Kedves Olvasóim!
Újabb kedd, újabb fejezet. Elég durva résznek néztek elébe, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá. Erre számítottatok? Nem erre? Remélem, nem fogtok elpártolni tőlem, és tovább olvastok, miután a végére értetek a fejezetnek! De komolyan, kérlek, írjátok meg, mit gondoltok erről, minden kommentet örömmel fogadok, ezt ti is tudjátok. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem nektek az eddigieket: a sok-sok kommentet, a pipákat és minden egyebet, amit eddig kaptam tőletek! Köszönöm! <3
Kellemes olvasást kívánok,
Dorine Osteen
____________________________________________________
- Kérem, siessen! - hallom meg a pasas ideges hangját az előszobából.
Nem válaszolok, csak nyelek egyet, és beletúrok a
táskámba. A kezembe fogom anyám levelét, a zsebembe gyűröm,
aztán felhúzom a pulóverem cipzárját, és kimegyek a férfihez.
- Itt vagyok – nézek fel rá.
- Nagyszerű – bólint. Egy pillanat alatt végigmér,
aztán kinyitja a bejárati ajtót, és kilép az éjszakába.
Gyanútlanul követem, gyorsan bezárok. - Erre – mutatja az utat,
miközben a szemeivel folyamatosan az utcát fürkészi.
Alig telik bele két percbe, máris azon kapom magam,
hogy egy sötétített ablaküvegű autóban ülök, és szélsebesen
száguldok az autópályán. A méterek kilométerekké, a
másodpercek hosszú percekké folynak össze, az utat szegélyező
hatalmas építményekkel együtt. Minél több idő telik el, annál
kényelmetlenebbül érzem magam. Egy darabig csak bámulok kifelé
az ablakon, végül a fickó felé fordulok.
- Mi is a neve? - kérdezem.
- Isan – válaszol anélkül, hogy rám nézne.
Egyedül a karórájára vet egy gyors pillantást, aztán idegesen
csettint a nyelvével.
- És azt mondta, Plutarch embere? - faggatom tovább.
- Igen, Miss – bólint.
Egy pillanatra elgondolkodva nézem az autó műszerfalát,
csak aztán szólalok meg. - Megtudhatom végre, hogy hová megyünk?
- Hamarosan mindent megtud – mondja tömören a
férfi.
Összepréselem az ajkaimat, és egyedül az tart vissza
attól, hogy feltépjem a kocsi ajtaját és kiugorjak, hogy a
nyakamban ott lóg Plutarch zsebórája, a farzsebemben pedig ott
lapul a levele anyámé mellett. Azért hoztam magammal, mert mindig
nálam van a táskámban, de nem akartam cipelni a többi holmit, így
csak gyorsan kivettem belőle.
Lassan teljesen kivilágosodik, ám ez mit sem segít a
tényen, hogy még csak elképzelésem sincsen, hol lehetünk.
Valahol a világ végén. Mindenhol homok szegélyezi az elkopott,
megviselt betonutat, sehol egy árva fa vagy bokor, de még fűcsomót
sem látok. Egyedül egy pár hosszú farúd meredezik a semmiből
fölfelé, a tetejükön drót fut, amiben az elektromosságot
szállítják. Ahogy így kémlelem a vidéket, akaratlanul is
eszembe jut, hogy ma is tart a Viadal. Vajon ki van még életben?
Mivel nem néztem egyetlen adást sem, egy percet sem, ezért
fogalmam sincsen róla. A Viadalról eszembe jut Portia is – aztán
természetesen Cinna. Az ujjaim akaratomon kívül kulcsolódnak rá
az apró, kerek medalionra, amit azóta nem vettem le, mióta
megkaptam. Furcsa, de gyűlölet helyett reménytelenséget és
keserűséget érzek, annak az érzéseit, hogy mennyire igazságtalan
volt velem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy letépem a
nyakamból a nyakláncot és kidobom az ablakon, hátha magával viszi ezeket a gondolatokat is, de mikor lehunyom a szemeimet és meglátom
őt a mindent körülölelő sötétségben, azonnal meggondolom
magam. Furcsa, de nem az utolsó pillantásával néz rám, hanem
azzal a kedvességgel, amit annyiszor tapasztaltam már. Aztán
hirtelen mindent elmos egy éles, narancssárgás villanás, ahogy a
szemembe süt a Nap. Felnézek, az autó abban a pillanatban
parkol le.
