Negyvennyolcadik Fejezet - 'Nyakkendő'

Kedves Olvasóim!
Végre szünet van! Már alig vártam, de komolyan, kell ez a pihenés. És az a legjobb, hogy hamarosan itt az érettségi szünet, aztán meg a nyár! Na jó, most nem erről kéne írnom, csak gondoltam megemlítem. :)
Szóval, itt az új rész. Számomra nagyon kedves fejezet, de amint említettem, innentől kezdve az összes az. Már csak két fejezet van hátra, és az epilógus, annyira furcsa. :( Ezzel bezárva nem is tudom, mit írhatnék még nektek ide... csak annyit, hogy köszönöm, hogy itt vagytok! <3

Kellemes olvasást és további szép napot, jó szünetet,

Dorine Osteen

____________________________________________________________________________

'Semmi sem olyan egyszerű és titokzatos, mint a kedvesség.'

                                         Osvát Ernő

Reszketegen szívom magamba a levegőt, ahogy az ujjaim végigsiklanak a ruhán. Eljátszom a gondolattal, hogy közel egy órán belül én fogok az oltár elé sétálni, nem Annie. Erre aztán elvigyorodom. Már alig várom, hogy lássam Annie-t a az esküvői ruhájában. Biztosan gyönyörű lesz. A mi esküvőnk pedig... még mindig nincs időpontja. Plutarch azt mondta, folyamatosan nyúzza Alma Coint, aki ezért teljesen ki van akadva. De Plutarch megígérte, hogy addig nem hagyja békén, míg meg nem engedi neki, hogy teljesen saját maga szervezze a ceremóniát. Na persze ahhoz, hogy teljesen saját maga, lesz egy-két szavam.

Felsóhajtok, aztán átvetem a vállamon szőke tincseimet, és megköszörülöm a torkom. Ahogy egy pillanatra megérintem a nyakamban lógó aranymedált, a tekintetem megakad a gyűrűmön. Belenézek a saját szemembe, és muszáj az ajkamba harapnom, nehogy hangosan felnevessek.

- Menyasszony vagy – suttogom magamnak. - Cinna menyasszonya.

Abban a pillanatban, hogy kimondom a nevét, halkan nyílik a lakófülke ajtaja, és ő lép be rajta. Megpördülök, és mikor találkozik a tekintetünk, szélesen elmosolyodik. Úgy lépkedek oda hozzá, mint egy boldog kislány.

- Sikerült elkészülnöd? - simít mosolyogva a fülem mögé egy tincset.

- Igen – bólintok. - Nézd a ruhám! - Eltávolodom tőle egy kicsit, aztán megpördülök, hogy megnézhesse a halványkék darabot. Mikor megállok, Cinna az ujjai közé fogja az anyagát, és a homlokát ráncolva rám néz.

- Honnan van? - kérdezi.

- Nem tudom - rázom meg a fejem. - Plutarch szerezte.

- Én terveztem – néz ismét rám.

- Komolyan? - lepődöm meg. - Na de... azt hogy?

- Biztos akkor hozták, mikor Annie Cresta ruháját választották ki Katniss holmijai közül – találgatja.

- Ó, az lehet – bólintok. Megint elvigyorodom, és szórakozottan beletúrok sötétbarna tincseibe. Ismét hatalmába kerít az a különös, mindent átható érzés, hogy mennyire szeretem. - Már nem sok idő – suttogom.

- Nem sok – válaszol halkan, aztán előre hajol, és puhán homlokon csókol.

Lehunyom a szemeimet, megérintem a nyakát, és hosszan kifújom a levegőt. Úgy állunk, mint két jégkéregbe zárt, mégis forrón izzó szobor. Minden rendben lesz. Nem tudom, mit mondhatnék ebben a pillanatban, mert annyi minden kavarog bennem... végül egy szót sem szólok.

- Anne – szólal meg egyszer csak Cinna. Óvatosan megérinti a bal szemöldököm alatti részt. - Itt... mi történt? - kérdezi.

