-->

2013. aug. 6.

Tizedik Fejezet - 'Ezer örömmel'

Kedves Olvasóim,
először is, szeretném megköszönni nektek a hét pipát, és Azynak a kommentet, sokat jelentenek ezek a visszajelzések. <3
Most pedig csak annyit fűznék hozzá ehhez a részhez, hogy elég... hmm, érzelmesre(?) sikerült, én szerettem írni, remélem, nektek is tetszeni fog, és írtok nekem. 
Szeretettel: Bridget <3

__________________________________________________


Attól, hogy tudom, Cinna is hasonló véleményen van erről az egész Viadalról, mint én, egy kicsit megnyugszom. Legalább ha anyám kérdezgetni fog, nem leszek egyedül.
- Készen állsz? - nézek fel Cinnára, mikor megállunk a mahagóni ajtó előtt.
- Teljes mértékben – igazítja meg a nyakkendőjét.
- Akkor rajta. - Kinyújtom a kezemet, és bekopogok.
Már éppen készülnék, hogy benyissak, de anyám abban a pillanatban ajtót nyit, ahogy elérem a kilincset. Először rám vet egy pillantást, aztán végig néz Cinnán, majd ismét az én arcomat fürkészi. Óvatosan összehúzom a szemeimet. Már az ajtó előtt vártál minket, igaz? - üzenem a tekintetemmel.
- Szervusz, Cinna – szól anyám, de még mindig engem bámul. - Örülök, hogy megismerhetlek – néz végre rá.
- Szintúgy – hajol meg finoman.
Anya hallgat egy másodpercig, aztán beinvitál minket a házba. Jön a szokásos protokoll: odaadjuk a cuccainkat az Avoxoknak, akik mindent a helyére tesznek, mi pedig letelepszünk az asztalnál. Ma sárga és fehér színű a teríték, fekete evőeszközökkel. Minden olyan tipikusan tökéletes, csak az a gond, hogy Plutarchot nem látom sehol. Ő anyám egyetlen oldószere, és ha nincs itt, még csak elképzelni sem tudom, mi lesz a ma délutánból.
- Csak később jön – ül le velünk szemben anya, és a mondatából arra következtetek, hogy rájött, kit keresek a szemeimmel. Int az Avoxoknak, hogy felszolgálhatják az ebédet, aztán összekulcsolja az ujjait az álla alatt, és rájuk támasztja a fejét. Le sem veszi a szemeit rólunk.
- Plutarch Heavensbee – magyarázom Cinnának. - Anya... vőlegénye.
- Ó – néz anyámra -, gratulálok.
- Köszönjük – mosolyodik el hűvösen.
Úgy ülök a helyemen, mint aki karót nyelt. Próbálom felrázni magam ebből a megfagyásból, de valahogy nem akar sikerülni. Folyton azon jár az agyam, hogy mikor kezdődik...
- Izgatott vagy az Aratás miatt, Cinna? - kérdezi anyám. Hát akkor most kezdődik. Pontosan most.
- Nem annyira – válaszolja.
- Hogy-hogy? Hiszen stílustanácsadó leszel, nem? - szaladnak magasba anya szemöldökei.
- De – bólint Cinna, aztán halkan megköszöni az Avoxnak az italt, ami töltött. - Csak nem vagyok az az izgulós fajta.
- Vagyis ennyire biztos vagy magadban? - Anya rámenősen méregeti a fiút, aki a lehető legtermészetesebben válaszolgat a kérdéseire.
- Nem, magamban nem vagyok biztos – iszik bele a borba. - Csak a ruhákban.
- Akkor szerinted a ruha teszi az embert. - Anyám nem kérdez, hanem kijelent.
- Ezt azért nem mondanám, de nem lennék stylist, ha nem látnék benne igazságot. Igazából teljesen hidegen hagynak az éppeni divathullámok, ezért sem volt kedvem elmenni a mai találkozóra a többi stílustanácsadóval – magyarázza. - Azt vallom, hogy a ruháknak kiemelniük és segíteniük kell, nem pedig meghatározniuk az embereket.
Anya hallgat egy darabig, aztán mosolyogva szed magának az ételből, ami egy Avox éppen akkor tesz az asztalra. - És a Viadalon mi a célod? Híres akarsz lenni, igaz?
- Nos, kétség kívül... nem lenne rossz – bólint Cinna szintén mosolyogva. - De elsősorban azt szeretném, ha segíthetném a kiválasztottakat, Portiával együtt.
Lesütöm a szemeimet. Nem az ő hibája, nem tudhatta, hogy anya mennyire nem bírja a legjobb barátnőmet, de ezt nem kellett volna.