Egy hatalmas, elhagyatott raktárféleség oldalán
állunk, a tűző napon. Itt is csak homok van, na meg a bádogból
és üvegből tákolt építmény.
- Kiszállunk? - fordulok Isan felé, aki már nyitja
is az ajtót.
- Ki – bólint.
Követem a példáját, és abban a másodpercben, ahogy a
forró levegő az arcomhoz ér, kiráz a hideg. Isan mellém áll, és
vezetni kezd. Félig futva tesszük meg az előttünk álló távot,
bár nem értem, miért – ennek ellenére egyre jobban kezdek
megijedni. Valami nagyon nem stimmel. Pillanatról pillanatra úgy
érzem, mintha körözött bűnöző lennék, aki menekül az
igazságszolgáltatás elől.
Megkerüljük a raktárépületet, és mikor meglátom a
légpárnást, először azt hiszem, káprázik a szemem. De nem:
tényleg ott áll, és mi egyenesen arra tartunk. Egyedül akkor
láttam ilyen repülőket, mikor kihúzták a halott kiválasztottakat
az arénából, meg néha, mikor katonai felvonulás volt – mondjuk
ilyenre elég régen került sor, legutoljára Snow elnök kerek
nyolcvanadik születésnapján.
Behúzom a satuféket, mikor Isan lelassít a légpárnás
alatt. Elképedve, tomboló szívvel bámulom a hatalmas gépet, és
azon gondolkodom, hogy vajon nekem is fel kell-e szállnom rá.
- Miss Haylen, van önnél mobiltelefon, vagy
bármilyen elektronikai eszköz? - kérdezi Isan.
- Hogy mi? - ráncolom a szemöldököm. Tényleg nem
értettem, mit mondott. Kezdek összezavarodni.
- Bármilyen elektronikai eszköz! - gesztikulál a
fickó. - Van magánál?
- Igen – bólintok bizonytalanul, a tekintetem megint
végigfut a légpárnáson, ami ebben a pillanatban kezdi el
beizzítani a propellereit.
- Kérem, adja ide – nyújtja felém a kezét a férfi.
Biztosan elég értetlenül bámulhatok rá, mert megint elismétli: - Adja ide! - utasít.
- Nem! - csattanok fel. Hátrálni kezdek, a zsebemre
szorítom a kezem, és összepréselem a fogaimat. - Először
magyarázza meg, hogy mi ez az egész! - kiáltom egyre hangosabban,
mert muszáj túlüvöltenem a légpárnás erősödő búgását.
- Miss Haylen, hamarosan megtudja, ígérem! - kiabál
vissza Isan. A nyakkendőjét felkapja a szél, mikor felém lép. -
Kérem, adja ide, különben...
Nem várom meg a válaszát. Sarkon fordulok, és teljes
erőmből rohanni kezdek. Fogalmam sincsen, mi történik velem, de
hirtelen olyan rettegés lesz úrrá rajtam, mintha valaki
megpróbálna megölni – valóságos halálfélelem. A hátam
mögött hallom a repülőt, mint valami hatalmas, félelmetes
ragadozó, az általa keltett vihar az arcomba fújja a hajam. Aztán
hirtelen minden elsötétül, a földön landolok, a forró homok
égeti a bőröm, a számban érzem az ízét. Nem tudom kinyitni a
szemem, nem látok semmit, de annyit érzek, hogy valaki mellém
térdel, elveszi a telefonomat, sőt, még végig is tapogat, hogy nincs-e nálam más. Végül a karjaiba vesz, felemel,
és elindul. Lassan a hallásomat is elvesztem: az utolsó dolog,
amit felfogok, az egy csattanás. Aztán elájulok.
Rettegek ettől az állapottól. Sosem éreztem még
ilyet, de hasonló lehet ahhoz, mikor valakinek börtönbe zárják a
lelkét, és képtelen áttörni a rácsokon. Úgy érzem, ég és
föld között lebegek, néha pedig hatalmas, színes ködben
kóválygok. Minden annyira furcsa, és olyan kiszolgáltatottnak
érzem magam...
Végül aztán egyszer csak felpattannak a szemeim.
