Harminchetedik Fejezet - 'Gyötrő tévedés'

Kedves Olvasóim,
sajnálom, de most nem tudok kedves mosolygósokat vagy felkiáltójeleket tenni. Biztosan értesültetek már  a szörnyűségről - de ha nem, akkor most tőlem -, hogy vasárnap, valamikor a kora délutáni órákban távozott az élők sorából Philip Seymour Hoffman, egy remek színész és ember, akivel a heroin végzett. :/ Ő játszotta a Futótűzben Plutarch Heavensbee-t, valamint itt, a blogon is az ő arca van kint a szereplőknél Plutarch karaktereként - számomra ő az egyetlen és igazi Plutarch, mindig őt látom magam előtt, mikor Rox történetében szóba kerül vagy szerepel. Valósággal sokkolt, mikor vasárnap este megláttam a hírt, hogy meghalt. Először el se hittem, hétfőn szinte mindig eszemben volt, és mikor lassan rájöttem, mi történt, mindig egyre inkább elszomorodtam és ledöbbentem. Borzasztó, hogy mindezt amiatt a hülye drog miatt! Ehh, jó, inkább hagyom is... Lényeg a lényeg, ajánlom ezt a részt Philip Seymour Hoffmannak, a mi Plutarchunknak! <3
Valamint köszönöm nektek a kommenteket és a pipákat, nagyon-nagyon-nagyon!

Mély gyásszal kívánok most jó olvasást,

Dorine :(

U.I.: Remélem, választ kaptok ebből a részből a kérdésetekre, hogy miért nem történik már valami...

U.I.2.: Nagyon fontos fejezethez érkeztünk!!

___________________________________________________

Már akkor tudom, mennyire gyerekesen viselkedtem, mikor a hideg levegő az arcomba vág. De nem foglalkozom vele: összehúzom a szemeimet, tovább rohanok, és próbálom elhitetni magammal, hogy a könnyeim a szél miatt csordultak ki. Átvágok a Főtéren, és egészen hazáig megyek, egy lépésre sem állok meg. Azt hiszem, a szívem mélyén végig tudtam, hogy nem lenne okom ilyen borzasztó érzésekre, ám ez csak akkor tudatosul bennem, mikor becsukom magam mögött a házam ajtaját.

A falnak döntöm a hátam, megtámaszkodom az egyik polcban, és összeszorított szemekkel, hosszan kifújom a levegőt. Szuper. Cassy elérte a célját. Ki tudja, mit csinál most... Talán épp az ujja köré csavarja Cinnát, vagy lehet, hogy...

Megrázom a fejem, és kényszerítem magam a normális gondolkodásra. Mikor kinyitom a szemeimet, hirtelen valahogy minden tisztábbnak látszik. Cinna nem olyan. Biztos vagyok benne, hogy nem tenne olyasmit, amiről ő is tudja, hogy nem jó. Nem tenné ezt velem. Nem, hiszen bízom benne.

Elengedem a polcot, kihúzom magam, és lerakom a cuccaimat. Borzasztóan érzem magam, bár egyre inkább saját magam miatt. Gyorsan csinálok egy forró teát, aztán letelepszem a kanapéra, és a kezembe fogom a mobilomat. Azon agyalok, hogy felhívjam-e Portiát. Szívesen elmondanám neki, mi történt, viszont tudom, hogy jól lehordana miatta. Ő az, aki ki nem állhatja Cassyt, minden baja van tőle, ha meglátja. Talán jobb lenne, ha későbbre halasztanám a dolgot. Le is rakom a telefont, felhúzom a lábaimat, és az arcomhoz szorítom a meleg bögrét. Bárcsak olyan egyszerű lenne az élet, mint a filmekben! Vagy legalább előre tudhatnám, hogy a történet vége jó lesz, és mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Akármennyire is szeretném ezt, nem érzek belőle semmit. Egyetlen dolog járkál a lelkemben, az pedig a tudat, hogy szánalmasan viselkedtem. Cinna semmiről sem tehet, csak tette a dolgát, nem tudta, hogy Cassy mit mondott nekem, nem is úgy nézett rá! Én meg elrohantam, mint egy kisgyerek. Sokszor úgy érzem, nem is huszonegy éves vagyok, hanem öt, egy apró gyerek, aki sírva fakad, mert elveszik tőle a nyalókáját.

