Kedves Olvasóim!
Megérkezett a következő rész, remélem, már vártátok, hiszen az előző eléggé... 'függövégű' lett. Hmm, azt hiszem, a legfontosabb fejezetek állnak előttünk, én nagyon élveztem őket írni. Aki olvasta már a Kiválasztottat, az tudja, hogy mennyi minden történik benne. Nem azt mondom, hogy mindent pontosan leírtam, de erről most nem szeretnék beszélni, nehogy még a végén lelőjek valami poént. A lényeg az, hogy ezzel a történet hivatalosan is belépett a HG trilógia harmadik kötetébe. Annyira elképesztő, hogy már itt tartunk! És tudjátok, mi a még elképesztőbb? Hogy az egészt Egy életen át összesen 50 fejezet lesz. Most fogok belekezdeni a 49-ikbe, ami azt jelenti, hogy azon kívül már csak egy fejezet van hátra írás terén, plusz az epilógus! A blogon pedig ez most a 40.-ik, vagyis még tíz fejezet, és vége. Ez még két-három hónap, annyira... hű! Szóval számítsatok rá. Azon gondolkodom, hogy a következő fejezettől lenne valami kis idézet vagy valami minden rész elején, ami nekem jellemezte a történetet... persze ez még nem biztos, addig kitalálom. Vagy nektek van valami ötletetek? Ha igen, nyugodtan írjátok meg, örömmel veszem! :) Valamint köszönöm nektek a támogatást, a pipákat és a kommenteket, drágák vagytok még mindig! <3
Most pedig kellemes olvasást,
Dorine Osteen
____________________________________________________
Úgy bámulok Plutarchra, mint a világ legnagyobb bolondjára. Az ereimben megfagy a vér, hirtelen minden tagomat mázsás súlyúnak érzem. Az összes lefelé húz egy ismeretlen, ijesztő mélységbe, és tudom: ha leesem, soha többé nem fogok visszajönni.
- Nem – jelentem ki egyszerűen. - Nem, ez nem igaz.
A szavak végtelen hidegséget hagynak maguk után a
számban, az ajkaim mégis égni kezdenek. Az agyam lázasan kutat
további mondanivaló után, de semmit sem talál. Ennyi.
Plutarch felsóhajt, és hátrasimítja sötét, vöröses
haját. - Roxanne, nézd... nem hiszem, hogy mindennel most kéne
szembesülnöd. A legjobb az lenne, ha pihennél még egy kicsit,
aztán pedig...
- Nem igaz! - rázom meg a fejem. A hangom vékony,
akár egy kisegér cincogása, az ujjaim egyre erősebben markolnak
bele a hófehér paplanba. Mikor Plutarch rám néz, még mindig a
fejemet rázom. - Nem – ismételgetem. Egyre hangosabb leszek, pár
másodperc múlva már zihálok, hirtelen kiapadt könnyeim
ismét előtörnek, és össze-vissza repkednek, a hajtincseimmel
együtt. - Nem igaz! - ordítom.
Hallom, ahogy csapódik az ajtó: biztos a nővér
rohant el orvosért, aki majd a bőrömbe döf egy tűt, és ismét
kiütnek.
- Rox... - Plutarch próbál elcsitítani, felém nyúl,
de elhúzódom. - Nyugodj már meg!
Nem válaszolok, csak hisztérikusan rázom a fejem,
kidörzsölöm a szemeimből a könnyeket, miközben a torkomból
őrült hangok szabadulnak fel. Leginkább a zokogásra és a
kiabálásra emlékeztetnek, de ebben a pillanatban annyira nem
vagyok tisztában a körülöttem történő dolgokkal, hogy abban
sem vagyok biztos, amit hallok. Egyedül egy dolog zakatol a
fejemben, az pedig nem más, mint az, amit Plutarch mondott. Hogy
Cinna meghalt. Nem lehet, Cinna nem halhatott meg, ez teljes
képtelenség.
Felpattanok az ágyból, a földre dobom a takarót, és
az ajtó felé rohanok. Feltépem a kilincset, aztán futni kezdek.
