-->

2014. febr. 18.

Harminckilencedik Fejezet - 'Árulók vagyunk'

Kedves Olvasóim!
Újabb kedd, újabb fejezet. Elég durva résznek néztek elébe, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá. Erre számítottatok? Nem erre? Remélem, nem fogtok elpártolni tőlem, és tovább olvastok, miután a végére értetek a fejezetnek! De komolyan, kérlek, írjátok meg, mit gondoltok erről, minden kommentet örömmel fogadok, ezt ti is tudjátok. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem nektek az eddigieket: a sok-sok kommentet, a pipákat és minden egyebet, amit eddig kaptam tőletek! Köszönöm! <3
Kellemes olvasást kívánok,
Dorine Osteen
____________________________________________________







- Kérem, siessen! - hallom meg a pasas ideges hangját az előszobából.
Nem válaszolok, csak nyelek egyet, és beletúrok a táskámba. A kezembe fogom anyám levelét, a zsebembe gyűröm, aztán felhúzom a pulóverem cipzárját, és kimegyek a férfihez.
- Itt vagyok – nézek fel rá.
- Nagyszerű – bólint. Egy pillanat alatt végigmér, aztán kinyitja a bejárati ajtót, és kilép az éjszakába. Gyanútlanul követem, gyorsan bezárok. - Erre – mutatja az utat, miközben a szemeivel folyamatosan az utcát fürkészi.
Alig telik bele két percbe, máris azon kapom magam, hogy egy sötétített ablaküvegű autóban ülök, és szélsebesen száguldok az autópályán. A méterek kilométerekké, a másodpercek hosszú percekké folynak össze, az utat szegélyező hatalmas építményekkel együtt. Minél több idő telik el, annál kényelmetlenebbül érzem magam. Egy darabig csak bámulok kifelé az ablakon, végül a fickó felé fordulok.
- Mi is a neve? - kérdezem.
- Isan – válaszol anélkül, hogy rám nézne. Egyedül a karórájára vet egy gyors pillantást, aztán idegesen csettint a nyelvével.
- És azt mondta, Plutarch embere? - faggatom tovább.
- Igen, Miss – bólint.
Egy pillanatra elgondolkodva nézem az autó műszerfalát, csak aztán szólalok meg. - Megtudhatom végre, hogy hová megyünk?
- Hamarosan mindent megtud – mondja tömören a férfi.
Összepréselem az ajkaimat, és egyedül az tart vissza attól, hogy feltépjem a kocsi ajtaját és kiugorjak, hogy a nyakamban ott lóg Plutarch zsebórája, a farzsebemben pedig ott lapul a levele anyámé mellett. Azért hoztam magammal, mert mindig nálam van a táskámban, de nem akartam cipelni a többi holmit, így csak gyorsan kivettem belőle.
Lassan teljesen kivilágosodik, ám ez mit sem segít a tényen, hogy még csak elképzelésem sincsen, hol lehetünk. Valahol a világ végén. Mindenhol homok szegélyezi az elkopott, megviselt betonutat, sehol egy árva fa vagy bokor, de még fűcsomót sem látok. Egyedül egy pár hosszú farúd meredezik a semmiből fölfelé, a tetejükön drót fut, amiben az elektromosságot szállítják. Ahogy így kémlelem a vidéket, akaratlanul is eszembe jut, hogy ma is tart a Viadal. Vajon ki van még életben? Mivel nem néztem egyetlen adást sem, egy percet sem, ezért fogalmam sincsen róla. A Viadalról eszembe jut Portia is – aztán természetesen Cinna. Az ujjaim akaratomon kívül kulcsolódnak rá az apró, kerek medalionra, amit azóta nem vettem le, mióta megkaptam. Furcsa, de gyűlölet helyett reménytelenséget és keserűséget érzek, annak az érzéseit, hogy mennyire igazságtalan volt velem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy letépem a nyakamból a nyakláncot és kidobom az ablakon, hátha magával viszi ezeket a gondolatokat is, de mikor lehunyom a szemeimet és meglátom őt a mindent körülölelő sötétségben, azonnal meggondolom magam. Furcsa, de nem az utolsó pillantásával néz rám, hanem azzal a kedvességgel, amit annyiszor tapasztaltam már. Aztán hirtelen mindent elmos egy éles, narancssárgás villanás, ahogy a szemembe süt a Nap. Felnézek, az autó abban a pillanatban parkol le.