Azon kapom magam, hogy a számat rágcsálom, és meredten bámulok egy pontot a falon. A lábaim elzsibbadtak, így gyorsan kinyújtom őket, és hunyorogva próbálok túl lenni az ilyenkor jelentkező kellemetlenségeken. Hirtelen ismerős hang üti meg a fülem: valaki csenget. Már akkor tudom, hogy ki az, mikor a hasam görcsbe rándul. Tuti, hogy Cinna...

Lerakom a teát a telefonom mellé, felállok, és lassan elsétálok az ajtóig. A szívem egyre vadabbul ver, ahogy elfordítom a zárban a kulcsot. Felnézek, és tényleg ő áll előttem. Az arca aggodalomról árulkodik, és ahogy meglátom, egyből előtörnek a könnyeim.

- Roxanne – szólít meg halkan. - Mi történt? Miért rohantál el?

Ösztönösen kilépek felé, de végül meggondolom magam, és hátrálni kezdek. Minden egyes tagom vágyik arra, hogy átöleljem, éppen ezért, mikor kinyúl, és meleg tenyerei közé fogja az arcomat, elsírom magam. Utána minden annyira magától értetődő: átkarolom a nyakát, és szorosan magamhoz ölelem. - Nem akarom, hogy itt hagyj – mondom félig sírva, félig levegő után kapkodva. - Ígérd meg, hogy nem figyelsz Cassyre! - kérlelem. Az ujjaim megmarkolják a finom tapintású bársonykabátot, és úgy kapaszkodom belé, mintha az életem lenne, vagy a legdrágább kincs számomra az egész Földön.

- Cassyre? - kérdezi Cinna. A hangja olyan kedves, mint szokott, és ettől ismét tudatosul bennem, hogy mennyire fontos nekem.

- Igen – szorítom össze a szemeimet. Nem tudom, miért, de megered a nyelvem, és szinte áradni kezdenek belőlem a szavak. - Azt mondta, csak idő kérdése, és nem kellek majd többé neked, meg hogy ő sokkal többet tud adni, mint én, és...

- Tessék? - Cinna finoman lefejti a nyakáról a karjaimat, aztán ismét a tenyerei közé fogja az arcomat, és összevont szemöldökökkel a szemembe néz. - Cassy ezt mondta? - kérdezi.

- Igen – válaszolom vékony hangon. A könnyeim tovább folynak, ahogy megérintem az arcát. - Igaza van szerintem – vallom be, mikor lesütöm a szemeimet.

- Hogy igaza? - hitetlenkedik Cinna. - Kérlek, nézz rám – mondja. Lassan felemelem a fejem. - Anne, Cassynek nincsen igaza. Te sokat jelentesz nekem, sokkal többet, mint bármelyik lány egész Panemben. És tudod, hogy miért?

- Nem – suttogom remegő ajkakkal.

- Mert más vagy – mondja. - És Cassy nem más.

- Más? - szipogok.