- Cinna! - kiabálom. Összefolyik a külvilág, a
fülemben hangosan dobol a vér, de folyamatosan hajt előre a
bizonyosság, hogy át akarnak verni, és Cinna itt van valahol, a
Tizenharmadik Körzetben... már ha ez tényleg a Tizenharmadik. A
torkomból szakadatlanul felhangzik a neve, őt hívom, mint egy
elkeseredett madár, aki a párja után sír, és mikor sehonnan sem
kapok választ, kétségbeesem.
Lassan kezdem felfogni, hogy a hangos kiabálást nem
csak én okozom, hanem a körülöttem rohangáló orvosok és
nővérek, meg a döbbenten mutogató betegek, akik mind engem
bámulnak. Biztos nem nyújtok valami szép látványt, de teszek rá.
Meg kell találnom Cinnát!
- Valaki kapja már el, az ég szerelmére! - hallok
egy ingerült hangot a hátam mögül. - Egy fél óra, és itt
vannak a Tizenkettedik menekültjei, tüntessétek el innen!
A fehérre meszelt falra tapasztom a tenyerem, és
nekidöntöm a homlokom. Biztos, hogy pár pillanat, és elfognak
innen hurcolni. Egyedül, Cinna nélkül, remény nélkül, minden
nélkül...
Valaki megragadja a csuklómat, mire megpördülök.
Plutarch az.
- Hagyja békén! - utasítja az egyik orvost, aki
éppen felém bök az injekcióval. Ösztönösen összerándulok,
utálom a tűket. Plutarch viszont megvéd, ezért zihálva ugyan, de
engedem neki, hogy a két tenyere közé fogja kipirosodott arcom. -
Rox, Roxanne, gyere velem, rendben?
Némán bólintok, aztán lesütött szemekkel,
folyamatosan potyogó könnyekkel követem. Még mindig a csuklómat
fogja, ezért gyorsan a kezére csúsztatom az ujjaimat, és erősen
megfogom, nehogy elszakadjak tőle. Mikor becsukódik mögöttünk a
kórterem ajtaja, már megint ordítani lenne kedvem.
- Nem halt meg, ugye? - zokogom. - Plutarch, mondd,
hogy nem igaz! Csak viccelsz!
A férfi megint felsóhajt, és válasz helyett
gyengéden a mellkasára hajtja a fejem. Megmarkolom az ingét,
megpróbálom belefojtani minden bánatom, de sokkal több ez az
érzés, mint azt elhordozhatnám. Plutarch a hajamat simogatja, és
azt várja, hogy megnyugodjak. Mikor látja, hogy nem fog menni,
óvatosan lefektet az ágyba.
- Hamarosan újra meglátogatlak, rendben? - kérdezi
halkan. Nem válaszolok. Egyre csak azt hajtogatom, hogy nem halt
meg, aztán hasra fordulok, és a párnába nyomom az arcom.
Nem hiszem el, egyszerűen tényleg nem. Ahogy fekszem
az ágyamban, a kinti hangokat hallgatom és belebámulok a sötétbe,
valóban képtelenség számomra a tudat, hogy Cinna halott lenne.
Nem halt meg, már csak azért sem, mert szükségem van rá. Én nem
bírom ki nélküle. Ez a tudat éltet, és csak ezért vagyok képes
lenyomni a torkomon az ételt, amit a nővér hoz be reggel. Míg az
ízelten müzlit kanalazom, úgy döntök, beszélgetésbe elegyedem,
ugyanis van egy olyan érzésem, hogy a tegnapi kirohanásom nem volt
valami jó hatással az orvosokra, és attól félek, tovább akarnak
majd itt tartani. Akkor pedig hogy fogom előkeríteni Cinnát és
Portiát?
- Megkérdezhetem, hogy hívnak? - nézek a nőre.
Egész fiatal, szerintem velem egykorú lehet. Hófehér bőre van,
barna, egyenes haja, és szintén barna, hatalmas szemek néznek
vissza rám. Kedves az arca, és ez megnyugtat.
- Lucie a nevem – válaszol halkan. Az ágyam mellett
ácsorog, és arra vár, hogy befejezzem, hogy elvihesse a tálcát.
- Te pedig Roxanne, igaz?
