-->

2014. febr. 25.

Negyvenedik Fejezet - 'Az új barátnő'

Kedves Olvasóim!
Megérkezett a következő rész, remélem, már vártátok, hiszen az előző eléggé... 'függövégű' lett. Hmm, azt hiszem, a legfontosabb fejezetek állnak előttünk, én nagyon élveztem őket írni. Aki olvasta már a Kiválasztottat, az tudja, hogy mennyi minden történik benne. Nem azt mondom, hogy mindent pontosan leírtam, de erről most nem szeretnék beszélni, nehogy még a végén lelőjek valami poént. A lényeg az, hogy ezzel a történet hivatalosan is belépett a HG trilógia harmadik kötetébe. Annyira elképesztő, hogy már itt tartunk! És tudjátok, mi a még elképesztőbb? Hogy az egészt Egy életen át összesen 50 fejezet lesz. Most fogok belekezdeni a 49-ikbe, ami azt jelenti, hogy azon kívül már csak egy fejezet van hátra írás terén, plusz az epilógus! A blogon pedig ez most a 40.-ik, vagyis még tíz fejezet, és vége. Ez még két-három hónap, annyira... hű! Szóval számítsatok rá. Azon gondolkodom, hogy a következő fejezettől lenne valami kis idézet vagy valami minden rész elején, ami nekem jellemezte a történetet... persze ez még nem biztos, addig kitalálom. Vagy nektek van valami ötletetek? Ha igen, nyugodtan írjátok meg, örömmel veszem! :) Valamint köszönöm nektek a támogatást, a pipákat és a kommenteket, drágák vagytok még mindig! <3
Most pedig kellemes olvasást,
Dorine Osteen
____________________________________________________

                           don't look back at me' -






Úgy bámulok Plutarchra, mint a világ legnagyobb bolondjára. Az ereimben megfagy a vér, hirtelen minden tagomat mázsás súlyúnak érzem. Az összes lefelé húz egy ismeretlen, ijesztő mélységbe, és tudom: ha leesem, soha többé nem fogok visszajönni.
- Nem – jelentem ki egyszerűen. - Nem, ez nem igaz.
A szavak végtelen hidegséget hagynak maguk után a számban, az ajkaim mégis égni kezdenek. Az agyam lázasan kutat további mondanivaló után, de semmit sem talál. Ennyi.
Plutarch felsóhajt, és hátrasimítja sötét, vöröses haját. - Roxanne, nézd... nem hiszem, hogy mindennel most kéne szembesülnöd. A legjobb az lenne, ha pihennél még egy kicsit, aztán pedig...
- Nem igaz! - rázom meg a fejem. A hangom vékony, akár egy kisegér cincogása, az ujjaim egyre erősebben markolnak bele a hófehér paplanba. Mikor Plutarch rám néz, még mindig a fejemet rázom. - Nem – ismételgetem. Egyre hangosabb leszek, pár másodperc múlva már zihálok, hirtelen kiapadt könnyeim ismét előtörnek, és össze-vissza repkednek, a hajtincseimmel együtt. - Nem igaz! - ordítom.
Hallom, ahogy csapódik az ajtó: biztos a nővér rohant el orvosért, aki majd a bőrömbe döf egy tűt, és ismét kiütnek.
- Rox... - Plutarch próbál elcsitítani, felém nyúl, de elhúzódom. - Nyugodj már meg!
Nem válaszolok, csak hisztérikusan rázom a fejem, kidörzsölöm a szemeimből a könnyeket, miközben a torkomból őrült hangok szabadulnak fel. Leginkább a zokogásra és a kiabálásra emlékeztetnek, de ebben a pillanatban annyira nem vagyok tisztában a körülöttem történő dolgokkal, hogy abban sem vagyok biztos, amit hallok. Egyedül egy dolog zakatol a fejemben, az pedig nem más, mint az, amit Plutarch mondott. Hogy Cinna meghalt. Nem lehet, Cinna nem halhatott meg, ez teljes képtelenség.
