Negyvenhetedik Fejezet - 'Már megtettem'

Drága Olvasóim!

Hát ide is elérkeztünk. Az az igazság, hogy nagyon reméltem, hogy az előző fejezet sokkal intenzívebb érzelmeket vált majd ki belőletek, de így csak reménykedni tudok benne, hogy úgy volt, csak nem írtátok le. Nekem meglepő volt látni, hogy tényleg azt gondoltátok, hogy hagyom meghalni Cinnát... :P Elárulok egy titkot: ezt az egész történetet azért írtam meg, hogy megmentsem őt. Mert annyira zavart, hogy Collins megölte, hogy úgy döntöttem, ha ő szavakkal így tett, én szavakkal életre keltem és megváltoztatom a sorsát. Örülök, hogy sikerült. Ami pedig ezt a fejezetet illeti, egy másik szeretett részem, majd rájöttök, miért. Fontos nagyon, mint ahogy mostantól kezdve az összes többi, a maradék három. Már csak három fejezet, te jó ég!!

Szóval mindegy, de azért köszönöm nektek a pipákat, a kommenteket, a feliratkozásokat, a kattintásokat, a díjakat és mindent! <3

Kellemes olvasást, a tavaszi szünetben találkozunk,

Dorine Osteen

____________________________________________________________________________

'Say you will'

'Az igazság az, hogy minden egyes kapcsolat, bármilyen mesésnek tetsszen is, egy kompromisszum. Amikor elkötelezzük magunkat, akkor búcsút mondunk annak az álomképnek, amelyet a Szőke Herceg szállítana le, mikor végre feltűnne a színen, és egy csókkal felébresztene minket mély álmunkból.'

                                                                 Eleanor Moran

Kipréselem a felesleges vizet a puha szivacsból, aztán megtámaszkodom az ágy túlsó oldalán, és nekilátok, hogy finoman lemossam Cinna arcát. Most csinálom ezt másodjára. Így már sokkal jobban hasonlít önmagára. Mindig is sokat adott a külsejére, hiszen elvégre csak stílustanácsadó...

- Olyan tiszta leszel, akár a hó – mondom neki mosolyogva. A főorvos azt mesélte, mikor legutóbb bent volt, hogy azok az emberek, akik kómában vannak, ugyan nem reagálnak, de mindent érzékelnek, és hallják, ha beszélnek hozzájuk. Így hát mesélek Cinnának. Már elmondtam, hogy milyen a Tizenharmadik Körzet, hosszasan ecseteltem neki Lucie gyönyörű szemeit, és hogy milyen jóravaló lány volt. Beszámoltam neki róla, hogy Katniss elvállalta a Fecsegőposzáta szerepét, és azt is elmondtam, mennyire örülök, hogy felhasználta a vázlatfüzetet. - Nézd csak – fogom az ujjaim közé a medalionomat -, itt a nyaklánc, amit tőled kaptam karácsonyra. Emlékszel, hogy sütni akartunk? Kajacsata lett a vége... - Elvigyorodom, a vízbe teszem a szivacsot, és kisimítom a sötétbarna tincseket Cinna homlokából. - Plutarch azt mondta, Mira és anyukád jól vannak – halkul le a hangom. - Tegnap beszéltem vele. Ide akarta hozatni őket a Tizenharmadik Körzetbe, de megtámadták a gépüket, ezért muszáj volt leszállniuk. Most a Negyedik Körzetben vannak, ott biztonságos, a lázadók már elfoglalták. Ha vége a háborúnak, meglátogatjuk őket, rendben? - Hosszasan nézem az arcát, óvatosan megérintek egy-két vágást. Az egyiket, ami a fölső ajka fölött van, többször is. - Meg fogsz gyógyulni – suttogom. - Hamarosan felébredsz, és aztán minden olyan lesz, mint régen. - Puszit nyomok az arcára, és letisztítom a nyakát.

Mivel Cinna miatt erősnek kell lennem, nem sírok. Egyedül akkor zokogok vigasztalhatatlanul, mikor Plutarch tájékoztat róla, hogy Portia meghalt. Snow nyilvánosan végeztette ki Peeta miatt. Legalább Zimon és Josie jól vannak, bár nem tudom, hogyan menekülhettek meg.