- Igen – bólintok. Lenyelem a müzlit, aztán
nekilátok az almapürének is, ami leginkább valami furcsa, barna
krémre hasonlít. Nem valami étvágygerjesztő. - Roxanne Haylen. -
Hirtelen eszembe jut, hogy elvileg Plutarch lánya vagyok, ezért
gyorsan hozzáteszem: - Nevet változtattam, ezért nem vagyok
Heavensbee. Nem nehéz az ilyesmi nálunk otthon. Tudod, a Kapitólium... - Zavartan bámulok a tálcára, aztán gyorsan beletúrok az almapépbe.
A lány először elég furcsállva vizslat, de végül beletörődően elmosolyodik. - Lucie Tewitt –
mutatkozik be.
Felnézek rá, és ahogy találkozik a tekintetünk, egy
pillanatig csak bámulok bele a szemeibe. - Nem ülsz le? - kérdezem.
- Úgy könnyebb beszélgetni.
- De, ez jó ötlet – vonja meg a vállait. Gyorsan
az ágy mellé húz egy fehér műanyagszéket, és letelepszik. Még
csak most látom, milyen törékeny lány.
- Szóval Lucie – kanalazok bele a pürébe. - Te
itt laksz?
- Mármint a kórházi szárnyon? - vigyorodik el.
- Nem – nevetem el magam. Nehezemre esik, még a
mosolygás is, de muszáj, ha ki akarok jutni innen. - A
Tizenharmadik Körzetre gondoltam – magyarázom.
- Ja, igen – bólint.
- Hmm – húzom oldalra a számat. - Szóval ez itt
tényleg a Tizenharmadik Körzet?
- Aha, igen – bizonygatja. - Bár jelenleg inkább
egy menekültszállóra hasonlít, nem? - biccent az ajtó felé.
- Miért? - vonom fel az egyik szemöldököm, ahogy én
is arra nézek. Csak nem arra gondol, hogy én itt vagyok?
- Tegnap megérkeztek a Tizenkettedik Körzet
menekültjei – magyarázza. Az arca elszomorodik, ahogy erről
beszél. - Minden orvos és ápoló velük van elfoglalva, csak én
nem.
- Te engem pátyolgatsz – szakítom félbe, majd
bekapok egy kanál almát.
- Mondhatjuk úgy is – helyesel.
- Ha szükség van a segítségedre, nyugodtan menj
csak – mondom.
- Jaj, nem, semmiképpen sem – rázza meg hevesen a
fejét. - Az apád a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen maradjak
veled, még a főnökségtől is elkért – magyarázza.
Egy pillanatig értetlenül bámulok rá, nem értem,
miért említi apámat, aztán megint beugrik, hogy itt mindenki úgy tudja,
hogy Plutarch az apám - ezt még meg kell szoknom. Mivel akaratom ellenére eszembe jut az igazi
apám is, gyorsan megrázom a fejem, és belekortyolok a tejbe. Már
csak a poharat kell kiinnom, és mindennel végzek.
- Értem – bólintok. - Amúgy hogy érted, hogy
menekültek? Mi van a Tizenkettedikkel? - ráncolom a szemöldököm.
Megpróbálom elterelni a figyelmemet, de ez amúgy is érdekel.
- Hát... mikor Katniss felrobbantotta az arénát, a
Kapitólium megtámadta a Tizenkettest, de az egyik srác, Gale
kimentett egy pár száz embert, és őket hozták ide tegnap –
meséli. Nem tudom nem észrevenni, hogy elpirult, mikor a Gale nevet
említette.
- Világos – bólintok. - És a kimenekített
győztesekkel mi van? - érdeklődöm tovább.
- Hűha, nehéz ügy – sóhajt Lucie. - Az van, hogy
Katniss még alszik a gyógyszerektől, azt várjuk, hogy
felébredjen. Azt hiszem, a főorvos úgyis kiüti még párszor –
vonja meg a vállait. - Szegény lány, eléggé kikészülhetett. Finnick már magánál van, de ő meg olyan,
mintha nem is lenne önmaga. Folyton sír, képzeld csak el –
meresztgeti a szemeit. - Valami Annie után kiabál álmában, a
többiek azt mondják, ő a szerelme. Na mindegy. Beetee károsult a
legkevésbé, ő nem csak, hogy felébredt, de máris alkalmazzák a
fegyverosztályon, bár ehhez nem nagyon értek. Azt hiszem, ennyit
tudok – fejezi be végül.