Felpattanok az ágyból, a földre dobom a takarót, és az ajtó felé rohanok. Feltépem a kilincset, aztán futni kezdek.
- Cinna! - kiabálom. Összefolyik a külvilág, a fülemben hangosan dobol a vér, de folyamatosan hajt előre a bizonyosság, hogy át akarnak verni, és Cinna itt van valahol, a Tizenharmadik Körzetben... már ha ez tényleg a Tizenharmadik. A torkomból szakadatlanul felhangzik a neve, őt hívom, mint egy elkeseredett madár, aki a párja után sír, és mikor sehonnan sem kapok választ, kétségbeesem.
Lassan kezdem felfogni, hogy a hangos kiabálást nem csak én okozom, hanem a körülöttem rohangáló orvosok és nővérek, meg a döbbenten mutogató betegek, akik mind engem bámulnak. Biztos nem nyújtok valami szép látványt, de teszek rá. Meg kell találnom Cinnát!
- Valaki kapja már el, az ég szerelmére! - hallok egy ingerült hangot a hátam mögül. - Egy fél óra, és itt vannak a Tizenkettedik menekültjei, tüntessétek el innen!
A fehérre meszelt falra tapasztom a tenyerem, és nekidöntöm a homlokom. Biztos, hogy pár pillanat, és elfognak innen hurcolni. Egyedül, Cinna nélkül, remény nélkül, minden nélkül...
Valaki megragadja a csuklómat, mire megpördülök. Plutarch az.
- Hagyja békén! - utasítja az egyik orvost, aki éppen felém bök az injekcióval. Ösztönösen összerándulok, utálom a tűket. Plutarch viszont megvéd, ezért zihálva ugyan, de engedem neki, hogy a két tenyere közé fogja kipirosodott arcom. - Rox, Roxanne, gyere velem, rendben?
Némán bólintok, aztán lesütött szemekkel, folyamatosan potyogó könnyekkel követem. Még mindig a csuklómat fogja, ezért gyorsan a kezére csúsztatom az ujjaimat, és erősen megfogom, nehogy elszakadjak tőle. Mikor becsukódik mögöttünk a kórterem ajtaja, már megint ordítani lenne kedvem.
- Nem halt meg, ugye? - zokogom. - Plutarch, mondd, hogy nem igaz! Csak viccelsz!
A férfi megint felsóhajt, és válasz helyett gyengéden a mellkasára hajtja a fejem. Megmarkolom az ingét, megpróbálom belefojtani minden bánatom, de sokkal több ez az érzés, mint azt elhordozhatnám. Plutarch a hajamat simogatja, és azt várja, hogy megnyugodjak. Mikor látja, hogy nem fog menni, óvatosan lefektet az ágyba.
- Hamarosan újra meglátogatlak, rendben? - kérdezi halkan. Nem válaszolok. Egyre csak azt hajtogatom, hogy nem halt meg, aztán hasra fordulok, és a párnába nyomom az arcom.
Nem hiszem el, egyszerűen tényleg nem. Ahogy fekszem az ágyamban, a kinti hangokat hallgatom és belebámulok a sötétbe, valóban képtelenség számomra a tudat, hogy Cinna halott lenne. Nem halt meg, már csak azért sem, mert szükségem van rá. Én nem bírom ki nélküle. Ez a tudat éltet, és csak ezért vagyok képes lenyomni a torkomon az ételt, amit a nővér hoz be reggel. Míg az ízelten müzlit kanalazom, úgy döntök, beszélgetésbe elegyedem, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy a tegnapi kirohanásom nem volt valami jó hatással az orvosokra, és attól félek, tovább akarnak majd itt tartani. Akkor pedig hogy fogom előkeríteni Cinnát és Portiát?
- Megkérdezhetem, hogy hívnak? - nézek a nőre. Egész fiatal, szerintem velem egykorú lehet. Hófehér bőre van, barna, egyenes haja, és szintén barna, hatalmas szemek néznek vissza rám. Kedves az arca, és ez megnyugtat.
- Lucie a nevem – válaszol halkan. Az ágyam mellett ácsorog, és arra vár, hogy befejezzem, hogy elvihesse a tálcát. - Te pedig Roxanne, igaz?