- Milyen társ Portia? - kérdezi anyám, és egy pillanatra rám néz közben.
- Nagyon jó – bólint elismerően Cinna. - Lehet vele keményen együtt dolgozni, de közben oldott a hangulat, hála neki.
- Értem – sóhajt anyám. - Nos, remélem, holnap este nagy sikert fogtok aratni. Szurkolunk majd mind a hárman – tekint rám ismét -, a negyedik sorból.
- Szereztél jegyeket? - kerekednek el a szemeim.
- Persze. Nem is örülsz neki? - mosolyodik el.
- De... de – dadogom. Dehogy örülök neki! Utálom a Viadalt és annak minden mozdulatát, ezt pedig ő is tudja.
- Akkor jó – mér végig fagyosan.
Az ebéd további részében anya és Cinna jó kedélyűen eltársalognak, én meg csak bámulom a kajámat, és eszem. Megdöbbentő, hogy Cinna mennyire természetesen viselkedik az anyám jelenlétében, de persze érthető is, hiszen még csak most találkozott vele először. Egy kicsit aggódom, hogy esetleg mégis rossz vége lesz ennek az egésznek, ezért is örülök neki nagyon, mikor egyszer csak betoppan Plutarch is. Üdvözöl mindenkit, aztán megismerkedik Cinnával, és a saját munkájukról kezdenek beszélgetni – elvégre mindketten a Viadal szolgálatában állnak. Aztán egyszer csak megszólal a csengő, ami azt jelenti, hogy pontosan egy perc múlva elkezdődik az Aratás a tévében. Azt a bizonyos csengőt a Kapitólium minden egyes polgára hallja, ugyanis az Elnöki Palota legtetején van, és szörnyen hangos.
Mindannyian felállunk, és a nappali felé vesszük az irányt. Egy kicsit lemaradok Cinnával, majd míg senki
sem figyel, megbököm a karját.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezem tőle suttogva.
- Micsodát? - mosolyodik el.
- Hogy ennyire normálisan viselkedett az anyám – magyarázom. - Nem szedett ízekre... Se téged, se engem, se senkit sem!
- Én mondtam, hogy biztosan nem annyira szörnyű – kacsint rám.
- Csodát tettél – motyogom, ahogy leülünk a kanapéra. - Legyél büszke magadra.
Az Aratás abban a pillanatban kezdődik el, ahogy Plutarch bekapcsolja a tévét. Egy óra van, és kettőig tart a műsor. Előtte természetesen ezer meg ezer reklám és népszerűsítő kampány megy, de a csengő csak magára a lényegre emlékezteti a Kapitólium lakóit.
Először az Első Körzet címere jelenik meg a képernyőn. A szőke hajú lány és a barna hajú fiú önként jelentkeznek a kihúzott gyerekek helyére, pont úgy, mint a Második Körzetből a két tizennyolc éves. Az összes körzetet valóságos kínszenvedés végignéznem, ráadásul folyamatosan magamon érzem anyám becsmérlő tekintetét. Direkt nem nézek felé, a kezeimet meg elrejtem a szoknyám alá. Elérkezünk a Tizenegyedik Körzethez, ahol egy Ruta nevű lányt húznak ki. Muszáj az ajkamba harapnom, mikor meglátom. Csokoládébarna bőre, hatalmas szemei vannak. Apró, törékeny. Még csak tizenkét éves, ez az első Aratás, min részt kellett vennie, és kihúzták a nevét – ennek ellenére senki sem jelentkezik helyette.
- Érdekes Viadalunk lesz az idén – jegyzi meg anya.
Összeszorítom a fogaimat, és próbálok olyan erősnek látszani, mint az a fiú, aki felsétál a színpadra Ruta mellé, nehogy jól beszóljak a saját anyámnak.
Most jön a Tizenkettedik Körzet. Lopva Cinnára pillantok, aki összevont szemöldökökkel tanulmányozza az elénk táruló látványt. Effie Trinket éles, izgatott hangján mondja el a szokásos monológját, aztán a lányok üveggömbjéhez lép, és jó mélyen belenyúl. Közben a kislányok rémült arcát mutatják, akik egymásba kapaszkodnak. Tiszta horror.
- Primrose Everdeen! - kiáltja Effie.
Ismét muszáj a számat harapdálnom, mert megint egy tizenkét évest húztak ki. Ez a lány ugyan olyan apró és törékeny mint a másik, azzal az eltéréssel, hogy ő fehér bőrű, és hosszú, lenszőke haja van.