- Oké, épp elég – motyogom. - Köszi.
Gyorsan kiiszom a poharat, aztán visszateszem a
tálcára, és megköszönöm Lucie-nek. A lány feláll, de látom
rajta, mennyire tétovázik, hogy itt merjen-e hagyni egyedül, míg elviszi a tálcát, vagy inkább hagyja, és maradjon.
rajta, mennyire tétovázik, hogy itt merjen-e hagyni egyedül, míg elviszi a tálcát, vagy inkább hagyja, és maradjon.
Felsóhajtok. - Nyugodtan menj, nem leszek öngyilkos.
Megígérem – nézek fel rá. Egy kicsit bosszant a dolog, hogy
esetleg kinézné belőlem, hogy kárt tennék magamban vagy
megszöknék, míg távol van. Ennyire rosszul festenék?
- De komolyan – néz rám jelentőségteljesen. -
Maradj itt, kérlek szépen! Ha eltűnsz, kinyírnak!
- Itt leszek, becsület szavamra. - Azzal kinyúlok, és
kezet fogok vele. Lucie erre elvigyorodik, és azonnal eltűnik az
ajtó mögött.
Míg azt várom, hogy visszajöjjön – hiszen vissza
fog -, addig azon agyalok, hogyan kezdjek neki annak, hogy valahogy
előkerítsem Cinnáékat. Eszembe jut, hogy Peeta a Kapitóliumban
raboskodik, és azonnal biztosra veszem, hogy Plutarchék
megpróbálják majd kiszabadítani előbb-utóbb. Csak idő kérdése,
egyszerűen résen kell lennem, és mikor csapatot küldenek a
fővárosba, rábeszélem, hogy Cinnát és Portiát is hozzák ki.
Ennyire egyszerű... Már csak az a kérdés, hogy mikor kerülhet
sor erre. Peetát nem fogják megölni, ez tuti, hiszen Katniss
szereti, vagyis ezt a látszatot tartják fenn, és míg él, addig
Snow tudja mivel zsarolni őt. Viszont nem hiszem, hogy Cinna
bárkinek is hiányozna. Egyedül nekem hiányzik, egyedül én
szeretem őt a világon mindennél jobban. Lehet, hogy őrjöngenem
kéne, amiért Plutarch azt mondja, meghalt, ám mégsem teszem.
Cinna nem halt meg, ebben már egészen biztos vagyok. Érzem, hogy
életben van. Más kérdés, hogy hol, milyen állapotban... de él,
lélegzik, és erre mérget vennék.
Nyílik az ajtó, és Lucie sétál be a kórterembe.
Hatalmas, élénken csillogó szemeivel úgy fürkészi az arcomat,
mintha az anyám lenne, aki a vonásaimból próbálja leolvasni,
milyen rosszaságon törhetem a fejem. Mikor azonban rájön, hogy
semmit sem csináltam, megkönnyebbülten felsóhajt.
- Köszi – huppan vissza a székre.
- Mit köszönsz? - vonom fel az egyik szemöldököm.
- Hogy itt maradtál – magyarázza.
- Ó, igazán nincs mit – forgatom a szemeimet. -
Majd szólok, ha meg akarok szökni, és elmondom, hol ne keress.
Lucie felnevet, mire én is elvigyorodom. - Oké –
bólogat.
Pár néma másodperc következik, aztán mikor cipők
lépteire leszek figyelmes, amik az ajtóm előtt haladnak el, elfog
a vágy, hogy felkelhessek. - Mikor mehetek ki innen? - nézek a
nővérre.
- Ja, tényleg, a Főorvos úr azt mondta, ma megpróbál
benézni hozzád – mondja. - Ha mindent rendben talál, ma este már
nem kell itt aludnod.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon hová fogok
menni, aztán csak bólintok. - Értem. Akkor addig marad a
beszélgetés, muszáj lesz elviselned kérdéseimet – teszem
hozzá.
