Negyvenkilencedik Fejezet - 'Örökké'

Drága Olvasóim!

Az előbb átolvastam az egész fejezetet, és nem is tudom megfogalmazni azt az érzést, ami bennem kavargott közben. Egyszerre vagyok szomorú, boldog, és végtelenül büszke. Szomorú azért, mert mindjárt vége ennek az egésznek, ami kilenc hónapon át képzete az életem szerves részét, boldog azért, mert végre be fog teljesedni, meglesz a munkám gyümölcse, büszke pedig természetesen azért, mert megcsináltam, sikerült. Nem magamra vagyok igazából büszke, hanem Roxanne-re, és arra, amint együtt végigvittünk. Nagyon jó barátnőm lett, valahogy annyira összepasszoltunk, úgy érzem, ha igazából létezne, nagyon közel állna hozzám. Ha már én nem változhatok szavakká és betűkké, akkor ott van ő, aki mindent megtett a történetben, amit én megtettem volna. Ahj, te jó ég, nem is tudom, mi mást írhatnék még. Ezerszer elmondanám, mennyire hiányzik ő, mennyire hiányoznak ők, a szereplők, az, hogy ilyen formában írtam meg az Éhezők Viadalát... Mit meg nem adnék azért, hogy egyszer Suzanne Collins is a kezébe vegye az Egy életen átot! Az maga lenne a megtestesült álom. 

Na oké, elég az ömlengésemből, mert addig folytatom, hogy elsírom magam, de a szívem mindenképpen folyékonnyá olvad. >< Szóval ez a rész is eljött, egy gyémánt, gyöngyszem a lelkemben, egy hatalmas darab belőle, egyszerűen annyira fontos! Bocsánat, de nem tudom ennyire egyszerűen, pár szóval kitenni ezt a fejezetet. :( 

Viszont köszönöm szépen nektek, hogy itt vagytok még mindig, hogy végigkísértétek ezt az egészet, örök hálám nektek! <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

__________________________________________________________________________

'To those who wait'

Mikor házasemberek elkezdik hajtogatni nekem: "te is másképp beszélsz majd, ha nős leszel", erre csak annyit mondhatok: "én bizony nem"; mire megint csak az a felelet: "de mennyire! ", és ezzel aztán vége is.

                                                       Jane Austen

- Roxanne! - kiabál rám Plutarch. Sosem emelte meg a hangját velem szemben, de most annyira kiakasztom, hogy ezt is kihozom belőle. Na szép. - Siess már!

- Oké, jövök! - kiabálok vissza. Magamra rángatom a kabátot, ami vagy két számmal nagyobb nálam (nem csodálom, katonáknak tervezték), aztán lélekszakadva kirohanok a folyosóra. Még arra se szakítok időt, hogy becsukjam magam után az ajtót, nehogy tovább késsek. - Itt vagyok – lihegem.

- Na végre. - Plutarch végigsimít a homlokán, aztán felsóhajt, és int, hogy menjünk. - Gyerünk, különben Coin még a végén meggondolja magát.

Szó nélkül követem Plutarchot a hideg folyosón. A szívem egyre hevesebben dobog, mikor belépünk egy liftbe, ami aztán szélsebesen kezd el emelkedni. Olyan régen jártam már a friss levegőn, hogy el is felejtettem, milyen a világ illata. Remélem, süt a Nap, nem lenne rossz egy kis szín, mert olyan fehér vagyok, akár egy hulla.

A lift csak megy és megy, én pedig azon kezdek gondolkodni, hogy vajon milyen mélyen vagyunk a föld alatt, ha ennyi időbe telik, míg felérünk. A fémfalnak nyomom a tenyerem, és azt figyelem, hogyan párásodik be a kezem körvonala a testem melegétől. Aztán egyszer csak lassulni kezdünk, megállunk, és kitárulnak az ajtók. Legnagyobb meglepetésemre ez még nem a földfelszín.

- Hol vagyunk? - vonom össze a szemöldökeimet, ahogy sietős léptekkel Plutarch után eredek. Úgy rohan, mintha hajtanák.