Biztos valami csoda folytán lehetséges, mert magamtól szerintem
sosem ébredtem volna fel. Halk nyögés hagyja el a torkom, ahogy
hunyorogva körbepillantok. Hol vagyok? Te jó ég, mi ez a hely? A
lelki szemeim előtt pár másodpercben leforog egy kisfilm, ami az
utolsó emlékeimet ábrázolja. Megjelenik az a fickó, akinek már
megint elfelejtettem a nevét, kocsiba ülünk, ott vagyunk azon a
helyen, aztán a légpárnás, és elrohanok. Igen, ez történt,
végül pedig mindenre sötétség borult. Azt hiszem, elraboltak.
Minden erőmet összeszedve ülök fel. Azonnal szédülni
kezdek, de tartom magam, már csak azért is. Ahogy lassan kitisztul
a látásom, rájövök, hogy ez egy kórház. Kórházban vagyok.
Ezt bizonyítja a fehér fal, a szürke padló, a fémrudas ágy, a fehér pongyola, amit viselek. Nem a ruhámban vagyok, amiben
eljöttem otthonról, hanem valami fehér egybe részesben: olyasmi,
akár egy hálóing. Azonnal megállapítom, hogy nem sérültem meg,
teljesen jól vagyok. Semmilyen cső nem lóg ki egyik végtagomból
sem, az arcom sima, egyedül a nyakam fáj egy kis területen, de nem vészes.
Halkan nyöszörögni kezdek, aztán ráharapok a
nyelvemre, és nyugalommal tölt el, mikor biztos lehetek benne, hogy
megvan. Szörnyű lenne, ha Avoxot csináltak volna belőlem. Tudom,
hogy hülyeségnek hangzik, de jelen pillanatban elég sok lehetőség
felmerül, hogy pontosan hol is vagyok, vagy hogy miért
hoztak ide.
Eltolom a takarót és kimászom az ágyból. Abban a
pillanatban, ahogy meztelen talpam a hideg csempéhez ér, végigfut
a hátamon a hideg. Átölelem magam a karjaimmal, úgy megyek
tovább. Óvatosan haladok, lassan, lépésről lépésre, mert attól
félek, bármelyik pillanatban rám vetheti magát valaki.
Az ajtóhoz sétálok, aztán egy mély levegő után
lenyomom a kilincset. Hagyom, hogy résnyire nyíljon, és mikor úgy
érzem, tiszta a levegő, kidugom az orrom. Az ajkamat harapdálva
bámulok körbe. Igen, semmi kétség, ez tényleg egy kórház.
Orvosok és nővérek mászkálnak mindenhol, betegeket tolnak
kerekesszékben, vagy beszélgetnek. Az erős, fehér lámpák fénye
visszaverődik a ruhájukról, és olyan színt kölcsönöz a
bőrüknek, mintha sosem érte volna őket Nap.
Mikor az ajtóm előtt sétál el egy fiatal nővér,
minden bátorságomat összegyűjtöm, kilépek, és elkapom a
karját.
- Bocsánat – szólítom meg. Megtorpan, csodálkozva
néz rám, aztán a hátam mögé tekint, a szobába, mintha keresne
valakit, végül ismét rám néz, és finoman elmosolyodik.
- Látom, felébredtél – bólint egy aprót.
- Ömm... igen – vonom össze a szemöldököm. Mivel
még mindig a karját szorongatom, gyorsan elengedem, és kínosan
belemarkolok a hálóing kemény anyagába. - Megtudhatnám, hogy hol
vagyok? - teszem fel a kérdést. Furcsa módon most nem érzek
félelmet. Talán azért nem, mert ezek a hatalmas, barna szemek,
amik a fehér arcból néznek vissza rám, egyáltalán nem
ijesztőek.
- Nos – húzza oldalra a száját a lány -, persze.
Hamarosan. - Azzal kézen fog, és kedvesen visszavezet a szobába.
Becsukja az ajtót, leültet az ágyra, én pedig követem,
készségesen, akár egy kisgyerek az anyukáját. - Éhes vagy? -
kérdezi, mikor felpolcolja a párnát, hogy kényelmesen üljek az
ágyban.
- Egy kicsit – felelem vonakodva, miközben nem is ez
az igazság. Nem csak egyszerűen éhes vagyok. Most, hogy így
kérdezi, a gyomrom hirtelen hatalmasat kordul, és úgy érzem,
megveszem az éhségtől.
- Ígérem – mondom. - Csak siess, rendben?
A lány szélesen elmosolyodik, aztán sietve távozik.