- Szegény kislány – suttogom halálra váltan, ahogy azt figyelem, hogyan válik ki tömegből.
- Még mindig olyan nyugodt vagy, Cinna? - hallom meg anyám hangját. Ökölbe szorulnak a kezeim, de sem Cinnának, sem nekem nincsen időm reagálni, mert egyszer csak különös dolog történik.
- Prim! - kiáltja egy fojtott hang. - Prim! - A kamera egy barna hajú, idősebb lányra közelít, akinek szó nélkül nyitják az utat a többiek a kislány felé. Előre rohan, és abban a pillanatban fogja meg a kicsi karját, ahogy az felteszi a lábát a színpadra vezető lépcső első fokára. - Önkéntesnek jelentkezem! - zihálja kétségbeesetten. - Önkéntesnek jelentkezem a Viadalra!
A színpad körüli embereken zavarodottság lesz úrrá, aztán Effie Trinket arról kezd magyarázni, hogy be kell mutatnia az Aratás hivatalos győztesét, és csak aztán lehet helyette jelentkezni – azonban a polgármester csöndre inti, és a lány átveheti a másik (van egy olyan érzésem, hogy a húga) helyét.
- Kár, hogy jelentkezett helyette – töri meg némaságunkat anyám hangja. - Szívesen megnéztem volna ezt a kislányt azzal a másikkal az arénában – mondja.
Az ereimben megfagy a vér. Ezt most nem fogom annyiban hagyni, az biztos. - Undorító vagy – suttogom.
- Hogy mondtad? - kérdez vissza meglepetten.
- Undortó vagy. Undorítóan viselkedsz – fordulok felé. Magamon érzem Plutarch és Cinna döbbent tekintetét, de nem érdekel.
- Roxanne! - feszíti meg az állkapcsát. - Hogy mondhatsz nekem ilyet?!
- Ez az igazság! - pattanok fel. - Nézz már magadba, anya! Annyira gyűlölöm, hogy ilyen vagy! Hogy vagy képes azon szomorkodni, hogy egy gyerek megmenekül a biztos haláltól?
- Kihúzták az Aratáson – feleli fagyosan, felszegett állal. - Bele kell törődnie.
- Már miért kéne? - fakadok ki. - Azért, mert a mi borzasztó országunk létrehozott egy embertelen törvényt?
- Te ehhez nem értesz.
- Dehogynem! Három éve hallgatok történelmet, anya! És tudod mit? Annyira nem érdekel, hogy mit gondolsz! Elegem van belőled és abból, hogy folyton mérlegelsz, és sosem vagy elégedett velem... Én ilyen vagyok és kész, törődj bele. Sajnálom, hogy nem lettem tökéletes, mint te! Sajnálom, hogy nem úgy látom a dolgokat, ahogyan te látod őket, de sosem fogok megváltozni és behódolni ennek az egész borzalomnak, érted? Soha! Utálom a Viadalokat, utálom azt, hogy az itteni emberek élvezik huszonhárom gyerek halálát! - kiáltom magamból kikelve.
Döbbent csend telepszik a nappalira, még a tévé is elhallgat. Anyám megfeszíti az állkapcsát, és feláll. A szemeiben mintha könnyek csillognának, de visszatartja őket. Egyenesen rám néz, aztán keresztbe fonja a karjait a mellkasán. - Tűnj a házamból – sziszegi a fogai közül.
- Ezer örömmel – meredek rá, majd kiviharzok a nappaliból.
Reszkető kezekkel kapom fel a táskámat, de annyi lélekjelenlétem már nincsen, hogy a cipőmet is magammal vigyem, így mezítláb rohanok ki az utcára. Meglehetősen hűvös van, és az eget hatalmas, sötét felhők borítják. Fázom, azonban nem állok meg: minél messzebbre akarok kerülni ettől a háztól, még mielőtt elerednek a könnyeim. Ennek ellenére még a hátamon érzem a bejáratnál álló Avox tekintetét, aki döbbenten bámulta, hogyan tépem fel az ajtót, mikor sírni kezdek. A hátamra igazítom a táskámat, aztán a számra tapasztom a kezeimet, hogy ne látszódjanak annyira a könnyeim. Hála az égnek, senki sincsen az utcán, mert mindenki az Aratást nézi, ezért megállok az egyik távolabbi ház sarkánál, és megpróbálom összeszedni magam. Mit csináltam?! Beolvastam az anyámnak, a tulajdon anyámnak!
