Negyvenötödik Fejezet - 'Nem gondolnád'

Kedves Olvasóim!

El kell mondanom, hogy azt hiszem, talán a történet legdurvább fejezetéhez értünk. Ömm... nem mondom el, hogy miért, mert mire a végére értek, tudni fogjátok. Remélem, senki sem fog megbotránkozni, de az a helyzet, hogy én ezt valahogy így találtam ki, és egy sztoriban sokszor van olyan, ami kellemetlen, tabu, kínos stb. Ám én úgy érzem, ilyenről is kell írni, hiszen ez az élet, rengeteg olyan ember mászkál az utcákon. Most mondanék valamit, de akkor rájönnétek, mit tartogat ez a fejezet, szóval inkább nem teszem. Viszont a véleményetekre rettentően kíváncsi lennék! Kérlek, mindenképpen osszátok meg velem. :3 

Most pedig köszönök nektek mindent, a rengeteg kattintást, a feliratkozásokat, a kommenteket és a pipákat, mindent, mindent!!

Legyen csodás hetetek és kitartást a tavaszi szünetig,

Dorine Osteen

___________________________________________________________________________

'What if you were me, what if I were you?

A szerepek időnként felcserélődnek. Egyik fél sem létezik a másik nélkül, és csak az képes megalázni, akit már szintén megaláztak.

                                                                      Paulo Coelho

Összekulcsolom az ujjaimat az állam alatt, ahogy az asztalnál ülve a gyerekeket figyelem. Teljes csönd van: éppen dolgozatot írnak. Rendben, dolgozatnak azért nem nevezném, inkább amolyan fogalmazás-féleség, amiből szeretném egy kicsit jobban megismerni őket. Mivel a csoportba olyanok is járnak, akik még csak alig tudnak írni, nekik azt mondtam, rajzoljanak magukról. Így hát most mindannyian dolgoznak, a ceruzák csak úgy sercegnek a papíron.

Halkan felsóhajtok, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Négy napja már, hogy Lucie meghalt. Négy napja vagyok minden erőmmel azon, hogy végre elhiggyem, hogy az eddigi életemnek vége. Nincs többé Cinna, nincs többé Portia, nincs többé senki, aki a múltamhoz tartozott. Egyedül Plutarch, de ő annyira elfoglalt, hogy nem sokat találkozunk mostanában. Éli a saját életét, és mióta elkezdték forgatni a propagandafilmeket, amiket párszor sikeresen be is játszottak Panem adóin, még inkább elfoglalt. Minden erejével azon van, hogy segítse a háborút, és nem ér rá az én viráglelkemmel foglalkozni.

Mondjuk nem mondanám, hogy annyira viráglelkem van. Lehet, hogy régen, fél éve még az volt, de azóta annyi minden történt és történik nap mint nap, hogy megedződtem, mint az acél. Bár néha legszívesebben a falat kaparnám a fájdalomtól, amit belül érzek, mégis tartom magam – ha másért nem, hát azért, hogy bebizonyítsam: igenis erős vagyok, sokkal erősebb, mint amilyennek hittek. Még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem Plutarchot, hogy hadd járhassak kiképzésre... Ezt végül azért nem tettem meg, mert abban nem voltam biztos, hogy a fizikumom is elég edzett.

Abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemeimet, éles hang hasítja keresztül a levegőt. Ösztönösen a füleimhez kapok, de ahogy meglátom a gyerekeket, felszökik az ereimben az adrenalin. Hát persze, most nem egyedül vagyok. Bármi is ez az egész, először őket kell megnyugtatnom. Ám legnagyobb meglepetésemre a kicsik mintha tudnák, mit kell tenniük. Egyedül páran a Tizenkettedik Körzet menekültjeiből sikítoznak és kapkodják ide-oda a fejüket. Az egyik kislány felpattan a helyéről, hozzám rohan, és erősen átkarolja a derekamat. Mikor meglátom az ijedt kis arcocskát, akkor jövök csak rá, hogy Posy az. Lehajolok hozzá, és a két kezem közé fogom a rémült arcot.

- Posy, minden rendben! - mondom neki. Ám a szirénák olyan hangosan szólnak, hogy attól függetlenül, hogy alig tíz centire vagyok tőle, semmit sem ért belőle. Még én is alig hallom a saját hangom.