Felpattannak a szemeim, és hirtelen jeges rettegés lesz rajtam úrrá. Ne, ne, ne! Hátrálok egy lépést, az ujjaimmal eltakarom a szemöldököm, mintha ezzel bármin is segítenék. De már késő: felszínre törnek az emlékek, az az este, és egész testemben megrázkódom. Cinna nem tudhatja meg!

Kihúzom magam, erőnek erejével leeresztem a karom, és megrázom a fejem. - Se... semmi – dadogom.

Cinna megemeli egy kicsit az állát, összehúzza a szemeit, de a következő pillanatban ismét ellágyulnak a vonásai. Ő sosem tudna kegyetlen lenni, mint... mint Kenan. Most is közelebb lép, és óvatosan a vállamra teszi a kezét.

- Roxanne... - Felvonja az egyik szemöldökét, és mikor ránézek, már tudom, hogy nincs menekvés. Ő a vőlegényem, én pedig a menyasszonya vagyok. Hogyan akarok hozzámenni, ha nem vagyok képes őszinte lenni? Hogy várhatom akkor el tőle, hogy bízzon bennem?

- Sajnálom – húzom be a nyakam. - Cinna, én... - Megrázom a fejem, a hangom elakad, a szemeim azonnal megtelnek könnyekkel. Összepréselem az ajkaimat. - Nem mondhatom el – szipogok.

- Bármit elmondhatsz – simít végig az arcomon.

Megfogom a kezét, és a bőrömnek nyomom. - Nem lehet! Ha megtudnád, csak kiakadnál...

- Bántott valaki? - kérdezi lassan. Az állam alá nyúl, hogy megemeljem az arcom.

Annyira idegesít, hogy ez a dolog elrontja a mai napot. Ma ünnepelnünk kéne az ifjú párt, nem pedig ezzel foglalkoznunk. Cinnára nézek, egyenesen a szemeibe, aztán mély levegőt veszek. Elmondom neki. Két szóban, aztán egy másodpercnyi csönd után hadarni kezdem, hogy mi miért volt, hogy Kenan igazából nem tudta, mit tesz...

És közben észre se veszem, hogy Cinna tekintete egészen megváltozik. Hátrál egy lépést, leereszti a karjait, az állkapcsa megfeszül, a kezei ökölbe szorulnak. Pont ettől tartottam.

- Cinna! - szólítom meg. Aggódva rázom meg a fejem, felsóhajtok, és gyorsan átkarolom a derekát. - Ne légy ideges, kérlek! Semmi sem történt...

- De történt – néz le rám. A hangja mintha most egy kicsit mélyebb lenne, így pontosan kihallom belőle azt, amit a legkevésbé akarok. Magát hibáztatja.

- Nem, nem történt – rázom meg hevesen a fejem. A tenyereim közé fogom az arcát, és az állának nyomom a homlokom. - Jól vagyok, látod? Semmi baj... - Egyre jobban halkulok, a végén beejtem a vállaimat, a kezeim lecsusszannak Cinna vállaira.

- Roxanne, még ha nem is történt semmi, ez akkor is... Ha itt lettem volna, még ennyit sem árthatott volna neked – mondja. Átölel, és szorosan magához húz.

- Nem a te hibád – szorítom össze a szemeimet. - Nem volt rá lehetőséged, hogy itt legyél. Már így is megmentettél – suttogom.

- Mint ahogy te is engem – válaszol halkan. Érzem az arcomon a forró levegőt, amit minden lélegzetekor kifúj, és ettől kellemesen kiráz a hideg. Arra emlékeztet, hogy életben van.

- Akkor kvittek vagyunk. - Felnézek rá, és megpróbálkozom egy halvány mosollyal, de nem jön be. Tudom, hogy Cinna túl komolyan veszi ezt a dolgot ahhoz, hogy ennyire egyszerűen túllépjen rajta. Éppen ezért nem is mosolyog vissza, csak megint átölel.

