-->

2014. febr. 11.

Harmincnyolcadik Fejezet - 'Teljes megtagadás'

Kedves Olvasóim! <3
Nagyon remélem, hogy az előző rész kellően meglepő volt a számotokra, hiszen pont ez volt a célom. ^^ Nem tudom, hogyan viszonyultok ehhez a fordulathoz, de lassan révbe ér a történet, mármint elérkezünk az utolsó fontosabb momentumokhoz. Fáj leírnom, de az a helyzet, hogy hamarosan befejezem az írását. Nem fogok spoilerkedni, ami a következő fejezeteket illeti, csak annyit mondok, hogy írásban éppen a 44.-nél járok, és olyan rész, ami után ha jól számolom még úgy... öt, de nagyon legfeljebb tíz fejezet következik, és vége az Egy életen átnak. Egy kicsit várom azt a pillanatot, de persze leginkább nem, mert nagyon fontos számomra ez a történet. Na mindegy, erről most ennyit, még messze van, szóval ráérek sírni. :3
Most köszönöm nektek a kommenteket és a pipákat, remélem, megint megtiszteltek majd a véleményeitekkel! ;)
Kellemes olvasást,
Dorine
________________________________________________







A fejemben még mindig visszhangzanak a szavak, amiket Cinna után ordítottam. A torkom kapar, borzasztóan érzem magam. És ha mindez nem lenne elég, rendes kis nézősereg gyűlt már körém, akik mind azt bámulják, mihez kezdek most. Elég szánalmasan nézhetek ki, legalábbis az oldalra húzott szájakból és fürkésző tekintetekből erre következtetek. Én meg csak állok az út szélén, hangosan zihálok, a könnyeim ömlenek, a körmeim a tenyerembe mélyednek, olyan erősen szorítom ökölbe a kezem.
Fogalmam sincsen, hogy mitévő legyek most. Lassan körbenézek a homályos könny fátyolon keresztül, és csak ekkor kezd el leesni, hogy mi is történt. Tudatosul bennem, hogy az, akit szeretek, egész végig csak játszott velem, és most mindennek vége. Csak azt tudnám, hogy mire volt ez jó neki...
Megpördülök, összehúzom magam, és megpróbálok átfurakodni a tömegen. Nem kell tolakodnom: az emberek készségesen utat nyitnak nekem, sőt, valaki még egy zsebkendőt is ad, de nem foglalkozom vele. Csak szeretnék minél hamarabb eltűnni innen, így amilyen gyorsan csak tudok, végigrohanok az utcán, és eltűnök a zsúfolt ház sorok között. A Nap fényesen, kellemesen süt le rám, ám nem vagyok képes élvezni a melegségét. A szívemben hatalmas, hideg űr tátong, és úgy érzem, lassan teljesen magába szippant, mint egy erős fekete lyuk.
Azon kapom magam, hogy a házamhoz vezető lépcsőn lépkedek fel. A kezembe fogom a kulcsot, de az ujjaim annyira remegnek, hogy leejtem. Lehajolok érte, aztán a térdeim felmondják a szolgálatot, és nem tudok felállni. Csak szorongatom a kulcsot, az ajtónak döntöm a homlokom, és hangosan zokogok. Minden tönkrement! Minden! Cinna mindent tönkretett! Egyre csak ezek a szavak visszhangoznak a fejemben, az elmém zsong, úgy érzem, mindjárt megőrülök. Miért csinálta?
Pár percbe telik, mire sikerül összeszednem magam, de akkor sem azért, mert visszatér belém az életkedv, hanem azért, mert attól félek, még a végén meglát valaki. Így hát remegő kezekkel, többszöri próbálkozásra végül sikerül bejutnom a házamba, és mikor az ajtó biztonságosan kattan utánam, megint csak a földre rogyok. A tenyereimbe temetem az arcom, és szabad utat engedek a könnyeimnek. A haragot, ami eddig tombolt bennem, lassan keserűség és fájdalom váltja fel, én pedig nem tudom eldönteni, hogy melyik a rosszabb. Gyűlölni valakit, akit szerettem, vagy pedig emészteni magam miatta?