- Igen – bólintok. Lenyelem a müzlit, aztán nekilátok az almapürének is, ami leginkább valami furcsa, barna krémre hasonlít. Nem valami étvágygerjesztő. - Roxanne Haylen. - Hirtelen eszembe jut, hogy elvileg Plutarch lánya vagyok, ezért gyorsan hozzáteszem: - Nevet változtattam, ezért nem vagyok Heavensbee. Nem nehéz az ilyesmi nálunk otthon. Tudod, a Kapitólium... - Zavartan bámulok a tálcára, aztán gyorsan beletúrok az almapépbe.
A lány először elég furcsállva vizslat, de végül beletörődően elmosolyodik. - Lucie Tewitt – mutatkozik be.
Felnézek rá, és ahogy találkozik a tekintetünk, egy pillanatig csak bámulok bele a szemeibe. - Nem ülsz le? - kérdezem. - Úgy könnyebb beszélgetni.
- De, ez jó ötlet – vonja meg a vállait. Gyorsan az ágy mellé húz egy fehér műanyagszéket, és letelepszik. Még csak most látom, milyen törékeny lány.
- Szóval Lucie – kanalazok bele a pürébe. - Te itt laksz?
- Mármint a kórházi szárnyon? - vigyorodik el.
- Nem – nevetem el magam. Nehezemre esik, még a mosolygás is, de muszáj, ha ki akarok jutni innen. - A Tizenharmadik Körzetre gondoltam – magyarázom.
- Ja, igen – bólint.
- Hmm – húzom oldalra a számat. - Szóval ez itt tényleg a Tizenharmadik Körzet?
- Aha, igen – bizonygatja. - Bár jelenleg inkább egy menekültszállóra hasonlít, nem? - biccent az ajtó felé.
- Miért? - vonom fel az egyik szemöldököm, ahogy én is arra nézek. Csak nem arra gondol, hogy én itt vagyok?
- Tegnap megérkeztek a Tizenkettedik Körzet menekültjei – magyarázza. Az arca elszomorodik, ahogy erről beszél. - Minden orvos és ápoló velük van elfoglalva, csak én nem.
- Te engem pátyolgatsz – szakítom félbe, majd bekapok egy kanál almát.
- Mondhatjuk úgy is – helyesel.
- Ha szükség van a segítségedre, nyugodtan menj csak – mondom.
- Jaj, nem, semmiképpen sem – rázza meg hevesen a fejét. - Az apád a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen maradjak veled, még a főnökségtől is elkért – magyarázza.
Egy pillanatig értetlenül bámulok rá, nem értem, miért említi apámat, aztán megint beugrik, hogy itt mindenki úgy tudja, hogy Plutarch az apám - ezt még meg kell szoknom. Mivel akaratom ellenére eszembe jut az igazi apám is, gyorsan megrázom a fejem, és belekortyolok a tejbe. Már csak a poharat kell kiinnom, és mindennel végzek.
- Értem – bólintok. - Amúgy hogy érted, hogy menekültek? Mi van a Tizenkettedikkel? - ráncolom a szemöldököm. Megpróbálom elterelni a figyelmemet, de ez amúgy is érdekel.
- Hát... mikor Katniss felrobbantotta az arénát, a Kapitólium megtámadta a Tizenkettest, de az egyik srác, Gale kimentett egy pár száz embert, és őket hozták ide tegnap – meséli. Nem tudom nem észrevenni, hogy elpirult, mikor a Gale nevet említette.
- Világos – bólintok. - És a kimenekített győztesekkel mi van? - érdeklődöm tovább.
- Hűha, nehéz ügy – sóhajt Lucie. - Az van, hogy Katniss még alszik a gyógyszerektől, azt várjuk, hogy felébredjen. Azt hiszem, a főorvos úgyis kiüti még párszor – vonja meg a vállait. - Szegény lány, eléggé kikészülhetett. Finnick már magánál van, de ő meg olyan, mintha nem is lenne önmaga. Folyton sír, képzeld csak el – meresztgeti a szemeit. - Valami Annie után kiabál álmában, a többiek azt mondják, ő a szerelme. Na mindegy. Beetee károsult a legkevésbé, ő nem csak, hogy felébredt, de máris alkalmazzák a fegyverosztályon, bár ehhez nem nagyon értek. Azt hiszem, ennyit tudok – fejezi be végül.