Úgy nyugszom meg, hogy Cinna ágya mellett ülök, a kézfejét simogatom, és mindent elmondok neki. Aztán egyszer csak betoppan a főorvos, és közli velem, hogy mától kezdődően elkezdik csökkenteni a nyugtatókat, amik kómában tartják Cinnát.

- Holnap reggel már akár beszélhet is vele – paskolja meg biztatóan a vállam.

Miután egy nővérrel az oldalán állít valamit az egyik hatalmas gépen, kimegy, én pedig ismét Cinnához intézem a szavaimat.

- Hallod ezt? - szorítom meg a kézfejét. - Annyira szeretném, ha felébrednél. Mit gondolsz, mi vár ránk? - Csak nézek rá, azt figyelem, ahogy lélegzik.

A következő két napban semmi sem változik, egyedül a sebei kezdenek el látványosan javulni. A dokik bekenik valamivel, ami összehúzza a vágásokat, és a gyulladások is csökkennek. Elvileg most már csak tőle függ, hogy mikor ébred fel. Éppen ezért egyetlen pillanatra sem hagyom magára. Vele vagyok reggel, napközben és este is. Még éjjel sem hagyom magára. Néha elalszom a székben, néha rádőlök az apró éjjeliszekrényre, kinyújtom a karom, és az ujjait cirógatom. Mindenképpen itt akarok lenni, mikor felébred.

Ám a napok csak telnek. Egy, aztán még egy, végül ismét egy. Az idő mintha vaslábon vánszorogna, ráadásul egyre jobban kétségbeesem, mert Cinna nem ébred fel. A nővér, aki bejár hozzá, azzal nyugtat, hogy ez előfordul néha, de mivel az értékek jók, minden esély megvan rá, hogy hamarosan kinyitja a szemeit.

Aztán egyik nap, mikor éppen a hegesedő sebekre kenek a fehér krémből, megmozdulnak a szemhéjai. A szívem kihagy egy ütemet. A párnába mélyesztem az ujjaimat, feszülten figyelem, mi lesz a következő lépés. Két perc telik el, és a végén már azt hiszem, csak én képzeltem be magamnak az egészet. Az arca fölé hajolok, csalódottan felsóhajtok. Elfordulok egy pillanatra, hogy a krémbe mártsam az ujjam, és mikor visszafordulok... egy zöld színű, arany pöttyökkel tarkított szempár néz vissza rám.

Az ajkaim résnyire nyílnak, ahogy meglátom. Olyan az egész, akár egy álom. Valóságos ez egyáltalán? Vagy éppen haldoklom, és az agyam így próbálja tartani magát? Lejátssza nekem, ami lehetetlen?

Nem tudom, mit tegyek. Kiáltsak orvosért, vagy boruljak a nyakába...? Mióta itt vagyok a Tizenharmadik Körzetben, erre a pillanatra várok, hogy újra a szemébe nézhessek, és most, hogy itt van, annyira... különös. Ennek ellenére az érzéseim azonnal a felszínre törnek, és muszáj a szám elé kapnom a kezem. Cinna lassan pislog egyet, aztán egy pillanatra körbenéz a szobában, végül ismét rám figyel.

- Szia – suttogja.

Felesleges elmagyaráznom, mit miért teszek, mert úgyse tudnám. Hangos zokogás szakad fel a torkomból. Az öröm minden tagomat elárasztja, a boldogság, ami a szívemből tör elő, az összes aggodalmamat maga alá gyűri. Csak sírok és sírok, a tenyereim még mindig a számon vannak. Alig merem elhinni, nem pislogok, mert attól félek, mikor kinyitom a szemeimet, ez a csoda már nem lesz itt.

- Szi... szia – nyögöm ki végül. Csuklásroham tör rám, az ujjaim hátrasimítják a hajam, aztán egy pillanatra a fejbőrömbe mélyednek. A fájdalom segít észhez térni. - Orvost! - kiabálok. Félig zokogok, félig nevetek. Igazából magam sem tudom, milyen reakciónak nevezik az ilyesmit. Az se biztos, hogy létezik. Egyszerűen csak annyira boldog vagyok!

- Mi történt? - szalad be egy nővér. Zavartan pislog rám, aztán Cinnára.

- Felébredt! - hunyorgok. Felnevetek, mert annyira csodálatos. - Felébredt! Cinna felébredt! - ismételgetem.