Az egész napot önsajnálatban töltöm. És nem csak a mait, hanem az összes többit is, az egész hetet. Senki sem keres, csak néha Portia, de mindig kinyomom. Senkire sincsen szükségem. Az egyetlen személy, akivel megosztanám a fájdalmam, az anyám, de ő nincs többé. A harmadik nap előkeresem a levelét, ami az utolsó emlékem róla, és vagy tízszer elolvasom. Mindig ugyan azon a soron akad meg a szemem: 'Tanulj az én hibáimból, és ne merülj önsajnálatba, ha elveszítesz valakit." Összepréselem az ajkaimat, azon erősködöm, hogy kiűzzem Cinnát a gondolataimból, de nem megy. Olyan régóta hittem azt, hogy ő az, akire vártam, hogy mellette akarom leélni az életem, hogy a kettőnk kapcsolata örökké fog tartani, hogy úgy érzem, most, hogy el kell engednem, nem élem túl. Egyszerűen szörnyű ez az egész. Még a legrosszabb, leggonoszabb ellenségemnek sem kívánom az érzést, ami bennem kavarog. Mint mikor az ember egyik rokonát gépek tartják csak életben, és tudja, hogy engedélyeznie kéne a lekapcsolást, de nem képes meghozni a döntést, mert a szíve szakad meg.
A lelki fájdalom, önmagam emésztése lassan a fizikai egészségemre is kihat. Nem eszem, csak alig valamit, egész nap a nappaliban ülök és bámulok ki a fejemből, nem hallom azt, ami odakint folyik, nem vagyok tudatában, hogy hány nap telik el.
Aztán egyszer csengetnek. Nem akarom kinyitni, ezért nem veszek róla tudomást, egyszerűen lehunyom a szemeimet. Ám mikor az ajtó kinyílik, azonnal felkapom a fejem. Portia áll előttem, és mikor meglát, a szemei tágra nyílnak.
- Rox! - kiált fel meglepetten. - Te jó ég, veled meg mi történt?!
Hozzám rohan, leül mellém, és megfogja a kezem. Ahogy ránézek, az ajkaim megremegnek, és a következő pillanatban már át is ölelem. Ömleni kezdenek a könnyeim, úgy sírok, akár egy gyerek. Portia nem szólal meg, csak halkan csitít, és türelmesen megvárja, míg megnyugszom. Aztán mikor elengedem, aggodalmaskodva néz vissza rám.
- Cinna – suttogom. Nem hazudok, még a nevét kimondani is fájdalmat okoz. Erősen összeszorítom a szemeimet, próbálok nem foglalkozni a mindennél erősebb vágyódással, amit felé érzek. Miért van az, hogy ennyi nap után, ahogy újra említem a nevét, nem haragot, hanem keserű, reménytelen szeretetet érzek?
- Mi van Cinnával? - kérdezi kedvesen Portia. Megtörli az arcom, aztán közelebb ül, és a karomat simogatja. - Beszéltetek?
Kinyitom a szemeimet. Olyan kétségbeesetten keresem a választ erre a megválaszolhatatlan kérdésre, hogy a tekintetem ide-oda cikázik a szobában. Beszéltünk. Igen, beszültünk...
- Vége! - zokogok fel. - Mindennek vége köztünk!
- Hogy mi? - Portia értetlenkedve mered rám, és olyan a tekintete, mint aki tényleg nem képes felfogni, amit hallott. Látom rajta. - Mi van? - ismétli.
- Szakítottunk – ejtem be a vállaimat. A barátnőm kulcscsontjának döntöm a homlokom, ő pedig a hajamat simogatja, de nem tudok megnyugodni.
- De... de miért? - dadogja meglepetten.
- Nem tudom – rázom meg a fejem. Még mindig sírok, a könnyeim teljesen eláztatják Portia fölsőjét. Aztán küszködve ugyan, de elmesélem neki, hogy mi történt. Közben rájövök, hogy Cinna azóta nem hívott és nem is keresett, mióta a Nagy Mészárlás bejelentésének estéjén eljöttem a szalonból. Még csak elképzelésem sincsen, hogy mi ütött belé, azon kívül persze, hogy Katniss miatt van az egész. - Miatta tűnt el – szipogom. - Tuti. Meg fog halni, és szeretné, ha...
- Na ne. - Portia eltol magától, megfogja a vállaimat, és egy kicsit megráz, hogy magamhoz térjek. - Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha mondtál, Haylen! - mordul rám. - Cinna aggódik Katnissért, persze, ugyan úgy, ahogy én is aggódom Peetáért, de nem vagyok belezúgva! Peeta olyan nekem, mint egy fogadott gyerek vagy mint egy testvér, és Cinna se tekint másként Katnissre – magyarázza.
- Na persze – fordítom el a fejem.
- Hidd már el! - kiált fel Portia. - Ha másról lenne szó, arról már tudnék. Ráadásul ez tiszta hülyeség, Katniss menyasszony.