- Oké, épp elég – motyogom. - Köszi.
Gyorsan kiiszom a poharat, aztán visszateszem a tálcára, és megköszönöm Lucie-nek. A lány feláll, de látom
rajta, mennyire tétovázik, hogy itt merjen-e hagyni egyedül, míg elviszi a tálcát, vagy inkább hagyja, és maradjon.
Felsóhajtok. - Nyugodtan menj, nem leszek öngyilkos. Megígérem – nézek fel rá. Egy kicsit bosszant a dolog, hogy esetleg kinézné belőlem, hogy kárt tennék magamban vagy megszöknék, míg távol van. Ennyire rosszul festenék?
- De komolyan – néz rám jelentőségteljesen. - Maradj itt, kérlek szépen! Ha eltűnsz, kinyírnak!
- Itt leszek, becsület szavamra. - Azzal kinyúlok, és kezet fogok vele. Lucie erre elvigyorodik, és azonnal eltűnik az ajtó mögött.
Míg azt várom, hogy visszajöjjön – hiszen vissza fog -, addig azon agyalok, hogyan kezdjek neki annak, hogy valahogy előkerítsem Cinnáékat. Eszembe jut, hogy Peeta a Kapitóliumban raboskodik, és azonnal biztosra veszem, hogy Plutarchék megpróbálják majd kiszabadítani előbb-utóbb. Csak idő kérdése, egyszerűen résen kell lennem, és mikor csapatot küldenek a fővárosba, rábeszélem, hogy Cinnát és Portiát is hozzák ki. Ennyire egyszerű... Már csak az a kérdés, hogy mikor kerülhet sor erre. Peetát nem fogják megölni, ez tuti, hiszen Katniss szereti, vagyis ezt a látszatot tartják fenn, és míg él, addig Snow tudja mivel zsarolni őt. Viszont nem hiszem, hogy Cinna bárkinek is hiányozna. Egyedül nekem hiányzik, egyedül én szeretem őt a világon mindennél jobban. Lehet, hogy őrjöngenem kéne, amiért Plutarch azt mondja, meghalt, ám mégsem teszem. Cinna nem halt meg, ebben már egészen biztos vagyok. Érzem, hogy életben van. Más kérdés, hogy hol, milyen állapotban... de él, lélegzik, és erre mérget vennék.
Nyílik az ajtó, és Lucie sétál be a kórterembe. Hatalmas, élénken csillogó szemeivel úgy fürkészi az arcomat, mintha az anyám lenne, aki a vonásaimból próbálja leolvasni, milyen rosszaságon törhetem a fejem. Mikor azonban rájön, hogy semmit sem csináltam, megkönnyebbülten felsóhajt.
- Köszi – huppan vissza a székre.
- Mit köszönsz? - vonom fel az egyik szemöldököm.
- Hogy itt maradtál – magyarázza.
- Ó, igazán nincs mit – forgatom a szemeimet. - Majd szólok, ha meg akarok szökni, és elmondom, hol ne keress.
Lucie felnevet, mire én is elvigyorodom. - Oké – bólogat.
Pár néma másodperc következik, aztán mikor cipők lépteire leszek figyelmes, amik az ajtóm előtt haladnak el, elfog a vágy, hogy felkelhessek. - Mikor mehetek ki innen? - nézek a nővérre.
- Ja, tényleg, a Főorvos úr azt mondta, ma megpróbál benézni hozzád – mondja. - Ha mindent rendben talál, ma este már nem kell itt aludnod.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon hová fogok menni, aztán csak bólintok. - Értem. Akkor addig marad a beszélgetés, muszáj lesz elviselned kérdéseimet – teszem hozzá.
- Állok elébe – vigyorodik el a lány. - Kérdezz csak.