- Még egy emelet, és odafönt – biccent felfelé. - A lift nem mehet teljesen fel.

Bólintok. Nem kell sok idő, hogy meglássam a lépcsősor végénél az ajtót, ami mögött a szabadság vár, és a repülő, amit elvisz a Tizenkettedik Körzetbe. Megborzongok, ahogy erre gondolok. Azért megyünk oda, hogy kiválasszak egy ruhát az esküvőmre, mint nemrég Annie is tette. Az a különbség, hogy Annie-t Katniss kísérte el, de nekem Plutarchkal kell mennem, mert Katniss nagyon belevetette magát a gyakorlatozásba. Elvileg mindenképpen a Kapitóliumba akar menni a három nap múlva induló csapatokkal. Mindenki arról pusmog, hogy Snow elnököt akarja megölni, és ebben én sem kételkedem.

Plutarch megmutat valami kártyát meg papírt az őrnek, aki az ajtó mellett áll, mire az kienged minket. Fantasztikus érzés, mikor a hideg, havas levegő az arcomba vág. Mintha a szabadság ütne arcon, de egyáltalán nem fájdalmasan, csak épp annyira, amitől rájövök, hogy érdemes élni. Hideg van, nagyon hideg, de nem érdekel. Mélyeket lélegzem a friss oxigénből, a tekintetem szaporán fürkészi a tájat. A Tizenharmadik Körzet régi maradványai már régen megbarnultak az atomfegyverektől, amikkel elpusztították őket, most pedig friss porhó fed mindent. Ennek ellenére tisztán látni a romokat, és hirtelen elfog az érzés, hogy egy szellemváros alatt élünk. Körülötte gyönyörű, bár most kopár erdő hirdeti az életet, a fák csupasz ágai a szürke felhőkkel borított ég felé meredeznek. Kedvem támad nekem is kinyújtózni, de nem teszem. Ehelyett összehúzom magamon a kabátot, átölelem a mellkasom a karjaimmal, és némán gyönyörködöm a távoli, festőien szép hegyekben, melyeknek teteje néhol eltűnik az alacsonyabban lévő felhőkben. Még csak most jövök rá, mekkora csoda is ez az egész, és hogy mennyire meg kéne becsülnünk. Mi van akkor, ha mire véget ér ez a háború, már semmi sem marad a természetből, csak egy hatalmas kupac füstölgő hamu?

Arra kapom fel a fejem, hogy elérünk a légpárnáshoz. Rossz emlékek törnek rám miatta, mert azt a napot idézi, mikor elkezdődött ez az egész. Ilyen géppel hoztak a Tizenharmadikba, ráadásul még a telefonomat is elvették, és azóta sem kaptam vissza.

- Plutarch? - szólítom meg a férfit, miután felsegít a fedélzetre, és becsukódik mögöttünk az ajtó.

- Hmm? - néz rám. Lehúzza a kabátját, aztán fázósan megrázza a karjait. - Brr, milyen cudar egy idő van – teszi hozzá.

- Mi van a mobilommal? - kérdezem, miközben én is lehámozom magamról a felesleges réteget.

- Mi lenne? - ráncolja a homlokát. Letelepszünk két egymással szemben lévő székre, és a légpárnás már indul is.

- Mikor az a fickó felrakott a gépre, ami idehozott, elvette – magyarázom -, és azóta se láttam viszont.

- Ja, hogy az! - bólint hatalmasat. - Megsemmisítettük – vonja meg a vállait.

- Hogy mi? - kerekednek ki a szemeim. - De miért?!

- Mert akárhol bemérik a Kapitóliumból. - Plutarch úgy beszél, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy bedarálták a mobilom. Ennek ellenére elég ésszerűnek hangzik a dolog, ezért nem faggatom tovább.

Kifelé bámulok az ablakon, az alattunk elterülő gyönyörű, fehér tájat bámulom. Sosem láttam még ennyi havat egyszerre. Otthon mindig eltakarították, mihelyt leesett, soha nem lehetett szórakozni vele, mindig csak a legfürgébb kisgyerekek játszhattak a hóval, pedig néha én is szívesen tarkón vágtam volna valaki egy hógolyóval. Erről eszembe jut a hét, amit Cinna családjánál töltöttem, és kellemes melegség áraszt el. Vajon Caecilia mit fog szólni hozzá, ha megtudja, hogy a fia elvesz feleségül?

