Kedves Olvasóim,
először is, szeretném megköszönni nektek a hét pipát, és Azynak a kommentet, sokat jelentenek ezek a visszajelzések. <3
Most pedig csak annyit fűznék hozzá ehhez a részhez, hogy elég... hmm, érzelmesre(?) sikerült, én szerettem írni, remélem, nektek is tetszeni fog, és írtok nekem.
Szeretettel: Bridget <3
__________________________________________________
Attól, hogy tudom, Cinna is hasonló véleményen van
erről az egész Viadalról, mint én, egy kicsit megnyugszom.
Legalább ha anyám kérdezgetni fog, nem leszek egyedül.
- Készen állsz? - nézek fel Cinnára, mikor
megállunk a mahagóni ajtó előtt.
- Teljes mértékben – igazítja meg a nyakkendőjét.
- Akkor rajta. - Kinyújtom a kezemet, és bekopogok.
Már éppen készülnék, hogy benyissak, de anyám
abban a pillanatban ajtót nyit, ahogy elérem a kilincset. Először
rám vet egy pillantást, aztán végig néz Cinnán, majd ismét az
én arcomat fürkészi. Óvatosan összehúzom a szemeimet. Már
az ajtó előtt vártál minket, igaz? - üzenem a tekintetemmel.
- Szervusz, Cinna – szól anyám, de még mindig
engem bámul. - Örülök, hogy megismerhetlek – néz végre rá.
- Szintúgy – hajol meg finoman.
Anya hallgat egy másodpercig, aztán beinvitál minket
a házba. Jön a szokásos protokoll: odaadjuk a cuccainkat az
Avoxoknak, akik mindent a helyére tesznek, mi pedig letelepszünk az
asztalnál. Ma sárga és fehér színű a teríték, fekete
evőeszközökkel. Minden olyan tipikusan tökéletes, csak az a
gond, hogy Plutarchot nem látom sehol. Ő anyám egyetlen oldószere,
és ha nincs itt, még csak elképzelni sem tudom, mi lesz a ma
délutánból.
- Csak később jön – ül le velünk szemben anya,
és a mondatából arra következtetek, hogy rájött, kit keresek a
szemeimmel. Int az Avoxoknak, hogy felszolgálhatják az ebédet,
aztán összekulcsolja az ujjait az álla alatt, és rájuk támasztja
a fejét. Le sem veszi a szemeit rólunk.
- Plutarch Heavensbee – magyarázom Cinnának. -
Anya... vőlegénye.
- Ó – néz anyámra -, gratulálok.
- Köszönjük – mosolyodik el hűvösen.
Úgy ülök a helyemen, mint aki karót nyelt. Próbálom
felrázni magam ebből a megfagyásból, de valahogy nem akar
sikerülni. Folyton azon jár az agyam, hogy mikor kezdődik...
- Izgatott vagy az Aratás miatt, Cinna? - kérdezi
anyám. Hát akkor most kezdődik. Pontosan most.
- Nem annyira – válaszolja.
- Hogy-hogy? Hiszen stílustanácsadó leszel, nem? -
szaladnak magasba anya szemöldökei.
- De – bólint Cinna, aztán halkan megköszöni az
Avoxnak az italt, ami töltött. - Csak nem vagyok az az izgulós
fajta.
- Vagyis ennyire biztos vagy magadban? - Anya rámenősen
méregeti a fiút, aki a lehető legtermészetesebben válaszolgat a
kérdéseire.
- Nem, magamban nem vagyok biztos – iszik bele a
borba. - Csak a ruhákban.
- Akkor szerinted a ruha teszi az embert. - Anyám nem kérdez, hanem kijelent.
- Ezt azért nem mondanám, de nem lennék stylist, ha
nem látnék benne igazságot. Igazából teljesen hidegen hagynak az
éppeni divathullámok, ezért sem volt kedvem elmenni a mai
találkozóra a többi stílustanácsadóval – magyarázza. - Azt
vallom, hogy a ruháknak kiemelniük és segíteniük kell,
nem pedig meghatározniuk az embereket.
Anya hallgat egy darabig, aztán mosolyogva szed magának
az ételből, ami egy Avox éppen akkor tesz az asztalra. - És a
Viadalon mi a célod? Híres akarsz lenni, igaz?
- Nos, kétség kívül... nem lenne rossz – bólint
Cinna szintén mosolyogva. - De elsősorban azt szeretném, ha
segíthetném a kiválasztottakat, Portiával együtt.
Lesütöm a szemeimet. Nem az ő hibája, nem tudhatta,
hogy anya mennyire nem bírja a legjobb barátnőmet, de ezt nem
kellett volna.