A nővér gyorsan értesíti a főorvost, aki szinte azonnal itt terem. Megvizsgálja Cinnát, és tájékoztat, hogy minden a legnagyobb rendben. Aztán egyedül hagy minket. Az egyik ujjamat rágcsálom, a másik kezemmel idegesen markolászom a fehér lepedőt. Cinna végig a szemembe néz, a tekintete az arcomat fürkészi, ám most mintha nem csillogna olyan fényesen, mint régen.

- Azt hittem, többé nem találkozunk – mondja halkan, miközben a szemeit le se veszi rólam.

- Én is ezt hittem – fogom meg a kezét. - De mégis itt vagy – rázom meg a fejem.

Lehunyja a szemeit, és mikor az ujjai gyengén ugyan, de rákulcsolódnak az enyémekre, én is becsukom a szemem.

Csak telnek a percek, és azon kapom magam, hogy másnap van. Plutarch rám parancsolt, hogy az éjszakát mindenképpen a lakófülkében kell töltenem, hogy kipihenjem magam. Megígérte, hogy addig ő vigyáz Cinnára. Így hát kelletlenül ugyan, de megadtam magam. Zavart a fáradtság, de tudtam, hogy csak úgy tudok segíteni Cinnának, ha alaposan kipihenem magam. Így hát az éjjel "otthon" voltam, de most már megyek is vissza.

Széles mosollyal az arcomon lépek be a kórterembe. Egy kicsit még mindig hihetetlen, hogy Cinna visszanéz rám, de mikor meglát, a tekintetében ugyanazt a kedvességet fedezem fel, amit annyira nagyon szeretek benne.

Először a székre ülök, de pillanatokon belül az ágy szélén kötök ki. Nem kell beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást. Előre hajolok, és lehunyt szemekkel hosszú csókot nyomok a homlokára. Aztán már éppen visszaülnék, de megérinti az arcomat, így ott maradok.

- Beszélnünk kellene, nem gondolod? - kérdezi. Már egészen megerősödött a hangja, de ettől függetlenül nem az a nagyon mély orgánum, sosem volt az. Finom és puha, akár a friss hó, éppen ezért egyáltalán nem rándul görcsbe a gyomrom ettől a kérdéstől.

- Miről szeretnél beszélni? - kérdezem mosolyogva. Megtámaszkodom a könyökömmel a párnán, aztán megcirógatom a halántékát.

- Sok minden történt az elmúlt időben – mondja halkan. Mintha egy pillanatra megrándulna az arca, de aztán minden visszatér a régibe.

- Nem számít, mi történt – nézek a szemeibe. - A lényeg az, hogy már vége.

- Roxanne, ez nem ilyen egyszerű – ingatja meg a fejét. Segítek neki felülni, aztán megfogja a kezeimet, és sóhajt egyet. - Azt hittem, gyűlölsz.

- Miért gyűlölnélek? - lepődöm meg.

- Hiszen ez volt az utolsó szavad, amit hozzám szóltál – vonja össze a szemöldökeit. - Pontosabban ezt kiabáltad utánam. Azt mondtad, gyűlölsz, nem emlékszel?

Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut az a nap. Annyira megalázó volt, hogy szerettem volna teljesen elfelejteni, de Cinna most újra eszembe juttatta. - Emlékszem – húzom össze a vállaimat. - De akkor még nem tudtam, hogy miért viselkedsz úgy. Annyira össze voltam zavarodva... Mi volt az a gyűrű? - kapom a tekintetem a bal kezére. Meglepve veszem észre, hogy nem viseli az ékszert.

- Effie Trinkettől kaptam – magyarázza. - Egy jelkép volt arra nézve, hogy a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjai és segédei egy csapatot alkotnak. Szövetségesek vagyunk, akár csak az arénában.

- És most hol van? - nézek rá csodálkozva.

Cinna felsóhajt. Egy pár pillanatig összekulcsolódott ujjainkat bámulja, aztán mikor ismét rám néz, az állkapcsa megfeszül. - Apádnál – mondja.

- Hogy mi? - kerekednek ki a szemeim. - Hogy kerül hozzá? Találkoztál vele? - hadarom.

- Igen – bólint. Úgy látom, elég rossz emlékek törnek rá. Szólni akarok, hogy ha nem akarja, akkor nem kell elmesélnie, de megelőz, és belekezd. - Neki köszönhető, hogy még élek. Megmentett. Nem pontosan tudom, hogyan, de azt tudom, hogy miért. Én vagyok a biztosíték arra nézve, hogy ha a lázadók megnyerik a háborút, közbenjársz majd az érdekében.