Posy előre nyúl, és átöleli a nyakam. Vele együtt állok fel, és a karjaimban tartva nézek szét a teremben. Alig hiszek a szememnek, mikor meglátom, hogy a gyerekek szabályos kettes párokba álltak egymás mögé, és már felsorakoztak az ajtó előtt. Nevetséges - vagy inkább szomorú -, de fogalmam sincsen, mit kéne csinálnom. Talán mégis be kellett volna mennem arra a továbbképzésre...

Posyval a nyakamban lépkedek a sor elejére. A kicsik várakozóan tekintenek rám, miközben egymás kezét szorongatják. Mély levegőt veszek. Valami történt, valami történt... Már csak arra kéne rájönnöm, hogy micsoda. Ennek pedig egyetlen módja van.

Kinyitom az ajtót, de még nem indulok el, mert tudom, hogy a gyerekek azonnal követni fognak. Óvatosan szeretnék körbenézni, azonban erre semmi okom. A többi tanárt látom, ahogy a saját osztályaikkal a nyomukban sietnek a központi folyosó felé.

- Mindenki fogja meg a másik kezét! - nézek hátra a gyerekekre. Értetlen pillantásokat vetnek felém, mire megrázom a fejem. - Úgy, hogy egy hosszú láncot alkossunk! - magyarázom. Kiszabadítom az egyik kézfejem, és hátra nyúlok. Egy kisfiú elkapja, és mikor biztos leszek benne, hogy a gyerekek nem fognak elszakadni egymástól, elindulok.

Egy kicsit úgy érzem magam, mint egy tyúkanyó, aki a csibéit igyekszik biztonságos helyre terelni. Akármi is folyik itt, nagyon komoly lehet, mert ezek a szirénák szó szerint a fejemet hasogatják. Nem tudom, a gyerekek hogy bírják ki ilyen nyugodtan. Nekem minden erőmre szükségem van, hogy ne kezdjek el sikítani, hogy kapcsolják végre ki. Így hát egyetlen lehetőségem van: követem a tömeget, így menekülök a hangok elől.

Hosszú, fémből és betonból készült csigalépcsőn haladunk lefelé. Folyton hátranézek, hogy mindenki megvan-e, de a gyerekek olyan gonddal követték az utasításaimat, hogy még mindig egymás kezét fogva lépkednek. A többi ember tekintettel van ránk, amiért hálás vagyok nekik. Elég nehéz cipelni Posyt, figyelni a lépcsőre és a kicsikre is, meg eltűrni, hogy hajókürtökkel ordítanak a fülembe, de összeszorítom a fogaimat, és valahogy megpróbálok túl lenni rajta.

Végül átérünk egy hatalmas, vastag vaskapun, aminek a két oldalán egy-egy őr áll. Elég mélyen lehetünk a föld alatt, mert ide már alig ér el a szirénák hangja. Hatalmas terem oldalán állunk, a betonozott földet szabályos méretű négyzetháló fedi, apró szobákká alakítva a teret. A falakba ágyak vannak vésve, meg van még más is, de most hirtelen azt se tudom, mihez kezdjek: a gyerekeket számoljam meg, Posyt próbáljam vigasztalni, vagy inkább megkérdezzek valakit, hogy mi ez az egész, és hogy mit kell most csinálnunk?

Oldalra fordulok, és abban a pillanatban kiszúrom Kenant. Megint összeszorul a hasam a látványától, főleg azért, mert megint olyan furcsán bámul, ahogy az egyik oszlop mellett áll zsebre dugott kezekkel, falfehéren, de erőt veszek magamon.

- Posy? - szólítom meg a kislányt. Rám néz, tiszta szürke szemeiben félelem és könnyek csillognak. - Posy, le kell tennem téged egy kicsit, rendben?

- Ne! - kiált fel vékonyka hangján. Újra átkarolja a nyakam, és a hajamba szuszog. - Félek – pityergi. - Anyut akarom!

- Tudom, drágám, de most... - Felsóhajtok. Gyerünk, találj ki valamit! - Segítenünk kell a többieknek is, jó? Ha letehetlek, ígérem, hogy addig nem engedem el a kezed, míg meg nem találjuk a mamádat.