Egy hatalmas, elhagyatott raktárféleség oldalán állunk, a tűző napon. Itt is csak homok van, na meg a bádogból és üvegből tákolt építmény.
- Kiszállunk? - fordulok Isan felé, aki már nyitja is az ajtót.
- Ki – bólint.
Követem a példáját, és abban a másodpercben, ahogy a forró levegő az arcomhoz ér, kiráz a hideg. Isan mellém áll, és vezetni kezd. Félig futva tesszük meg az előttünk álló távot, bár nem értem, miért – ennek ellenére egyre jobban kezdek megijedni. Valami nagyon nem stimmel. Pillanatról pillanatra úgy érzem, mintha körözött bűnöző lennék, aki menekül az igazságszolgáltatás elől.
Megkerüljük a raktárépületet, és mikor meglátom a légpárnást, először azt hiszem, káprázik a szemem. De nem: tényleg ott áll, és mi egyenesen arra tartunk. Egyedül akkor láttam ilyen repülőket, mikor kihúzták a halott kiválasztottakat az arénából, meg néha, mikor katonai felvonulás volt – mondjuk ilyenre elég régen került sor, legutoljára Snow elnök kerek nyolcvanadik születésnapján.
Behúzom a satuféket, mikor Isan lelassít a légpárnás alatt. Elképedve, tomboló szívvel bámulom a hatalmas gépet, és azon gondolkodom, hogy vajon nekem is fel kell-e szállnom rá.
- Miss Haylen, van önnél mobiltelefon, vagy bármilyen elektronikai eszköz? - kérdezi Isan.
- Hogy mi? - ráncolom a szemöldököm. Tényleg nem értettem, mit mondott. Kezdek összezavarodni.
- Bármilyen elektronikai eszköz! - gesztikulál a fickó. - Van magánál?
- Igen – bólintok bizonytalanul, a tekintetem megint végigfut a légpárnáson, ami ebben a pillanatban kezdi el beizzítani a propellereit.
- Kérem, adja ide – nyújtja felém a kezét a férfi. Biztosan elég értetlenül bámulhatok rá, mert megint elismétli: - Adja ide! - utasít.
- Nem! - csattanok fel. Hátrálni kezdek, a zsebemre szorítom a kezem, és összepréselem a fogaimat. - Először magyarázza meg, hogy mi ez az egész! - kiáltom egyre hangosabban, mert muszáj túlüvöltenem a légpárnás erősödő búgását.
- Miss Haylen, hamarosan megtudja, ígérem! - kiabál vissza Isan. A nyakkendőjét felkapja a szél, mikor felém lép. - Kérem, adja ide, különben...
Nem várom meg a válaszát. Sarkon fordulok, és teljes erőmből rohanni kezdek. Fogalmam sincsen, mi történik velem, de hirtelen olyan rettegés lesz úrrá rajtam, mintha valaki megpróbálna megölni – valóságos halálfélelem. A hátam mögött hallom a repülőt, mint valami hatalmas, félelmetes ragadozó, az általa keltett vihar az arcomba fújja a hajam. Aztán hirtelen minden elsötétül, a földön landolok, a forró homok égeti a bőröm, a számban érzem az ízét. Nem tudom kinyitni a szemem, nem látok semmit, de annyit érzek, hogy valaki mellém térdel, elveszi a telefonomat, sőt, még végig is tapogat, hogy nincs-e nálam más. Végül a karjaiba vesz, felemel, és elindul. Lassan a hallásomat is elvesztem: az utolsó dolog, amit felfogok, az egy csattanás. Aztán elájulok.
Rettegek ettől az állapottól. Sosem éreztem még ilyet, de hasonló lehet ahhoz, mikor valakinek börtönbe zárják a lelkét, és képtelen áttörni a rácsokon. Úgy érzem, ég és föld között lebegek, néha pedig hatalmas, színes ködben kóválygok. Minden annyira furcsa, és olyan kiszolgáltatottnak érzem magam...