- Állok elébe – vigyorodik el a lány. - Kérdezz
csak.
- Hány éves vagy? - teszem fel az elsőt.
- Tizenkilenc – mondja.
Alaposan meglepődöm. Lucie még annál is fiatalabb,
mint azt gondoltam. - És máris engedik, hogy kórházban dolgozz? -
pislogok rá.
- Aha – vonja meg a vállait. - Bár a legdurvább,
amit csinálhatok, az egy injekció beadása, amúgy még rendes
megállapításokat se mondhatok egy-egy betegségről, meg semmi –
magyarázza.
- Értem – ráncolom a szemöldököm. Felhúzom a
térdeimet. - Egyedül laksz? Vagy a családoddal?
- Egyedül – húzza oldalra a száját. A hangja
mintha egy pillanatra megremegne, de gyorsan összeszedi magát. -
Egy pár éve végigsöpört egy himlőjárvány a körzeten, akkor
vesztettem el a szeretteimet – mondja halkan.
- Sajnálom, Lucie, nem tudtam – nyögöm.
- Ugyan, semmi baj – erőltet mosolyt az arcára. -
Na és te? A neveden kívül semmit sem tudok rólad. Mesélj! -
kérlel.
- Nem vagyok egy érdekes személyiség – vigyorodom
el.
- Tuti, hogy az vagy – ellenkezik a lány.
- Ezt meg honnan veszed? - horkanok fel.
- A Kapitóliumból jöttél, az apád a volt
Főjátékmester – tárja szét a karjait.
Nem is tudom, van valami vicces abban, ahogy Lucie ezt
kimondta, így ahelyett, hogy átengedném magam a keserűségnek,
hatalmas vigyorral vágok bele a magyarázásba. Elmesélem neki,
hogy milyen hely a Kapitólium, hogy mennyire óriási, modern és
színes, és hogy nagyon szeretem, viszont a Viadalokat és a
politikáját ki nem állhatom. Megemlítem az egyetememet, a Snow
Folkot, hogy történelmet hallgatok, meg minden. Mire a végére
érek, Lucie kerek, csillogó szemekkel, kissé előrehajolva csüng
a szavaimon.
- Na látod – bukik ki belőle végül. - Én
mondtam! Hozzád képest én szürke kisegér vagyok a monoton
életemmel.
- Azért egy dologban hasonlítunk – mondom, és az
arcom azonnal elszomorodik.
- Miben? - kérdezi halkan.
- Én is elvesztettem az anyámat – sóhajtok fel. -
Csak nem himlőben, szívroham vitte el. - Aztán nem tudom, hogy mi
üt belém, de kipakolok ennek a lánynak arról, mennyire rossz volt
a kapcsolatom anyával, és végül mennyire jó lett. Persze az
esküvőt nem említem, de ezen kívül mindenről mesélek, ő pedig
készségesen végighallgat.
- Sajnálom az anyukádat – érinti meg a kézfejemet.
- Nekem a szüleimen kívül egy öcsém volt – mondja. - Noel volt
a neve – húzódik keserű, halvány mosolyra a szája.
Erre aztán nem mondok semmit, csak Lucie arcát
fürkészem. A szemei lassan megtelnek könnyekkel, és úgy látom,
nem is nagyon próbálja visszanyelni őket. Vagyis csak eleinte,
aztán hirtelen az arcához kap, és a kötényébe törli a
cseppeket.
- Semmi baj, felőlem nyugodtan sírhatsz – simítok
végig a kézfején.
- Nem, nem, Dr. Nocking bármikor itt lehet – rázza
meg a fejét.
- Ő a főorvos? - vonom össze a szemöldökeimet.
- Igen – bólogat hevesen Lucie.
És igaza lesz. Úgy öt perc múlva, mire sikerül
megnyugodnia, pont betoppan a doki. Nem tudom, hogy Lucie tényleg
tudta, mikor jön, vagy pedig egyszerűen megérezte.
Dr. Nocking elég idős ahhoz, hogy főorvos lehessen.
Öles, sietős léptekkel sétál az ágyam oldalához, miközben
mindkettőnket egy biccentéssel üdvözöl. Ősz haja csapzott, a
homlokán veríték gyöngyözik, de hideg, szürke szemei
folyamatosan a papírjait vizslatják.
