Negyvennegyedik Fejezet - 'Többet nem bír'

Drága Olvasóim!

Azt hiszem, újabb fontos fejezethez érkeztünk. Hogy miért, azt természetesen nem mondom el, majd rájöttök. Igazából nem is szeretném tovább húzni a szót, mert nem nagyon tudok mit mondani... csak annyit, hogy köszönöm a kereken 30 feliratkozónak, hogy feliratkoztak, köszönöm Leia, hogy feltetted az íre a pontot! :) Köszönöm a kattintásokat, a kommenteket és a pipákat, még mindig nagyszerűek vagytok! <3

Sok szeretettel,

Dorine Osteen

________________________________________________________

'Egy csata elvesztése vagy bárminek az elvesztése, amit a tulajdonunknak vélünk, szomorú pillanatokat okoz. De amikor elmúlnak ezek a pillanatok, felfedezzük magunkban az ismeretlen erőt, amely meglep minket és tiszteletet ébreszt önmagunk iránt.'

                                                                                                                                   Paulo Coelho

Az életemben talán pár olyan korszak volt, amit boldognak mondhattam. Az, amit a gyerekek között töltök az Oktatási Központban, ezek közé a korszakok közé tartozik. Bár sokszor zavar, hogy néhány szülő gyanakodva méreget, de mióta Alma Coin bejelentette, hogy Katniss elvállalta a Fecsegőposzáta szerepét, valahogy mindenki sokkal boldogabbnak néz ki – vagyis kevesebbet foglalkoztatja őket az, hogy ki tanítja a gyerekeiket.

Apropó, gyerekek. Nem tudom, hogy a Kapitóliumban milyenek lennének a kicsik, de ők, akikkel a Tizenharmadik Körzetben dolgozom együtt, egyszerűen tündériek. Héttől tizenhárom éves korig járnak ide, az Oktatási Központba, mert aki betölti a tizennégyet, automatikusan átrendelik a Kiképzésre. Az én osztályomban hét, nyolc és kilenc évesek vannak. Eddig is éreztem, hogy szeretem a gyerekeket, de most már egészen biztos vagyok abban, hogy a tanítás az, amit csinálni akarok.

Még csak öt napja vagyok velük, de ez elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzon a hozzáállásom az élethez. A gyerekek nem hányják a szememre, hogy miért érzem rosszul magam néha, nem szólnak be, ha ránézek a falakat díszítő, boldog embereket ábrázoló rajzokra, és könnybe lábadnak a szemeim. Őket nem érdekli, hogy a fővárosból jöttem, ami ellen a háború folyik. Őket csak az érdekli, hogy legyen ceruza a kezükben, lap az asztalukon, és érdekesen adjam nekik elő azt, ami jelenleg a világban zajlik. Mindig megmelengetik a szívemet a vicces, gyermeki őszinteségű kérdéseikkel, és azzal is, mikor az óra után oda jönnek, és lelkesen magyaráznak mindenféle dologról. Nem várnak el semmit, csak azt, hogy kedves legyek hozzájuk, ami ilyen édes arcocskákkal nem nehéz, és cserébe mindig úgy üdvözölnek, hogy a derekam köré fonják vékonyka karjaikat, és kacagva ismételgetik a nevemet. Egymás szavába vágva mesélnek arról, mi történt velük délután, vagy arról, hogy miről hallanának szívesen. Még az egyhangú, szürke egyenruhák sem tudják kioltani az élet tüzét, ami tiszta tekintetükben lobog.

Egyszer, mikor azt kértem tőlük, rajzolják le a számukra legkedvesebb személyt, rajtakaptam magam, hogy a szemeim hosszan barangolnak az asztalsorok között. Mosolyogva figyeltem, mennyire elszántan satíroznak a ceruzákkal, milyen koncentrációval dolgoznak. Lucie azt mondja, mióta elkezdtem tanítani, sokkal jobb színben vagyok. Én is úgy érzem, valahogy minden jobb és szebb. Persze ez nem változtat a tényen, hogy minden este, mikor a tükörbe nézek, meglátom az arany medaliont, és eszembe jut Cinna.