Végül aztán egyszer csak felpattannak a szemeim. Biztos valami csoda folytán lehetséges, mert magamtól szerintem sosem ébredtem volna fel. Halk nyögés hagyja el a torkom, ahogy hunyorogva körbepillantok. Hol vagyok? Te jó ég, mi ez a hely? A lelki szemeim előtt pár másodpercben leforog egy kisfilm, ami az utolsó emlékeimet ábrázolja. Megjelenik az a fickó, akinek már megint elfelejtettem a nevét, kocsiba ülünk, ott vagyunk azon a helyen, aztán a légpárnás, és elrohanok. Igen, ez történt, végül pedig mindenre sötétség borult. Azt hiszem, elraboltak.
Minden erőmet összeszedve ülök fel. Azonnal szédülni kezdek, de tartom magam, már csak azért is. Ahogy lassan kitisztul a látásom, rájövök, hogy ez egy kórház. Kórházban vagyok. Ezt bizonyítja a fehér fal, a szürke padló, a fémrudas ágy, a fehér pongyola, amit viselek. Nem a ruhámban vagyok, amiben eljöttem otthonról, hanem valami fehér egybe részesben: olyasmi, akár egy hálóing. Azonnal megállapítom, hogy nem sérültem meg, teljesen jól vagyok. Semmilyen cső nem lóg ki egyik végtagomból sem, az arcom sima, egyedül a nyakam fáj egy kis területen, de nem vészes. 
Halkan nyöszörögni kezdek, aztán ráharapok a nyelvemre, és nyugalommal tölt el, mikor biztos lehetek benne, hogy megvan. Szörnyű lenne, ha Avoxot csináltak volna belőlem. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de jelen pillanatban elég sok lehetőség felmerül, hogy pontosan hol is vagyok, vagy hogy miért hoztak ide.
Eltolom a takarót és kimászom az ágyból. Abban a pillanatban, ahogy meztelen talpam a hideg csempéhez ér, végigfut a hátamon a hideg. Átölelem magam a karjaimmal, úgy megyek tovább. Óvatosan haladok, lassan, lépésről lépésre, mert attól félek, bármelyik pillanatban rám vetheti magát valaki.
Az ajtóhoz sétálok, aztán egy mély levegő után lenyomom a kilincset. Hagyom, hogy résnyire nyíljon, és mikor úgy érzem, tiszta a levegő, kidugom az orrom. Az ajkamat harapdálva bámulok körbe. Igen, semmi kétség, ez tényleg egy kórház. Orvosok és nővérek mászkálnak mindenhol, betegeket tolnak kerekesszékben, vagy beszélgetnek. Az erős, fehér lámpák fénye visszaverődik a ruhájukról, és olyan színt kölcsönöz a bőrüknek, mintha sosem érte volna őket Nap.
Mikor az ajtóm előtt sétál el egy fiatal nővér, minden bátorságomat összegyűjtöm, kilépek, és elkapom a karját.
- Bocsánat – szólítom meg. Megtorpan, csodálkozva néz rám, aztán a hátam mögé tekint, a szobába, mintha keresne valakit, végül ismét rám néz, és finoman elmosolyodik.
- Látom, felébredtél – bólint egy aprót.
- Ömm... igen – vonom össze a szemöldököm. Mivel még mindig a karját szorongatom, gyorsan elengedem, és kínosan belemarkolok a hálóing kemény anyagába. - Megtudhatnám, hogy hol vagyok? - teszem fel a kérdést. Furcsa módon most nem érzek félelmet. Talán azért nem, mert ezek a hatalmas, barna szemek, amik a fehér arcból néznek vissza rám, egyáltalán nem ijesztőek.
- Nos – húzza oldalra a száját a lány -, persze. Hamarosan. - Azzal kézen fog, és kedvesen visszavezet a szobába. Becsukja az ajtót, leültet az ágyra, én pedig követem, készségesen, akár egy kisgyerek az anyukáját. - Éhes vagy? - kérdezi, mikor felpolcolja a párnát, hogy kényelmesen üljek az ágyban.
- Egy kicsit – felelem vonakodva, miközben nem is ez az igazság. Nem csak egyszerűen éhes vagyok. Most, hogy így kérdezi, a gyomrom hirtelen hatalmasat kordul, és úgy érzem, megveszem az éhségtől.
- Rendben. Egy pár perc, és visszajövök valami harapnivalóval, rendben? - mosolyog rám kedvesen. - De
előtte ígérd meg, hogy itt maradsz. Ha eltűnsz, nem fogod megtudni, hol vagy.