***

Kéz a kézben lépünk ki a folyosóra. Az emberek már gyülekeznek, mindenki a terem felé igyekszik, a levegőben tapintható az izgalom. Tudom, hogy valószínűleg a kapitóliumi neveltetésem miatt van, de kicsit furcsállom, hogy ezeknek az embereknek ekkora csoda egy ünnepség. Mi otthon akármikor elmehettünk ilyesmire... Na jó, azért ez így nem igaz, hiszen most egy esküvőről beszélünk. A Tizenharmadik Körzetben a lételem a szigorúság és a monotonitás, itt minden a holnapról szól, a lakosok sosem élik meg a pillanatot, éppen ezért lehet, hogy ennyire nagyon be vannak zsongva.

- Tudod, hogy merre kell mennünk? - néz rám Cinna.

- Nem igazán – vonom meg a vállam. - Kövessük a többieket – bökök a hömpölygő tömeg felé.

Így teszünk. Be kell vallanom, hogy mikor már vagy két perce csak megyünk és megyünk, és még mindig semmi, egy kicsit furcsállni kezdem a dolgot. Ám még egy kis idő, és megpillantom a terem hatalmas, színes levelekkel díszített ajtaját.

- Ott van – vigyorodom el. Megszorítom Cinna kezét, és gyorsítok a lépteimen.

Ahogy átlépjük a küszöböt, megdöbbenek. Nagyon jól néz ki ez a hely! Még csak most esik le, hogy valamit ki kell találnom a saját esküvőmre. Eláraszt az izgalom, ahogy arra gondolok, milyen legyen a díszítés.

- Mit szólnál, ha a mi esküvőnkön a halványkék és a fehér dominálna? - kérdezi egyszer csak Cinna. Mikor meglepetten felnézek rá, szélesen elmosolyodik, és megpuszilja a halántékom.

- Pont ezen agyaltam! - rázom meg a fejem. - Hogy milyen legyen.

- Tényleg? - vigyorodik el.

- Igen! - nevetek fel. - Nekem tetszik a halványkék és a fehér. De muszáj letisztultnak lennie, miattad – teszem hozzá.

- Ez nem is kérdés – bólint.

A következő pillanatban azt veszem észre, hogy egy kis csapat tart felénk, élén Katniss-szel. Elképedve bámul minket, aztán megszaporázza a lépteit, és valósággal Cinna nyakába veti magát.

- Cinna! - kiáltja. - Te jó ég, Cinna!

Hátrálok egy lépést, és már várom az ismerős, kínos feszengést, aminek jönnie kéne, de nem jön. Sőt, kellemes érzések kerítenek hatalmukba, vagy egy millió. Katniss úgy csimpaszkodik Cinnába, hogy még a lábujjai is alig érnek le a földre. Könnyek csorognak az arcán, a hajfonata teljesen szétjön. De csak öleli és öleli, egészen addig, míg csuklásroham nem jön rá, és muszáj elengednie. Váltanak pár szót, de én tudom, hogy nekem is beszélnem kell valakivel. Oldalra fordulok, és felnézek Gale-re. Szavakkal nem tudom neki kifejezni azt, mekkora hálát érzek, ezért csak kinyitom a szám, és halványan megrázom a fejem.

- Köszönöm, Gale – mondom, és közben végig a szürke szemekbe nézek. - Köszönöm szépen.

Gale egy pillanatra elmosolyodik, de aztán csak bólint egyet. - Kvittek vagyunk – mondja végül.

Erre nem válaszolok, mert eszembe jut a szóváltásunk Cinnával, és hirtelen mindentől elmegy a kedvem. Nem akarom, hogy amiatt eméssze magát. Felsóhajtok.

Nem telik sok időbe, és a megjelentek két oldalra állnak, hogy utat nyissanak a hamarosan érkező menyasszonynak. Mi is beállunk a többiek közé. Belekarolok Cinnába, aztán a számat rágcsálva figyelem, mi történik. Hamarosan kiszúrom Finnicket, amint egy számomra ismeretlen pasassal beszélget. Elegáns öltönyben feszít, az arca csak úgy sugárzik a boldogságtól. Aztán hirtelen néma csönd lesz az egész teremben. Oldalra kapom a fejem, a terem bejárata felé, és meglátom Annie-t.