Eszembe jutnak a tévében látott anyagok, a rengeteg kép és a ruhák, meg hogy Cinna mennyire odaadóan dolgozott az összeállításokon. Lehet, hogy Portiának igaza van? Hiszen ha Cinna úgy szeretné Katnisst, akkor nem hiszem, hogy ennyire segítette volna az esküvőjét. Márpedig én nem láttam rajta mást, csak őszinte örömöt, hogy a lány boldog lesz Peeta oldalán, akit szeret.
- De akkor meg mi baja? - Lefejtem magamról Portia kezeit, felállok, és míg a konyhába lépkedek, megtörlöm az arcom a pulóverem ujjába.
- Nem tudom – követ a barátnőm. - Lehet, hogy a Mészárlás miatt van – találgatja, miközben letelepszik az asztalhoz.
Teavizet teszek fel főni, aztán leülök vele szemben. - És ezt mégis hogy kell érteni? - kérdezem halkan. Az átlátszó márvánnyal borított diófát bámulom, szórakozottan húzogatom az ujjamat a kusza mintákat formáló nonfiguratívokon, amiket az erezet rajzolt az anyagba.
- Figyi, ez az egész mindannyiunkat állatira megviseli – mondja Portia. - Totál ki vagyok készülve, és nem csak én, de Cinna is, Plutarch is... - Elharapja a mondat végét, mire felnézek rá, és mikor meglátom, hogy összepréselte az ajkait, gyanakodva felegyenesedem.
- Hogy mi van Plutarchkal? - kérdezem a homlokomat ráncolva. Mivel Portia nem válaszol, én beszélek tovább. - Azt mondtad, megviseli a Mészárlás híre?
- Hát... aha – vonja meg a vállait.
- És mégis miért? Ő a Főjátékmester, nem? Nincs mitől tartania – rázom meg a fejem.
- Pont ezért – kapja fel Portia a fejét. Hevesen bólogatni kezd, ahogy magyaráz. - Ez most egy teljesen más Viadal lesz, mint az eddigiek, mert győztesek lesznek a kiválasztottak, meg minden, és tudod, hogy mi történt Senecával – húzza oldalra a száját.
- Azt mondod, Plutarch is veszélyben lehet? - nyögök fel. Ijesztő a tudat, hogy talán őt is elveszíthetem. Utálom ezt az érzést, de jelen pillanatban minden egyes porcikámba befészkelte magát.
- Nem feltétlenül – találgatja Portia. - De mindenesetre elég nagy a rizikó, mert ilyen Viadal még nem volt, és senki sem tudja, mire számítson pontosan.
Portiának igaza lesz.
Még egy teljes hét választ el az Aratástól, de a Kapitólium teljesen meg van kergülve. Az emberek az utcákon éjszakáznak, sokan az Elnöki Palota előtt tüntetnek, hogy töröljék el a Mészárlást, mert nem igazságos az, amit a győztesekkel tesznek. Én erre csak azt mondom, hogy maga a Viadal sem igazságos, de persze ez már senkit sem érdekel.
Nem lenne muszáj bejárnom az egyetemre így, év végén, de minden áldott nap elmegyek, hogy elvonjam a figyelmemet. Nem csak a közelgő Aratásról, hanem természetesen Cinnáról is, meg arról, hogy szinte el lettem felejtve a világ számára. Plutarch nem keres, teljesen eltűnt, fel van szívódva, még csak elképzelésem sem volt, hogy a Főjátékmesterség ilyesmivel jár, ennyi elfoglaltsággal. Portia szintúgy elérhetetlen. Zimon Josie-ra vigyáz, immár a saját házukban, mert míg Portia a Viadallal van elfoglalva, addig ő szabadságot kapott az újságnál, és az egyetemre se jár be, hogy otthon lehessen a babával. Josie már egészen nagy, lassan fél éves lesz. A mélybarna szemek megmaradtak, csak a haja sötétedett be teljesen, azt hiszem, fekete lesz, mint a mamája. Igazán jóképűen indul. Néha én is vigyázok rá, de persze így, hogy Zimon mindig mellette van, nincs sok szükség arra, hogy szintúgy ott legyek. Éppen ezért választom az egyetemet, ahol emberek vesznek körül. Ez egy kicsit lenyugtat, úgy érzem, elveszek a tömegben, és ez tetszik. Nem gondolkodom azon, hogy mennyire el van rontva az életem, sőt, már-már egészen kezdem azt hinni, hogy nem is volt annyira borzasztó az, ami történt. Elvégre lehet, hogy Cinna majd a Mészárlás után visszaváltozik önmagává, és megint boldogok leszünk. Ebben az édes, mégis keserű tudatban élem a napjaimat, egyre közeledve a sorsdöntő Viadalhoz. És az egyetemen minden olyan, mint volt: még a Viadal-bált is megtartjuk, de erre nem megyek el. Már csak azért sem, mert rendhagyó módon az Aratás napján van.