- Igen, más. Most bevallok neked valamit. Sosem kedveltem a Kapitóliumot, méghozzá azért nem, mert itt az emberek túlzásba viszik a liberalizmus fogalmát. Azt hiszik, az a szabadság, hogy minél fiatalabban minél több emberrel vannak együtt, de így mire oda jutnak, hogy igazán elkezdenék élni az életüket, teljesen ki vannak égve. Nem tudom, másoknak ez tetszik-e, de számomra visszataszító. 
 - De te még meg se csókoltál - sütöm le a szemeimet. 
Cinna a hüvelyk- és mutatóujja közé fogja az államat, aztán megemeli a fejem, hogy egyenesen a szemébe nézzek. - Tudom - mondja. - Ennek egyszerű oka van. Tisztában vagyok vele, hogy sajátos világnézet, de nem szeretnélek... bepiszkolni. Ha érted, mire gondolok.
 - Nem értem - rázom meg a fejem.
 - Egy nő nem attól nő, hogy több tucat férfit tud már a háta mögött, hanem attól, hogy egyedi és tiszta – magyarázza. Még mielőtt bármit is mondhatnék, máris folytatja: - Számomra attól a pillanattól kezdve jelentettél többet egy barátnál, mikor megláttalak abban az esküvői ruhában. Az arcodon nem volt smink, a hajad teljesen természetes volt... - Lassan elmosolyodik, mintha emlékezne, kisimít egy tincset az arcomból, és finoman megrázza a fejét. - Természetes vagy, Roxanne. Nem a műkörömtől vagy a festéktől, de még csak nem is a ruháktól vagy szép – mondja. - Hanem önmagadtól, és ezt szeretem benned. Egyedi vagy, más, mint a többi lány, és ami a legfontosabb: tiszta. Amíg nem kötelezed el magad mellettem, addig úgy érzem, nincs jogom ahhoz, hogy elvegyem tőled ezt a tisztaságot.

Az ajkaim résnyire nyílnak, és gyorsan letörlöm az utolsó könnycseppet az arcomról. - Te tényleg ezt gondolod rólam? - kérdezem halkan.

- Ezt – bólint.

Nyelek egyet. Egy pillanatra lesütöm a szemem, de aztán megint felnézek rá. - Szeretsz... szeretsz engem? - bukik ki belőlem a kérdés. Egy másodpercre sem érzek ürességet, sőt. Mikor az enyémnek támasztja a homlokát, lehunyom a szemeimet. Tökéletesen megnyugszom.

- Szeretlek – feleli mosolyogva.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondja, valami egészen különös érzés szabadul fel bennem, ami minden sejtemet átmelengeti. Úgy érzem, repülök, valahol a felhők felett szárnyalok. És nem csak most, hanem az elkövetkezendő egy hónapban is. 

Végre minden a helyére kerül. Nem érdekel, hogy Cassy mit csinál, mert tudom, hogy Cinna az én kezemet fogja és nem az övét, és tudom, hogy az én mobilom cseng az előadások alatt, nem az övé. Ettől pedig csak még felszabadultabbnak érzem magam. Egyedül akkor szomorodom el egy kicsikét, mikor Cinnának el kell mennie a Tizenkettedik Körzetbe, hogy megcsinálják a fotókat Katnissről az esküvői ruhájában. Ám mikor visszatér, minden olyan, mint volt – ha nem szebb. Portia és Josie jól vannak, a barátnőm folyton arról magyaráz, hogy már milyen régen aludták át az éjszakát, hiszen a baba folyton felsír, és ilyenkor mindig kelni kell hozzá. Egyszóval megtörhetetlennek érzem a boldogságom, úgy vagyok vele, hogy most semmi földi nem képes elrontani a kedvem. Minden vasárnap átjárok Plutarchhoz ebédre, mint régen, és néha Cinna is velem jön – sőt, egyszer Portia, Zimon és Josie is, mikor Plutarch meghívja őket, hogy együtt ünnepeljük meg a huszonkettedik születésnapom. Úgy érzem, köztük tényleg megtaláltam a helyem világban.

Ám egyik vasárnap, mikor Plutarch felhív, hogy lemondja a mai találkozót, hirtelen valami megváltozik a levegőben. Hallom a hangján, hogy gond van, és mikor rákérdezek, csak annyit mond, hogy hamarosan megtudom az okát.

És így is lesz.

Éppen Cinnának csacsogok a szalonban egy ruháról, mikor a tévé egyszer csak magától bekapcsolódik, és mindketten arra fordulunk. Először nem értem, miért van, de mikor meglátom a képernyőn Caesar Flickermannt, összepréselem az ajkaimat, és Cinna mellé lépek.

- Vajon mit akar? - kérdezem, ahogy a vállára döntöm a halántékom.

- Nem tudom – feleli összevont szemöldökökkel.