A torkomra forr a szó, annyira ledöbbenek. Tényleg ennyire undorító alakot kéne az apámnak neveznem? Létezik, hogy valóban ezt tette?

- Ez most komoly? - nyögöm.

- Teljesen – simít végig a kézfejemen a fiú. - A gyűrűt pedig bizonyítékként vette el.

Lehunyom a szemeimet, az ajkamba harapok, és halkan felnyüszítek. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágyom arra, hogy megnyerjük a háborút. Mert ha megnyerjük, akkor a saját szememmel nézhetem végig, ahogy apám megkapja a méltó büntetését. Az egy dolog, hogy Cinna életben van, és nem is kis dolog, de... de az, hogy ezért van életben, már más.

- Sajnálom – rázom meg a fejem.

- Miért sajnálod? - Cinna előrébb hajol, és végigsimít az arcomon.

Ahogy kinyitom a szemeimet, egyenesen elveszek a zöld íriszekben. Ebben a pillanatban minden benne van. Kinyúlok, átkulcsolom a nyakát, és óvatosan megölelem. Nem tudom, hol fájhat neki, de ahogy a tenyerei a hátamra simulnak és magához szorít, úgy érzem, többé nem fáj semmije. A nyakamnak támasztja a homlokát, az ajkait a vállamhoz nyomja.

- Megesküdtem neked – suttogom a hajába. - Melletted leszek, nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Sajnálom, hogy egyszer...

- Roxanne – szakít félbe. Felegyenesedik, és egyenesen a fülemhez hajol. Mindenem megremeg, ahogy megérzem a bőrömön a forró párát, amit kilélegzik. Az ujjaim megmarkolják a kórházi ruhát, mikor nyelek egyet. - Hozzám jönnél? - kérdezi halkan.

Összeszorítom a szemhéjaimat, de a könnyeim így is feltörnek. Muszáj a szám elé kapnom a kezem, és a következő pillanatban már csak azt veszem észre, hogy zokogva bólogatok.

- Igen... Igen! - A hangom valami furcsa átmenet a sírás, a nevetés és a csuklás között. Megkérték a kezem! Cinna megkérte a kezem! Ahogy lassan felfogom, mi is történt valójában, máris jön a következő meglepetés.

Kibontakozom az ölelésből, aztán könnyes szemekkel figyelem, ahogy Cinna az ujjamra húzza a gyűrűt, ami fogalmam sincsen, hogy került hozzá. Ahogy kinyújtom a kezem és meglátom az ékszert, hirtelen még a könnyeim is kiapadnak. Anyám gyűrűje!

- Ezt hogy... - kezdeném, de a hangom elcsuklik.

Cinna megfogja a kezem, aztán az állam alá nyúl, és finoman megemeli az arcom, hogy rá nézzek. - Emlékszel, mikor megtaláltad? - Érzem, ahogy megérinti a gyűrűt az ujjamon, mire bólintok egyet. - Tudtam, hogy egyszer el fog jönni a nap, mikor megkérdezlek. Biztos voltam benne, hogy te vagy az a lány, és azt is tudtam, hogy ez lesz az a gyűrű, amit az ujjadra szeretnék majd húzni. Megtartottam, és a háború előtt megkértem Plutarchot, hogy vigyázzon rá. Megígérte, hogy nem adja oda neked addig, míg vége nincs ennek az egésznek, és igazából én is úgy voltam vele, hogy ha valami csoda folytán túlélem, és újra találkozunk, csak akkor akarlak megkérni, de... nem hiszem, hogy lett volna ennél tökéletesebb pillanat. - Egy darabig hallgat, aztán megérinti az arcomat. - Biztos vagy abban, hogy igen? - kérdezi. A homlokát halvány barázdák csíkozzák, ebből látom, hogy kételkedik.

A két kezem közé fogom az arcát, egy kicsit megemelkedem, és hosszú csókot nyomok a homlokára. - Semmiben sem voltam még ennyire biztos – válaszolom.