Pénteken, az utolsó napon szokás szerint elkésem. Levegő után kapkodva tuszkolom be a cuccaimat a szekrényembe, aztán gyorsan elrohanok a termemhez, és benyitok. Arra számítok, hogy Kalózzal kell farkasszemet néznem, aztán megint meg kell hallgatnom, hogy ismét elkéstem – mintha én nem tudnám, de komolyan. Ám ehelyett valaki más fogad.
A csoporton mély, dermedt csend ül, mikor benyitok, mindannyian az interaktív tábla felé bámulnak. Először azt hiszem, hogy valami videót néznek, de nem így van. Ahogy meglátom őt, az ereimben szó szerint megfagy a vér. Úgy torpanok meg az ajtóban, mintha falba ütköztem volna. Semmi kétség, Cinna áll ott. A szívem kihagy egy ütemet, azonnal elsápadok. Abban a pillanatban, hogy találkozik a tekintetünk, ő is elhallgat, mert eddig éppen magyarázott valamit. Hosszan néz rám, tisztán látom a szemeiben, hogy felismert, de abban még reménykedni sem merek, hogy benne is ugyan olyan erős érzések támadtak fel, mint bennem.
A szemek, amik olyan kedvesen csillogtak, az arc, ami annyiszor törődött velem, a vállak, amiken megpihenhetett a fejem, ha rosszul éreztem magam, és a karok, amik életem legnehezebb és legboldogabb perceiben öleltek át. Semmi kétség. Ő az.
- Nahát, csak nem befutott, Miss Haylen? - töri meg a csendet Kalóz hangja. - Üljön le. Csak azért kap kegyelmet, mert vendégünk van. - Mivel még mindig Cinnát bámulom, ismét rám szól: - Gyerünk!
Erre aztán engedelmeskedem, és a falhoz lapulva keresek egy helyet valahol hátul. Most nincs itt Portia, hogy megnevettessen, mint egy éve – mondjuk nem hiszem, hogy az segítene. Rajtam most semmi földi nem tud segíteni, egyedül egy csoda, valami olyan, amitől eltűnök innen.
Kalóz magyaráz valamit, de csak akkor nézek fel, mikor meghallom Cinna hangját. Minden egyes szava visszhangzik a fejemben, hosszan, erősen, mélyen, mint mikor az ember milliószor meghallgatja ugyan azt a dalt, és kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődik. Az a baj, hogy Cinna hangja nem az emlékezetembe, hanem a szívembe égett bele. És nem csak a hangja, hanem ő maga, teljes egészében. Minden rezdülése, minden.
Átölelem magam a karjaimmal, és úgy hallgatom. A Mészárlásról beszél, és a munkájáról, ami hozzá köti. Nem tűnik zaklatottnak vagy zavartnak, teljesen olyan, mint volt. Hangos tapsorkán követi, ahogy befejezi a mondandóját.
- Kérdések? - veti fel Kalóz.
Valaki azonnal jelentkezik. - Nekem van egy! - A homlokom halkan koppan a padon, mikor meghallom Cassyt, aki azonnal folytatja. - Eléggé nem a témához kapcsolódik, de megöl a kíváncsiság... Szóval... van most valakid? - böki ki.
Halk, visszafojtott kuncogás szalad végig a csoporton, mindenki viccesnek és érdekesnek tartja a kérdést, de én úgy érzem, mintha megforgatnák a kést a szívemben. Cinna sokáig nem válaszol, olyan hosszú ideig, hogy a végén már azt hiszem, nincs is itt. Lassan felemelem a fejem, és egyenesen ránézek. Ahogy találkozik a tekintetünk, a hasam összeugrik. Csak mondd ki! Csak mondd ki, hogy igen, van, és felébredek ebből a rémálomból! Újra minden olyan lesz, mint volt, ez csak egy álom... Egy szörnyű álom...
Az ajkaim résnyire nyílnak, a szívem nagyot dobban. Tisztán látom, hogy rám néz, egyenesen rám, senki másra. Aztán végre megszólal.
- Nem – mondja. A hangja hidegen cseng, de lehet, hogy csak az én fülemnek. Felemeli az állát, az arca kedves vonásai keménnyé válnak, és mintha egyenesen nekem intézné a következő szavakat: - Nem, nincs senkim.