- Lehet, hogy megvan Katniss esküvői ruhája? - találgatom. A tévében indítottak egy műsort, ahol szavazni lehet a lány ruháira, és emiatt az egész Kapitólium fel van bolydulva. Simán kinézném az elnökből, hogy külön jelenetet is rendeznek a választásnak.

- Nem hiszem – rázza meg a fejét Cinna. - De mindenesetre mindjárt kiderül. Elvégre Caesarról van szó.

Végül nekem lesz igazam: a műsorvezető szavazásra buzdítja az embereket, hogy Katniss minél csinosabb legyen az esküvőjén.

- Milyen gáz, hogy nem döntheti el, mit viseljen – húzom oldalra a szám.

Cinna nem válaszol. Lopva felpillantok rá, és látom, amint gyanakodva fürkészi a képernyőt, az ujjai között az egyik ruha anyagát morzsolgatja. Még jobban hozzá simulok, és megfogom a kezét. A képernyőn közben a Katniss ruháiról készült fotókat mutatják, mind a hatot, aztán Caesar áttér egy másik témára, ami szerinte a mai este másik nagy fontos bejelenteni valója.

- Idén hetvenötödik alkalommal kerül megrendezésre az Éhezők Viadala, ami azt jelenti, hogy ez egyben a harmadik Nagy Mészárlás éve is – magyarázza.

- Jaj ne – forgatom a szemeimet. - Szóval erről van szó...

Hirtelen megszólal a himnusz, ahogy Snow elnökre vált a kép. Míg azt figyelem, ahogy egy fehér ruhás fiúval a nyomában felsétál egy ünnepélyesen kidíszített pódiumra, a számat kezdem rágcsálni. Összeszorul a hasam, minden bizonnyal az izgalomtól. A Nagy Mészárlást minden huszonötödik évben rendezik meg, és ilyenkor valami különleges a Viadalokban, hogy a kapitóliumiak még jobban szórakozhassanak. Én utálom ezt, és csak nyom rajta, hogy az idei az első, amit meg is élek.

Az elnök elmeséli, hogy hogyan zajlott az eddigi két Nagy Mészárlás. - Most pedig elérkezett a harmadik Nagy Mészárlás ideje – harsogja végül. Kivesz egy kártyát a fiú által tartott dobozból, és azonnal olvasni kezdi. - A hetvenötödik évfordulón, emlékeztetőül, hogy még a legerősebb lázadó sem győzheti le a Kapitóliumot, a kiválasztottakat a Viadal eddigi győztesei közül sorsoljuk ki.

Nem tehetek róla, de annyira ledöbbenek, hogy lépek egyet hátra. Aztán szinte azonnal ismét cselekszem: két mozdulattal Cinna előtt termek, és átölelem. Ahogy az ujjaim végigszaladnak a vállán aztán megállapodnak a tarkóján, máris érzem, milyen hatással volt rá a bejelentés. Az egész teste megfeszül, és beletelik néhány másodpercbe, mire a karjai körbefonják a derekamat. Némán állunk a szalon közepén, egyikünk sem szól semmit. Azt hiszem, nem is tudnánk mit. Egyetlen dolgot tudok, az pedig az, hogy Snow elnök borzasztóan kegyetlen. Lepereg előttem az apámmal folytatott vitám, aztán eszembe jut, hogy ebbe minden bizonnyal ő is benne volt. Összeszorítom a szemeimet, az ajkaimat Cinna ingének nyomom, és az ujjammal finoman masszírozni kezdem a nyakát.

- Sajnálom – suttogom halkan, de olyan halkan, hogy talán nem is hallja, mert a hangom elveszik a vállában. - Annyira sajnálom – ismétlem.