Ahogy újra leülök és ránézek, mintha ugyan azt a kellemes nyugalmat látnám a tekintetében, mint régen. Mintha hirtelen visszaváltozna önmagává. Nem tudom, mit tettek vele, de most már itt vagyunk egymásnak, örökké itt leszünk, amíg csak élünk, és soha, soha többé nem fog ilyesmi történni.

- A menyasszonyom vagy – mosolyodik el. Először csak egy kicsit, de végül széles mosoly ül az ajkaira.

- Igen – vigyorodom el. A számat harapdálom, és ide-oda forgatom a gyűrűt az ujjamon. Anyám gyűrűje. Az ékszer, aminek a gyümölcséből lettem én, ami összekötötte őt apámmal. Ahogy ő is eszembe jut, megborzongok. Az érzéseim minden bizonnyal az arcomra is kiülnek, mert Cinna megszorítja a kezem.

- Mi baj? - kérdezi kedvesen.

- Csak apám – fordítom oldalra a fejem. - Hogy lehet valaki ennyire aljas?

Cinna felsóhajt, aztán a fülem mögé tűr egy tincset. - Ha azt vesszük, mennyi minden történt mostanában a Kapitólimban, akkor az édesapád egy valódi hős.

- Hős? - horkanok fel. - Egy hős önzetlenül ment meg valakit, nem azért, hogy a saját épségét biztosítsa! - csattanok fel. Összepréselem az ajkaimat, és hangosan kifújom a levegőt. A harag egy pillanat alatt árad szét az egész testemben, minden tagomat átjárja. Hát csak figyelj, apa. Azért sem fogok közbenjárni érted. Egy szóval sem foglak említeni. Te mostantól nem vagy az apám.

El kell telnie egy kis időnek, hogy lenyugodjak. Ám akárhányszor Cinnára nézek, boldogság önt el, hogy itt van. Aztán mindig meglátom a hegeket a bőrén, és elönt a keserűség. Végül viszont emlékeztetem magam, hogy a menyasszonya vagyok, és már minden rendben. Ettől ismét boldog leszek.

***

A lakófülkében ébredek. Abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemem, forró érzések töltenek fel, melyek még a Napnál is égetőbbek. Vigyorogni kezdek, ahogy kipattanok az ágyból. Még arra se veszem a fáradtságot, hogy felöltözzek, csak felkapok egy köntöst, és kirohanok a folyosóra. Felnevetek. Tovább futok, a köntös hosszan lebeg utánam, akár egy palást. Valósággal berobbanok a kórházba, ahol az emberek könnyedén nyitják az utat. Mintha a mai csakis az én napom lenne. Senki sem áll a boldogságom útjába.

Muszáj megkapaszkodnom az egyik falban, különben elcsúszom. Azért sietek ennyire, mert ma van a nap, hogy Cinna kijöhet a kórházból. Három hét telt el azóta, hogy kiszabadították a Kapitóliumból, és mára szinte teljesen rendbe jött. Peetával volt valami, amit most sem értek teljesen, mert Plutarch csak elég össze-vissza tudta elmagyarázni. A lényeg az, hogy már ő is jobban van, meg a Hetedik Körzet kiválasztottja, Johanna Mason is. Igazából annyira nem vagyok otthon abban, hogy mi történik itt, a Tizenharmadikban... Mióta Cinna itt van, csak vele vagyok elfoglalva, meg azzal, hogy milyen lesz az esküvőnk. Mikor Plutarch megtudta, hogy eljegyzett, örömében kikotyogta, hogy Annie Cresta és Finnick is megházasodik. Finnickék esküvője holnap lesz, a miénknek még nincs pontos időpontja, mert míg Alma Coin és Plutarch nem tudnak megállapodni abban, hogy milyen legyen, addig nem fogják kitűzni a dátumot.

Amúgy Annie nagyon kedves lány. Párszor beszéltem vele, miközben ettünk, és csak egy kicsit kattant, de amúgy teljesen értelmes, Finnick pedig nagyon szereti. Még a bolond is megmondaná, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve. Nem úgy Katniss és Peeta, akik között mintha megfagyna a levegő minden egyes alkalommal, mikor a fiú csatlakozik az Everdeen asztalhoz az ebédnél. Mondjuk Katniss amúgy is eléggé megviselt mostanában. Két hete tért vissza a Második Körzetből. Azért ment oda a stábjával, hogy elfoglalják a Körzetet, és sikerült is nekik, bár a lányt meglőtték. Azonban hála a Cinna által tervezett Fecsegőposzáta ruhának, nem halt bele a sérülésbe.