Még hallom, ahogy végigrohan a folyosón, aztán a léptei
elhalnak, és lehetetlen csend ereszkedik a szobára. Még műszerek
sem csipognak, semmi, egy pisszenést sem hallok. Megtapogatom a
nyakam, és a pulzusomat számolom. Egy, kettő. Egy, kettő. Élek
még, ez nem is kérdés.
Felhúzom a lábaimat, átölelem a térdeimet, és csak
bámulok magam elé. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy hol
vagyok, vagy hogy mi is történt pontosan. Magamban újra átveszem
a történteket, de megint ugyanarra jutok csak, vagyis, hogy minden
bizonnyal elraboltak, én meg voltam olyan hülye, hogy hittem annak
a fickónak. Beadott valamit, amivel kiütött, aztán feltuszkolt a
légpárnásra, és most ki tudja, hol vagyok. Lehet, hogy valami
szigeten, egy börtönben, de akár az is lehet, hogy még mindig a Kapitóliumban.
Abban a pillanatban, ahogy a fővárosra gondolok,
eszembe jut Portia, Zimon, Josie, mindenki, akit szeretek. Még apám
is, meg anyám sírja, és... Cinna.
Halkan felnyüszítek, mint egy éhes kóbor kutya, és
azzal próbálom ellensúlyozni a feltörő érzéseket, hogy a
térdeimbe mélyesztem az ujjaimat. De nem segít. Pillanatokon
belül kapkodni kezdem a levegőt, másodpercek múltán máris azon
kapom magam, hogy erősen összeszorított szemekkel próbálom
felidézni magamban az arcát. Még megvan, emlékszem rá. Ennyi idő
múltán talán illett volna elfelejtenem, hiszen több, mint egy
hónapja már annak, hogy szakítottunk, ám a vonásai még mindig
kristálytisztán élnek a fejemben. A kedves arc, a fényes, zöld
szemek, az aranyszínű pöttyök, minden... És minden egyes
pillanattal, ahogy rá gondolok, egyre erősebb az érzés, ami úgy
emészt belülről, akár a tűz. Nem tudta kiölni belőlem, sőt,
senki sem tudná. Akármi is történt vele, ami miatt így
megváltozott, már tudom, hogy számomra nincs visszaút. Ha
nem mellette leszek boldog, akkor nem leszek az senki más mellett
sem.
Nyílik az ajtó, én pedig felkapom a fejem.
- Plutarch!
A kiáltás úgy tör fel a torkomból, mint az utolsó
szó, amit kimondhatok. Azonnal felpattanok, és valósággal
Plutarch nyakába vetem magam. Előtörnek a könnyeim, olyan erősen
szorítom magamhoz, hogy érzem a lüktetést az ereiben. Ő is
átölel, a tenyerei melege átüt a hálóing anyagán. Az ujjai finoman a bőrömbe mélyednek, aztán elenged, és
megpaskolja a lapockámat.
- Szia – mosolyog rám, mikor eltávolodunk
egymástól. - Mondtam, hogy hamarosan találkozunk.
Nem bírok magammal: sírni kezdek. Akárhol is vagyok,
Plutarch itt van, és akkor már nem történhet olyan nagy baj. Újra
megölelem, és ekkor veszem észre a nővért, aki megígérte, hogy
hoz valami ennivalót. Betartotta a szavát: a kezében kék tálcát
tart, rajta tányérral, valami furcsa főzelékkel a belsejében,
kanállal, meg egy pohár vízzel.
Plutarch finoman eltol magától, aztán figyelmeztet,
hogy ki fog hűlni az ebédem, ha nem eszem meg. Így hát gyorsan
megtörlöm az arcom a hálóingembe, és engedelmesen visszafekszem.
A nővér átadja az ételt, de akármilyen éhes is vagyok, nem
kezdek el enni. Plutarchot bámulom, aki mosolyogva néz vissza rám,
de látom rajta, hogy mennyire fáradt.
- Egyél – noszogat kedvesen, a szemöldökével a
tányér felé biccent.
- Először mondd meg, hol vagyok – kérlelem. Lopva
a nővérre nézek, aki pár műszert kezd babrálni, de elég
átlátszóan. Úgyis tudom, hogy azért van itt, hogy legyen valaki,
aki értesíteni tud egy orvost, ha esetlen szükség lesz rá.
- A Tizenharmadik Körzetben – feleli egyszerűen Plutarch.