A könnyeim azonnal folyni kezdenek. Csak bámulok rá, ő visszanéz rám, és úgy érzem, mindennek vége. Soha az életben többé nem leszek boldog, sohasem fogok annyira szeretni, mint ahogy őt szerettem. Miért utasított el? Miért? Miért nem vagyok elég jó neki?
Nem tudom, mit csináljak. Még szerencse, hogy senki nem kérdez semmi mást, mert így Kalóz elbocsájtja Cinnát, aki szó nélkül távozik. Miután kilép a teremből, Cassy fordul felém.
- Én mondtam, hogy ez lesz – vigyorog a képembe. - Jaj már, ne csináld ezt a balhét! Az élet rendje, Roxy – biggyeszti le az ajkait. Persze a következő másodpercben ismét felvirul. - Ő nem való neked – rázza meg a fejét.
Nem válaszolok neki, sőt, igazából fel se fogom, hogy mit mond. Mikor megszólal a csengő, ami engedélyt ad a távozásra, sírva kapom fel a cuccaimat, aztán kiviharzok a teremből. Át a folyosón, át az udvaron, át mindenen és mindenkin. Feltépem az ajtót, kilököm a vaskaput, és rohanok. Nem figyelem, merre vagy hogyan, csak futok és futok, ki a világból. A fejemben összefolynak a Kapitólium folytonos ünneplésre szólító hangjai, a látásomat elhomályosítják a könnyek. Ennyi volt, tényleg ennyi!
Azon kapom magam, hogy füvön gázolok, aztán térde rogyok, az ujjaimmal megpróbálok belemarkolni a kemény anyagba. Fekete márvány. A temetőben vagyok, anyám sírja előtt kuporgok, és kétségbeesetten próbálom összeszedni magam.
- Gyere vissza! - kérlelem. Az öklömmel verem a hideg felületet egészen addig, míg bele nem nyilall a fájdalom. Ekkor teljesen összerogyok: a vállaim előre bicsaklanak, a homlokomat az egyik oszlopnak nyomom. - Gyere vissza! Gyere vissza... - Először hangosan zokogok, aztán egyre halkabban, végül már hang sem jön ki a torkomon. - Mindenkit elvesztettem, anya – tátogok némán, akár egy megcsonkított Avox. - Itt hagytak, egytől egyig, mindenki...
A világ elsötétül, a légzésem lelassul. Minden olyan valószínűtlen ebben a világban.
Nem nézem az Aratást. Azt sem tudom, hány pontot kapnak a kiválasztottak. Egyedül az interjúknál kapcsolom be a tévét, de csak azért, mert Zimon átjön Josie-val, és nem akarom átragasztani rájuk a bennem kavargó életérzéseket.
Egy csomó ismeretlen arc fogad, de vannak köztük ismerősök is, például Finnick Odair, mindenki nagy kedvence, vagy Johanna Mason, a nagyszájú baltás gyilkos, és persze a Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmespárja. Mikor Caesar Katnissel beszélget, a könnyeim megint elerednek. Nem miatta, hanem azért, mert ismerem a ruhát, amit visel. Ez az a darab, ami ott állt Cinna szalonjának közepén, a fal mellett. Csupa gyöngy, igazán gyönyörű. Kiváló választás. Ezzel minden bizonnyal a lány is egyetért, mert feláll, és magasba tartott kezekkel elkezd pörögni. A fehér anyagon megcsillan a reflektorok fénye, aztán hirtelen az egész kigyullad. A nézőkkel együtt hökkenünk meg, egyedül Josie-t hagyja hidegen a dolog. Ám a világ ámultam bámulja, ahogy Katniss hófehér esküvői ruhája elparázslik, a lángok felemésztik, és mikor a jelenségnek vége, már egy másikat visel. Ezt még sosem láttam. Fekete, és ahogy a lány széttárja a karjait, rájövök, mit ábrázol. Ez egy fecsegőposzáta.
- Marha jó – rázza meg a fejét csodálkozva Zimon. - Cinna iszonyúan király.
- Nem – suttogom. - Ez nem jó! - A szívem elszorul, ahogy meglátom őt a képernyőn. Caesar megkéri, hogy hajoljon meg, és egy pillanatra az egész ország őt figyeli. Mindenki tudja már, hogy kicsoda.
- Miért? - lepődik meg Zimon.