- Szóval Roxanne Haylen – hadarja. - Kórkép?
- Minden a legnagyobb rendben, doktor úr – bólogat
nagyokat Lucie.
- Értem. - Dr. Nocking egy pillanatra leteszi a
papírjait, hogy lámpával a szemembe világítson, megtapogassa a
nyakamat, és meghallgassa a szívritmusomat. Végül felegyenesedik,
előkap egy tollat, és ráfirkant valamit az egyik fehér lapra. -
Egészségesnek nyilvánítom. Lucie, intézkedjen a továbbiakról.
- Azzal se szó, se beszéd, egyszerűen kisiet a szobából.
Ahogy utána bámulok, úgy érzem, hatalmas kő esett
le a szívemről. Szóval most már mindenki elhiheti nekem, hogy jól
vagyok. Lucie felé fordulok, aki rám vigyorog. Nem tudom, mit
akarhat mondani, mikor kinyitja a száját, de nem is fogom megtudni,
mert hirtelen ismét kinyílik az ajtó, és Plutarch slattyog be. Az
arcán széles mosoly ül, bár látszik rajta, hogy ráférne pár
vödör kávé.
- Most találkoztam az orvossal – újságolja. - Úgy
hallom, kiengedett.
- Jól hallottad – bólintok. Felsóhajtok, és
magamban hálaimát rebegek, amiért így történt. Sosem szerettem
a kórházakat, és ehhez még az is hozzájön, hogy majd' megőrjít
a kíváncsiság... hiszen a Tizenharmadik Körzetben vagyok, a
legfontosabb küldetésemről már nem is beszélve.
- Coin engedélyt adott rá, hogy hozzám költözz. -
Plutarch összefonja az ujjait terebélyes hasa előtt, és úgy
bámul le rám. - Már elő is készítettük a terepet, szóval akár
azonnal jöhetsz is.
- Szuper – derül fel az arcom. Úgy sejtem, Plutarch
a vezetőség köreiben mozog, hiszen a lázadás fontos csavarja. És
ha hozzáférése van a fejesekhez, akkor nagyobb hatással lehetek
rájuk.
- Nem akarok közbeszólni, de... - Mindketten Lucie
felé fordulunk, aki szomorkásan bámul rám. - Meg akartam
kérdezni, hogy nem lenne-e kedved velem lakni – vonja meg vékony
vállait. - Esetleg, persze csak ha van hozzá kedved. Könnyebben
eltudnálak igazítani, meg szerintem egész jól kijövünk... - A
végén elhalkul a hangja, és reménykedve pislog egyet.
- Komolyan gondolod? - meredek rá.
- Aha! - bólint hevesen. Úgy látszik, fellelkesült
attól, hogy nem utasítottam el élből. - Egyedül lakom, pedig két
ágy van a lakófülkémben – magyarázza.
Felnézek Plutarchra, aki összehúzott szemekkel
vizsgálja újdonsült barátnőmet. Muszáj elvigyorodnom, annyira
viccesen néz ki. Mint egy apamedve, aki a bocsát félti egy másik
medvecsalád kölykétől.
- Apa? - kérdezem kuncogástól akadozó hangon.
Meglepődöm, mennyire kellemes őt az apámnak hívni. Tudom, hogy
az "apa" szó egy gyerek életében csak egyetlen személyt
illet meg, de én úgy érzem, az igazi apám nem méltó rá –
Plutarch viszont annál inkább. Bebizonyította, hogy fontos vagyok
a számára, és rajtam kívül ő az egyetlen személy, aki őszintén
szerette anyámat.
- Hmm? - bámul rám. Meglepetten pislog, ám mikor
figyelmeztetően felvonom az egyik szemöldököm és az ajkamba
harapok, leesik neki. - Ja! Hogy mit szólok hozzá, értem. Nézd,
Rox, ha neked megfelel, felőlem mehet – vonja meg a vállait.
- Nekem megfelel – mosolygok Lucie-re.
- Szuper! - A lány a száját harapdálja, de még így
sem tudja magába fojtani a hatalmas vigyort, ami egy kicsit
kipirosítja amúgy hófehér arcát.