Tudom, hogy mi – vagy inkább ki – jár most a fejében. Katniss Everdeen, a lány, akit lángra lobbantott,

akinek most vissza kell mennie az arénába, ahol szinte biztos, hogy meg fog halni. Cinna nem mond semmit, de a keze feljebb csúszik a hátamon, és olyan szorosan ölel magához, mint még soha. Érzem a mellkasában dübörgő szívet, érzem, ahogy az egész lénye lüktet, és tudom, mennyire csalódott és dühös. Hamarosan nem csak tudom, de látom is: mikor az ölelése enyhül, felnézek rá, és minden előző gondolatom ellenére is hideg zuhanyként ér a látvány. A tekintete most nem csillog, mint általában, helyette aggodalmat látok benne, és valami különös dolgot is, amit nem tudok mire vélni, de nem sok jót érzek felőle.

- Cinna... - suttogom. Annyira fáj őt így látnom, hogy bármit, bármit megtennék azért, hogy valahogy javítsak az érzésein. - Hogy segítsek? - kérdezem egy fokkal hangosabban. Az arcára irányítom a tenyeremet, mire egy pillanatra lehunyja a szemeit. Aztán ismét rám néz, az ajkai rényire nyílnak, mintha mondani akarna valamit, de végül hallgat. - Sajnálom – ismétlem. - Sajnálom...

Cinna megint átölel, a homlokát a nyakam és a vállam találkozására támasztja. Érzem, ahogy kifújja a levegőt, és minden egyes ilyen alkalommal egyre jobban tudom, hogy nem leszek képes felvidítani. Amit Snow tett, azt nem lehet egyszerűen, csettintéssel jóvá tenni. Az elnök átgyalogolt mindenkin. A győzteseken leginkább, de azokon szintén, akik szeretik őket.

- Roxanne? - mondja Cinna egyszer csak. Lassan felegyenesedik, lefejti az arcáról az ujjaimat, és a tenyerei közé fogja őket. A tekintete még mindig olyan, mint volt, de látom rajta, hogy tartja magát.

- Igen? - kérdezem halkan.

- Jobb lenne, ha most hazamennél.

Ez meglep. Azt hittem, azt fogja kérni, hogy maradjak vele, erre meg... - Mit akarsz csinálni? - lépek közelebb. Nem tehetek róla, de erős, mélyen gyökerező érzések kavarodnak fel bennem. Féltem őt. Féltem saját magától, márt bár egyáltalán nem elmebeteg, sőt, a legszelídebb ember, akit ismerek, de ilyen állapotban nem szívesen hagynám egyedül.

- Csak... - Cinna közelebb húz magához, elengedi a kezemet, és megérinti az arcomat. Sok ideig néz a szemembe, annyira sok ideig, hogy a végén nem tudom, mire számítsak. Végül hosszú csókot nyom a homlokomra, nekem pedig eszembe jut, amit a tisztaságomról mondott. Hát ezért nem csókolt még meg. - Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni – fejezi be a mondatot.

- Biztos vagy benne, hogy jól leszel? - kérdezem aggódva. Tényleg borzasztóan féltem őt, nem élném túl, ha valami baja esne.

- Igen – bólint. - Biztos. Majd felhívlak, rendben? - tűr a fülem mögé egy tincset.

- Jó – bólogatok aprókat, a földet bámulva. Aztán még utoljára ránézek, és sajgó szívvel ugyan, de ahogy kérte, egyedül hagyom.

Alig, hogy elhagyom az épületet, máris csörög a mobilom. Háromnegyed nyolc van, este, sötét, csak a lámpák és a hatalmas kivetítők világítanak, az erősebb fények, amik a Főtéren villognak, alig jutnak el ide, így a hidegtől amúgy is remegő kezekkel, szinte vakon nyúlok a zsebembe. Arról már nem is beszélve, hogy a bensőm is kavarog, folyamatosan a történteken jár az agyam.

- Igen? - veszem fel a hívást.

- Rox, ez akkora szemétség! - hallom meg Portia testtelen hangját a vonal túlsó végéről. Sír, ehhez semmi kétség sem fér. - Visszaküldik őket! - zokogja.

- Tudom – sóhajtok fel. - Tudom...

Portia mély levegőt vesz, és szinte látom magam előtt, ahogy megtörli a szemeit, mert próbálja összeszedni magát. - Cinna tudja már?