Igazából nem is tudom, milyen érzés rá gondolnom. Plutarch váltig állítja, hogy meghalt. Elvileg az egyik embere a saját szemével látta, mikor megölték. Azért tették, mert Katnisst fecsegőposzátává változtatta a Mészárlást megelőző interjúkon, és ezzel bőven kimerítette a lázadás fogalmát. És ez a tudat, ahogy összekeveredik a belső bizonyosságommal, hogy nem létezik az, hogy halott, egészen összezavar. Minden este lejátszom magamban ezt a sort, és mindig az lesz a vége, hogy könnyek tódulnak a szemeimbe, és inkább gyorsan bemászom a zuhany alá. Komolyan mondom, hogy nem tudom, mitévő legyek. Plutarch azt mondja, ismerkednem kéne, mert egy új kapcsolat és egy kedves fiú hamar be tudná gyógyítani a sebeimet. Lucie is ezt tanácsolja, de ő egyenesen azt mondja, ismerkedjek össze Kenannel. Erre a gondolatra még most is kiráz a hideg, attól függetlenül, hogy Kenan kétség kívül nagyon rendes fickó. Sokszor eszik velünk, és folyton elcsípi a tekintetemet. Még jó, hogy hála Gale-nek, megedződtem és nehezebben pirulok el, különben folyton vörös lennék, és még a végén félreértené a helyzetet. Ennek ellenére Kenan szeret velem lógni, néha elkísér az Oktatási Központba, és közben azt szajkózza, mennyire sajnálja, hogy nem járok be a történelem órákra.

Mindent összevetve öt nap alatt egész sok minden történt. Pláne ma. Plutarch szólt, hogy ne keressem, mert iszonyúan elfoglalt lesz: Katnisst a Nyolcadik Körzetbe viszik, hátha produkál valamit, amit fel tudnak venni, ugyanis nem bizonyult valami tehetséges színésznőnek – nem tud a kamerák előtt pózolni. Így hát a fejesek összeültek és kitalálták, hogy elviszik valahová, ahol élőben szerepelhet. Természetesen nem harcolni fog, csak meglátogatja a sebesülteket. Akármilyen nagy nap is ez a Fecsegőposzáta számára, nekem ugyan olyan, mint a többi.

Reggel arra ébredek, hogy a szívem a szokottnál sokkal hevesebben ver. Gyorsan kimászom az ágyból, és átmegyek a fürdőbe. Lucie megint korán ment, mert hajnalos a kórházban. Egyedül vagyok, de nem bánom. Míg nem kapcsolok lámpát, teljesen sötét van, ami nem zavar, mert a sötétben valahogy megnyugszom. Egyedül addig nyomom meg az egyik kapcsolót a falon, míg elvégzem a reggeli teendőket a fürdőben, aztán ismét leoltom. Rátetoválom a jobb alkarom puha bőrére a mai napirendemet, aztán leülök az ágyam szélére, a kézfejeimmel megtámaszkodom a térdeimen, és hosszan bent tartom a levegőt. Mikor zúgni kezdenek a füleim, lassan kifújom. Aztán csak bámulok magam elé a sötétbe, míg meg nem szólalnak a reggelire hívó csengők. Akkor aztán nagy nehezen felállok, és mielőtt kilépnék a folyosó fényébe, ellenőrzöm, hogy a medálom a szürke ing gallérja alatt legyen.

Mihelyt meglátom a többi embert, valamelyest enyhül a szorongásom. Mosolyt erőltetek az arcomra, és elvegyülök köztük. Éppen az étkező felé fordulnék, mikor egyszer csak ismerős alak szegődik mellém.

- Heló! - köszön rám szórakozottan.

- Finnick! - lepődöm meg. - Hát te? Nem a Fecsegőposzátával kéne lenned?