Posy elhajol a nyakamtól, és apró öklével megdörzsöli a szemeit. - Oké – motyogja halkan.

Leteszem, mire azonnal a kézfejembe csimpaszkodik. Úgy szorítja, mintha az élete lenne. Hurrá, akkor most itt az idő, hogy szóljak Kenannek, hogy segíthetne. Megint felé fordulok, és örömmel nyugtázom, hogy még mindig ott áll.

- Kenan! - kiáltok felé. - Hahó! - A szabad kezemmel intek egyet. Kenan meglát, de nem válaszol. Csak bámul és bámul, amitől egészen elszorul a torkom. Miért nem reagál? Már éppen megint átkiáltanék neki, mikor egy nő rohan oda hozzánk, és szorosan, sírva magához ölel egy kisfiút. Vet felém pár hálás pillantást, ahogy a nyakában a gyerekkel gyorsan eltűnik. Épp annyi időm van, hogy visszamosolyogjak rá, máris újabb szülő érkezik. Aztán így tovább: tíz percen belül minden lurkónak előkerül az anyukája vagy az apukája, egyedül Posy szorítja még mindig az ujjaimat. Ketten állunk a fal mellett, ezért újra felveszem a kislányt. Kenan már eltűnt. Nem értem, miért nem segített, mikor látta, hogy szükségem lett volna rá... Na mindegy, ezen nem most fogok fennakadni.

Posy halk pityergésbe kezd, mikor rájön, hogy nincs sehol a mamája.

- Semmi baj – tűrök a füle mögé egy selymes, sötétbarna a tincset. Bár hét éves, mégis simán elfér az ölemben, súlyra se valami sok. - Biztos hamarosan előkerülnek. Mit szólnál hozzá, ha addig elmennénk, és megkeresnénk a helyünket?

Már éppen válaszolna, mikor hirtelen kikerekednek a szemei, és a távolba mutat. - Gale! - sikítja. - Gale! Gale! - Rúgkapálni kezd, ezért gyorsan leteszem. Arra számítok, hogy elrohan, és így is tesz, csak engem is magával visz. Átvágunk egy csapat körbe gyűlt emberen. A szemem sarkából meglátom Katnisst, aki éppen egy vörös macskát szorongató lányt szid le – ha jól látom, ő a húga, Prim. Mögöttük pedig ott áll Gale. Posy egyenesen felé rohan, és mikor biztonságos közelségbe ér, elengedi a kezem. Aztán valósággal feldönti a fiút, ahogy átöleli. - Gale! - visítja.

- Posy! - A fiú szemmel láthatóan meglepődik, mikor felkapja a kislányt, és szorosan átöleli. Azonnal leesik, hogy testvérek. - Hát te miért nem vagy anyáékkal?

Posy mesélni kezd. Elmondja, hogy mi történt, és mivel elég zaklatott állapotban van, a sírás okozta csuklástól folyton elbicsaklik a hangja, így hát beletelik egy kis időbe, mire a végére ér. Ám abban a pillanatban megváltozik valami Gale-ben: felém fordul, eddig metsző, szürke tekintete hirtelen hálásnak tűnik.

- Én... köszönöm – nyögi ki.

Kihúzom magam, elmosolyodom, és bólintok egyet. - Szívesen – válaszolom.

Mintha egy ilyen gesztus gyógyír lenne minden bajomra, a hozzáállásom máris megváltozik egy kicsit. Hamarosan összefutok Finnickkel, aki elmagyarázza, hogy a Kapitólium bombatámadást indít a Tizenharmadik Körzet ellen, ezért volt szükség az evakuálásra. Aztán megmutatja, őt hol helyezték el, és segít megkeresni Plutarchot. Egészen más világ az, ahol őt találom. Az egyik folyosón van egy szobában, ami rendes bútorokkal van berendezve. Finnick nem jön be, de mivel az ő helye itt van rögtön a folyosó közelében, azt mondja, ha beszélgetni akarok vagy valami, nyugodtan keressem meg.

Miután elköszönök tőle, félig azon agyalok, vajon Finnick miért ilyen jó fej velem, félig pedig azon, hogy Plutarch mit fog szólni ehhez az egészhez. Leülünk az ágya szélére, és elmeséli, hogy pontosan mi történt.