A tekintetem az arcáról a főzelékre siklik. A benne
lévő ismeretlen gabonaszemeket bámulom, a rajtuk megcsillanó
fehér fényt, és próbálom értelmezni azt, amit mondott. Végül
előtör a történelmi énem.
- Az ki van zárva – nézek ismét rá. - Hetvenöt
éve elpusztították.
- Pedig így van. - Plutarch megvonja a vállait, aztán
halványan elmosolyodik, de csak egyetlen pillanatra. - Ez itt a
Tizenharmadik Körzet, Roxanne.
- Az... az hogy lehet? - hebegem. Megint úgy érzem,
hogy össze vagyok zavarodva, ezért inkább gyorsan belekanalazok az
ételbe. Nem érzem az ízét, mert minden idegszálam arra
koncentrál, hogy megértsem az elhangzottakat.
- Elmesélem, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem
szólsz bele – vonja fel az egyik szemöldökét Plutarch.
- Oké – bólintok. Hirtelen elmegy az étvágyam,
oldalra rakom a tálcát, bebugyolálom magam a takaróval, és úgy
figyelek a férfire.
- Nem az vagyok, akinek hiszel – rázza meg a fejét.
- Főjátékmesterként szerepeltem a Mészárláson, de most már
árulónak neveznek a Kapitóliumban. Mikor kiderült, hogy mi lesz
az idei évforduló témája, néhányan összefogtunk, és elkezdtük
megszervezni, hogyan akadályozzuk meg a dolgot. Végül arra
jutottunk, hogy kiszabadítjuk a kiválasztottakat az arénából.
Néhány körzetet beavattunk, például a Negyediket, a Harmadikat
és a Hetediket, de a főszereplő mégis a Tizenkettedik volt, azon
belül pedig Katniss. Ő a fecsegőposzáta, a lázadásunk jelképe.
Ezért hát – nehezen ugyan, de – rávezettük arra, hogy
felrobbantsa az arénát – magyarázza. - Szóval kiszabadítottuk
Katnisst, Finnicket meg Beetee-t... Peetát és Johannát viszont
elkapta a Kapitólium. Most pedig mindannyian a Tizenharmadik
Körzetben vagyunk, egy lázadás és egy hatalmas polgárháború kellős közepén. Háború van, már aznap kitört, mikor
felrobbant az aréna, ezért kellett elhoznom téged onnan. Na meg
Cinna miatt, aki a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen hozzalak
magammal – sóhajt fel. - Mintha nekem nem ez lett volna a célom.
Lázadás. Robbanás. Fecsegőposzáta. Katniss. Háború.
Tizenharmadik Körzet. Peeta. Finnick. Ezek a szavak kavarognak a
fejemben, de olyan sebesen, hogy úgy érzem, pillanatok kérdése,
és kidobom a padlóra azt a kevés ételt, amit lenyeltem. Lázasan
erőlködöm, hogy mindent felfogjak, de valahogy nem megy.
- Te áruló vagy? - suttogom. - Végig a Kapitólium
ellen voltál?
- Úgy bizony – bólint Plutarch. - Mondjuk nem
végig. Mikor Játékmester lettem, még örömmel néztem a feladat
elébe, úgy voltam vele, hogy ez a nekem való hely, végre a
hazámat szolgálhatom, aztán láttam meghalni azt a rengeteg
gyereket, ráadásul a saját kezem által. Az "I" az volt,
mikor Katniss feldíszítette virágokkal azt a Ruta nevű kislányt,
a pont rajta pedig az, mikor Sinett itt hagyott minket. Akkor
döntöttem el, hogy elegem van ebből. Maga a lázadás pedig akkor
szökkent szárba, mikor Katniss a bogyókkal trükközött még
tavaly.
Lehunyom a szemeimet, egy percig emésztem a
hallottakat, végül mikor úgy érzem, készen állok rá, felteszem
a következő kérdést. - Szóval akkor most háború van?
- Igen. A körzetek már egy ideje lázonganak,
igazából akkor kezdődött az egész, mikor Katniss elmondta azt a
beszédet a Tizenegyedik Körzetben a Győzelmi Körúton. Végre itt
az alkalom, hogy megdöntsük Snow hatalmát, és véget vessünk a
Viadaloknak. Te is erről álmodsz, nem? - néz rám.
Nem válaszolok, helyette – egy újabb perc múltán –
tovább kérdezek. - Hogyan létezhet a Tizenharmadik Körzet?