- Nem – rázza meg a fejét, ahogy belépünk az étkezőbe. Nem tudom nem észrevenni, mennyire le van pukkanva szegény srác. Egyáltalán nem olyan, mint azokon a plakátokon, amiken bronz barnán csillog a bőre, a szemei meg mint a tenger, és hófehér fogakkal bűvöli a Kapitólium nőneműit. - Katniss ma a Nyolcadik Körzetbe megy, de nekem nem engedik, hogy vele menjek – vonja meg szomorúan a vállait.

- Ó – szisszenek fel. - Hát az nem jó.

Elvesszük a reggelinket, és letelepszünk az egyik asztalhoz. Némán kanalazzuk magunkba a kaját, én meg közben azon agyalok, hogy milyen lesz ez a mai nap. Biztosan élvezni fogom a gyerekek társaságát, aztán este megbeszéljük Lucie-vel, hogy hogyan töltöttük az időnket, végül biztosan szóba fog kerülni Katniss látogatása a Nyolcadik Körzetben.

Reggeli után elköszönök Finnicktől, és hosszan, vigyorogva bámulok utána, ahogy azt figyelem, mint csoszog el a folyosón a kötéldarabot szorongatva, köntösben és szakadt papucsban. Tudom, hogy nem kell sajnálni, ezért nem is teszek így. De olyan viccesen fest...

Elindulok az Oktatási Központ felé. Lejelentkezem, aztán megállok a könyvespolc előtt, és a mutatóujjammal az alsó ajkamon dobolva gondolkodom, hogy melyik könyvet válasszam. Végül a nagy, piros olvasókönyv mellett döntök, ami egy vörös hajú kislány kalandos utazásain keresztül mutatja be a történelmet. Mikor belépek a terembe, a kicsik a szokásos módon üdvözölnek. Miután aztán mindannyian leülnek a helyükre és végre elcsendesednek, feltelepszem a tanári asztalra, és megfogom a könyvet. Halkan felsóhajtok, mikor végignézek a várakozó, csillogó szemeken. Mind arra várnak, hogy mit csinálunk ma.

- Szeretnétek, ha olvasnék ebből? - mutatom fel a könyv piros gerincét.

Egyhangú igenlés kezdődik, ám egyszer csak egy vékonyka, mégis erőteljes kiáltás töri meg a többiek egyetértését:

- Nem! Én nem szeretném! - visítja. Erre hirtelen néma csönd lesz, és minden szempár a sarok felé fordul, ahol egy sötétbarna hajú, szürke szemű kislány ül. Halványan elpirul attól, hogy rá figyelünk, de összeszedi minden bátorságát, megköszörüli a torkát, és megint megszólal. - Én azt szeretném, ha te mesélnél, tanár néni.

Az ajkamba harapok. Meséljek? Én? De mit? Mégis, mire gondolhat pontosan?

- Hogy hívnak? - kérdezem a kislánytól.

Fészkelődik egy kicsit, végül lesüti a szemeit, mintha szégyellné magát, de azért válaszol. - Posy – mondja.

- Posy – ízlelgetem a nevét. - Miről meséljek?

- Akármiről! - kiáltja valaki. Egy pufók, piros arcú kisfiú, akinek mindig csupa rajz a füzete. Egyszer sem szóltam rá a rajzok miatt.

- Mondjuk arról, hogy szerinted mikor lesz vége a háborúnak – szólal meg ismét Posy.

Magam mellé teszem a könyvet, és megtámaszkodom az asztalban. Ezek itt gyerekek. Legtöbbjük azt sem tudja, mi az a napfény, mert egész életükben itt éltek lent, a föld alatt, ezekben a fullasztó katakombákban. Nem ismerik a színeket, nem ismerik a szabad levegőt, a szelet, a fákat, a tavakat... És ilyen fiatalon arról akarnak hallani, hogy mikor ér véget a háború. Hirtelen eszembe jut, hogy mi lesz ezekkel a kicsikkel, ha esetleg a Kapitólium győz. Valószínűleg ők lesznek az elkövetkezendő Viadalok gyöngyszemei, a vezetők gondoskodni fognak arról, hogy mindenki végignézhesse a lázadók gyerekeinek a halálát. Néha annyira igazságtalan az élet...