Éppen egy Peetával készített interjút adtak a tévében, mikor az egyik emberük, Beetee megszakította az adást, és leadott egy pro-fit. Aztán Peeta elszólta magát, hogy megtámadják a Körzetet, Coin pedig azonnal elrendelte a lezárást – ekkor szólaltak meg a riadót jelző szirénák.

- Szóval akkor most azt várjuk, mikor robban ránk a föld? - kérdezem halkan, beejtett vállakkal.

- Nem egészen – rázza meg a fejét Plutarch. - Inkább azt, hogy lesz-e egyáltalán valami. Nem tudjuk, Peeta pontosan melyik oldalon áll.

- A miénken, nem? Szerintem egyértelmű – mondom. - Elvégre itt a menyasszonya, aki ráadásul a gyereküket várja.

- Ó, nem – billenti oldalra a fejét Plutarch. - Katniss nem terhes, nem is volt az. Ez csak Peeta egyik húzása volt, hogy fellázítsa a kapitóliumiakat.

- Ez most komoly? - ráncolom a homlokom.

- Teljesen – bólint.

Nem mondok semmit, csak mélyen hallgatok. Szóval hazugság volt. Végül azért, hogy tereljem a gondolataimat, megkérdezem, hol kell laknom.

- Úgy gondoltam, hozatunk neked egy ágyat, és lakhatsz itt – mutat körbe Plutarch. - Bőven elférünk. Nem szeretném, ha odakint kéne éjszakáznod, a többiekkel együtt.

- Miért nem? - döbbenek meg.

- Ki tudja – vonja meg a vállait. - Nem biztonságos. Ennyi ember összezárva... - Oldalra húzza a száját, mire én csak bámulok rá. Ennyire nem bízna az itteniekben?

Akárhogy is van, természetesen ide költözöm, ez tökéletesen megfelel a számomra. Még azelőtt megszerezzük a szükséges holmikat, hogy becsapódnának az első bombák. Este érkeznek, és minden csontom beleremeg, mikor földet érnek. Aztán Coin elnöknő elmondja, hogy milyenek voltak és mikorra várható a következő adag.

Így telik el két nap. Néha csak fekszem az ágyamon, a nyakláncommal babrálok és bámulom a plafont, néha

Finnick sztorijait hallgatom a teknősökről meg a tengerről.

- Egyszer szeretném látni a tengert – vallom be neki, míg törökülésben azt figyelem, hogyan köti a bonyolult csomókat az elmaradhatatlan, ám eléggé megviselt zsinórra.

- Ha egyszer kikerülünk innen, majd megmutatom – mosolyog rám.

- Szavad ne feledd – mosolygok vissza rá. Nem tudom, miért, de kellemes érzéssel tölt el, hogy van egy célom. Mióta kezdem felfogni, hogy minden akaratom ellenére sem vagyok képes visszahozni az életbe a barátaimat, nincs célom, igazából nincs miért küzdenem. De most itt egy. A tenger, látni akarom a tengert.

Miután kibeszélgettük magunkat Finnickkel, úgy döntök, visszavonulok Plutarchkal közös szobánkba. Már amúgy is este van, lassan körbejárnak majd az őrök, hogy mindenkit tájékoztassanak arról, hogy itt az ideje lefeküdni.

Én sem akarok mást, csak végre lezuhanyozni, aztán bebújni az ágyamba, a fejemre húzni a takarót, és kialudni magamból a bánatomat. Ahogy belépek a szobába, korom sötét van. Gyorsan lámpát kapcsolok, és azonnal leesik, hogy Plutarch nincs itt. Biztos éppen azt beszélik meg, mikor mehetünk vissza a rendes Körzetbe. Én már alig várom, mert borzasztóan nyomasztó itt élni ennyire mélyen. Inkább érzem magam vakondnak, mint embernek.

Gyorsan lezuhanyzom, aztán fogat mosok, jólesően beletúrok szőke tincseimbe, és egy pillanatra megállok a tükör előtt. Már megint csalódnom kell. Nem egy fiatal, életvidám lány néz vissza rám, hanem egy gondterhelt, sok évvel idősebbnek tűnő nő, aki nem találja önmagát.

