Írói utószó

Az Egy életen át című történet talán egy fárasztó iskolai nap után pattant ki a fejemből, egyetlen gondolat, egyetlen mondat miatt. Nyáron kezdtem el írni, valahogy június első napjaiban. Mivel akkor még nem sejtettem, hogy egyszer ennyire fontos lesz számomra, nem jegyeztem fel róla semmit. Ám most, kilenc hónap múltán úgy érzem, hozzám nőtt annyira, hogy külön sorokba szedjem a vele kapcsolatos gondolataimat.

Nagyon hosszú utat jártunk be együtt. Eleinte olyan volt, mint egy hirtelen felindulásból, puszta indulatból szárba szökkenő magocska. Nem állt mögötte váz, amire támaszthattam volna, nem fogtam keretbe - olyan volt, akár egy pohár víz, amit kiöntöttek a műanyagra. Szabadon mozgott, amerre akart. 

Ott volt Roxanne, akit akkor még alig ismertem. Egyszer csak megérkezett a semmiből, és ragaszkodott hozzá, hogy kezdjek vele valamit. Én pedig belevágtam. Belöktem magam a sűrűbe, nekiláttam, hogy megalkossam a saját Kapitóliumomat. Talán butaságnak hangzik, de sokszor úgy éreztem, nem kell gondolkodnom a részleteken, mert Rox mindent leírt nekem, kézen fogva vezetett be lépésről lépésre az életébe. Átlagos egyetemistának tűnt, aki szereti a történelmet, a gyerekeket, és tanárnak készül. Nincs kibékülve a Viadalokkal, nem ért egyet a Kapitólium politikájával - egyszóval magának való. Roxanne szőke tincsei és zöldes barna szemei maguktól értetődőek voltak, a legelső pillanattól kezdve így láttam őt magam előtt. Mikor karakterképet keresgéltem neki, szinte azonnal meg is álltam Dianna Agronnál, számomra ő a tökéletes Roxanne Haylen. Ami pedig a főszereplő nevét illeti... ezen nem gondolkodtam sokat. Egyszer beleolvastam egy történetbe, amiben Roxanne volt a lány neve. Akkor fintorogtam, nagyon nem tetszett, annyira erőltetettnek hatott. De ahogy telt az idő, egyre jobban megtetszett, aztán egyenesen egzotikusnak találtam, és tudtam, hogy a szőke lánynak a fantáziámból ez a neve. A Haylen meg olyan légies, szerintem illik hozzá. Biri barátnőm azt mondta, neki Roxanne-ről mindig pillangók jutnak eszébe. Nektek mi?

Nagyot kell sóhajtanom, ahogy a következő karakterhez érek. Cinnára gondolok, és egyszerre van kedvem sírni és nevetni. Nevetni azért, mert csodálatos személynek tartom. Abból, ami a HG könyvekben kiderül róla nem sokat tudunk meg, de engem pont ez sarkallt arra, hogy szabadjára engedjem őt a fejemben. Az a kedvesség és szelídség, amit képvisel, teljesen levett a lábamról, ő a kedvencem az összes Éhezők Viadala karakter közül, és az is fog maradni örökké. <3 Sírni pedig azért, mert ő csak egy fiktív karakter, de azért remélem, egyszer majd a valóságban is megtalálom a saját Cinnámat. :) Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy Suzanne Collins megölte, és igazából ez a történet is ezért született meg. Agyalni kezdtem, gondolkodtam, hogy kéne írni valami ilyesmit, hogy megmentsem... aztán egyszer csak meghallottam azt a mondatot, és tudtam, hogy nem várhatok többé. Muszáj volt elkezdenem, Cinna pedig adta magát. És végül sikerült, megírtam, hála Istennek. Cinna nem halt meg, nem szenved többé, hanem boldogan él a feleségével és a kislányával a Negyedik Körzetben. Én pedig elégedett vagyok, mert ez volt a célom, ez hajtott előre.