Meztelen lábaimat bámulom, és azon gondolkodom, hogy minden bizonnyal soha többé nem fogok vasárnapi ebédre menni hozzá és Plutarchoz (aki amúgy valószínűleg ugyan úgy magamra haragítottam), anyám kitagad a családból, és az esküvőjükre sem fognak meghívni.
- Roxanne! - kiáltja valaki az utca végéről. Te jó ég, Cinna! Előtte is lejárattam magam... egy életre. - Roxanne... - Mihelyt meglát, felém indul. - Csak hogy megvagy – áll meg előttem. A térdeire támaszkodva fújja ki magát - ezek szerint egész idáig futott. - Minden rendben? - néz rám. Ahogy találkozik a tekintetünk, ismét elerednek a könnyeim, és tudom, hogy ő sem gondolta komolyan a kérdést.
- Most már tudod, hogy miért nem akartam, hogy velem gyere? - szipogom.
- Azt hiszem, igen – feleli halkan, aztán felém nyújtja a cipőimet. - Ezeket otthagytad.
- Köszi – veszem el tőle őket, de annyira remeg a kezem, hogy egyből a földön landolnak.
Cinna felveszi a kék topánokat, óvatosan a táskámba süllyeszti őket, majd segít normálisan lábra állni. - Mit szólnál hozzá, ha beülnénk valahová, míg megnyugszol? - kérdezi kedvesen, aztán mikor látja, hogy majd' megfagyok, leveszi a zakóját, és a hátamra teríti.
- Mehetünk – törlök le egy könnyet a szemem alól. - És köszi – húzom össze magamon a sötétkék anyagot.
Cinna nem válaszol, csak finoman elmosolyodik, és szétnéz. Gondolom egy vendéglőt vagy kávézót keres, ahová beülhetünk.
- Az ott megfelel? - mutat egy élénk narancssárga, apró épületre nem messze az expressz megállójától.
Bólintok, hogy igen. Még éppen időben érünk oda, mert abban a pillanatban, ahogy átlépjük a küszöböt, elered az eső. Nagy, piszkos cseppekben esik, de engem megnyugtat. Szeretem hallgatni az esőt, ahogy kopog a tetőn, azonban mikor leülök, és összekulcsolt kézfejeimre hajtom a homlokomat, lesz egy olyan furcsa, rossz érzésem, hogy az eső most nem lesz elég a nyugalmamhoz. Csöndesen pityergek, mint egy kisgyerek, Cinna meg türelmesen várja, hogy abbahagyjam.
Egyszer csak cipők kopogására leszek figyelmes, és abból, hogy Cinna rendel két forrócsokit, arra következtetek, hogy ez a pincérnő volt.
Az eső egyre jobban zuhog, és végül addig hallgatom, míg képes leszek felegyenesedni. A meglepettségből, ami Cinna arcán tükröződik, tudom, hogy minden bizonnyal rémesen nézek ki. Egy pár pillanatig bámulok bele a szemeibe, aztán kinézek az ablakon.
- Mentségemre legyen, hogy ez volt az első ilyen kirohanásom – mondom remegő hangon. - És minden bizonnyal az utolsó is. - A fiú nem válaszol, így még gyorsan hozzá teszem: - Biztos azt gondolod, hogy egy szörnyű liba vagyok, aki még a saját anyját sem tiszteli.
- Nem gondolom ezt – válaszolja halkan.
- Pedig attól félek – törlök le egy könnycseppet a szemem sarkából -, hogy tényleg az vagyok.
A pincérnő megjelenik a két forrócsokival, és leteszi őket az asztalra. Aztán elsétál, de a szemei talán a kelleténél többet időznek Cinnán, mikor az fizet.
- Nem vagy szörnyű csak azért, mert megmondtad a véleményedet – tolja felém a gőzölgő italt.
- Csak az a baj, hogy attól félek, anyám ezt másképp gondolja – fogom a tenyereim közé a bögrét. - Pedig igazán nem tehetek róla... Tényleg elegem van ebből az egészből, hogy folyton kötözködik, és nincs egy felszabadult percem mellette, mert azon aggódom, vajon mikor szól majd valamit... És tudod, hogy mi a legrosszabb az egészben? - nézek Cinnára. - Az, hogy tényleg igazam van, de ő ezt nem fogadja el... Hiszen tényleg abnormális dolog gyerekek halálán szórakozni, nem? - Kinézek az ablakon, és az arcomnak nyomom az átforrósodott kerámiát. - Minden egyes alkalommal, mikor meghal egy kiválasztott, úgy érzem, az én lelkemen szárad a vére – suttogom.