- Milyen társ Portia? - kérdezi anyám, és egy
pillanatra rám néz közben.
- Nagyon jó – bólint elismerően Cinna. - Lehet
vele keményen együtt dolgozni, de közben oldott a hangulat, hála
neki.
- Értem – sóhajt anyám. - Nos, remélem, holnap
este nagy sikert fogtok aratni. Szurkolunk majd mind a hárman –
tekint rám ismét -, a negyedik sorból.
- Szereztél jegyeket? - kerekednek el a szemeim.
- Persze. Nem is örülsz neki? - mosolyodik el.
- De... de – dadogom. Dehogy örülök neki! Utálom
a Viadalt és annak minden mozdulatát, ezt pedig ő is tudja.
- Akkor jó – mér végig fagyosan.
Az ebéd további részében anya és Cinna jó kedélyűen
eltársalognak, én meg csak bámulom a kajámat, és eszem.
Megdöbbentő, hogy Cinna mennyire természetesen viselkedik az anyám
jelenlétében, de persze érthető is, hiszen még csak most
találkozott vele először. Egy kicsit aggódom, hogy esetleg mégis
rossz vége lesz ennek az egésznek, ezért is örülök neki nagyon,
mikor egyszer csak betoppan Plutarch is. Üdvözöl mindenkit, aztán
megismerkedik Cinnával, és a saját munkájukról kezdenek
beszélgetni – elvégre mindketten a Viadal szolgálatában állnak.
Aztán egyszer csak megszólal a csengő, ami azt jelenti, hogy
pontosan egy perc múlva elkezdődik az Aratás a tévében. Azt a
bizonyos csengőt a Kapitólium minden egyes polgára hallja, ugyanis
az Elnöki Palota legtetején van, és szörnyen hangos.
Mindannyian felállunk, és a nappali felé vesszük az
irányt. Egy kicsit lemaradok Cinnával, majd míg senki
sem figyel,
megbököm a karját.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezem tőle suttogva.
- Micsodát? - mosolyodik el.
- Hogy ennyire normálisan viselkedett az anyám –
magyarázom. - Nem szedett ízekre... Se téged, se engem, se senkit
sem!
- Én mondtam, hogy biztosan nem annyira szörnyű –
kacsint rám.
- Csodát tettél – motyogom, ahogy leülünk a
kanapéra. - Legyél büszke magadra.
Az Aratás abban a pillanatban kezdődik el, ahogy
Plutarch bekapcsolja a tévét. Egy óra van, és kettőig tart a
műsor. Előtte természetesen ezer meg ezer reklám és népszerűsítő
kampány megy, de a csengő csak magára a lényegre emlékezteti a
Kapitólium lakóit.
Először az Első Körzet címere jelenik meg a
képernyőn. A szőke hajú lány és a barna hajú fiú önként
jelentkeznek a kihúzott gyerekek helyére, pont úgy, mint a Második
Körzetből a két tizennyolc éves. Az összes körzetet valóságos
kínszenvedés végignéznem, ráadásul folyamatosan magamon érzem
anyám becsmérlő tekintetét. Direkt nem nézek felé, a kezeimet
meg elrejtem a szoknyám alá. Elérkezünk a Tizenegyedik Körzethez,
ahol egy Ruta nevű lányt húznak ki. Muszáj az ajkamba harapnom,
mikor meglátom. Csokoládébarna bőre, hatalmas szemei vannak.
Apró, törékeny. Még csak tizenkét éves, ez az első Aratás,
min részt kellett vennie, és kihúzták a nevét – ennek ellenére
senki sem jelentkezik helyette.
- Érdekes Viadalunk lesz az idén – jegyzi meg anya.
Összeszorítom a fogaimat, és próbálok olyan erősnek
látszani, mint az a fiú, aki felsétál a színpadra Ruta mellé,
nehogy jól beszóljak a saját anyámnak.
Most jön a Tizenkettedik Körzet. Lopva Cinnára
pillantok, aki összevont szemöldökökkel tanulmányozza az elénk
táruló látványt. Effie Trinket éles, izgatott hangján mondja el
a szokásos monológját, aztán a lányok üveggömbjéhez lép, és
jó mélyen belenyúl. Közben a kislányok rémült arcát mutatják,
akik egymásba kapaszkodnak. Tiszta horror.
- Primrose Everdeen! - kiáltja Effie.
Ismét muszáj a számat harapdálnom, mert megint egy
tizenkét évest húztak ki. Ez a lány ugyan olyan apró és
törékeny mint a másik, azzal az eltéréssel, hogy ő fehér bőrű,
és hosszú, lenszőke haja van.