- Plutarch – fordulok hirtelen felé. - Nem lenne lehetséges, hogy... - Mély levegőt veszek, és felöltöm a legmagabiztosabb arcomat. - Plutarch, kérlek, menjünk el a Negyedik Körzetbe Cinna anyukájáért és húgáért!

A férfi meglepetten bámul rám, aztán megrázza a fejét. - Nem lehet. Ki van zárva, túl veszélyes.

- Légyszíves! - fogom könyörgőre. Lebiggyesztem a szám sarkait, és behúzom a nyakam. - Lécci, lécci!

- Nem! - csattan fel.

- Na de apa! - vágok vissza. Direkt nevezem az apámnak. - Még egy hét, és férjhez megyek, hogy tagadhatod meg a lányod egyetlen kívánságát egy ilyen alkalom előtt?!

Plutarch összepréseli az ajkait, és olyan szigorúan mér végig, hogy egy pillanatra megijedek. Ha most azt mondja, hogy nem, akkor nincs több esélyem megpuhítani, de ha igennel válaszol, akkor én leszek a legboldogabb az egész világon. Örömet szerezhetek Cinnának, és ez mindennel felér.

- Na jó – adja meg magát.

- Hurrá! - visítok fel. Felugrom a székből, hatalmas puszit nyomok az arca mindkét oldalára, aztán vigyorogva figyelem, ahogy szól a pilótának, hogy a Tizenkettedik után a Negyedik Körzetbe is benézünk.

- Coin elég morcos lesz a kis kitérőnk miatt – csóválja meg a fejét.

- Coin most a háborúval van elfoglalva – legyintek egyet. - Észre se fogja venni, hogy késünk.

Talán annak hatására, hogy elhozzuk Caeciliát és Mirát, de mikor leszáll a Tizenkettedik Körzetben a légpárnás, szinte kiugrom belőle. Csak azért várom meg Plutarchot, mert nem tudom, hová megyünk. Mondjuk nincs sok választási lehetőség, hiszen az egész hely egyenlő a földdel, csupán a Győztesek Falujának nevezett kör alakú, gyönyörű kertes házakból formált részt hagyták meg. Arra vesszük az irányt. Folyamatosan nyúzom Plutarchot, hogy siessen már, egyszer még a kezét is megfogom, és magam után vonszolom. Csak azért engedem el, mert megfenyeget, hogy ha nem viselkedem normálisan, nem megyünk a Negyedikbe. Ezután rájön, hogy ezzel a szöveggel könnyen sakkban tud tartani, és minden szövegelésnél elő is veszi. Így hát arra kényszerülök, míg megtaláljuk Katniss házát, hogy a számat rágjam, nehogy dumálni kezdjek. Pedig annyi mindent akarok mondani! A lelkem valósággal zsong, a szívem hevesen ver, ha arra gondolok, hogy hamarosan újra láthatom a cserfes Mirát, és a kedves Caeciliát. Arról meg már nem is beszélve, hogy egy hét, és Mrs. Cronin lesz a nevem!

Akkor sikerül egy kicsit lehűtenem magam, mikor Plutarch után belépek a házba. Nem is tudom, de valahogy mintha megcsapna a halál szaga. Minden olyan érintetlen, annyira... hideg. Különös belegondolni, hogy ez itt emberek otthona volt, most pedig egy hatalmas temető közepén áll, és arra emlékezteti a látogatókat, hogy mi vár azokra, akik a Kapitóliumhoz tartoznak, és mi azokra, akik ellene támadnak.

Lassan lépdelve kémlelek körbe, mintha attól félnék, hogy felébresztem a kislányt, aki odafönt alszik, és aki nem is tudja, mi történt az otthonával. Talán Primrose az a kislány...

Megrázom a fejem, mély levegőt veszek, és kényszerítem magam, hogy ne foglalkozzak a gondolataimmal – legalábbis azokkal ne, amik ilyenek.