- A háborúnak akkor lesz vége, ha... - Elhallgatok. Hogy magyarázzam el kisgyerekeknek, hogy a

háborúnak csak akkor lehet vége, ha valaki nyer, és az a másik oldalnak teljes vereséget, halált fog jelenteni? Nem, erre nem vagyok képes. - Szerintetek mikor lesz vége? - vonom össze a szemöldökeimet.

Mindenki hallgat. A gyerekek a padon összekulcsolt ujjaikat bámulják, vagy óvatosan körbenéznek, hátha valaki végre megmer szólalni. Ám senki nem beszél, senki nem mond semmit. Végül Posy teszi meg a kezdő lépést.

- Szerintem tavasszal – magyarázza.

- És miért pont akkor? - mosolyodom el.

- Mert a bátyám szerint tavasszal új életre kel minden. Otthon, a Réten olyankor bújnak elő a virágok a földből, és olyankor végre kimehetünk játszani. A tavasz boldog időszak, és a háború pedig nem az. Tehát ha itt a tavasz, akkor nem lesz háború. - Posy széttárja a karjait, aztán megvonja a vállait, mintha a világ legegyértelműbb dolgáról beszélne.

Nekem először az esik le, hogy Posy nem itt élt eddig, hanem minden bizonnyal egy a Tizenkettedik Körzet menekültjei közül. Aztán lassan az is leesik, mennyire gyermekien őszintén áll a háború fogalmához. Csak mosolygok, és azon igyekszem, nehogy kicsorduljanak a könnyeim. Ezek a gyerekek annyira ártatlanok, még semmit sem tudnak annak a világnak a korrupciós mocskairól, amibe beleszülettek. Én pedig semmit sem tehetek ellene, hogy egyszer megtudják.

Egészen addig beszélgetünk a kicsikkel, míg meg nem szólalnak az ebédre hívó csengők. Ilyenkor megáll az élet, mindenki a hasára hallgat, az étkezők megtelnek. Egyedül eszem, vagyis csupa ismeretlen emberrel. Kicsit hiányolom Lucie-t, hiszen úgy volt, hogy együtt ebédelünk, de azzal vigasztalom magam, hogy biztos sok a dolga, ezért nem ér rá. Helyette természetesen hamarosan betoppan Kenan. Szó nélkül ül le mellém, és ahogy az inge egy pillanatra a bőrömhöz és, ösztönösen elhúzódóm. Egyszerűen nem értem ezeket a reakcióimat.

- Hiányzol a töri órákról – veti oda, miközben a szájába nyom egy falat kenyeret.

- Tudom – felelem kurtán. Lopva oldalra pillantok, és csak most veszem észre, hogy mennyire sápadt. Emellett nem tudok elmenni. - Jól vagy? - ráncolom a homlokom.

Felegyenesedik, és rám néz. Ahogy találkozik a tekintetünk, nyel egyet, és bólint. - Jól – mondja, de tovább bámul.

Zavarba jövök, ezért gyorsan elkapom róla a tekintetem. Szerencsére végeztem, ezért arra hivatkozva, hogy vissza kell mennem az iskolába, ott is hagyom. Persze ez nem igaz, már nem kell az Oktatási Központba mennem. Tudom, hogy Kenan nem tudhat a füllentésemről, de mégis olyan érzésem van, mintha tudna róla... Legalábbis abból, amilyen elszántan bámul utánam, ahogy kisétálok az étkezőből, csak erre tudok következtetni.

Egyenesen a lakófülkénkbe megyek, ahol levetem magam az ágyamra, megfogom a medálom, és bámulom a sötét plafont. Vajon mi történt Kenannel? Fogalmam sincs, de elég különösen viselkedett.