- Ígérem – mondom. - Csak siess, rendben?
A lány szélesen elmosolyodik, aztán sietve távozik. Még hallom, ahogy végigrohan a folyosón, aztán a léptei elhalnak, és lehetetlen csend ereszkedik a szobára. Még műszerek sem csipognak, semmi, egy pisszenést sem hallok. Megtapogatom a nyakam, és a pulzusomat számolom. Egy, kettő. Egy, kettő. Élek még, ez nem is kérdés.
Felhúzom a lábaimat, átölelem a térdeimet, és csak bámulok magam elé. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy hol vagyok, vagy hogy mi is történt pontosan. Magamban újra átveszem a történteket, de megint ugyanarra jutok csak, vagyis, hogy minden bizonnyal elraboltak, én meg voltam olyan hülye, hogy hittem annak a fickónak. Beadott valamit, amivel kiütött, aztán feltuszkolt a légpárnásra, és most ki tudja, hol vagyok. Lehet, hogy valami szigeten, egy börtönben, de akár az is lehet, hogy még mindig a Kapitóliumban.
Abban a pillanatban, ahogy a fővárosra gondolok, eszembe jut Portia, Zimon, Josie, mindenki, akit szeretek. Még apám is, meg anyám sírja, és... Cinna.
Halkan felnyüszítek, mint egy éhes kóbor kutya, és azzal próbálom ellensúlyozni a feltörő érzéseket, hogy a térdeimbe mélyesztem az ujjaimat. De nem segít. Pillanatokon belül kapkodni kezdem a levegőt, másodpercek múltán máris azon kapom magam, hogy erősen összeszorított szemekkel próbálom felidézni magamban az arcát. Még megvan, emlékszem rá. Ennyi idő múltán talán illett volna elfelejtenem, hiszen több, mint egy hónapja már annak, hogy szakítottunk, ám a vonásai még mindig kristálytisztán élnek a fejemben. A kedves arc, a fényes, zöld szemek, az aranyszínű pöttyök, minden... És minden egyes pillanattal, ahogy rá gondolok, egyre erősebb az érzés, ami úgy emészt belülről, akár a tűz. Nem tudta kiölni belőlem, sőt, senki sem tudná. Akármi is történt vele, ami miatt így megváltozott, már tudom, hogy számomra nincs visszaút. Ha nem mellette leszek boldog, akkor nem leszek az senki más mellett sem.
Nyílik az ajtó, én pedig felkapom a fejem.
- Plutarch!
A kiáltás úgy tör fel a torkomból, mint az utolsó szó, amit kimondhatok. Azonnal felpattanok, és valósággal Plutarch nyakába vetem magam. Előtörnek a könnyeim, olyan erősen szorítom magamhoz, hogy érzem a lüktetést az ereiben. Ő is átölel, a tenyerei melege átüt a hálóing anyagán. Az ujjai finoman a bőrömbe mélyednek, aztán elenged, és megpaskolja a lapockámat.
- Szia – mosolyog rám, mikor eltávolodunk egymástól. - Mondtam, hogy hamarosan találkozunk.
Nem bírok magammal: sírni kezdek. Akárhol is vagyok, Plutarch itt van, és akkor már nem történhet olyan nagy baj. Újra megölelem, és ekkor veszem észre a nővért, aki megígérte, hogy hoz valami ennivalót. Betartotta a szavát: a kezében kék tálcát tart, rajta tányérral, valami furcsa főzelékkel a belsejében, kanállal, meg egy pohár vízzel.
Plutarch finoman eltol magától, aztán figyelmeztet, hogy ki fog hűlni az ebédem, ha nem eszem meg. Így hát gyorsan megtörlöm az arcom a hálóingembe, és engedelmesen visszafekszem. A nővér átadja az ételt, de akármilyen éhes is vagyok, nem kezdek el enni. Plutarchot bámulom, aki mosolyogva néz vissza rám, de látom rajta, hogy mennyire fáradt.
- Egyél – noszogat kedvesen, a szemöldökével a tányér felé biccent.
- Először mondd meg, hol vagyok – kérlelem. Lopva a nővérre nézek, aki pár műszert kezd babrálni, de elég átlátszóan. Úgyis tudom, hogy azért van itt, hogy legyen valaki, aki értesíteni tud egy orvost, ha esetlen szükség lesz rá.