- Szegény kislány – suttogom halálra váltan,
ahogy azt figyelem, hogyan válik ki tömegből.
- Még mindig olyan nyugodt vagy, Cinna? - hallom meg
anyám hangját. Ökölbe szorulnak a kezeim, de sem Cinnának, sem nekem nincsen időm reagálni, mert egyszer csak különös dolog
történik.
- Prim! - kiáltja egy fojtott hang. - Prim! - A
kamera egy barna hajú, idősebb lányra közelít, akinek szó
nélkül nyitják az utat a többiek a kislány felé. Előre rohan,
és abban a pillanatban fogja meg a kicsi karját, ahogy az felteszi a lábát
a színpadra vezető lépcső első fokára. - Önkéntesnek
jelentkezem! - zihálja kétségbeesetten. - Önkéntesnek
jelentkezem a Viadalra!
A színpad körüli embereken zavarodottság lesz úrrá,
aztán Effie Trinket arról kezd magyarázni, hogy be kell mutatnia
az Aratás hivatalos győztesét, és csak aztán lehet helyette
jelentkezni – azonban a polgármester csöndre inti, és a lány
átveheti a másik (van egy olyan érzésem, hogy a húga) helyét.
- Kár, hogy jelentkezett helyette – töri meg
némaságunkat anyám hangja. - Szívesen megnéztem volna ezt a kislányt azzal a másikkal az arénában – mondja.
Az ereimben megfagy a vér. Ezt most nem fogom annyiban
hagyni, az biztos. - Undorító vagy – suttogom.
- Hogy mondtad? - kérdez vissza meglepetten.
- Undortó vagy. Undorítóan viselkedsz – fordulok felé.
Magamon érzem Plutarch és Cinna döbbent tekintetét, de nem
érdekel.
- Roxanne! - feszíti meg az állkapcsát. - Hogy
mondhatsz nekem ilyet?!
- Ez az igazság! - pattanok fel. - Nézz már magadba,
anya! Annyira gyűlölöm, hogy ilyen vagy! Hogy vagy képes azon
szomorkodni, hogy egy gyerek megmenekül a biztos haláltól?
- Kihúzták az Aratáson – feleli fagyosan,
felszegett állal. - Bele kell törődnie.
- Már miért kéne? - fakadok ki. - Azért, mert a mi
borzasztó országunk létrehozott egy embertelen törvényt?
- Te ehhez nem értesz.
- Dehogynem! Három éve hallgatok történelmet, anya!
És tudod mit? Annyira nem érdekel, hogy mit gondolsz! Elegem van
belőled és abból, hogy folyton mérlegelsz, és sosem vagy
elégedett velem... Én ilyen vagyok és kész, törődj bele.
Sajnálom, hogy nem lettem tökéletes, mint te! Sajnálom, hogy nem
úgy látom a dolgokat, ahogyan te látod őket, de sosem fogok
megváltozni és behódolni ennek az egész borzalomnak, érted?
Soha! Utálom a Viadalokat, utálom azt, hogy az itteni
emberek élvezik huszonhárom gyerek halálát! - kiáltom magamból
kikelve.
Döbbent csend telepszik a nappalira, még a tévé is
elhallgat. Anyám megfeszíti az állkapcsát, és feláll. A
szemeiben mintha könnyek csillognának, de visszatartja őket.
Egyenesen rám néz, aztán keresztbe fonja a karjait a mellkasán. -
Tűnj a házamból – sziszegi a fogai közül.
- Ezer örömmel – meredek rá, majd kiviharzok a
nappaliból.
Reszkető kezekkel kapom fel a táskámat, de annyi
lélekjelenlétem már nincsen, hogy a cipőmet is magammal vigyem,
így mezítláb rohanok ki az utcára. Meglehetősen hűvös van, és
az eget hatalmas, sötét felhők borítják. Fázom, azonban nem
állok meg: minél messzebbre akarok kerülni ettől a háztól, még
mielőtt elerednek a könnyeim. Ennek ellenére még a hátamon érzem
a bejáratnál álló Avox tekintetét, aki döbbenten bámulta,
hogyan tépem fel az ajtót, mikor sírni kezdek. A hátamra igazítom
a táskámat, aztán a számra tapasztom a kezeimet, hogy ne
látszódjanak annyira a könnyeim. Hála az égnek, senki sincsen az
utcán, mert mindenki az Aratást nézi, ezért megállok az egyik
távolabbi ház sarkánál, és megpróbálom összeszedni magam. Mit
csináltam?! Beolvastam az anyámnak, a tulajdon anyámnak!
