life update

Kedves, drága Olvasóim, akik csaknem kilenc évvel ezelőtt hétről-hétre osztoztatok velem azon az örömön, amit ez a blog és történet adott, illetve azok, akik idő közben tévedtetek be!

Elképesztő ide visszatérni. Bevallom, időről-időre mindig belestem a blogra, végig pörgettem néhány fejezetet, beleolvastam a sztoriba, nosztalgiáztam... Az elmúlt egy hétben pedig az elejétől a végéig újra elolvastam az Egy életen át-ot, és hát elég rendesen visszahozta azt a régi, jóöreg, semmihez sem hasonlítható életérzést, ami akkor járja át az embert, ha fanfiction formájában magáévá tesz egy számára fontos történetet. Az Éhezők Viadala tényleg nagy fejezet volt az életemben, ez a blog pedig a szívem csücske. Egyszerűen csak annyira szerettem írni - a szereplői pedig annyira hozzám nőttek, hogy látjátok, a mai napig se tudtam őket teljesen elengedni. Arról már nem is beszélve, micsoda különleges, online barátságok születtek itt bloggerina és bloggerina között...

Ma vettem a bátorságot, bekukkantottam az oldal analitikájába, és leesett az állam, mert azt láttam, hogy hetente még mindig több százan (!) kattintotok erre a blogra. El se mertem hinni... Nem tudom, valóban van-e még mindig itt valaki más is néha rajtam kívül, de ha szabad hinni a kimutatásoknak, akkor van. Itt vagytok? Régi kedves Olvasóim? Esetleg új, drága idetévedők? Jelentkezzetek, jelezzetek, osszátok meg a gondolataitokat, hadd örüljek, mint régen! Bárkik is vagytok, sziasztok, hálás vagyok, hogy olvassátok ezt a történetet! <3

Arra gondoltam, hogy ti, akik évekkel ezelőtt olvastátok a blogot és még (esetleg) emlékeztek rá, talán örülnétek egy kis extrának... Akik pedig most olvassátok, lehetséges, hogy ti is örülni fogtok neki (de csak akkor lessétek meg, ha végeztetek a sztorival)! Következzen hát így, kilenc évvel később... Remélem, tetszeni fog nektek. :)

Maradok örökkön-örökké hálás szerzőtök,

Dorine Osteen

(meglepi az ugrás után)

***

Drága  Plutarch Nagypapa,

először is, remélem, el fogod tudni olvasni a kézírásomat. Szerintem hülyeség kézzel körmölni, mikor akár fel is mondhatnám neked, amit szeretnék, de a mama ragaszkodik hozzá, hogy tollal írjak, papírra. Tisztára, mint az őskorban. Na jó, ezt azért ne mondd el neki. Nyilván megírom neked a levelet, ha ezt szeretné.

Te jó ég, annyi mindent kell mesélnem. Azt se tudom, hol kezdjem… Talán a közepén, az lesz a legjobb. Szóval képzeld, felvettek a PaylorTown Egyetemre! Tegnap jött az értesítő, alig mertem kinyitni. Annyira ideges voltam, hogy muszáj volt felhívnom a papát, mert úgy éreztem, egyedül nem merem kinyitni a levelet. Épp a Nyolcadik Körzetben volt valami selyemszállítmányról tárgyalni, úgyhogy videóhívással letettem az asztalra, és együtt megnéztük, milyen válasz jött az egyetemtől. Akkorát sikítottam örömömben, hogy Annie néni átszaladt megnézni, minden rendben van-e. Szóval Nagypapa, úgy néz ki, hogy részben kapitóliumi leszek. Lakhatok nálad? Na jó, csak vicceltem. Nem akarnék az agyadra menni. Egyébként a mamának csak este mondtam el a dolgot, mikor hazajött a körzeti iskolából. Nagyon örült neki, de ismerem, és tudom, hogy fel is kavarta egy kicsit. Megértem. Én is félek a fővárostól. De csak nem élhetem le az egész életemet a Negyedikben! Persze soha az életben nem tudnám végleg itt hagyni a tengert, a házunkat, na meg a szüleimet sem…

Tényleg, mesélek egy kicsit róluk. Mama még mindig imádja az iskolát, ahol tanít. És a diákjai is odáig vannak érte, meg vissza. Fáradtan jön haza, de csillognak a szemei, és ezt olyan jó látni. Tudod, mi a kedvencem? Mikor a papával azt hiszik, már alszom, és kiülnek a verandára a levendulabokrok mellé egy-egy pohár vörösborral. Néha nem is beszélgetnek, csak ülnek ott csendben a langyos levegőn, hallgatják a tengert… Összebújnak, mint a tinédzserek. Még mindig hihetetlenül szeretik egymást. Mama már sok mindent elmondott arról, hogy mi is történt velük egészen pontosan a Nagy Háború alatt, de tudom, hogy a fájó részletekről csak papával hajlandó beszélni. Azt is tudom, hogy védeni próbál. Pedig szerintem jó lenne, ha tudnék mindenről. Nem? Josie például szokott mesélni az ő mamájáról, mikor Zimon bácsival meglátogatnak minket. De mindig csak akkor, ha kettesben vagyunk. Lesétálunk a partra, rugdossuk a homokot, kacsázunk a vízen. Néha fürdünk is, ha olyan az idő. Vagy csak ülünk, és beszélgetünk. Látom, hogy még ennyi év után is fáj neki, ezért szívesen meghallgatom, hátha könnyebb lesz utána. Mindig egy csomót mesél a Kapitóliumról is. Ő másfél éves volt, mikor vége lett a háborúnak, én még meg se születtem. Nekünk fogalmunk sincsen, milyen volt a háború előtti világ. Mama azt szokta mondani, nem is baj – egyszer emiatt össze is vesztünk. Szerintem a szenvedélyességemet tőle örököltem… Múltkor hallottam, ahogy azt mondta papának, örült volna neki, ha inkább az ő szelídségéből ragad bennem valamennyi. Papa erre a vállait vonogatta, aztán megölelte és megcsókolta a mamát. Egyébként papa iszonyú menő göncöket tervez. Elvileg a fővárosban sokan hordják a ruháit, képeket is szokott mutatni, van egy rakás magazinunk, amiben az ő ruháit mutatják be. Szóval ha ott fogok lakni, még annál is büszkébb leszek rá, mint eddig voltam.

Egyébként jó ám az élet itt, a Negyedikben. Remélem, nem tűnik úgy, mintha nem lenne az. Csak tizennyolc vagyok, és szeretnék egy kicsit világot látni, tudod? Ha elkezdem az egyetemet és beköltözöm a Kapitóliumba, majd mindenképpen fussunk össze! Már alig várom. Bár… egy kicsit tényleg félek, de az normális ilyenkor, nem? Izgatott vagyok. Az egyetlen arc, aki nem örült annak, hogy felvettek, az Luke. Azt hiszem, kedvel engem. Nekem meg fogalmam sincsen, kedvelem-e őt. Mármint… nyilván kedvelem, mert a legjobb barátom, együtt nőttünk fel. De azt nem tudom, hogyan kedvelem. Nem akarom itt hagyni, de azt mondta, kizárt, hogy ő a Kapitóliumba jöjjön. Mindig azt hajtogatja, hogy a főváros ölte meg a papáját, meg amúgy is, vigyáznia kell az anyjára. Sokszor gondolkodom azon, hogy mennyire igazságtalan az élet. Luke-tól a papáját vette el, Josie-tól a mamáját. Ilyenkor kicsit bűntudatom is van, mert nekem mindkét szülőm él, sőt, van egy-egy nagyszülőm is.

Bocsi, itt egy kicsit el lesz kenődve a tinta, mert elsírtam magam. Látod? Talán tényleg jobb lett volna hangüzenetet küldenem. Na mindegy. Egy csomó kérdésem van hozzád, el kéne már jönnöd, hogy találkozzunk. Mondjuk, még előttem a nyár, az egyetem megvár. Jössz a nyáron, ugye? Mesélhetnél a Kapitóliumról…

Na jó, már este van, most fejezem be a levelemet. Félbe kellett hagynom, mert Luke kavicsokkal dobálta az ablakomat, úgyhogy lementem hozzá. Lesétáltunk a partra a titkos lagúnánkhoz, gyönyörű szép volt a naplemente. És képzeld, Luke bocsánatot kért tőlem, amiért úgy kiakadt az egyetemem miatt. Azt mondta, sajnálja, csak nem akarja, hogy elmenjek. Én meg hirtelen felindulásból megpusziltam az arcát. Aztán mindketten iszonyúan zavarba jöttünk. Szerinted ilyenkor mi van?

Oké, komolyan be kell fejeznem. Milyen jó, ha az ember lányának van egy olyan menő nagypapája, mint te! Elmondhatja neki a titkait. De ne add őket tovább! Rohanok, mert mama kiabál, hogy kész a vacsora. (Remélem, még ebben az évtizedben kézhez kapod ezt a papírt…)

Ölellek,

Blance