- Igen – bólintok. Zsebre vágom a kezeimet, és egészen belebújok a sálamba, de még így is fázom. Semmi másra se vágyom, csak hogy eltűnhessek egy kád forró vízben, vagy pedig a barátommal lehessek, hogy segítsek neki.

- És hogy reagált rá? Nem tudom felhívni, még nincs meg az új száma – magyarázza szipogva Portia.

- Nem valami jól – motyogom a telefonba. - Azt hiszem, eléggé kiborult.

- Te jó ég... Ez annyira... annyira gonoszság! - fakad ki.

- Az – bólintok.

Miután elköszönök Portiától, gyorsabban kezdek menni, hogy minél hamarabb hazaérjek. Nem lakom messze a Főtértől, de most mintha egy örökkévalóság lenne, míg végre átlépem a küszöböt. Ledobom a táskámat, átölelem magam a karjaimmal, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Mélyeket lélegzem, dideregve próbálok megnyugodni. A testem reszket, holott már nincs is hideg, idebent kellemes az idő. Azt hiszem, ez az egész amiatt van, ami történt. Milyen jó lenne most, ha meglenne apám száma! Felhívnám, és jól beolvasnék neki. Ám mivel kidobtam, és azt mondtam neki, soha többé ne keressen, így esélyem sincsen elérni. Mondjuk talán jobb is, mert annyira haragszom rá, hogy még a végén olyat tennék vagy mondanék, amit később nagyon megbánnék. Ehelyett tehát leveszem a kabátom, és gyorsan teleengedem a kádat forró, gőzölgő vízzel. Jó fél órát áztatom magam, aztán bebújok az ágyamba, és lehunyom a szemeimet. Fáradt vagyok, kimerült, a fejemben viszont kavarognak a gondolatok, a szívemben az érzések, és akármennyire is próbálom őket leállítani, nem megy. Folyton Cinnánál kötök ki, azon kezdek agyalni, vajon mit csinál. Aztán eszembe jut, hogy azt mondta, majd felhív, így az egyik párnán heverő mobilomra szegezem a tekintetem, és addig bámulom, míg a szemeim azt nem képzelik, hogy mozog. Mikor kicsi voltam, rengetegszer csináltam ezt: néztem a növényeket a sötétben, és a végén mindig halálra rémültem, mert úgy nézett ki, mintha mozognának. Most viszont nem ettől rettegek, hanem attól, ami történhet. Mi van, ha Cinna esetleg megváltozik attól, ami történt? Nem, erről szó sem lehet. Felnőtt, biztosan fel tudja dolgozni a történteket. Ő nem olyan ember, aki magába roskad. Ismerem, és tudom, hogy nem ilyen. Segíteni fogja Katnisst, és hinni fog benne, mint ahogy eddig is segítette, és ahogy eddig is hitt benne.

Ám hatalmasat tévedek.

Cinna nem hív fel. Se este, se másnap, se aztán, se semmikor, és mikor én hívom, akkor sem veszi fel, sőt, párszor ki is nyom. Minden egyes ilyen alkalommal egyre jobban megijedek. Hát még akkor, mikor nem találom a szalonban! Kétségbeejtő, hogy nincs a helyen, ami egyébként egy darab belőle. Plutarch szinte elérhetetlen, folyton elfoglalt, folyamatosan elhalasztjuk a vasárnapi találkákat. Ő nem akar nyilatkozni a Mészárlásról, pedig hozzá is lenne egy-két keresetlen szavam, és Cinnával kapcsolatban nem tud semmit – legalábbis ezt mondja. Mikor Portiát kérdezem felőle, csak megvonja a vállát, és Josie-val foglalkozik inkább. Azzal magyarázza, hogy biztos szeretne egyedül lenni egy ideig, elvégre Katnissről van szó... Bennem pedig ettől a mondattól indul el újra az az érzés, amit már olyan régen éreztem, és amit annyira nagyon utálok. Mi van akkor, ha Cinna végig inkább Katnisshez ragaszkodott, és most, hogy tudatosult benne, hogy meg fog halni, minden erejével rá összpontosít? Ezek a gondolatok töltik ki a heteimet, míg aztán egyszer meg nem látom őt a Főtér közelében. Fogalmam sincsen, mi üt belém, de egyszer csak elindulok felé. A lábaim maguktól visznek, a szívem hangosan dübörög. Nem vesz észre, egészen addig, míg meg nem állok mögötte, és meg nem érintem a vállát.

