, akkor biztos, hogy történik valami. Ez volt anyám halálakor is, pontosan ugyan ez. Kibékültem vele, egyre jobban jóban lettünk, és tessék. Csupán egy levelem maradt belőle, meg a fájdalom, amit maga után hagyott. Na meg Plutarch.

Felkapom a fejem. Plutarch! Már halászom is elő a mobilom, és két másodperc múlva hívom. Elég sokáig cseng, de nem adom fel, aminek meg is lesz az eredménye.

- Szia! - köszönök neki, mihelyt felveszi.

- Rox! - válaszol. - Szia! Micsoda meglepetés. Azt hittem, teljesen felszívódtál. Portia nem mondta, mennyire megijedtünk, mikor sehol sem találtunk?

- De – bólintok -, de mondta. Sajnálom, szólnom kellett volna nektek, de annyira hirtelen jött az egész, én meg azon kaptam magam, hogy itt vagyok – vonom meg a vállam.

- És hol is vagy pontosan? A barátnőd csak annyit mesélt, hogy Cinnával.

- Hát azért nem egészen – simítom végig a homlokom. - Nem tudom, ismered-e a helyet. Starry Clain a neve – magyarázom.

- Ismerem, a Kapitólium peremvidéke. Egyszer jártam ott – meséli. - Kedves kis környék.

- Igen, tényleg az – bólintok. Elmesélem Plutarchnak, hogy mi minden történt, mióta itt vagyok. A végén természetesen az apámmal való szóváltásomról is beszámolok, amit hosszú csend követ. - Mit gondolsz? - kérdezem óvatosan, miután túl sokáig hallgat.

- Nem tudok... nem tudok róla, hogy lett volna ilyesmi – feleli.

- Mármint? - dobolok a kerítésen az ujjaimmal.

- Mármint ilyen viszály a miniszterek között – magyarázza. - Persze ez nem azt jelenti, hogy tényleg nem is volt.

- Szóval akkor apám hazudott? - kérdezem. Elbicsaklik a hangom, pedig igazából nem nagyon lep meg a dolog.

- Nem tudom, Roxanne. Ha szeretnéd, utána nézek, és este felhívlak, hogy mire jutottam – ajánlja fel.

- Az nagyszerű lenne. Köszönöm – mosolyodom el.

- Ó, igazán nincs mit.

Felsóhajtok, és az utca felé nézek, amerre a kávézó van. - Azt hiszem, most megyek. Este beszélünk – mondom.

- Rendben, akkor szia. Vigyázz magadra – teszi hozzá.

- Oké – vigyorodom el. - Szia!

Azzal a kellemes érzéssel teszem el a mobilom, hogy mégsem vagyok annyira reménytelenül egyedül, ami a családot illeti. Még csak most jöttem rá, hogy Plutarch olyan nekem, mintha az apám lenne, és tényleg olyan a kapcsolatunk is. Nagyon jól kijövünk.

Mivel ideje indulnom, ha még világosban vissza akarok érni a házhoz, vetek egy utolsó pillantást a korcsolyázókra, aztán távozom. Cinna akart elhozni, de mivel volt egy olyan rossz érzésem, hogy úgyis valami ilyesmi lesz a beszélgetés vége, lebeszéltem. Csak úgy sikerül meggyőznöm, hogy emlékszem az útra, és szeretnék sétálni egyet. Így hát egyedül jöttem, és most egyedül is megyek vissza. De nem bánom: legalább kellően kiszellőzik a fejem. Zsebre vágom a kezeimet, a sálamba fúrom az állam, és a fényes, fehér havat figyelve lépkedek az utcán. Közben folyamatosan pörög az agyam, mindenfélén. Ma van 26-a, csütörtök, ami azt jelenti, hogy már csak holnap vagyunk itt, szombaton pedig vissza kell mennünk a Kapitólium szívébe. Várnak rám a vizsgák, vár rám, hogy ott legyek, mikor megszületik Portiáék babája, és vár rám, hogy kibírjak két hetet Cinna nélkül. Muszáj lesz, ugyanis február utolsó napján indul a Győzelmi Körút. Mondjuk a tévében látni fogom, de az nem olyan, mint mikor élőben találkozunk.

Mire megérkezem, kellemesen kifáradok.

- Megjöttem! - kiáltom, hogy mindenki meghallja.

Caecilia feje bukkan elő a konyhából, és kedvesen rám mosolyog. - Szervusz, drágám – köszön. Aztán már el is tűnik, minden bizonnyal a vacsorát készíti, legalábbis a fantasztikus illatokból arra következtetek.

- Heló, Rox! - Mira rohan le a lépcsőn, a szája fülig ér, a kutya trappol a nyomában. - Nincs kedved eljönni velem megjáratni Kibát? - kérdezi, és már veszi is a kabátját.

- Nem, bocsi – rázom meg a fejem. - Most jöttem, eléggé kifáradtam.

- Hát jó – vonja meg a vállát. - Cinna fent van a szobájában!

Még reagálni sincs időm, máris nyitja az ajtót. Kiba kirohan, ő pedig utána. Egy darabig mosolyogva nézem, ahogy a hóban gázolnak, aztán lassan felvánszorgom a lépcsőn.