- A Tizenharmadik Körzetben – feleli egyszerűen Plutarch.
A tekintetem az arcáról a főzelékre siklik. A benne lévő ismeretlen gabonaszemeket bámulom, a rajtuk megcsillanó fehér fényt, és próbálom értelmezni azt, amit mondott. Végül előtör a történelmi énem.
- Az ki van zárva – nézek ismét rá. - Hetvenöt éve elpusztították.
- Pedig így van. - Plutarch megvonja a vállait, aztán halványan elmosolyodik, de csak egyetlen pillanatra. - Ez itt a Tizenharmadik Körzet, Roxanne.
- Az... az hogy lehet? - hebegem. Megint úgy érzem, hogy össze vagyok zavarodva, ezért inkább gyorsan belekanalazok az ételbe. Nem érzem az ízét, mert minden idegszálam arra koncentrál, hogy megértsem az elhangzottakat.
- Elmesélem, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem szólsz bele – vonja fel az egyik szemöldökét Plutarch.
- Oké – bólintok. Hirtelen elmegy az étvágyam, oldalra rakom a tálcát, bebugyolálom magam a takaróval, és úgy figyelek a férfire.
- Nem az vagyok, akinek hiszel – rázza meg a fejét. - Főjátékmesterként szerepeltem a Mészárláson, de most már árulónak neveznek a Kapitóliumban. Mikor kiderült, hogy mi lesz az idei évforduló témája, néhányan összefogtunk, és elkezdtük megszervezni, hogyan akadályozzuk meg a dolgot. Végül arra jutottunk, hogy kiszabadítjuk a kiválasztottakat az arénából. Néhány körzetet beavattunk, például a Negyediket, a Harmadikat és a Hetediket, de a főszereplő mégis a Tizenkettedik volt, azon belül pedig Katniss. Ő a fecsegőposzáta, a lázadásunk jelképe. Ezért hát – nehezen ugyan, de – rávezettük arra, hogy felrobbantsa az arénát – magyarázza. - Szóval kiszabadítottuk Katnisst, Finnicket meg Beetee-t... Peetát és Johannát viszont elkapta a Kapitólium. Most pedig mindannyian a Tizenharmadik Körzetben vagyunk, egy lázadás és egy hatalmas polgárháború kellős közepén. Háború van, már aznap kitört, mikor felrobbant az aréna, ezért kellett elhoznom téged onnan. Na meg Cinna miatt, aki a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen hozzalak magammal – sóhajt fel. - Mintha nekem nem ez lett volna a célom.
Lázadás. Robbanás. Fecsegőposzáta. Katniss. Háború. Tizenharmadik Körzet. Peeta. Finnick. Ezek a szavak kavarognak a fejemben, de olyan sebesen, hogy úgy érzem, pillanatok kérdése, és kidobom a padlóra azt a kevés ételt, amit lenyeltem. Lázasan erőlködöm, hogy mindent felfogjak, de valahogy nem megy.
- Te áruló vagy? - suttogom. - Végig a Kapitólium ellen voltál?
- Úgy bizony – bólint Plutarch. - Mondjuk nem végig. Mikor Játékmester lettem, még örömmel néztem a feladat elébe, úgy voltam vele, hogy ez a nekem való hely, végre a hazámat szolgálhatom, aztán láttam meghalni azt a rengeteg gyereket, ráadásul a saját kezem által. Az "I" az volt, mikor Katniss feldíszítette virágokkal azt a Ruta nevű kislányt, a pont rajta pedig az, mikor Sinett itt hagyott minket. Akkor döntöttem el, hogy elegem van ebből. Maga a lázadás pedig akkor szökkent szárba, mikor Katniss a bogyókkal trükközött még tavaly.
Lehunyom a szemeimet, egy percig emésztem a hallottakat, végül mikor úgy érzem, készen állok rá, felteszem a következő kérdést. - Szóval akkor most háború van?
- Igen. A körzetek már egy ideje lázonganak, igazából akkor kezdődött az egész, mikor Katniss elmondta azt a beszédet a Tizenegyedik Körzetben a Győzelmi Körúton. Végre itt az alkalom, hogy megdöntsük Snow hatalmát, és véget vessünk a Viadaloknak. Te is erről álmodsz, nem? - néz rám.
Nem válaszolok, helyette – egy újabb perc múltán – tovább kérdezek. - Hogyan létezhet a Tizenharmadik Körzet?