- Hetvenöt éve, mikor a Kapitólium megtámadta a
Tizenharmadikat, a felszínen ugyan elpusztult, de az emberek
iszonyúan nagy munkával és erőbefektetéssel kialakították a
föld alatt. A főváros békén hagyta őket cserébe, ha ők is
meghúzzák magukat. Elvégre kész őrültség lett volna megtámadni
őket, hiszen atombombáik vannak, te tudod a legjobban, hogy a Kapitólium itt tárolta az ilyesmit.
A takarómra bambulok. A fejemben Plutarch szavai
keverednek mindenféle érzésekkel, ahogy megint megszólalok. -
Mikor mehetek haza?
- Roxanne – nevet fel halkan a férfi. - Nem hiszem,
hogy a közeljövőben hazamehetünk. Ha megjelennénk a fővárosban,
nyilvánosan kivégeznének – nem csak engem, de téged is, sőt
mindenkit, aki ismer minket. Az ő szemükben én hazaáruló vagyok,
és te is velem együtt. Ja, még mielőtt elfelejteném, az elnöknő,
Alma Coin, és mindenki úgy tudja, hogy a lányom vagy, azért
hoztalak ide – magyarázza lehalkított hangon Plutarch. - Ez így
egyszerűbb és ésszerűbb magyarázat volt, kérlek, ne szóld el magad.
- Mi van Portiával? - robban ki belőlem a kérdés.
Nem is reagálok arra, amit mondott. A szívem nagyot dobban, a
pulzusom pillanatokon belül az egekbe szökik. - És Josie meg
Zimon? - Közelebb húzódom Plutarchoz, kerek szemekkel követelem
tőle a választ.
- Egyelőre nem tudom – húzza oldalra a száját. -
A kicsi és Zimon biztosan jól vannak, amint tudok, értük küldök.
De Portia... ő pengeélen táncolt azzal, hogy összejátszott
Cinnával. Bizonytalan, Roxanne.
Cinna. Cinna... Cinna! Könnyek tódulnak a szemeimbe. -
Akkor Cinna ezért lett annyira más? - kérdezem remegő hangon.
Plutarch felsóhajt, az arca azonnal elszomorodik. - Ó,
Roxanne, ha tudnád – rázza meg a fejét. - Tudom, Cinna mennyire
hidegen viselkedett veled az utóbbi időben, elmondta. És azt
kérte, mondjam el neked, mert ő már nem fogja tudni, hogy azért
tette, mert így tudott csak megóvni. Snow mindenkit kivégeztet,
aki bármilyen kapcsolatban van a lázadókkal, mihelyt eljut odáig.
És ha te nem vagy kapcsolatban Cinnával, ráadásul velem sem
beszélsz, és az utóbbi napokban Portia is eltűnt, ahogy
észrevehetted, akkor a lázadáshoz sincsen közöd.
- Azért tette, hogy megvédjen? - zokogok fel.
Hirtelen undorodni kezdek magamtól amiatt, ahogy viselkedtem.
- Azért – bólint szomorúan Plutarch.
- És hol van most? - küszködök a könnyeimmel. -
Beszélhetek vele? Muszáj bocsánatot kérnem tőle!
- Nem, Roxanne, az nem fog menni... - Plutarch a fejét
rázza, amitől egyre jobban kétségbeesem.
- Miért nem? - szívom be sípolva a levegőt. - Miért
nem?
- Mert... Mert Cinna...
- Mi van vele?! - kérdezem kiabálva. Görcsös
zokogás kezdi rázni a testem, kétségbeesetten vágyom a
megnyugvásra, de sehol sincsen számomra a világon.
- Cinna...
- Mondd már! - kiáltom.
Plutarch lesüti a szemeit, a vállai beesnek, ahogy
kiejti a szavakat. - Cinna meghalt, Roxanne.
Annyira reméltem, hogy nem fog meghalni, de mégis megölted... áá... :"( mondjuk így logikussá válik, hogy miért volt olyan Roxal, amilyen, de akkor is ... :((( oké, a fejezet maga nagyon szuper, de kiakadtam Cinna halálhírén, úgyhogy bocsi a béna szövegért.
VálaszTörlésSemmi gond, a szöveged egyáltalán nem béna. Szomorú dolog, tudom, éppen ezért én sem tudok többet írni, nem tudom, mi mást mondhatnék.