- Gyere, erre vannak a ruhák – nyúl a karom után Plutarch. A vállamra teszi a kezét, úgy vezet tovább.

Belépünk egy hálószobába, és azonnal biztos leszek benne, hogy ez eleve Katnissé. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy egy újjal sem nyúlt a gyönyörű, kézzel faragott sminkasztalhoz, az összes új, drága felszerelés érintetlen. A körömlakkok a sarokba dobálva, a tükör árván áll a fal mellett, néhány szemceruza vége kikandikál az egyik fiókból. Más lányok a fél karjukat odaadták volna egy ilyen gazdagon felszerelt sminkasztalért, de Katniss nem olyan, mint más lányok. Őt jobban érdekli az, hogyan vívjon véres háborút a Kapitólium ellen, és a szemceruzát is maximum arra használná, hogy bejelölje Snow elnök mellkasán, hová lője majd a nyilat... Mondjuk nem mintha szüksége lenne ilyesmi segítségre.

Nyelek egyet, aztán elfordulok az asztaltól. Egy hatalmas, világos színű ruhásszekrény áll előttem. A kilincs szinte hívogat, hogy nyissam ki az ajtókat, mert csoda vár rám. Nem is késlekedem. Az ujjaim a gombra fonódnak, elfordítom, aztán elém tárul, amit magában rejt a bútor.

Annyi gyönyörű, színes ruha van benne, hogy azt se tudom, hová nézzek. Oldalra pillantok, hogy megnézzem, Plutarch is ennyire el van-e képedve, de nincs mellettem, így gyorsan visszafordítom a fejem. És abban a pillanatban meglátom a ruhát. Kinyúlok, leakasztom, aztán remegő kezekkel a többi elé tartom, hogy teljesen megnézhessem magamnak.

Biztos vagyok benne, hogy az összes közül ez a legegyszerűbb darab. Hófehér, a felső része finom, csipkeszerű anyagból van, de nem olyan selymes. Az ujjai a felkarom közepéig érhetnek, a nyaka szépen ívelt kör alakú. A szoknya része a térdemig érhet, kicsit talán feljebb, de csak pár centivel, a dereka valahol a bordáim alatt kezdődik. Fantasztikus, ez az egy szó jut eszembe róla. Gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, és pár pillanat alatt felkapom. Dübörgő szívvel állok a tükör elé.

Az ajkaim résnyire nyílnak, ahogy végignézek magamon. Ez lennék én? Semmi smink, semmi mesterséges praktika a gyönyörű loknikért, semmi krém a puha bőrért és ajkakért. Egyetlen réteg sincs rajtam, csak ez a ruha. Úgy állok a tükör előtt, mint egy újszülött a pólyában. A nyakamban ott a medalion, az ujjamon a gyűrű.

- Anya, látod ezt? - suttogom. Az arcom elé kapom a kezem, de már késő: a könnyeim forró csíkot húznak maguk után a bőrömön. Csak állok és állok, elöntenek az emlékek, elöntenek az évek, amiket a hátam mögött tudok. Most itt állok a helyen, ahonnan az egész elindult, ahonnan a változás magja szárba szökkent. Itt állok az új életem kapujában, ami ugyan nem tudom milyen hosszú, de azt tudom, hogy végre teljes lesz. Az én életem. A mi életünk.

Nyílik az ajtó, és Plutarch toppan be. - Rox, csak azt akartam mond... - Elhallgat, ahogy meglát. Két pillanatba telik, mire észhez tér. - Gyönyörű vagy – rázza meg a fejét. - Te vagy a legszebb menyasszony a világon.

- Anya szebb lett volna – suttogom.

Plutarch elém sétál, aztán finoman megpaskolja az arcom. - Sinett helyett is tündökölni fogsz. Büszke lenne rád, Roxanne – mosolyodik el.

Erre aztán megint sírni kezdek. Előre nyúlok, és átölelem Plutarchot. Így állunk egy darabig, aztán emlékeztet, hogy még dolgunk van, és jó lenne, ha sötétedés előtt visszaérnénk a Tizenharmadik Körzetbe. Szóval gyorsan leveszem a ruhát, felkapok hozzá egy cipőt, felöltözöm, és egy perc múlva már ismét a légpárnáson vagyunk, ami egyenesen a Negyedik Körzetbe repít minket.