Nem szeretném sorra venni az összes szereplőt, mert hosszú lenne a lista. Igazából most a gondolataimat kéne összeszednem, de annyi minden köt ehhez a történethez, hogy komolyan nem vagyok rá képes. Voltak pillanatok, mikor azt hittem, feladom. Sokszor gondolkodtam azon, megéri-e csinálni... de végül megcsináltam. Különös, izgalmas érzés volt leírni az utolsó két mondatot. Már akkor tudtam, hogy ezzel teszem fel a pontot az íre, mikor körülbelül a blog felénél tartottunk. Aztán egyszer csak beteljesedett, és az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom. Szerdán, egészen pontosan 2014. 02. 26-án fejeztem be az utolsó fejezetet, míg az epilógus másnap, 17:30-kor készült el.

Sokan mondják, hogy ők sírva fejezték be a történetüket. Én nem sírtam. Inkább a lelkem vérzett, mert rájöttem, hogy vége, egyszerűen nincs tovább... de boldog is voltam amiatt, hogy tényleg sikerült. Akármikor látom magam előtt a tengerparti házat, körbevéve a mélyzöld fenyőfákkal és a lila levendulabokrokkal. Látom, ahogy Blance a parton játszik, vagy ahogy Cinna és Roxanne a homokban ülnek, és a naplementét nézik. Már annyira hozzám nőttek, hogy talán sosem fogok tudni teljesen elszakadni tőlük. Lehet, hogy az ő történetüknek sosem lesz vége, hiszen nektek, kedves olvasók, tovább élnek a fejetekben, és majd a legváratlanabb pillanatokban bukkannak elő. 

Lassan a végéhez ér az utószavam. Ezer meg ezer dolgot tudnék még mondani, hogy mit érzek, mit éreztem, és mit fogok érezni, de felesleges lenne ragozni. Azt viszont muszáj elmondanom, hogy nélkületek soha nem sikerült volna ez a blog. Drága Olvasóim, ti voltatok azok, akik hétről hétre biztattatok, elmondtátok a véleményeiteket, pipákkal jeleztétek, hogy itt vagytok, és tartottátok az életet a chaten. Köszönöm és köszönöm, elmondhatatlanul hálás vagyok mindenért! Sokszor mondtátok, hogy az én Cinnám kiütötte a ringből Lennyt stb, de azt kell mondanom, hogy az én Cinnám a ti Cinnátok is, az én Roxanne-em a ti Roxanne-etek is, mert ők hozzátok is tartoznak. Valamint külön köszöntet szeretnék mondani Birinek, aki mindig mellettem állt, leírtam a véleményét, és akármikor számíthattam rá. Köszönöm az átbeszélgetett nyári estéket, az éjféli csevejeket, hogy őszinte voltál és ötleteket adtál! Köszönöm Azynak, aki elolvasta a történetet és mindig írt hozzá véleményt, a szavaid átmelengették a szívemet! Köszönöm Petra, köszönöm Clove, köszönöm Picipocok, köszönöm az összes olvasómnak! Nem tudok mindenkit felsorolni, elnézést attól, akit kihagytam, de sokatokat nem ismerlek... :( Viszont szívesen megismernélek titeket. <3

Köszönök mindent!

Azt hiszem, most már tényleg itt a vége. Egy hatalmas utazás végére értünk. Mikor ezeket a szavakat írom, a blogon még csak a negyvenedik fejezet van kint, de úgy érzem, muszáj most leírnom a gondolataimat, míg frissen élnek a fejemben. Már elengedtem Rox kezét, mert többé nincs szüksége rám. Biztos vagyok benne, hogy boldogan fog élni abban a világban, ahol megvívta a saját harcát, ahol rátalált a szerelem, ahol beteljesedtek a vágyai. Ott van vele Cinna, de akárhányszor visszanéz majd rám, tudni fogja, hogy itt vagyok. Mert én hoztam létre, és felelősséggel tartozom iránta. Úgy érzem, mindent megtettem, amit kellett. Roxanne felnőtt, mint ahogy az Egy életen át is. Köszönöm, hogy vele együtt nőttetek ti is, és remélem, voltak pillanatok, amikor olvasás közben egy kicsivel többek lettetek, mint voltatok. 

Rengeteg szeretettel, tisztelettel és köszönettel,

Dorine Osteen