Elfordulok, és kilépek a fürdőszobából. Hallom, hogy valaki tesz-vesz az ajtó mellett, és egyből arra gondolok, hogy Plutarch. Már éppen köszönnék neki, mikor rá kell döbbennem, hogy nem ő az. Ez itt Kenan.

Az arcom azonnal lángba borul, és összehúzom magamon a köntöst.

- Te meg mit keresel itt? - förmedek rá. Idegesít a jelenléte. Késő este van, ráadásul nem is kérdezte meg, hogy bejöhet-e. Az pedig, hogy néz rám, még inkább gyanakvóvá tesz. - Hahó! - intek felé.

- Csak keresek valamit – feleli. Nyel egyet, és ahogy egy pillanatra oldalra néz, meglátom, hogy halvány izzadság gyöngyözik a homlokán. Aztán megint felém fordul, és üveges tekintetével egészen végigpásztáz.

- Az éjszaka közepén? És mégis mit? - A hangom éles, holott egyre jobban kezdek megijedni. Valami nem stimmel. Kenan nagyon furcsán viselkedik.

Hosszú ideig hallgat, egészen addig, míg tényleg kínossá nem válik a csönd. Végül tesz felém egy lépést, aztán még egyet. Minden egyes méterrel én is hátrálok, egészen addig, míg bele nem ütközöm az egyik szekrénybe. De Kenan nem áll meg, folyamatosan fogy a táv közte és köztem. A szemeim előtt lepereg az életem, minden fontos pillanat. Tudom, hogy ilyet akkor szoktak látni az emberek, mielőtt meghalnak... viszont nekem most tényleg halálfélelmem van.

- Téged – válaszolja végül réveteg hangon. Mintha nem is a földön járna, hanem valahol nagyon távol. - Téged kereslek.

- Ne keress – rázom meg a fejem. Megpróbálok oldalra húzódni a fal mentén, háta ki tudok csusszanni előle valahogy, de elkapja a vállam, és megszorítja. Égető fájdalom árad szét benne, mint akkor, mikor megtudtam, hogy Lucie meghalt, és nekimentem annak a saroknak. - Engedj el, ez fáj! - bámulok bele a szemeibe.

Enged a szorítása, én pedig azonnal megpróbálom kitépni magam a kezéből. Ám abban a pillanatban megragadja a másik vállamat is, és a falnak nyom. Olyan erősen tart, hogy esélyen sincs ellene. A szívem egyre hevesebben kezd dobogni. Valaki mentsen meg!

- Nyugi – suttogja. A lehelete az arcomba vág, mire elfog a hányinger. Oldalra fordítom a fejem, összeszorítom a szemeimet, és visszatartom a levegőt, amíg csak tudom. Aztán megérzem a nyakamon az ujjait, és azonnal eláraszt a libabőr.

- Szállj le rólam! - kiáltok rá olyan hangosan, ahogy csak tudok. Könnyek tódulnak felpattant szemeimbe, zihálni kezdek, mikor rájövök, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva.

Kenan nem tágít: olyan elszántan tart a falnál, mintha szögekkel biztosított volna ki. A torkomból ösztönösen felhangzik a kiáltás, hogy valaki segítsen, mire a férfi az ajkaimra nyomja az egyik kezét.

- Senki sem hall téged – rázza meg a fejét. - Úgyhogy én a helyedben nyugton maradnék.

Kihasználom, hogy elengedte az egyik vállam, és teljes erőmmel előre lendülök. Valami csoda folytán sikerül kiszabadítanom magam, és még mielőtt utánam kaphatna, az ajtó felé rohanok. A köntös lecsúszik a karomra, a szívem olyan gyorsan dobog, hogy úgy érzem, kiszakítja a mellkasom. A pulzusom az egekbe szökik, ahogy az ujjaim a kilincsre kulcsolódnak. Egy pillanat, és szabad leszek, kirohanok a folyosóra, ott már nem nyúlhat hozzám.

Lenyomom a kilincset. Az ajtó kattan, de nem nyílik ki. Be van zárva, Kenan bezárta. A látásom elhomályosul, ahogy rájövök, hogy ez az őrült azt csinál velem, amit akar. Megpördülök, a tekintetem a kulcsot kutatja, de fogalmam sincsen, Plutarch hol szokta tartani. Miért nem vitte magával?!