Oldalra fordulok, magzatpózba görnyedek, és hosszan kifújom a levegőt. Becsukom a szemeimet, és mikor legközelebb kinyitom őket, fogalmam sincsen, hogy percek, vagy órák teltek el.

Halkan felsóhajtok, ahogy az alkaromra támaszkodva ülésbe nyomom magam. A szobában sötét van, az ajtó alatt apró résen átszűrődik a folyosó halványan pislákoló fénye. Kimászom az ágyból, és idebent is felkapcsolom a világítást. A lámpa egy kicsit bántja a szemeimet, de aztán kis idő múlva elmúlik, én pedig hátrasimítom a hajam.

Azon kezdek töprengeni, mit is kéne kezdenem magammal. A napirendem szerint most valami továbbképzésen kéne lennem, de az már félórája tart – legalábbis a falra függesztett óra szerint, ami lassan este hatot mutat. Akkor nem percek, hanem órák teltek el azóta, hogy lefeküdtem. Szóval a továbbképzésre nem fogok elmenni. Talán kimehetnék, hogy megkeressem Lucie-t. Ha jól emlékszem, hamarosan végez, ilyentájt, aztán együtt jöhetnénk vissza ide, hogy megvárjuk a vacsoraidőt.

Kilépek a folyosóra, a cipőm halkan koppan a hideg burkolaton. Átölelem magam a karjaimmal, mert elég hideg van, és ugyan a Tizenharmadik Körzet egyenruhája durva, vastag anyagból készült, mégsem melegít valami sokat. Persze az is lehet, hogy csak én fázom ennyire.

Egyenesen a kórházba megyek, ahol szokás szerint folyik az élet. Orvosok egyeztetnek nővérekkel, betegek sétálnak a folyosón, mindenhol időpontokkal és képekkel teleaggatott faliújságok feszítenek. Ide-oda kapkodom a tekintetem, hátha kiszúrom Lucie-t valahol, de nem látom. Végül megkérdezek egy nővért, hátha tudja, hol van. A kérdésemtől azonnal elsápad.

- Lucie... Az a Lucie? Lucie Tewitt? - dadogja zavartan.

- Igen, ő – bólintok, de a hasam azonnal görcsbe rándul. Valami nem stimmel.

- Te nem hallottál róla, igaz? - ejti be a vállait. Mintha könnyek homályosítanák el a tekintetét, ahogy rám néz.

- Miről kellett volna hallanom? - kérdezem türelmetlenül. - Mi történt?!

- Lucie több felcserrel együtt a Nyolcadik Körzetbe ment, hogy segítsen a sebesülteken – kezdi mesélni remegő hangon. - Bementek az ottani kórházépületbe, de a Kapitólium bombái berobbantották az egészet, és... - Elharapja a mondat végét, én pedig hirtelen nem is tudom felfogni, amit mondott.

Hátratántorodom, a térdeim megrogynak. Tudom, hogy a nővér szavai egyet jelentenek, és az, mikor kibuggyannak a könnyei és a szájára tapasztott ujjaira folynak, biztossá tesz benne.

- Lucie meghalt – suttogom magam elé. A lány gyorsan bólint párat, mire sarkon fordulok, és rohanni kezdek.

Nem, nem, nem, ez nem lehet igaz.

Végigszáguldok a folyosón, sok embernek nekimegyek, de csak futok és futok. Az agyam lázasan dolgozik valami magyarázaton, hogy Lucie biztosan nem halt meg, valahogy megmenekült, de sajnos be kell látnom, hogy nincs igaza. A barátnőm meghalt. Ahogy az egyik sarkon a vállam teljes lendülettel nekiütközik a saroknak, égető fájdalom árad szét a csontjaimban. Összeszorítom a fogaimat, nehogy felkiáltsak, és a falnak dőlök. Ekkor már folynak a könnyeim, a kezeim remegnek. Nem volt elég a sírás, most aztán minden kijön, ami eddig bent volt. A számba tűröm az ingemet, hogy tompítsam a zokogást. Ez segít valamelyest, de nem elég ahhoz, hogy ne nyíljon ki a mellettem lévő ajtó.