- Jaj de gyönyörű – szalad ki a számon.

Összenézünk Cinnával egy pillanatra, aztán mindketten elvigyorodunk. Közelebb húz magához, és úgy

figyeljük a lányt. Zöld ruhában van, ami tökéletesen kiemeli a szemei színét. Hosszú, dús barna haja a vállaira omlik, és az arcán tisztán látszik, mennyire boldog. Nincs kisminkelve, de nincs is rá szüksége. Annie így is gyönyörű, de tényleg. Igazi természetes szépség, nem csodálom, hogy Finnick annyira bele van habarodva.

Egy férfi vezeti az oltárhoz, akit szintén nem ismerek. Lehet, hogy az apja, de akár a mentorának is nézném... Igen, ő a mentora. Most, hogy jobban szemügyre veszem, leesik, hogy láttam már párszor az előző Viadalokon. Biztos jó a kapcsolatuk, ha Annie őt választotta.

Még mindig dermedt csend ül a termen. Minden szempár a menyasszonyra szegeződik, aki odaér Finnickhez. Ahogy a tekintetük találkozik, egészen biztos leszek benne, hogy ők tényleg egymásnak lettek teremtve. Megállnak, szembefordulnak, és elkezdődik a ceremónia. A férfi, akivel Finnick beszélgetett, elismételteti velük az ilyenkor szokásos fogadalmakat, aztán Annie és Finnick sós vizet kennek egymás ajkaira, és miután rájuk dobnak egy hatalmas halászhálót, nevetve megcsókolják egymást.

Kitör a boldog káosz. Azt hiszem, én kezdek el legelőször tapsolni, de nem biztos. Mindenesetre a tömeg azonnal csatlakozik: mindenki hangosan adja az ifjú pár tudtára, hogy mennyire boldogok az ő boldogságuk miatt. Aztán rázendít a gyerekkórus is, a koszorúslányok pedig száraz, színes leveleket kezdenek dobálni.

Az egész annyira csodálatos, hogy alig merem felfogni. Létezik, hogy annyi megpróbáltatás után, annyi veszteség, fájdalom és szenvedés végén végre itt az alkalom, hogy igazán boldog lehessek? Elvégre semmi sem hiányzik az életemből, mert Cinna itt van mellettem. Aztán mintha egy jeges kéz markolna a szívembe, hirtelen megszédülök. Egyáltalán nincs meg mindenem.

- Mi történt? - hallom meg Cinna aggódó hangját. Átkarolja a derekam, én pedig megfogom a kezét, mert pillanatokon belül rosszul leszek.

- Semmi, én csak... - Elakad a hangom. Minden sejtemmel tiltakozom ellene, de a fejem azonnal tele lesz az emlékekkel. A nap, mikor először találkoztam Portiával. Mikor bekerült a Viadalok átkozott gépezetébe. Mikor megtudtam, hogy gyereket vár. Mikor elvittek a kórházba, ahol anyám meghalt. Mikor Josie megszületett. - Portia – suttogom. Felnézek Cinnára, és még épp látom, ahogy az arca fájdalmasan megvonaglik. Biztos, hogy a legjobb barátnőm emléke fájdalmas pontot érint a lelkében.

Valaki oldalról meglök egy kicsit, amitől észhez térek. Leesik, hogy egy esküvőn vagyunk, és már hallom is a hegedű semmihez sem fogható hangját. Szeretem ezt a hangszert, és ennek az érzésnek adom át magam a letargia helyett. Nem, nem fogom engedni, hogy az emlékek megint elrontsák a pillanatot. Portia sem akarná, hiszen ő volt az, aki élt-halt a bulikért. Miatta már csak azért is jól fogom érezni magam.