- Akkor ezt megbeszéltük. Megüzenem Coinnak, hogy
rámoltasson át neked a... - Plutarch elharapja a mondatot, és
Lucie-re pillant.
- 282-es – mondja azonnal a lány.
- A 282-es lakófülkébe – folytatja. - Én
az 1002-esben lakom, Fulvia mellettem – magyarázza.
- Várj – szaladnak össze a szemöldökeim. - Ki az
a Fulvia?
- Ja, te még nem is ismered őt – csap a homlokára.
- Fulvia Cardew, az asszisztensem – magyarázza. - Néha kész
tébolyda ez a hely, szükségem volt rá, ő a jobb kezem. Bármikor
fordulj hozzá bizalommal, ha éppen nem találsz.
- Honnan fogom tudni, hogy ki az? - kérdezem.
Plutarch felkacag, mintha valami szórakoztatót mondtam
volna. - Nem lesz nehéz kitalálni. Ő az egyetlen, akinek ezüst
virágminták vannak az arcára tetoválva.
Leesik, hogy mivel Plutarch asszisztense, ezért minden
bizonnyal ez a Fulvia is kapitóliumi, vagyis tényleg nem lesz nehéz
megtalálni, akármilyen emberek is élnek a Tizenharmadik Körzetben.
Bár, ahogy Lucie-t elnézem, nem hiszem, hogy itt akárki is tetkókkal és színes
hajjal mászkálna.
- Értem – sóhajtok fel. - Akkor mehetek is, ha
akarok?
- Azt hiszem, igen – bólint Plutarch. - Tudsz
mindent?
- Semmit sem tudok – rázom meg a fejem. - De ezért
megyek Lucie-hez, nem? - pillantok a lányra, aki erre megint
elvigyorodik.
- De, persze – mosolyog Plutarch.
Mikor ő már úgy érzi, minden szükségeset
megbeszéltünk, arra hivatkozva távozik, hogy meg kell látogatnia
Katnisst, mert elvileg ébredezik. Én pedig egyedül maradok, ismét.
Vagyis nem teljesen egyedül, hiszen itt van velem Lucie, aki egyből
mesélni kezd a Tizenharmadik Körzet mindennapjairól. Az arcát
figyelem, a mimikáját, a lelkesedést, ami belőle áramlik
miattam, amiatt, hogy végre nem egy szál magában kell laknia, hanem
kap egy társat. Igen, nézem őt, az ajkaimra halvány mosoly
húzódik, mintha figyelnék.
De nem figyelek. Egyetlen dolog hajt előre, és tudom,
hogy mihelyt kiteszem a lábam erről a helyről, ez fog a szemeim
előtt lebegni.
Meg kell mentenem őket.
Kedves Dorine!:)
VálaszTörlésMint az eddigiek, ez is remek fejezet lett, nekem Lucie nagyon szimpatikus! :D Most, hogy Rox azt tervezgeti, hogy megmenti Cinnát, így ez jutott eszembe: Talán Cinna még él? .-. És lehet, hogy már régóta ez a desing, ( Telóról van, hogy nem frissít) de nekem nagyon teszik *---------* Már csak 10 rész :') Nagyon várom az új részt! ^3^
Kedves Dorka,
Törlésörülök, hogy tetszett a rész, és hogy szimpatikusnak találod Lucie-t! :) Rox elég makacs lány, de majd meglátjuk, mire jut. A design pedig nem olyan régi, de ez most nekem is bejön, örülök, hogy neked is tetszik!
Üdv,
Dorine :)
Drága Dorine!
VálaszTörlésHúha, ez a fejezet is igazán tetszett. Azért, mert azt hittem, hogy Roxanne depresszióba fog esni, és folyamatosan Cinnát fogja siratni. Azonban nem így lett, és még jobban imádom azt a gondolatot, hogy nem hajlandó elfogadni, hogy már nem él. Ez bennem is reményt keltett, már nem tudom mit gondoljak, de bármi is lesz, én azt hiszem szeretni fogom, mert minden, amit alkotsz tökéletes! Csak így tovább! <333 :)
Sok puszi, Azy