***

Idegesen dobolok a térdeimen, az ajkaimat harapdálom, de csak addig, míg meg nem pillantom a tengert. Abban a pillanatban minden más elfelejtek, és csak a végtelenbe nyúló, csillogó, hullámzó kékség létezik. A légpárnás ablakára tapasztom az ujjaimat, és megbabonázva bámulom. Most látom életemben először élőben. Százszor, ezerszer gyönyörűbb, mint a képeken. Ám sajnos nincs további időm gyönyörködni benne, mert szinte azonnal leszállunk. Aztán minden olyan gyorsan történik. Valahonnan előkerül egy napbarnított, ráncos arcú pasas, aki vált pár szót Plutarchkal.

- Miért nem szállunk ki? - kérdezem Plutarchot. Szeretnék kimenni, szeretném magamba szívni a frissítő sós levegőt, amiről annyit hallottam, szeretném, ha a tengervíz kifolyna az ujjaim közül. Szeretném, ha meggyógyítaná a sebeimet.

- Nem lehet – magyarázza Plutarch. - Idehozzák Cinna édesanyját és húgát, aztán indulunk is. Már így is túl veszélyes, hogy itt vagyunk.

Beletörődően bólintok egyet, és minden erőmmel türtőztetem magam, nehogy leugorjak a gépről. A nyitott ajtón keresztül beáramlik a kellemes, langyos levegő. Itt, a Negyedik Körzetben sosincs olyan hideg, télen sem, ez egy mediterrán térség.

Felkapom a fejem, és abban a pillanatban látom meg a kislányt. Fellép a fedélzetre, és míg az anyukája is 

megérkezik, gyanakodva körbenéz. Ahogy megpillant, elkerekednek a szemei.

- Rox! - sikítja. Azonnal hozzám rohan, és olyan erővel ölel át, hogy majdnem leesem a székről. Sírni kezd, de biztos vagyok benne, hogy ezek örömkönnyek, és azt hiszem, az én szemeimből is azok folynak. - Rox, Rox, Rox! - ismételgeti a nevem.

- Itt vagyok – suttogom a hajába félig nevetve, félig sírva.

Mira úgy kapaszkodik belém, mintha az életét szorongatná. Beletelik pár percbe, mire képes elengedni, de akkor is csak azután, hogy végigtapogatta az arcomat, és többször megcsípte magát, hogy valóban nem álmodik.

Caecilia már sokkal finomabban üdvözöl, de látom rajta, hogy ő is küszködik a könnyeivel. Aztán mindannyian leülünk az asztalhoz, és Cinna anyja elmeséli, mi történt velük. Igazából nem sok minden, teljesen biztonságban voltak, hiszen ide már nem ér el Snow keze. A holmijaikon kívül egyetlen valakit kellett a hátuk mögött hagyniuk Starry Clainben, méghozzá Kibát. Mikor ezt említi, arra számítok, hogy Mira elpityeredik, de ehelyett csak kiegészíti annyival a mamáját, hogy Kiba igazi túlélő, biztosan meg fogják találni, ha végre hazatérnek. Aztán rajtam a sor, de még mielőtt elmondhatnám a nagy hírt, Mira megragadja a kezem, és az arca elé húzza.

- De szép ez a gyűrű! - kiáltja.

- Az – mosolyodom el szélesen. - Cinnától kaptam.

Dermedt csönd lesz. Felnézek. Először Caeciliára, aki pislog párat. Hirtelen elönt a kétségbeesés. Mi van, ha nem akarja, hogy a fia elvegyen feleségül? Az ajkamba harapok, de a következő pillanatban máris felderül az arca.

- Azt akarod mondani, hogy... - kezdené, de Mira félbeszakítja.

- Összeházasodtok! - visítja. Tapsikolni kezd, Plutarch a szemeit forgatja, olyan hangos, Caecilia pedig csak boldogan bámul rám.