- Hány éves vagy? - teszem fel az elsőt.
- Tizenkilenc – mondja.
Alaposan meglepődöm. Lucie még annál is fiatalabb, mint azt gondoltam. - És máris engedik, hogy kórházban dolgozz? - pislogok rá.
- Aha – vonja meg a vállait. - Bár a legdurvább, amit csinálhatok, az egy injekció beadása, amúgy még rendes megállapításokat se mondhatok egy-egy betegségről, meg semmi – magyarázza.
- Értem – ráncolom a szemöldököm. Felhúzom a térdeimet. - Egyedül laksz? Vagy a családoddal?
- Egyedül – húzza oldalra a száját. A hangja mintha egy pillanatra megremegne, de gyorsan összeszedi magát. - Egy pár éve végigsöpört egy himlőjárvány a körzeten, akkor vesztettem el a szeretteimet – mondja halkan.
- Sajnálom, Lucie, nem tudtam – nyögöm.
- Ugyan, semmi baj – erőltet mosolyt az arcára. - Na és te? A neveden kívül semmit sem tudok rólad. Mesélj! - kérlel.
- Nem vagyok egy érdekes személyiség – vigyorodom el.
- Tuti, hogy az vagy – ellenkezik a lány.
- Ezt meg honnan veszed? - horkanok fel.
- A Kapitóliumból jöttél, az apád a volt Főjátékmester – tárja szét a karjait.
Nem is tudom, van valami vicces abban, ahogy Lucie ezt kimondta, így ahelyett, hogy átengedném magam a keserűségnek, hatalmas vigyorral vágok bele a magyarázásba. Elmesélem neki, hogy milyen hely a Kapitólium, hogy mennyire óriási, modern és színes, és hogy nagyon szeretem, viszont a Viadalokat és a politikáját ki nem állhatom. Megemlítem az egyetememet, a Snow Folkot, hogy történelmet hallgatok, meg minden. Mire a végére érek, Lucie kerek, csillogó szemekkel, kissé előrehajolva csüng a szavaimon.
- Na látod – bukik ki belőle végül. - Én mondtam! Hozzád képest én szürke kisegér vagyok a monoton életemmel.
- Azért egy dologban hasonlítunk – mondom, és az arcom azonnal elszomorodik.
- Miben? - kérdezi halkan.
- Én is elvesztettem az anyámat – sóhajtok fel. - Csak nem himlőben, szívroham vitte el. - Aztán nem tudom, hogy mi üt belém, de kipakolok ennek a lánynak arról, mennyire rossz volt a kapcsolatom anyával, és végül mennyire jó lett. Persze az esküvőt nem említem, de ezen kívül mindenről mesélek, ő pedig készségesen végighallgat.
- Sajnálom az anyukádat – érinti meg a kézfejemet. - Nekem a szüleimen kívül egy öcsém volt – mondja. - Noel volt a neve – húzódik keserű, halvány mosolyra a szája.
Erre aztán nem mondok semmit, csak Lucie arcát fürkészem. A szemei lassan megtelnek könnyekkel, és úgy látom, nem is nagyon próbálja visszanyelni őket. Vagyis csak eleinte, aztán hirtelen az arcához kap, és a kötényébe törli a cseppeket.
- Semmi baj, felőlem nyugodtan sírhatsz – simítok végig a kézfején.
- Nem, nem, Dr. Nocking bármikor itt lehet – rázza meg a fejét.
- Ő a főorvos? - vonom össze a szemöldökeimet.
- Igen – bólogat hevesen Lucie.
És igaza lesz. Úgy öt perc múlva, mire sikerül megnyugodnia, pont betoppan a doki. Nem tudom, hogy Lucie tényleg tudta, mikor jön, vagy pedig egyszerűen megérezte.
Dr. Nocking elég idős ahhoz, hogy főorvos lehessen. Öles, sietős léptekkel sétál az ágyam oldalához, miközben mindkettőnket egy biccentéssel üdvözöl. Ősz haja csapzott, a homlokán veríték gyöngyözik, de hideg, szürke szemei folyamatosan a papírjait vizslatják.