- Ki a... Roxanne! - Plutarch az. Lehajol hozzám, fel akar állítani, de kinyúlok, átkarolom a nyakát, és lent tartom. Olyan erősen szorítom magamhoz, ahogy csak tudom, nehogy itt hagyjon. - Mi történt? Mi a baj, hmm? - A tenyerei a hátamra simulnak, próbál vigasztalni, de ettől csak még inkább sírnom kell.

- Lucie meghalt! - zokogom. - Úgy mint ahogy Cinna és Portia is... - Levegő után kapkodok, alig merem felfogni, hogy ezt mondtam. Mert azzal, hogy kimondtam, elismertem. Tényleg halottak. Halottak!

- Ó... - Plutarch felsóhajt: érzem, ahogy megemelkedik a mellkasa, aztán lesüllyed. - Tudtam róla. Szerettem volna szólni, de egyelőre nem akartam. Nagyon sajnálom, Rox.

- Miért veszítek el mindenkit? - kérdezem elcsukló hangon. Ahogy itt ülök a folyosón reszkető tagokkal, zavart fejjel, sírva, mint egy gyerek, rá kell döbbennem, hogy a világon senkim sincsen, egyedül Plutarch. Már csak ő maradt nekem.

- Nem tudom – suttogja.

Addig zokogok, míg be nem rekedek, és el nem fogynak a könnyeim. Aztán nem beszélünk. Csendben ülünk a földön, senki sem jár errefelé, hogy megbámulhasson. Éppen lehunyom a szemeimet, mikor Fulvia jelenik meg hangosan sipákolva, hogy mi történt. Plutarch lepisszegi, és szól neki, hogy hagyjon békén. Akkor elmegy, de hosszú ideig magamon érzem a tekintetét.

A következő két napban nagyon magam alatt vagyok. Minden Lucie-re emlékeztet. Az ágya, ami üresen áll. A személyes tárgyai a fal mellett álló szekrényen, a fogkeféje a fürdőszobában, a ruhái, minden. Hiányzik, hogy nincs velem reggel, és mikor sikítva ébredek a rémálmomból, senki sem segít megnyugodni. Az ágy végébe húzódom, átkarolom a térdeimet, és remegve, tágra nyílt szemekkel bámulok a sötétbe.

Másnap Plutarch felajánlja, hogy költözzem hozzá. Nem gondolkodom sokat, sőt, azonnal belemegyek. Mellette nagyobb biztonságban érzem magam, és nagyon kellemes beszélgetni vele – elvégre mindketten a Kapitólium szülöttjei vagyunk, ráadásul ha úgy vesszük, családtagok is.

A gyerekek felvidítanak az iskolában. Akármilyen szomorú is vagyok, nem tudom megállni mosolygás nélkül,

mikor velük vagyok. Az őszinte öröm folyton átmelengeti a szívemet, ami még mindig vérzik Cinna miatt. Lassan kezdem felfogni, hogy nincs többé. Minden alkalommal, mikor eszembe jut, hogy meghalt, hogy soha többé nem fogom átölelni őt, hogy nem lehetek vele, úgy érzem, magába szippant az a bizonyos fekete lyuk. Aztán történik valami, például Finnick mellém ül a reggelinél, vagy az egyik kicsitől kapok egy szép rajzot, és valamivel jobb lesz. De a vége mindig az, hogy az ágyamban fekszem este, a könnyeim a halántékomon végigfolyva lecsöppennek a párnára, és úgy érzem, megszakad a szívem. Hová tűnt anyám, hová tűnt Cinna, Portia, Josie és Zimon? A barátaim? Az egyetemem? Az álmaim, a békés napjaim?

Hová tűnt az életem?