- Ez nagyszerű hír! - lelkesedik.

- Ó, anyám, ez annyira király! - kiabál a kislány. - Lehetek a koszorúslány? Mikor lesz az esküvő? De izgi!

- Egy hét múlva tartjuk – magyarázom. - Természetes, hogy te leszel a koszorúslány – vigyorgok rá.

Az út további részét beszélgetéssel töltjük. Annyira élvezem, hogy újra velük lehetek, hogy teljesen elfeledkezem arról, mi is folyik odakint. Hamarosan csak azon kapom magam, hogy fogom a csomagot, amiben a ruha van, engedem Mirának, hogy megfogja a kezem, és leszállunk a gépről. Plutarch maga előtt terelve hajt minket a biztonságot rejtő ajtó felé.

- Gyerünk, gyerünk! - sürget.

Hála neki, még egy percbe se telik, máris bent vagyunk. Jön a liftezés, és aztán a meglepett megjegyzések a két új vendégtől, hogy sosem gondolták volna, hogy a Tizenharmadik Körzet ennyire modern lenne. Gyorsan leteszem a ruhát és a cipőt a lakófülkében, aztán miután elköszönünk Plutarchtól – aki megígéri, hogy kiutaltat egy lakóhelyet Caeciliának és Mirának -, elindulunk, hogy megkeressük Cinnát.

A bensőmben kellemes melegség árad szét, ahogy megpillantom. Szokásához híven a folyosó szélén üldögél egy padon, és rajzol.

- Az ott tényleg ő? - kapkod levegő után Mira.

- Tényleg – válaszolom halkan. - Menj, üdvözöld – mosolygok le rá. Caecilia mellém áll, belém karol, és együtt figyeljük, mi történik.

- Cinna! - kiáltja Mira. Rohanni kezd felé, mire a fiú felnéz.

Ismerem a mimikáját, az arca minden egyes részletét, így tisztán látom, mennyire meglepődik. Egyetlen másodperc alatt milliónyi érzés önti el, ahogy felpattan a padról. Aztán mintha a kirakós két darabkája egyesülne. Felkapja Mirát, megpördülnek, és olyan szorosan ölelik át egymást, mintha nem is két, hanem csak egy ember lennének. Caecilia nem bírja tovább, és csatlakozik hozzájuk. Sietős léptekkel szalad oda, Cinna pedig őt is a karjaiba zárja. Úgy állnak ott, mint egy szeretettől túlcsorduló szobor. Ez a jelenet úgy, ahogy van, teljesen lerombolja azt a félelmet, amit Snow épített fel bennem. Elérheti, hogy a körzetek egymás ellen támadjanak, megölheti az embereket, Viadalra küldheti a gyerekeket, kiépíthet akármilyen diktatúrát, de egyre sosem lesz képes. Sosem fogja tudni meggátolni, hogy egy család között ennyire erős legyen a kötelék. Ezt hívják úgy, hogy szeretet, és egyedül a szeretet képes arra, hogy megállítsa a háborút.

***

Ásítok egyet, és még utoljára végigsimítok a ruhámon. Még egy hét, és feleség leszek.

Valaki kopog az ajtón, ezért gyorsan felpattanok, és egy Plutarch felé küldött pillantással jelzem, hogy minden rendben. Kinyitom, és még mielőtt bármit is mondhatnék, Cinna karjait érzem a derekam körül. Magához húz, mire felvihogok.

- Hé! - nevetek. Belököm magam mögött az ajtót, hogy ne zavarjuk Plutarchot, meg amúgy is, semmi köze... ehhez.

- Szeretlek, Roxanne Haylen – suttogja Cinna. Olyan szorosan nyomja az enyémnek a homlokát, hogy összeér az orrunk hegye, és ettől kellemes bizsergés fut végig a karjaimon. Eszembe jut, hogy a menyasszonya vagyok, hogy mennyi ideje vagyunk már együtt, és még egyetlen csók sem csattant el köztünk. Valamiért úgy érzem, nem bánom. Ettől csak még forróbb tűz kezd lobogni a mellkasomban, és erősebben érzem a vágyódást, hogy mennyire szeretnék végre teljesen az övé lenni.