TörlésKöszönöm a kommented. <3
Kedves Dorine!:)
VálaszTörlésNagyon izgalmas fejezet volt *-----* Gondoltam, hogy Cinna meghal :/ "Már felkészültem rá" Remélem Portia megussza, de a történtnek happy and lesz a vége? :D Légyszi az legyen :) Kíváncsibb vagyok a kövire most 1000× több nagyont tudnék leírni :D
Ölel: Dorka :3
Szia! :)
TörlésÖrülök, hogy tetszett, és hogy izgalmasnak találtad. Szerinted elmondom, hogy mi lesz a vége? xd Majd megtudod, addig is, legalább tovább olvasod. ;D
Köszönöm a kommented! <3
Szerintem életemben nem olvastam még ilyen gyorsan semmit:)
VálaszTörlésA sejtéseim beigazolódtak: hogy miért viselkedett mindenki úgy, ahogy stb. De hát, hogy ,,lefutótüzezted" Cinnát...még kimondani se tudom. Biztos? Tuti? Nem lehet valami mód arra, hogy ne? :'(
És hirtelen az az érzés is elkapott, hogy az első 30 valamennyi fejezet csak egy nagyon hosszú bevezetés volt, és igazán csak most kezdődnek a dolgok. érdekes lesz látni, hogy milyen szerepet is vállal Rox a lázadásban. Így még nehezebb lesz, hogy csak heti 1 rész van.
Ölel: Petra (egy röhejesen nagy rajongód! :D)
Juj, örülök, hogy gyorsan olvastad... :D Hogy lefutótüzeztem Cinnát, igen... no ezzel kapcsolatban most semmit sem mondok. Megöltem. Vagy nem? Vagy tényleg igen? Majd kiderül.
TörlésEngem is elkapott az érzés, hogy még csak most kezdődik úgy igazán a kaland, annyira izgi!
Ölel: Dorine (egy röhejesen hálás íród! :D)
Tejóóéég, tejóóéég, tejóéég, tejóééég....................... itt ülök a gép előtt és képtelen vagyok bármit is kinyögni, alig bírom felfogni.... MIVAAN?? CINNA MEGHALT? Úristen!! Hát ez nem semmi...... ez egyszerűen... hihetetlen.........hihetetlen, és én őszintén szólva egyáltalán nem számítottam erre. Szegény Rox, hirtelen én is majdnem elsírtam magamat, ahogyan elolvastam a sorokat. Igen, mondhatnám, hogy meg kellett halnia, de még is teljeset totálisan lesokkolt.... és másrészt, pedig gratulálok. Nagyon szépen, hihetetlenül és izgalmasan fogalmaztad meg ezt az egészet, és most már még kíváncsibb vagyok, hogy is lesz tovább. Úgyhogy gyorsan igyekezz a folytatással, én meg mégegyszer gratulálok. Elmondtam már egyszer kétszer, hogy jól fogalmazol, de ezt most ismét elő kell hoznom.... mert ez..... woow.....
VálaszTörlésölel: Clove <3
Nem mondok semmit, minden ki fog derülni a maga idejében!
TörlésÖrülök neki azért, hogy ilyen hatással volt rád, és most komolyan nem tudok mást írni... ><
Köszönöm a kommented! <3
Drága Dorine!
VálaszTörlés.............
......................
..........................
Őszintén nem tudom, hogy mit mondjak. Csak olvastam és olvastam, szokásomhoz híven imádtam a fordulataidat, mindent. Aztán már lassan kezdetem a végére érni, nem értettem, miért kérted ennyire, hogy mondjuk el a véleményünket, nem tudod mit fogunk szólni. És ameddig nem olvastam el az utolsó mondatot, fogalmam se volt róla. Aztán átfutott rajta a szemem, felfogtam, hogy mit írtál. És most nagyon őszinte leszek veled, elakadt a lélegzetem, és kis híján elsírtam magamat. Csak ültem, és nem bírtam felfogni az egészet.
Teljesen más a történet, ha Cinna meghal. Teljesen.
És bármennyire is fáj, hogy ez történt, bármennyire is tanácstalan vagyok a folytatást illetően, de imádom. Imádom, mert volt bátorságod megírni egy ilyet. Komolyan nem találok szavakat, ez valami felülmúlhatatlan lett! És Téged is imádlak érte! <33333333
Millió puszi, Azy