Mire észbe kapok, Kenan már előttem áll. Teljesen az ajtónak lapulok, halkan zihálok, a könnyeim végigszántják az arcomat. Nem lehet, ilyen csak másokkal történhet... Sosem gondoltam bele, mit fogok kezdeni egy ilyen helyzettel.

- Kérlek, engedj el – kérlelem vékony, erőtlen hangon. Összeszorítom a szemeimet, mikor hozzáér a vállamhoz. Hányingerem lesz, undorodom tőle. Utálom, hogy megérint, hogy ilyen közel hajol hozzám... - Finnick! - Az ordítás olyan ösztönösen és hirtelen tör fel a torkomból, mintha csak egy életéért küzdő állat lennék. Kenan meglepődik, a füléhez kap, mire akkorát taszítok rajta, amekkorát csak tudok. - Finnick!! - Az ajtó felé fordulok, az öklömmel kezdem verni, és közben folyamatosan kiabálok. Finnick lakóhelye itt van a folyosó közelében, egészen mellette, biztos, hogy meghallja a hangom. Vetek egy futó pillantást Kenan felé, aki zavartan pislog felém, mintha nem értené, mit művelek. - Finnick! - sikítom megint. Ez az egyetlen esélyem.

Két másodpercbe se telik, máris meghallom a futólépteket a fal túloldaláról. Megpróbálja kinyitni az ajtót, de persze neki se sikerül.

- Roxanne, mi a baj? - kiabál. Odakint felkapcsolódnak a lámpák, gondolom sokakat felvertem a kiabálással, de nem érdekel. Minél többen vannak fent, annál jobb.

- Törd be az ajtót! Kérlek, Finnick! - zihálom.

Erős karok ragadják meg a vállaimat, és hátrarántanak. Még hallom, ahogy Finnick megpróbálja berúgni az

ajtót, de mivel eléggé sokat vesztett az erejéből, nem megy neki. Mikor a léptei távolodni kezdenek, újra előtörnek a könnyeim. Kenan a földre lök, de olyan durván, hogy beverem az arcom baloldalát. A járomcsontom azonnal égetni kezd, a szemöldökömből kibuggyanó vér elsötétíti a látásom. Érzem, ahogy rám liheg. Semmit sem látok, az arcom lüktet, a szívem kalapál. Úgy vagyok vele, hogy legszívesebben megszűnnék létezni, de Kenan keze nem engedi, hogy elfeledkezzem a külvilágról. Nem mond semmit, de nem is kell. Átölelem a karjaimmal a mellkasomat, borzasztóan érzem magam. Mikor éppen azt hiszem, hogy Kenan tényleg megteszi, hirtelen kivágódik az ajtó, és alakok robognak be rajta. A férfi súlya azonnal eltűnik rólam, mire az arcomhoz kapok, és felnézek. Csak a jobb szememet nyitom ki, mert a másikkal amúgy sem látnék a vér miatt. Ez is elég ahhoz, hogy meglássam Gale-t, aki lerángatta rólam Kenant. Finnick mellém térdel, és segít felülni. A megkönnyebbülés újabb zokogáshullámmal tör rám: a tenyereimbe temetem az arcom, a testem rázkódik a sírástól. Finnick felhúzza a vállamra a köntöst, aztán a hátamat simogatja és halkan beszél hozzám, hogy megnyugodjak.

- Köszönöm, hogy idejöttetek... - Csak ennyit tudok kinyögni, a hangom folyton elcsuklik.

Gale eltűnik Kenannel, de Finnick mellettem marad, egészen addig, míg meg nem jelenik Plutarch.

- Rox! - robban be a szobába. Hozzám rohan, a földre veti magát, és szorosan átölel. - Semmi baj, minden rendben – csitítgat. - Sajnálom, Roxanne, annyira sajnálom... Nem lett volna szabad itt hagynom téged egyedül... Ígérem neked, miután megnyertük a háborút, saját magam fogom elintézni, hogy kivégezzék azt a vadállatot!

Megmarkolom az ingét, és összepréselt fogakkal próbálom magamban tartani a könnyeimet. Már megint csak halál, pusztulás.

Ne. Nem akarom többet.