- Szóval Roxanne Haylen – hadarja. - Kórkép?
- Minden a legnagyobb rendben, doktor úr – bólogat nagyokat Lucie.
- Értem. - Dr. Nocking egy pillanatra leteszi a papírjait, hogy lámpával a szemembe világítson, megtapogassa a nyakamat, és meghallgassa a szívritmusomat. Végül felegyenesedik, előkap egy tollat, és ráfirkant valamit az egyik fehér lapra. - Egészségesnek nyilvánítom. Lucie, intézkedjen a továbbiakról. - Azzal se szó, se beszéd, egyszerűen kisiet a szobából.
Ahogy utána bámulok, úgy érzem, hatalmas kő esett le a szívemről. Szóval most már mindenki elhiheti nekem, hogy jól vagyok. Lucie felé fordulok, aki rám vigyorog. Nem tudom, mit akarhat mondani, mikor kinyitja a száját, de nem is fogom megtudni, mert hirtelen ismét kinyílik az ajtó, és Plutarch slattyog be. Az arcán széles mosoly ül, bár látszik rajta, hogy ráférne pár vödör kávé.
- Most találkoztam az orvossal – újságolja. - Úgy hallom, kiengedett.
- Jól hallottad – bólintok. Felsóhajtok, és magamban hálaimát rebegek, amiért így történt. Sosem szerettem a kórházakat, és ehhez még az is hozzájön, hogy majd' megőrjít a kíváncsiság... hiszen a Tizenharmadik Körzetben vagyok, a legfontosabb küldetésemről már nem is beszélve.
- Coin engedélyt adott rá, hogy hozzám költözz. - Plutarch összefonja az ujjait terebélyes hasa előtt, és úgy bámul le rám. - Már elő is készítettük a terepet, szóval akár azonnal jöhetsz is.
- Szuper – derül fel az arcom. Úgy sejtem, Plutarch a vezetőség köreiben mozog, hiszen a lázadás fontos csavarja. És ha hozzáférése van a fejesekhez, akkor nagyobb hatással lehetek rájuk.
- Nem akarok közbeszólni, de... - Mindketten Lucie felé fordulunk, aki szomorkásan bámul rám. - Meg akartam kérdezni, hogy nem lenne-e kedved velem lakni – vonja meg vékony vállait. - Esetleg, persze csak ha van hozzá kedved. Könnyebben eltudnálak igazítani, meg szerintem egész jól kijövünk... - A végén elhalkul a hangja, és reménykedve pislog egyet.
- Komolyan gondolod? - meredek rá.
- Aha! - bólint hevesen. Úgy látszik, fellelkesült attól, hogy nem utasítottam el élből. - Egyedül lakom, pedig két ágy van a lakófülkémben – magyarázza.
Felnézek Plutarchra, aki összehúzott szemekkel vizsgálja újdonsült barátnőmet. Muszáj elvigyorodnom, annyira viccesen néz ki. Mint egy apamedve, aki a bocsát félti egy másik medvecsalád kölykétől.
- Apa? - kérdezem kuncogástól akadozó hangon. Meglepődöm, mennyire kellemes őt az apámnak hívni. Tudom, hogy az "apa" szó egy gyerek életében csak egyetlen személyt illet meg, de én úgy érzem, az igazi apám nem méltó rá – Plutarch viszont annál inkább. Bebizonyította, hogy fontos vagyok a számára, és rajtam kívül ő az egyetlen személy, aki őszintén szerette anyámat.
- Hmm? - bámul rám. Meglepetten pislog, ám mikor figyelmeztetően felvonom az egyik szemöldököm és az ajkamba harapok, leesik neki. - Ja! Hogy mit szólok hozzá, értem. Nézd, Rox, ha neked megfelel, felőlem mehet – vonja meg a vállait.
- Nekem megfelel – mosolygok Lucie-re.
- Szuper! - A lány a száját harapdálja, de még így sem tudja magába fojtani a hatalmas vigyort, ami egy kicsit kipirosítja amúgy hófehér arcát.