Nem válaszolok. Zimon nem tudja, hogy szétmentünk, de ez most nem is fontos. Nem emiatt rossz az, amit tett. Katniss fecsegőposzátája szimbólummá vált azzal a kitűzővel, és van egy olyan érzésem, hogy az, hogy Cinna most őt magát változtatta madárrá, nem jelent túl sok jót. Snownak nem fog tetszeni. Nagyon nem. A vezetők sosem szerették a szimbólumokat, hacsak nem akkor, ha az a sajátjuk volt. Márpedig biztos, hogy a szabad fecsegőposzáta jelképe nem az elnök mellett áll, sokkal inkább egy... egy lázadás mellett.
Azon kapom magam, hogy már Peetát bámulom a képernyőn. Ismét meglepődöm, mikor bejelenti, hogy Katniss terhes, de mivel még mindig az előbb történtek hatása alatt vagyok, csak részletekben fogom fel a dolgot. Mindenesetre a nézőkre nagyon is nagy hatással van: kiabálni kezdenek, hogy fújják le a Viadalt, meg hogy ez nem igazságos, és így tovább. Még látom, ahogy az összes kiválasztott megfogja egymás kezét, és egyetlen hatalmas láncot alkotva felállnak a helyükről. Aztán a következő másodpercben megszűnik az adás, mint akkor, a Tizenegyedik Körzetben.
- Ez meg mi a frász volt? - kérdezi Zimon.
- Ezek fellázadtak – mondom.
- Mi? - bámul rám a fiú.
- Lázadás! - mutatok a képernyőre. - Katniss átváltozása, az utolsó jelenetek, hogy megfogták egymás kezét – magyarázom. - Lázadás a Kapitólium ellen!
- És te erre hogy jöttél rá? - bámul rám a fiú. Megigazítja Josie-t a kezében, aki hirtelen gügyögni kezd.
- Negyedik éve hallgatok történelmet – eresztem le a szemöldökeimet. - Minden stimmel. Összefogtak – mondom.
Annak ellenére, hogy ezt így megállapítottam magamban, nem nézem a Viadalt. Még mindig utálom, ezért nem kapcsolom be a tévét. Nem merem említeni, hogy mire jöttem rá, de mondjuk nem is nagyon tudnám kinek. Portia nem hív, biztos nagyon elfoglalt. Már annyira híres, hogy interjúkat szokott adni, és ésszerű, hogy most mindenki hallani akarja a véleményét. Cinnát egyszer sem látom a tévében, de minden alkalommal, mikor rá gondolok, annyira megsajdul a szívem, hogy a Viadal másnapján úgy döntök, megpróbálom teljesen elfelejteni őt. Plutarch is elérhetetlen, bár rajta nem lepődöm meg, hiszen ilyenkor természetes, hogy nem ér rá. Elvégre ő a Főjátékmester.
A Viadal negyedik napján, kora hajnalban arra ébredek, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Először összerezzenek, aztán hunyorogva kikászálódom az ágyból, és lassan az ajtóhoz lépkedek. Biztos, hogy nem nyitnám ki, hiszen bárki lehet az, de annyira erőteljesen és kitartóan kopog, hogy végül kidugom a fejem. Ahogy az ajtó résnyire nyílik, egy pasas bámul vissza rám.
- Roxanne Haylen? - kérdezi mély, de mégis kedves hangon. Ahogy gyorsan végignézek rajta, meglátom, hogy öltönyt visel. Elég hivatalosnak tűnik.
- Igen – felelem gyanakodva. Mélyet szippantok a hűs, nyár hajnali levegőből. - Maga kicsoda?
- A nevem Isan Ticho, és arra kérem, hogy jöjjön velem – mondja.
Felvonom az egyik szemöldököm. Annyira nevetséges, amit mond, hogy nem tudom megállni, és halkan felnevetek. - Hogy mi? - kérdezem.
- Miss Haylen, veszélyben van – magyarázza. - Plutarch Heavensbee küldött. Kérem, kövessen. El kell vinnem innen.
- Plutarch? - vonom össze a szemöldökeimet. Azonnal elmegy a kedvem a nevetéstől. Hirtelen megindul a szél, és hangosan végigsüvít az utcán. Kiráz a hideg, ahogy felnézek a férfire.
- Igen – bólint.
- Honnan tudjam, hogy igazat mond? És mi az, hogy veszélyben vagyok? Miért vagyok veszélyben? - hadarom. Egy kicsit kezdek megijedni.
Isan előhúz a zsebéből egy levelet, aztán szó nélkül átnyújtja nekem. Kibontom a borítékot, és az első, amin megakad a szemem, az egy kerek kis tárgy. Mikor előhúzom, alig hiszek a szememnek. Ez Plutarch zsebórája! Biztos, hogy nem utánzat, hiszen más nem tud róla, csak mi – meg Portiáék, de nem hiszem, hogy bármi közük lenne ehhez az egészhez.
Kiveszem a papírt, és olvasni kezdem.