- Én is szeretlek téged – válaszolom.

- Köszönöm, hogy elhoztad őket. - Nyel egyet, aztán halkan felsóhajt, mintha megkönnyebbülne.

- Nem kell megköszönnöd. - Erre kicsit eltávolodik tőlem, látom a szemeiben, azokban a gyönyörű, zöld szemekben, hogy nem érti, miért mondom ezt. Beletúrok a tincseibe, és elmosolyodom. - Végre tényleg boldog vagy, és nekem ez a legnagyobb köszönet.

Erre ismét magához húz, és átölel. A mellkasára hajtom a fejem, lehunyom a szemeimet, és hallgatom, hogyan dobog a szíve. Addig állunk így, míg Plutarch közénk nem csap, mint egy igazi apuka, aki megpróbálja elkergetni a lánya udvarlóját.

Az egy hét, ami elválaszt az esküvőtől, meglepően hamar repül el. Mira minden nap szórakoztat, folyamatosan arról áradozik, hogy mennyire jó lesz minden. Segít feldíszíteni a termet, amit én természetesen nem láthatok. Ám cserébe azért, hogy megmutatom neki a ruhámat, elárul pár apróságot a helyszínről: például azt, hogy világoskék és fehér színekben játszik. Aztán egyik nap vigyorogva jön oda hozzám, hogy Cinna csinált neki egy ruhát. Összeszedtek pár olyan holmit, amik amúgy kidobásra lettek volna ítélve, aztán valami vegyszerrel kifehérítették, a fiú pedig kamatoztatta azt, amit a Snow Folkon tanult. Gyönyörű, csinos koszorúslányruhát varrt a húgának. Minden rendben, egyedül akkor ijedek meg egy kicsit, mikor Plutarch tájékoztat, hogy kevesen lesznek az esküvőn, mert rengetegen elmentek a csapatokkal, akik a Kapitóliumba tartottak. Aztán naponta kapjuk a híreket. Sokan meghalnak az osztagból, amit stílusosan csak Sztár Osztagnak neveztek el, hiszen ez Katnissék osztaga. Egyik nap azt mondják, mind meghaltak, de aztán jön az újabb információ, hogy életben vannak.

Végül elérkezik a nagy nap. Kalapáló szívvel, izzadó tenyerekkel ébredek fel. A szám teljesen kiszárad, és mire lezuhanyzom, olyan lesz, mintha fűrészporral lenne teli. Mikor kilépek a fürdőből, három alakkal találom szembe magam, akikről azonnal megmondanám, hogy a Kaitólumból származnak. Meglepően csöndesek, de azért lerí róluk az igazság. A férfinek narancssárga loknijai vannak, az egyik nőnek zöld a bőre, a másiknak tetoválások vannak a szemöldökei felett. Izgatott beszélgetésbe kezdenek, amiből annyi jön le a végén, hogy Cinna előkészítő csapatának tagjai, ők foglalkoztak Katniss-szel is a Viadalok előtt meg a Győzelmi Körúton.

- Mi sminkelünk ki az esküvőre – simítja hátra a hajam a pasas, aki Flaviusként mutatkozik be.

Gyorsan dolgoznak, de nekem így is egy örökkévalóságnak tűnik. Mire végeznek, már minden bajom van. Engedélyt kapok, hogy felállhatok, de csak addig, hogy igyak egy pohár vizet, aztán vissza kell ülnöm, mert megcsinálják a hajamat és a manikűrömet is. Laza kontyot és hófehér körmöket kapok, végül felhúzom a ruhát és a cipőt. Három, kettő, egy. Beállok a tükör elé.

Megint ugyanazt élem át, mint egy hete a Tizenkettedik Körzetben. A különbség csak az, hogy ma valóban megházasodom.

Mira robban be a lakófülkébe, hatalmas hangzavart csapva. Dirigálni kezd, hogy ki hová menjen és mit csináljon, a három alak pedig azonnal engedelmeskedik neki. Egyedül maradunk.