- Cinna? - nézek fel rá. Mikor megfordul, veszem csak észre, hogy a kocsija mellett állunk. - Szia – mondom. Nem tudom, hogyan kéne viselkednem, elvégre olyan régen láttam már, de minden régi érzés, ami eddig nem kapta meg, amit akart, most egyszerre ordítani kezd. Ám Cinna kedves arca kemény, akár a kő, és úgy néz rám, mint egy idegenre. Megrémülök.

- Miért jöttél ide? - kérdezi. Egy pillantással megnézi a karóráján, mennyi az idő, és ekkor szúrom ki az ezüst gyűrűt a bal gyűrűs ujján.

- Hogy-hogy miért? - kérdezem halkan. A tekintetem még mindig a gyűrűn időzik, nem tudom mire vélni, de mikor leereszti a karját, újra felnézek rá. - Inkább én kérdezhetném tőled, hogy miért tűntél el – vonom össze a szemöldökeimet.

Cinna felszegi az állát, az arca megfeszül, ahogy lenéz rám. Sosem láttam még ilyennek. Sosem nézett így rám. Olyan... különös. A karomon felállnak a pihék, és most nem a hidegtől, hiszen április vége van.

- Nem fogom tudni elmagyarázni – mondja tömören. Aztán, mint egy mellékesen, hozzáteszi: - Szorít az idő.

- Magyarázd el – suttogom. - Magyarázd el, különben nem fogom érteni. Mi történt? Úgy volt, hogy mi együtt vagyunk, de te egyszer csak eltűntél! Majdnem másfél hónapja nem láttalak, Cinna! - fejezem be hangosan. - Valamivel megbántottalak? Vagy Katniss miatt van?

Mikor Katniss nevét említem, az arca fájdalmasan megvonaglik, és egy pillanatra lehunyja a szemeit. - Jobb lenne, ha most elmennél – mondja halkan.

- Katniss miatt van? Miatta, igaz? - folytatom. Közelebb lépek, a tagjaim reszketni kezdenek, ahogy felfogom, miről van szó. Egész végig csak játszott velem! - Miatta! - kiabálok rá. Néhányan megállnak és felénk néznek, de nem érdekel. - Cinna – préselem ki az ajkaim közül. Nem akarom elhinni, de ahogy felfogom, hogy mégis ez az igazság, úgy érzem, megszakad a szívem.

Nem is figyelem, hogy mi történik, egyedül akkor eszmélek fel, mikor meghallom, ahogy becsapódik az autó ajtaja. Aztán pedig minden olyan gyorsan történik: az egyik pillanatban még mellettem áll a fényes, fekete kocsi, a másikban pedig csikorogva elhajt. Nem fogom fel, hogy mit teszek, de minden bizonnyal a legsúlyosabb szavak hagyják el a számat, amiket valaha mondtam.

- Gyűlöllek! - ordítom utána. Tudom, hogy nem hallja, de nem foglalkozom vele. A járókelők kerek szemekkel megbámulnak, ám ez sem izgat. - Gyűlöllek! - Csak akkor hagyom abba, mikor elhal a motor hangja, és egyedül maradok. Ömleni kezdenek a könnyeim, kétségbeesetten nyelem őket... Mit sem segít. Semmi sem változtat a tényen, hogy Cinna végig megvezetett, minden csak álca volt. Csak fájdalmat hagy maga után, és én szeretném tudni, hogy mire volt neki jó ez az egész. Hogy én szeretem, abban biztos vagyok. Ő viszont nem szeret, minden szava hazugság volt. Nem érdekli, hogy mit hagyott hátra.

Hát persze. Hiszen nem az ő szíve tört darabokra, hanem az enyém.