Mindezeknek a dolgoknak az ellenére én valahogy nem tudok szomorú lenni. Az arcomon folyamatosan mosoly ül, a szívem mindig nagyot dobban, mikor arra gondolok, mi vár rám és Cinnára. Hamarosan összeházasodunk!

Megállok az ajtó előtt, aztán vihogva lenyomom a kilincset. Nem bírok magammal, de komolyan. A boldogság kicsordul belőlem, a vigyorgáson keresztül teljesen elárasztja a kórházi szobát. Abban a pillanatban, hogy becsukom magam mögött az ajtót, mélyen magamba szívom a levegőt. Már egészen megszoktam, hogy ide járok, de ennek ellenére azért persze nagyon örülök neki, hogy végre itt hagyhatjuk a fertőtlenítőszagot.

Cinna az ágy szélén ül, a homlokát az öklein támasztja, és lefelé bámul a földre. Már felvette a szürke egyenruhát. A vigyor azonnal ráfagy az arcomra, mert megüt az érzés, hogy valami baj van. Halkan elé lépkedek, aztán letérdelek a földre, és megfogom az alkarjait.

- Szia – szólítom meg halkan.

Felkapja a fejét, rám néz, és elmosolyodik. Ez az a mosoly, ami csak nekem szól, amit sosem fog más kapni, egyedül én. Ezzel a mosollyal milliószor inkább kifejezi számomra, hogy szeret, mintha szavakat vagy tetteket használna.

- Szia – köszön.

Mellé ülök, megfogom a kezét, a vállára hajtom a fejem, és olyan szorosan bújok hozzá, amennyire csak tudok. Magamba szívom az illatát, amit még az eltelt idő sem tudott lekoptatni róla. Ő átkarolja a hátam, aztán magához húz, és puszit nyom a fejem búbjára. Aztán csak ülünk így egymás mellett, nem is tudom, mennyi ideig. A fejemben először rémesen cikáznak a gondolatok, rögtön a legrosszabbra gondolok, hogy biztosan azért ült itt így, mert mégsem akar elvenni, vagy mert rájött, hogy a Tizenharmadik Körzet borzasztó hely...

- Mi a baj? - kérdezem végül vékony hangon. Kibontakozom az öleléséből, felegyenesedem, és ránézek.

- Mi lenne? - mosolyodik el. Végigsimít az arcomon, mire egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Mikor ismét kinyitom őket, megfogom a kezét, és az ajkaimhoz nyomom. Kislányként arról álmodtam, hogy egyszer jön majd egy herceg, aki palotában lakik, elvisz magával, aztán egész életünkben együtt leszünk. Születik tizenkét gyerekünk: hat lány és hat fiú, gyönyörű ruhákban fogok járni, a Kapitólium előkelőivel találkozom nap mint nap... Akkor azt hittem, ez a boldogság, ez a szerelem. De most, ahogy Cinna szemeibe nézek, már tudom, hogy tévedtem. Ő nem herceg, nem lakik palotában, de jelen pillanatban még a Kapitóliumban sem. Talán sosem lesz tizenkét gyerekünk, ezek után még az sem biztos, hogy valaha hazatérhetünk egyáltalán, de mégis, úgy érzem, akárhol élnék, ahol ő is ott van. Valami olyan erős, megmagyarázhatatlan kötelék fűz hozzá, amit még soha, senki iránt nem éreztem. Egy pillanatig sem kell gondolkodnom azon, hogy képes lennék-e meghalni érte, mert tudom, hogy igen. És már azt is tudom, hogy ezt nevezik szerelemnek.

- Anne? - szólít meg szelíden.

- Igen? - suttogom.

- Tudom, hogy hamarosan hozzám jössz, és tudom, hogy szeretsz... de úgy érzem, valamit meg kell még kérdeznem tőled. - Nyel egyet, aztán egyenesen a szemembe néz. - Egészen biztos vagy abban, hogy nekem akarod adni a szíved? Biztos, hogy ezt fogod tenni?

Elmosolyodom. - Nem – rázom meg a fejem. Csak egy pillanatnyi időt hagyok neki, hogy megdöbbenjen, aztán közelebb ülök hozzá, és befejezem a mondatomat. - Nem ezt fogom ezt tenni. Már megtettem.