- Rox, készen állsz? - néz a szemembe a kislány. - Mindenki rád vár. Gyönyörű vagy.

- Készen, igen, én csak... - Megrázom a fejem, és halkan felnyögök. - Annyira ideges vagyok – sziszegem a szemeimet forgatva.

- Oké. - Mira feláll az ágyra, hogy egy szemmagasságban legyünk, aztán megfogja a kezeimet. - Lélegezz mélyeket. Be, ki. Be, ki. Ahogy én – mutat magára.

Lehet, hogy hülyeség, de ez a taktika beválik, így mikor kilépek a folyosóra, már kevésbé remegnek a lábaim. Miért kell nyilvánosság előtt tartani az esküvőt? Miért nem elég hozzá a menyasszony meg a vőlegény? Az úgy sokkal egyszerűbb lenne...

Nem messze a teremtől találkozom Plutarchkal. Ő vezet az oltárhoz.

- Izgulsz? - vigyorog rám, mikor belekarolok.

- Nem, dehogy – horkanok fel.

- Ne izgulj – puszilja meg az arcom. - Minden rendben.

És igaza lesz. Abban a pillanatban, hogy belépek a terembe és megpillantom Cinnát, egyszerre minden aggodalmam és idegességem elszáll. Először észre se veszem a többi dolgot, annyira leköt ő. Nem tudom, honnan szerezte az öltönyt, amit visel, de mintha ráöntötték volna. Tökéletesen kifinomult és elegáns, mint mindig. 

Aztán minden egyes lépéssel, ahogy közelebb érek hozzá, egyre inkább fedezem fel a helyet, ahol vagyunk. A falakat csodás, csillogó színű fátylak díszítik. Szintén nem tudom, honnan szerezték ezeket. Minden hófehér és halványkék, ahogy szerettem volna. Ide nem ér el a vér és a mocsok, ami a Fővárosban van.

Azon kapom magam, hogy Plutarch egyszer csak elenged, még utoljára megpaskolja a kézfejem, aztán ott hagy. Szembefordulok Cinnával. A mellkasom szaporán emelkedik fel-le, ahogy felnézek rá. Csak ő létezik számomra, senki más, csak ő, csak a zöld szempár, amelyekben annyiszor elvesztem már. Szeretem, annyira szeretem!

Még azt se fogom fel, mit ismétlek el a ceremóniát levezénylő férfi után. Ő az, aki Annie-t és Finnicket is összeadta, a neve Dalton, mint megtudtam. Egyetlen szónak vagyok tudatában, azt pedig örökké a szívemben fogom őrizni.

- Igen – mondom, miközben egyenesen Cinna szemeibe nézek.

Azután ő is kimondja.

- Igen – mosolyodik el. Ez az a mosoly. Ezt csak én kapom.

A világ izzani kezd körülöttem, ahogy közelebb lép hozzám, és az arcomra simítja a tenyerét. Még hallom, ahogy Dalton azt mondja, most már házastársak vagyunk, de nem figyelek rá. Cinna megcsókol. Mintha az életem teljesedne be ebben a pillanatban. Az egész annyira álomszerűen fantasztikus és tökéletes, hogy fel se merem fogni. Az ujjaim a tarkójára csusszannak, a másik kezemet a mellkasára teszem. Azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a csók, bárcsak ezentúl ez jelentené számomra a létezéshez szükséges oxigént vagy vizet, de a következő másodpercben valaki beront a terembe. Elszakadok Cinnától, de az ajkaim még hosszú másodpercekig égnek utána.

Mindannyian a férfi felé fordulunk, aki zihálva áll az ajtóban. - A lázadók... - Próbál kinyögni valamit, de Plutarch azonnal félbeszakítja.

- Mit képzel, jóember?! - förmed rá. - Ez itt egy esküvő!

A pasas megrázza a fejét, idegesen hátrasimítja a haját, látszik rajta, hogy nagyon küzd az erejéért, amivel képes kinyögni a mondanivalóját. - A lázadók meg... - fut neki még egyszer. Aztán kiegyenesedik, az ég felé emeli a kezeit, és mindent beleadva így kiált: - A lázadók megnyerték a háborút!