- Akkor ezt megbeszéltük. Megüzenem Coinnak, hogy rámoltasson át neked a... - Plutarch elharapja a mondatot, és Lucie-re pillant.
- 282-es – mondja azonnal a lány.
- A 282-es lakófülkébe – folytatja. - Én az 1002-esben lakom, Fulvia mellettem – magyarázza.
- Várj – szaladnak össze a szemöldökeim. - Ki az a Fulvia?
- Ja, te még nem is ismered őt – csap a homlokára. - Fulvia Cardew, az asszisztensem – magyarázza. - Néha kész tébolyda ez a hely, szükségem volt rá, ő a jobb kezem. Bármikor fordulj hozzá bizalommal, ha éppen nem találsz.
- Honnan fogom tudni, hogy ki az? - kérdezem.
Plutarch felkacag, mintha valami szórakoztatót mondtam volna. - Nem lesz nehéz kitalálni. Ő az egyetlen, akinek ezüst virágminták vannak az arcára tetoválva.
Leesik, hogy mivel Plutarch asszisztense, ezért minden bizonnyal ez a Fulvia is kapitóliumi, vagyis tényleg nem lesz nehéz megtalálni, akármilyen emberek is élnek a Tizenharmadik Körzetben. Bár, ahogy Lucie-t elnézem, nem hiszem, hogy itt akárki is tetkókkal és színes hajjal mászkálna.
- Értem – sóhajtok fel. - Akkor mehetek is, ha akarok?
- Azt hiszem, igen – bólint Plutarch. - Tudsz mindent?
- Semmit sem tudok – rázom meg a fejem. - De ezért megyek Lucie-hez, nem? - pillantok a lányra, aki erre megint elvigyorodik.
- De, persze – mosolyog Plutarch.
Mikor ő már úgy érzi, minden szükségeset megbeszéltünk, arra hivatkozva távozik, hogy meg kell látogatnia Katnisst, mert elvileg ébredezik. Én pedig egyedül maradok, ismét. Vagyis nem teljesen egyedül, hiszen itt van velem Lucie, aki egyből mesélni kezd a Tizenharmadik Körzet mindennapjairól. Az arcát figyelem, a mimikáját, a lelkesedést, ami belőle áramlik miattam, amiatt, hogy végre nem egy szál magában kell laknia, hanem kap egy társat. Igen, nézem őt, az ajkaimra halvány mosoly húzódik, mintha figyelnék.
De nem figyelek. Egyetlen dolog hajt előre, és tudom, hogy mihelyt kiteszem a lábam erről a helyről, ez fog a szemeim előtt lebegni.
Meg kell mentenem őket.

3 megjegyzés:

  1. Kedves Dorine!:)
    Mint az eddigiek, ez is remek fejezet lett, nekem Lucie nagyon szimpatikus! :D Most, hogy Rox azt tervezgeti, hogy megmenti Cinnát, így ez jutott eszembe: Talán Cinna még él? .-. És lehet, hogy már régóta ez a desing, ( Telóról van, hogy nem frissít) de nekem nagyon teszik *---------* Már csak 10 rész :') Nagyon várom az új részt! ^3^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dorka,
      örülök, hogy tetszett a rész, és hogy szimpatikusnak találod Lucie-t! :) Rox elég makacs lány, de majd meglátjuk, mire jut. A design pedig nem olyan régi, de ez most nekem is bejön, örülök, hogy neked is tetszik!

      Üdv,
      Dorine :)

      Törlés
  2. Drága Dorine!

    Húha, ez a fejezet is igazán tetszett. Azért, mert azt hittem, hogy Roxanne depresszióba fog esni, és folyamatosan Cinnát fogja siratni. Azonban nem így lett, és még jobban imádom azt a gondolatot, hogy nem hajlandó elfogadni, hogy már nem él. Ez bennem is reményt keltett, már nem tudom mit gondoljak, de bármi is lesz, én azt hiszem szeretni fogom, mert minden, amit alkotsz tökéletes! Csak így tovább! <333 :)

    Sok puszi, Azy

    VálaszTörlés