Egy kicsit megrázom a vállaimat, aztán megragadom Cinna kezét, és a többieket követve berántom a terem közepére, a táncparkettre. Hatalmas forgatag kerekedik, az emberek nevetnek, énekelnek és össze-vissza lépkednek, látszik, hogy azt sem tudják, mit csinálnak. Egyszerűen csak jól érzik magukat, ezt pedig senki sem kérheti számon tőlük, még a Tizenharmadik Körzet szigorú elnöknője, Alma Coin sem.

Az egyetlen profi táncospárnak Katniss, és a húga, Prim bizonyul. A kamerások ott lebzselnek körülöttük, felveszik, ahogy egymásba karolva pörögnek. Aztán Gale-re esik a sor, aki egy idős nővel táncol. Annyira viccesen festenek, hogy muszáj nevetnem. Nekem sosem mentek ezek a fajta táncok, éppen ezért örülök, mikor a hangulat egy kis idő múltán csillapodik, és a zenész lassabb dalokra vált. Cinna vállára hajtom a fejem, a kezeimet kényelmesen kinyújtom a háta fölött, és mély levegőt veszek. Vajon mennyi idő még, amit itt fogunk tölteni a Tizenharmadik Körzetben? Meddig tart a háború? És visszatérhetünk egyáltalán a Kapitóliumba? Ki nyeri meg ezt az egészet...?

Egy kicsit megemelem a fejem, aztán visszahajtom. Már megint ezek a gondolatok. Miért nem vagyok képes örülni annak, ami van, és miért aggódom folyton a jövő miatt? Ahogy behajlítom a könyököm és az ujjaim Cinna tarkójára simulnak, megértem. Azért, mert félek. Félek attól, hogy elvesztem őt, hiszen a holnap annyira kilátástalan, mintha minden pillanatunk meglenne pecsételve, és mintha minden csak azt hajtogatná, hogy semmi sem biztos.

Az egyik lámpa fénye megcsillan a gyűrűm ragyogóan kék briliánsán, és megint eszembe jut, hogy hamarosan megházasodom. Annyira hihetetlen...

- Mire gondolsz, Anne? - kérdezi szelíden Cinna. A kezeit a hátamra csúsztatja, az ujjai egy pillanatra finoman a bőrömbe mélyednek. Érzem a nyakamon a leheletét, minden sejtemnek jólesik a melegség, ami belőle árad. Olyan melegség ez, mint az otthon és a biztonság melege.

- Csak arra, hogy vajon mikor lesz az esküvőnk – mondom lehunyt szemekkel.

Érzem, ahogy elmosolyodik, aztán egy tincsemmel kezd játszani. - Ahogy Plutarchot ismerem, úgyis elintézi, hogy minél hamarabb – biztat.

- Már alig várom, hogy megköthessem a nyakkendődet. - Hirtelen elvigyorodom, és felnézek rá. Nem válaszol, csak ő is elvigyorodok, aztán az enyémnek támasztja a homlokát.

***

Finnick és Annie esküvője után minden visszatér a régi kerékvágásba. Egy hét telik el, egy újabb monoton hét. Természetesen itt van velem Cinna, de ahogy telik az idő, egyre inkább nem hagy nyugodni a dolog, hogy még mindig nincs meg az esküvőnk időpontja. Továbbra is tanítok az Oktatási Központban, a gyerekek még mindig olyan aranyosak, mint voltak. Ennek örülök. Egyre okosabbak, és mindig megmelengeti a szívem, mikor a szülők rám köszönnek a folyosón. Már nem tartanak beképzelt kapitóliumi fruskának, épp ellenkezőleg: megfontolt és bölcs vagyok a szemükben.

Aztán egy decemberi napon Plutarch különösen elégedettnek látszik, mikor belép a lakófülkénkbe. Épp egy könyvet lapozgatok, mikor megérkezik. Megáll az ágyam mellett, összekulcsolja az ujjait a hasa előtt, és önelégülten vigyorog.

- Mi van? - nézek fel rá a homlokomat ráncolva.