Meztelen lábaimat bámulom, és azon gondolkodom, hogy
minden bizonnyal soha többé nem fogok vasárnapi ebédre menni
hozzá és Plutarchoz (aki amúgy valószínűleg ugyan úgy magamra
haragítottam), anyám kitagad a családból, és az esküvőjükre
sem fognak meghívni.
- Roxanne! - kiáltja valaki az utca végéről. Te jó
ég, Cinna! Előtte is lejárattam magam... egy életre. - Roxanne...
- Mihelyt meglát, felém indul. - Csak hogy megvagy – áll meg
előttem. A térdeire támaszkodva fújja ki magát - ezek szerint
egész idáig futott. - Minden rendben? - néz rám. Ahogy találkozik
a tekintetünk, ismét elerednek a könnyeim, és tudom, hogy ő sem
gondolta komolyan a kérdést.
- Most már tudod, hogy miért nem akartam, hogy velem
gyere? - szipogom.
- Azt hiszem, igen – feleli halkan, aztán felém
nyújtja a cipőimet. - Ezeket otthagytad.
- Köszi – veszem el tőle őket, de annyira remeg a
kezem, hogy egyből a földön landolnak.
Cinna felveszi a kék topánokat, óvatosan a táskámba
süllyeszti őket, majd segít normálisan lábra állni. - Mit
szólnál hozzá, ha beülnénk valahová, míg megnyugszol? -
kérdezi kedvesen, aztán mikor látja, hogy majd' megfagyok, leveszi
a zakóját, és a hátamra teríti.
- Mehetünk – törlök le egy könnyet a szemem alól.
- És köszi – húzom össze magamon a sötétkék anyagot.
Cinna nem válaszol, csak finoman elmosolyodik, és
szétnéz. Gondolom egy vendéglőt vagy kávézót keres, ahová
beülhetünk.
- Az ott megfelel? - mutat egy élénk narancssárga,
apró épületre nem messze az expressz megállójától.
Bólintok, hogy igen. Még éppen időben érünk oda,
mert abban a pillanatban, ahogy átlépjük a küszöböt, elered az
eső. Nagy, piszkos cseppekben esik, de engem megnyugtat. Szeretem
hallgatni az esőt, ahogy kopog a tetőn, azonban mikor leülök, és
összekulcsolt kézfejeimre hajtom a homlokomat, lesz egy olyan
furcsa, rossz érzésem, hogy az eső most nem lesz elég a
nyugalmamhoz. Csöndesen pityergek, mint egy kisgyerek, Cinna meg
türelmesen várja, hogy abbahagyjam.
Egyszer csak cipők kopogására leszek figyelmes, és
abból, hogy Cinna rendel két forrócsokit, arra következtetek,
hogy ez a pincérnő volt.
Az eső egyre jobban zuhog, és végül addig hallgatom,
míg képes leszek felegyenesedni. A meglepettségből, ami Cinna
arcán tükröződik, tudom, hogy minden bizonnyal rémesen nézek
ki. Egy pár pillanatig bámulok bele a szemeibe, aztán kinézek az
ablakon.
- Mentségemre legyen, hogy ez volt az első ilyen
kirohanásom – mondom remegő hangon. - És minden bizonnyal az
utolsó is. - A fiú nem válaszol, így még gyorsan hozzá teszem:
- Biztos azt gondolod, hogy egy szörnyű liba vagyok, aki még a
saját anyját sem tiszteli.
- Nem gondolom ezt – válaszolja halkan.
- Pedig attól félek – törlök le egy könnycseppet
a szemem sarkából -, hogy tényleg az vagyok.
A pincérnő megjelenik a két forrócsokival, és
leteszi őket az asztalra. Aztán elsétál, de a szemei talán a
kelleténél többet időznek Cinnán, mikor az fizet.
- Nem vagy szörnyű csak azért, mert megmondtad a
véleményedet – tolja felém a gőzölgő italt.