Roxanne,
kérlek, menj ezzel a férfival! Veszélyben vagy, ő majd biztonságos helyre visz. Ne kérdezz semmit, csak kövesd! Hogy ne kételkedj afelől, hogy az én emberem, elküldöm neked a zsebórát.
Hamarosan találkozunk,
Plutarch

12 megjegyzés:

  1. Hát gyorsan végig haladtál. :) De nem is gond, nem ez a lényeg. És fúúú, hát hidegrázós! Most kiderül minden! Hogy alakítottál-e valamit az eredetin (reménykedem), mi lesz Rox-szal stb.
    Amúgy Rox: szegény lány. mennyit szenved. És nem tehet ezekről a dolgokról. Nagyon jól megmutatja, hogy ez az egész milyen befolyással van a hétköznapi emberekre is. :(
    Hogy fogom ezt az egy hetet kibírni? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nem akartam sokáig húzni, mert végül is minek?
      Hamarosan tényleg minden kiderül... vagy nem? ^^ Rox tényleg sokat szenved, és remélem, a következő fejezetekből majd választ kapsz, hogy miért.
      Köszönöm neked a kommentet! <3

      Törlés
  2. Drága Dorine:)
    Nagyon izgalmasa rész volt *---* Amikor Cinna azt mondta, hogy nincs senkie: WTF? O.o Csak remélem, hogy Cinna és Rox újra együtt lesznek, és Cinna nem hal meg....:/ Na meg Plutarch levele, végre lázadáás :D Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon várom a folytatást *.*
    XOXO, Dorka :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gondoltam, hogy így fogtok reagálni, ezért is írtam direkt így. :D Hamarosan kiderül, hogy mi lesz Cinnával, szóval kitartás!
      Köszönöm a sok NAGYON-t, én is ennyiszer nagyon nagyon örülök neki, hogy várod a folytatást! :D