- Hetvenöt éve, mikor a Kapitólium megtámadta a Tizenharmadikat, a felszínen ugyan elpusztult, de az emberek iszonyúan nagy munkával és erőbefektetéssel kialakították a föld alatt. A főváros békén hagyta őket cserébe, ha ők is meghúzzák magukat. Elvégre kész őrültség lett volna megtámadni őket, hiszen atombombáik vannak, te tudod a legjobban, hogy a Kapitólium itt tárolta az ilyesmit.
A takarómra bambulok. A fejemben Plutarch szavai keverednek mindenféle érzésekkel, ahogy megint megszólalok. - Mikor mehetek haza?
- Roxanne – nevet fel halkan a férfi. - Nem hiszem, hogy a közeljövőben hazamehetünk. Ha megjelennénk a fővárosban, nyilvánosan kivégeznének – nem csak engem, de téged is, sőt mindenkit, aki ismer minket. Az ő szemükben én hazaáruló vagyok, és te is velem együtt. Ja, még mielőtt elfelejteném, az elnöknő, Alma Coin, és mindenki úgy tudja, hogy a lányom vagy, azért hoztalak ide – magyarázza lehalkított hangon Plutarch. - Ez így egyszerűbb és ésszerűbb magyarázat volt, kérlek, ne szóld el magad.
- Mi van Portiával? - robban ki belőlem a kérdés. Nem is reagálok arra, amit mondott. A szívem nagyot dobban, a pulzusom pillanatokon belül az egekbe szökik. - És Josie meg Zimon? - Közelebb húzódom Plutarchoz, kerek szemekkel követelem tőle a választ.
- Egyelőre nem tudom – húzza oldalra a száját. - A kicsi és Zimon biztosan jól vannak, amint tudok, értük küldök. De Portia... ő pengeélen táncolt azzal, hogy összejátszott Cinnával. Bizonytalan, Roxanne.
Cinna. Cinna... Cinna! Könnyek tódulnak a szemeimbe. - Akkor Cinna ezért lett annyira más? - kérdezem remegő hangon.
Plutarch felsóhajt, az arca azonnal elszomorodik. - Ó, Roxanne, ha tudnád – rázza meg a fejét. - Tudom, Cinna mennyire hidegen viselkedett veled az utóbbi időben, elmondta. És azt kérte, mondjam el neked, mert ő már nem fogja tudni, hogy azért tette, mert így tudott csak megóvni. Snow mindenkit kivégeztet, aki bármilyen kapcsolatban van a lázadókkal, mihelyt eljut odáig. És ha te nem vagy kapcsolatban Cinnával, ráadásul velem sem beszélsz, és az utóbbi napokban Portia is eltűnt, ahogy észrevehetted, akkor a lázadáshoz sincsen közöd.
- Azért tette, hogy megvédjen? - zokogok fel. Hirtelen undorodni kezdek magamtól amiatt, ahogy viselkedtem.
- Azért – bólint szomorúan Plutarch.
- És hol van most? - küszködök a könnyeimmel. - Beszélhetek vele? Muszáj bocsánatot kérnem tőle!
- Nem, Roxanne, az nem fog menni... - Plutarch a fejét rázza, amitől egyre jobban kétségbeesem.
- Miért nem? - szívom be sípolva a levegőt. - Miért nem?
- Mert... Mert Cinna...
- Mi van vele?! - kérdezem kiabálva. Görcsös zokogás kezdi rázni a testem, kétségbeesetten vágyom a megnyugvásra, de sehol sincsen számomra a világon.
- Cinna...
- Mondd már! - kiáltom.
Plutarch lesüti a szemeit, a vállai beesnek, ahogy kiejti a szavakat. - Cinna meghalt, Roxanne.

9 megjegyzés:

  1. Annyira reméltem, hogy nem fog meghalni, de mégis megölted... áá... :"( mondjuk így logikussá válik, hogy miért volt olyan Roxal, amilyen, de akkor is ... :((( oké, a fejezet maga nagyon szuper, de kiakadtam Cinna halálhírén, úgyhogy bocsi a béna szövegért.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi gond, a szöveged egyáltalán nem béna. Szomorú dolog, tudom, éppen ezért én sem tudok többet írni, nem tudom, mi mást mondhatnék.