- Január tizenkettő – mondja.

Csak bámulok rá összevont szemöldökökkel, és a világért sem esik le, mit akar mondani. - Mi van akkor? - kérdezem értetlenkedve.

- Az esküvőtök! - csapja össze a tenyereit.

Felvisítok, mint egy kislány, aztán a földre dobom a könyvet, és Plutarch nyakába vetem magam. - Megvan az időpont! - kiáltom izgatottan.

- Meg bizony – vigyorog. Miután elenged, megvakarja a tarkóját. - Sajnálom, hogy ennyi időbe tellett, de Coin most adta meg magát. Elég sok a dolog mostanában, mert hamarosan elindítjuk a csapatokat a Kapitóliumba – magyarázza.

- Ezt hogy érted? - fagy belém a boldogság.

- Itt az ideje, hogy megtegyük az utolsó lépést – komorul el Plutarch arca. - Megtámadjuk a fővárost.

Nyelek egyet, és átölelem magam a karjaimmal. Nem tudom, mit kéne éreznem. Örülök, hogy hamarosan vége a háborúnak, de félek is tőle. A végén vagy élet, vagy halál vár ránk. Nincs köztes út, csak egy győztes lesz... de ő mindent visz.

- Na, nem is mondod el Cinnának? - Plutarch megpaskolja a vállam, mert minden bizonnyal látja rajtam, mennyire elmerültem a gondolataimban. Ám ezzel azonnal kiránt belőlük, és ismét vigyor terül szét az arcomon.

- De, rohanok! - bólintok, aztán a következő pillanatban már futok is, hogy beszámoljak a vőlegényemnek az időpontról.

Cinna az egyik folyosón ücsörög, és éppen rajzol valamit. Tudom, hogy folyton itt van. Ezen a helyen alig jár valaki, ő pedig szereti a csendet. Plutarch elintézte, hogy hódolhasson a rajzolás iránt való szenvedélyének, így mikor nem velem van, akkor itt, és tervez. Sosem mondja, de tudom, látom az arcából, hogy ilyenkor mindent újraél. Átéli az egészet: a szenvedést, a megkönnyebbülést... Ezért szereti annyira csinálni. Talán ez segít neki feldolgozni, ha már én nem vagyok rá képes, se a pszichológusok.

- Cinna! - kiáltok oda. Felkapja a fejét, és mikor meglát, szélesen elmosolyodik. Gyorsan elé rohanok, letérdelek a földre, és levegő után kapkodva kinyögöm: - Megvan az időpont!

- Végre – vigyorodik el. Leteszi a padra a lapokat és a ceruzát, hogy teljesen rám figyelhessen. - Na és mi az?

- Január tizenkettő – hadarom. - Annyi mindent kell még addig elintéznünk! Te jó ég, maradunk akkor a világoskék-fehérnél, a letisztultnál, vagy mást akarunk? Ott lesz, ahol Annie és Finnick esküdött? -

Folyamatosan beszélek. Előbújik a kapitóliumi női énem. A fővárosban élő nőkről tudni kell, hogy ha izgatottak, akkor be nem áll a szájuk. Szerintem ez elég idegesítő, de Cinna egyszer sem szól közbe. Csak néz rám, az ajkai kedves mosollyal, és hallgat. Engedi, hogy mindent kiadjak magamból, engedi, hogy szabadon tervezzem közös életünk első napját.

Január tizenkettő. A dátum, ami hivatalosan is összeköt majd minket. Addig alig van hátra egy hónap. Ezt is beleszövöm az aggodalmaimba, amik azzal kapcsolatosak, hogy vajon mi mindent kell beleszorítanunk az időbe. Végül úgy öt percnyi folyamatosan beszéd után végre elhallgatok. Nyelek egyet, mert a torkom teljesen kiszáradt. Cinna tovább fürkészi az arcom. A tekintetében olyan szeretetet és féltést látok, amitől hirtelen hatalmasat dobban a szívem.

Én vagyok a világ legnagyobb mázlistája.