      Üdv,
      Dorine :)

      Törlés
  3. Drága Dorine!
    Sajnos van egy rossz hírem! Rá találtam erre a blogodra, és nagyon úgy tűnik, hogy ebbe is beleszerettem. És a rossz hír az, hogy most már itt is zaklatni foglak. Remélem megbocsájtod nekem ezt a bűnömet, hogy mindenhol zaklatlak az idegesítő kommentjeimmel. Amúgy imádom, hogy mindig bele tudok merülni a történetedbe. Néha már én is azt hiszem, hogy ott vagyok Roxxal. Rettenetesen várom a következő részt.
    Puszi: Pansy Graham vagy Reni Everdeen <333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugyan, ez nem rossz hír! Sőt, nagyon is örülök neki. Remélem, tovább olvasol majd, és köszönöm a kommentedet! :) <3

      Törlés
  4. Drága Dorine!

    Ebben a részben szó volt a lázadásról, meg az egész dologról, ami még hátra van. Te jó ég, a hideg is kirázott, egyszerűen elképesztő milyen érzéseket vagy képes kiváltani az emberekből. Fogalmam sincs miképpen lehetsz képes ilyen szintű profizmusra. Már most tudom, mennyire fog hiányozni ez a blog, annyira szívem nőtt az egész. Nehéz elképzelni mit fogok nélküle csinálni! Erről jut eszembe, hogy rettenetesen köszönöm, amiért írod, kár lenne kihagyni egy ilyen fantasztikus történetet! <33333333

    Puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves örökké hűséges Azym,
      nem tudom, hogyan váltom ki az érzéseket az emberekből, de miközben írom a történetet, néha én is hasonlóan vagyok vele, mint te. Olyan, mintha Rox magától cselekedne, én csak leírom, amit tesz. Én sem tudom, mi lesz velem az életenát nélkül... :/
      Örülök, hogy fantasztikusnak tartod, ezerszer köszönöm!!

      Dorine <33

      Törlés
  5. IIIIIImááááááááááddddddddddoooooooooommmmmm!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! :DDDDDDD Olyan jól írsz, reméleem ha vége lesz az egy életen átnak - amit nem várok :(( - elkezdesz egy újat!!! :DDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, és örülök, hogy teszik! Majd még meglátjuk, miben kezdek utána, egyelőre messze van még azért. :)
      Köszönöm a kommentedet!

      Törlés
  6. Van egy olyan sejtésem, hogy a 13. körzetbe viszik!! :D Milyen jó lenne!! :)) Már nagyon várom a következő részeket!! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A holnapi részből kiderül. ^^
      Köszönöm a kommented! :3

      Törlés