      Köszönöm a kommented. <3

      Törlés
  2. Kedves Dorine!:)
    Nagyon izgalmas fejezet volt *-----* Gondoltam, hogy Cinna meghal :/ "Már felkészültem rá" Remélem Portia megussza, de a történtnek happy and lesz a vége? :D Légyszi az legyen :) Kíváncsibb vagyok a kövire most 1000× több nagyont tudnék leírni :D

    Ölel: Dorka :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy tetszett, és hogy izgalmasnak találtad. Szerinted elmondom, hogy mi lesz a vége? xd Majd megtudod, addig is, legalább tovább olvasod. ;D
      Köszönöm a kommented! <3

      Törlés
  3. Szerintem életemben nem olvastam még ilyen gyorsan semmit:)
    A sejtéseim beigazolódtak: hogy miért viselkedett mindenki úgy, ahogy stb. De hát, hogy ,,lefutótüzezted" Cinnát...még kimondani se tudom. Biztos? Tuti? Nem lehet valami mód arra, hogy ne? :'(
    És hirtelen az az érzés is elkapott, hogy az első 30 valamennyi fejezet csak egy nagyon hosszú bevezetés volt, és igazán csak most kezdődnek a dolgok. érdekes lesz látni, hogy milyen szerepet is vállal Rox a lázadásban. Így még nehezebb lesz, hogy csak heti 1 rész van.
    Ölel: Petra (egy röhejesen nagy rajongód! :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juj, örülök, hogy gyorsan olvastad... :D Hogy lefutótüzeztem Cinnát, igen... no ezzel kapcsolatban most semmit sem mondok. Megöltem. Vagy nem? Vagy tényleg igen? Majd kiderül.
      Engem is elkapott az érzés, hogy még csak most kezdődik úgy igazán a kaland, annyira izgi!
      Ölel: Dorine (egy röhejesen hálás íród! :D)

      Törlés
  4. Tejóóéég, tejóóéég, tejóéég, tejóééég....................... itt ülök a gép előtt és képtelen vagyok bármit is kinyögni, alig bírom felfogni.... MIVAAN?? CINNA MEGHALT? Úristen!! Hát ez nem semmi...... ez egyszerűen... hihetetlen.........hihetetlen, és én őszintén szólva egyáltalán nem számítottam erre. Szegény Rox, hirtelen én is majdnem elsírtam magamat, ahogyan elolvastam a sorokat. Igen, mondhatnám, hogy meg kellett halnia, de még is teljeset totálisan lesokkolt.... és másrészt, pedig gratulálok. Nagyon szépen, hihetetlenül és izgalmasan fogalmaztad meg ezt az egészet, és most már még kíváncsibb vagyok, hogy is lesz tovább. Úgyhogy gyorsan igyekezz a folytatással, én meg mégegyszer gratulálok. Elmondtam már egyszer kétszer, hogy jól fogalmazol, de ezt most ismét elő kell hoznom.... mert ez..... woow.....
    ölel: Clove <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem mondok semmit, minden ki fog derülni a maga idejében!
      Örülök neki azért, hogy ilyen hatással volt rád, és most komolyan nem tudok mást írni... ><
      Köszönöm a kommented! <3

      Törlés
  5. Drága Dorine!

    .............
    ......................
    ..........................
    Őszintén nem tudom, hogy mit mondjak. Csak olvastam és olvastam, szokásomhoz híven imádtam a fordulataidat, mindent. Aztán már lassan kezdetem a végére érni, nem értettem, miért kérted ennyire, hogy mondjuk el a véleményünket, nem tudod mit fogunk szólni. És ameddig nem olvastam el az utolsó mondatot, fogalmam se volt róla. Aztán átfutott rajta a szemem, felfogtam, hogy mit írtál. És most nagyon őszinte leszek veled, elakadt a lélegzetem, és kis híján elsírtam magamat. Csak ültem, és nem bírtam felfogni az egészet.
    Teljesen más a történet, ha Cinna meghal. Teljesen.
    És bármennyire is fáj, hogy ez történt, bármennyire is tanácstalan vagyok a folytatást illetően, de imádom. Imádom, mert volt bátorságod megírni egy ilyet. Komolyan nem találok szavakat, ez valami felülmúlhatatlan lett! És Téged is imádlak érte! <33333333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés