-->

2014. máj. 20.

Írói utószó


Az Egy életen át című történet talán egy fárasztó iskolai nap után pattant ki a fejemből, egyetlen gondolat, egyetlen mondat miatt. Nyáron kezdtem el írni, valahogy június első napjaiban. Mivel akkor még nem sejtettem, hogy egyszer ennyire fontos lesz számomra, nem jegyeztem fel róla semmit. Ám most, kilenc hónap múltán úgy érzem, hozzám nőtt annyira, hogy külön sorokba szedjem a vele kapcsolatos gondolataimat.
Nagyon hosszú utat jártunk be együtt. Eleinte olyan volt, mint egy hirtelen felindulásból, puszta indulatból szárba szökkenő magocska. Nem állt mögötte váz, amire támaszthattam volna, nem fogtam keretbe - olyan volt, akár egy pohár víz, amit kiöntöttek a műanyagra. Szabadon mozgott, amerre akart. 
Ott volt Roxanne, akit akkor még alig ismertem. Egyszer csak megérkezett a semmiből, és ragaszkodott hozzá, hogy kezdjek vele valamit. Én pedig belevágtam. Belöktem magam a sűrűbe, nekiláttam, hogy megalkossam a saját Kapitóliumomat. Talán butaságnak hangzik, de sokszor úgy éreztem, nem kell gondolkodnom a részleteken, mert Rox mindent leírt nekem, kézen fogva vezetett be lépésről lépésre az életébe. Átlagos egyetemistának tűnt, aki szereti a történelmet, a gyerekeket, és tanárnak készül. Nincs kibékülve a Viadalokkal, nem ért egyet a Kapitólium politikájával - egyszóval magának való. Roxanne szőke tincsei és zöldes barna szemei maguktól értetődőek voltak, a legelső pillanattól kezdve így láttam őt magam előtt. Mikor karakterképet keresgéltem neki, szinte azonnal meg is álltam Dianna Agronnál, számomra ő a tökéletes Roxanne Haylen. Ami pedig a főszereplő nevét illeti... ezen nem gondolkodtam sokat. Egyszer beleolvastam egy történetbe, amiben Roxanne volt a lány neve. Akkor fintorogtam, nagyon nem tetszett, annyira erőltetettnek hatott. De ahogy telt az idő, egyre jobban megtetszett, aztán egyenesen egzotikusnak találtam, és tudtam, hogy a szőke lánynak a fantáziámból ez a neve. A Haylen meg olyan légies, szerintem illik hozzá. Biri barátnőm azt mondta, neki Roxanne-ről mindig pillangók jutnak eszébe. Nektek mi?
Nagyot kell sóhajtanom, ahogy a következő karakterhez érek. Cinnára gondolok, és egyszerre van kedvem sírni és nevetni. Nevetni azért, mert csodálatos személynek tartom. Abból, ami a HG könyvekben kiderül róla nem sokat tudunk meg, de engem pont ez sarkallt arra, hogy szabadjára engedjem őt a fejemben. Az a kedvesség és szelídség, amit képvisel, teljesen levett a lábamról, ő a kedvencem az összes Éhezők Viadala karakter közül, és az is fog maradni örökké. <3 Sírni pedig azért, mert ő csak egy fiktív karakter, de azért remélem, egyszer majd a valóságban is megtalálom a saját Cinnámat. :) Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy Suzanne Collins megölte, és igazából ez a történet is ezért született meg. Agyalni kezdtem, gondolkodtam, hogy kéne írni valami ilyesmit, hogy megmentsem... aztán egyszer csak meghallottam azt a mondatot, és tudtam, hogy nem várhatok többé. Muszáj volt elkezdenem, Cinna pedig adta magát. És végül sikerült, megírtam, hála Istennek. Cinna nem halt meg, nem szenved többé, hanem boldogan él a feleségével és a kislányával a Negyedik Körzetben. Én pedig elégedett vagyok, mert ez volt a célom, ez hajtott előre.
Nem szeretném sorra venni az összes szereplőt, mert hosszú lenne a lista. Igazából most a gondolataimat kéne összeszednem, de annyi minden köt ehhez a történethez, hogy komolyan nem vagyok rá képes. Voltak pillanatok, mikor azt hittem, feladom. Sokszor gondolkodtam azon, megéri-e csinálni... de végül megcsináltam. Különös, izgalmas érzés volt leírni az utolsó két mondatot. Már akkor tudtam, hogy ezzel teszem fel a pontot az íre, mikor körülbelül a blog felénél tartottunk. Aztán egyszer csak beteljesedett, és az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom. Szerdán, egészen pontosan 2014. 02. 26-án fejeztem be az utolsó fejezetet, míg az epilógus másnap, 17:30-kor készült el.
Sokan mondják, hogy ők sírva fejezték be a történetüket. Én nem sírtam. Inkább a lelkem vérzett, mert rájöttem, hogy vége, egyszerűen nincs tovább... de boldog is voltam amiatt, hogy tényleg sikerült. Akármikor látom magam előtt a tengerparti házat, körbevéve a mélyzöld fenyőfákkal és a lila levendulabokrokkal. Látom, ahogy Blance a parton játszik, vagy ahogy Cinna és Roxanne a homokban ülnek, és a naplementét nézik. Már annyira hozzám nőttek, hogy talán sosem fogok tudni teljesen elszakadni tőlük. Lehet, hogy az ő történetüknek sosem lesz vége, hiszen nektek, kedves olvasók, tovább élnek a fejetekben, és majd a legváratlanabb pillanatokban bukkannak elő. 
Lassan a végéhez ér az utószavam. Ezer meg ezer dolgot tudnék még mondani, hogy mit érzek, mit éreztem, és mit fogok érezni, de felesleges lenne ragozni. Azt viszont muszáj elmondanom, hogy nélkületek soha nem sikerült volna ez a blog. Drága Olvasóim, ti voltatok azok, akik hétről hétre biztattatok, elmondtátok a véleményeiteket, pipákkal jeleztétek, hogy itt vagytok, és tartottátok az életet a chaten. Köszönöm és köszönöm, elmondhatatlanul hálás vagyok mindenért! Sokszor mondtátok, hogy az én Cinnám kiütötte a ringből Lennyt stb, de azt kell mondanom, hogy az én Cinnám a ti Cinnátok is, az én Roxanne-em a ti Roxanne-etek is, mert ők hozzátok is tartoznak. Valamint külön köszöntet szeretnék mondani Birinek, aki mindig mellettem állt, leírtam a véleményét, és akármikor számíthattam rá. Köszönöm az átbeszélgetett nyári estéket, az éjféli csevejeket, hogy őszinte voltál és ötleteket adtál! Köszönöm Azynak, aki elolvasta a történetet és mindig írt hozzá véleményt, a szavaid átmelengették a szívemet! Köszönöm Petra, köszönöm Clove, köszönöm Picipocok, köszönöm az összes olvasómnak! Nem tudok mindenkit felsorolni, elnézést attól, akit kihagytam, de sokatokat nem ismerlek... :( Viszont szívesen megismernélek titeket. <3
Köszönök mindent!
Azt hiszem, most már tényleg itt a vége. Egy hatalmas utazás végére értünk. Mikor ezeket a szavakat írom, a blogon még csak a negyvenedik fejezet van kint, de úgy érzem, muszáj most leírnom a gondolataimat, míg frissen élnek a fejemben. Már elengedtem Rox kezét, mert többé nincs szüksége rám. Biztos vagyok benne, hogy boldogan fog élni abban a világban, ahol megvívta a saját harcát, ahol rátalált a szerelem, ahol beteljesedtek a vágyai. Ott van vele Cinna, de akárhányszor visszanéz majd rám, tudni fogja, hogy itt vagyok. Mert én hoztam létre, és felelősséggel tartozom iránta. Úgy érzem, mindent megtettem, amit kellett. Roxanne felnőtt, mint ahogy az Egy életen át is. Köszönöm, hogy vele együtt nőttetek ti is, és remélem, voltak pillanatok, amikor olvasás közben egy kicsivel többek lettetek, mint voltatok. 
Rengeteg szeretettel, tisztelettel és köszönettel,
Dorine Osteen




6 megjegyzés:

  1. Drága Dorine/ Bridget!
    A 46. fejezetnél már elkezdtem írni ezt a hozzászólást, hisz rengeteg minden van bennem, aminek a megfogalmazásához idő kell.
    Először is azzal kezdeném, hogy KÖSZÖNÖM! Sose gondoltam volna, hogy egy fanfiction –től ilyen sok mindent kapok. Pláne nem egy fiatal, kezdő író tollából, aki még csak bontogatja a szárnyait (amibe durva is belegondolni :D ). Számtalanszor leírtam ezeket, de itt a végén sem hagyhatom ki.
    Mikor elkezdtem olvasni tetszett, de nem voltam beleszeretve, ettől függetlenül folytattam, mert jó volt, és tudtam, hogy tőled sok mindent lehet várni. És ez be is bizonyosodott. Olyan szép egyenletesen bontakozott ki a történet minden szála (szereplők, érzelmek, bonyodalmak), hogy azt sok hivatásos író is megirigyelhetné (de komolyan!), és ezzel együtt én is bele sodródtam ebbe az örvénybe, ami aztán nem engedett el. Nem is tudom mi volt az a pont … talán az ebéd, amit Cinna Rox anyjáéknál töltött. Mindegy is, a lényeg, hogy megtörtént. Ezután már nem volt megállás. Mindig újabb és újabb meglepetések értek, amik ráadásul teljesen reálisak voltak. Nehéz ilyen fordulatokat, ilyen sűrűn beletenni egy történetbe úgy, hogy ne érezze közben az olvasó azt, hogy túl sok, tömény és nem reális. Itt pont jó volt!
    A szereplőid pedig fantasztikusak! Mind az Éhezők viadalában már élő szereplők, mind a te karaktereid szépen kidolgozottak, igazi egyéniségek. Telis-tele árnyalt karakterekkel, mindenkinek megvannak a mélységei és bár egyértelműen Rox és Cinna a főszereplők nem sikkad el mellettük, és lesz csak egy akár elhagyható kellék például Portia, de említhetném Sinett-et, Plutarchot. És ez kitart a végéig. Az új helyszínt új szereplőkkel töltöd meg, vannak a régiek közül, akik más hangsúlyt kapnak, de még mindig működik, még mindig érdekes és még mindig van új a nap alatt. Kenan szála különösen tetszett, meglepő volt és izgalmas. Még azt is elviseltem, hogy sokakat megöltél, mert volt értelme és be tudtad tölteni az utánuk maradt űrt. És ezzel előléptél a női George R. R. Martinná … bár azért nem olyan kegyetlen módon végezted ki őket :D Portia halálát nagyon sajnálom, de attól marad igazi egy történet, ha vannak, akiktől el kell búcsúznunk, főleg, ha háború van a középpontban. Suzanne Collins is megölte Primet és Finnicket, bár tudta, hogy mennyi rajongójuk van. Ha már Finnicknél tartunk. Olyan szép volt az esküvő, ugyanakkor keserédes Rox felgyűlő rossz érzései miatt. ez felidézte az elkövetkező borzalmakat. Az ő esküvőjük…olyan jellemző volt rájuk visszafogott, elegáns. És, hogy véget ért a háború…
    Majd eljött a pillanat mikor hazamentek, Rox lakása (sírós pillanat volt), az, hogy összebarátkozott Annie-vel, jól kijönnének tényleg 
    Szegény Zimon és Josie, és, hogy még a nagyszüleit is elvesztette. Ez is tök szomorú, de tök reális, nem festettél olyan képet, ami lehet, hogy teljes happy end, de nem igaz.
    A baba…mikor írtad, hogy lesz benne boldog pillanat, meg a jelek. Bírtam, hogy Rox így: ,,végülis ésszerű” :D Sajátságos öröm :D Ennél a résznél tényleg elkezdtek potyogni a könnyeim. Hogy legalább az ő happy end-jük megvan. És ez csak még teljesebbé vált az epilógusban. Az egész olyan természetes volt, sokkal inkább Cinna története, mint ahogy eredetileg megírták.
    Nem tudom feldolgozni, hogy vége…1 évig volt az életem része, a kedvenc fic-em lett, sőt az egyik legkedvencebb valami/bármi, amit olvastam életemben!
    Most itt ülök, olvasom az utószót és igazán megcsap a vége hangulat. Azt írod, hogy reméled többek lettünk általa. A válasz egyértelmű: IGEN!
    És az én rajongói utószavam: KÖSZÖNÖM!! :) :) :)

    U.i: Azt hiszem ideje csatlakozni a feliratkozók közé :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Petra!
      Újraolvastam a kommentedet, és az első dolog, ami most bennem van, az az, hogy mennyit adott neked ez a történet. Tudod, ha most azt mondom, kezdő író vagyok, akkor hozzá kell tennem, hogy egy kezdő írónak is az a legeslegnagyobb dicséret, ha egy olvasója azt mondja neki: 'Több lettem a az írásod által.' Ezért éri meg ezt csinálni! Örömet szerzek másoknak azzal, hogy forgatom az ujjaim között a szálakat, hogy naphosszat pötyögök, agyalok... Én köszönöm neked azt a sok mindent, amit a kommentjeidből kaptam, borzasztóan hálás vagyok értük, érted, mindenért!
      Ebben a hozzászólásban túl sokat írtál le ahhoz, hogy mindenre válaszolni tudjak, de abban biztos lehetsz, hogy azokat a könnyeket, amiket olvasás közben ejtettél, én elraktam, és majd a legnehezebb, legszárazabb, legihlethiányosabb pillanataimban fogom elővenni őket.
      KÖSZÖNÖM! <3

      Törlés
  2. melyik volt az az egy mondat, amiből kiindult az egész? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Mert már tudom, hogy számomra ő a legfontosabb a világon."

      Törlés
  3. Drága Dorine!

    Nincs mit köszönnöd, hiszen tényleg azért írtam mindig, mert meg kellett valakivel osztanom a véleményemet a csodálatos részeidről, és természetesen ez Te voltál, hiszen ki ne ismerné jobban a történetet, mint Te magad? Csak azt szeretném mondani, hogy én is iszonyatosan örülök, amiért ebbe az egészbe belekezdtél, végig írtad a történetet, és nem is akárhogy, ilyen tökéletesen! Büszke lehetsz magadra! <3333

    Sok-sok puszi, Azy

    UI: Eszméletlen rossz érzés, hogy most írok ide utoljára, nagyon fog hiányozni! <33
    UI 2.: A kimaradt jelenetekhez nem írtam, de azt is egy élmény volt végig nézni!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy!
      Tudom, hogy azért írtál, de akkor is köszönöm, hogy mindig megtetted! <3 Én örülök, amiért ezeket gondolod, és rengetegszer köszönöm, amiért leírod nekem, amiért itt voltál, amiért gazdagítottad a blogot a jelenléteddel!

      Dorine <33

      UI: Miért most kéne utoljára írnod ide? Akármikor visszajöhetsz, ha nosztalgiázni szeretnél! :)
      UI 2.: Örülök, hogy tetszettek a képek! <3

      Törlés