- Csak az a baj, hogy attól félek, anyám ezt másképp
gondolja – fogom a tenyereim közé a bögrét. - Pedig igazán nem
tehetek róla... Tényleg elegem van ebből az egészből, hogy
folyton kötözködik, és nincs egy felszabadult percem mellette,
mert azon aggódom, vajon mikor szól majd valamit... És tudod, hogy
mi a legrosszabb az egészben? - nézek Cinnára. - Az, hogy tényleg
igazam van, de ő ezt nem fogadja el... Hiszen tényleg abnormális
dolog gyerekek halálán szórakozni, nem? - Kinézek az ablakon, és
az arcomnak nyomom az átforrósodott kerámiát. - Minden egyes
alkalommal, mikor meghal egy kiválasztott, úgy érzem, az én
lelkemen szárad a vére – suttogom.
tyű ez nagyon jó fejezet lett. Komolyan hihetetlenül jó volt olvasni:) Amit Roxanne anyja mondott szegény Primről és Rutáról, hát az tényleg nem volt semmi, és teljesen megértem Roxannet, hogy beolvasott neki. És ja, ahogy Cinna utánament meg minden, olyan kedves és aranyos volt komolyan, alig várom már a kövit! :DD
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik, Clove! <3
TörlésRox anyja már csak ilyen... Amit mondott, tényleg durva volt, de ez volt a célom, é ezek szerint hatott. :D
Szia, nagyon jól sikerült ez a fejezet. Igazán szeretem a THG-t és érdekes, ilyen szemszögből is nézni. Én ennek sosem álltam volna neki. Nagyon ügyes vagy. :)
VálaszTörléspuszi, Abby
Köszönöm, örülök, hogy tetszik ez a szemszög! <3 Eleinte nekem is furcsa volt, de mára egészen megszoktam, és nagyon élvezem. :)
TörlésSzerintem ez lett most a kedvenc részem az eddigiek közül:) Nagyon jó, de nagyon szomorú és dühítő is. Ez a nő, hát egyszerűen borzasztó, tényleg undorító :S
VálaszTörlésAmúgy ez a rész,ha folytatódna, akkor a Futótűzzel venné fel a fonalat és Cinna meghalna, vagy a Nyitott szemekhez kapcsolódna?
A kedvenced? Juj... :3 <3
TörlésAz anyuka durva, tudom, de ez van. :P És a történet nem a Nyitott szemekhez kapcsolódik, a valódi, eredeti történet alapján írom, de azért várd ki a végét... ;)
Na hát ezzel nem tűntek el a kérdőjelek teljesen :)
TörlésAmúgy nagyon szép az új dizájn! Ezek az apró virágok is a háttérben...szuper:)
húúú, de rondán mutat az, hogy 'dizájn' :S
TörlésEz volt a célom... :D
TörlésÖrülök, hogy tetszik a DIZÁJN! ;)
hihiii nagyon jó rész volt:)) örülök hogy Rox beolvasott anyucinak:)) És mikor volt Ruta eszembe jutott, hogy mennyire szomorú voltam mikor meghalt:(( várom a következőőőt:33
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál!
TörlésÉs Ruta... <3
Drága Bridget!
VálaszTörlésHűha, nem semmi rész volt, olyan gyorsan olvastam, hogy összefolytak a sorok is! Először izgatottan figyeltem az eseményeket, még jót is derültem, ahogyan Roxanne anyukája kiforgatta Cinna szavait. Utána kicsit megkönnyebbültem, elvégre semmi gond nem volt, csak később robbant a bomba, amit IMÁDTAM! Tényleg, zseniális volt, bennem csak gyűlt a feszültség, és mikor Rox kiadta helyettem is, lenyugodtam, és örültem, amiért megtette, kellett már. Tényleg borzalmas, hogy emberek halálát ennyire undorító módon kezelik...:(
Az egyik kedvenc részem lett - tudom, mindig ezt mondom, de mit tudok csinálni? -, egyrészt azért, mert Roxanne végre kiállt magáért, másrészt mert Cinna ismét rettentő édesen viselkedett! Csak így tovább, kíváncsian várom a következő részt! <3
Puszi, Azy
UI: Nagyon tetszik az új kinézet, gyönyörű a fejléc is! :)
Jaj, Azy, olyan boldogságot okozol a kommentjeiddel, annyira köszönöm, hogy mindig írsz!
TörlésIgen, ez a rész meghatározó lett, én szerintem talán ezt élveztem eddig a legjobban írni, szinte nem is kellett gondolkodnom közben. A három Éhezők Viadala könyv után nagyon furcsa volt egy ilyen szemszögből megközelíteni a dolgokat, de borzasztóan szeretem ezt csinálni, komolyan... Valaki ír valamit, én meg megírhatom ugyan azt egy másik szemszögből, a kedvenc szereplőimmel, a saját szavaimmal, mégis teljesen másképp... A fanfiction gyönyörei. :D
Szóval tényleg örülök, hogy tetszett és szeretted, meg hogy szerinted jó az új dizájn, nekem is bejön - egyelőre. :p
Ölellek! <3
Bridget