13 megjegyzés:

  1. tyű ez nagyon jó fejezet lett. Komolyan hihetetlenül jó volt olvasni:) Amit Roxanne anyja mondott szegény Primről és Rutáról, hát az tényleg nem volt semmi, és teljesen megértem Roxannet, hogy beolvasott neki. És ja, ahogy Cinna utánament meg minden, olyan kedves és aranyos volt komolyan, alig várom már a kövit! :DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik, Clove! <3
      Rox anyja már csak ilyen... Amit mondott, tényleg durva volt, de ez volt a célom, é ezek szerint hatott. :D

      Törlés
  2. Szia, nagyon jól sikerült ez a fejezet. Igazán szeretem a THG-t és érdekes, ilyen szemszögből is nézni. Én ennek sosem álltam volna neki. Nagyon ügyes vagy. :)
    puszi, Abby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszik ez a szemszög! <3 Eleinte nekem is furcsa volt, de mára egészen megszoktam, és nagyon élvezem. :)

      Törlés
  3. Szerintem ez lett most a kedvenc részem az eddigiek közül:) Nagyon jó, de nagyon szomorú és dühítő is. Ez a nő, hát egyszerűen borzasztó, tényleg undorító :S
    Amúgy ez a rész,ha folytatódna, akkor a Futótűzzel venné fel a fonalat és Cinna meghalna, vagy a Nyitott szemekhez kapcsolódna?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A kedvenced? Juj... :3 <3
      Az anyuka durva, tudom, de ez van. :P És a történet nem a Nyitott szemekhez kapcsolódik, a valódi, eredeti történet alapján írom, de azért várd ki a végét... ;)

      Törlés
    2. Na hát ezzel nem tűntek el a kérdőjelek teljesen :)
      Amúgy nagyon szép az új dizájn! Ezek az apró virágok is a háttérben...szuper:)

      Törlés
    3. húúú, de rondán mutat az, hogy 'dizájn' :S

      Törlés
    4. Ez volt a célom... :D
      Örülök, hogy tetszik a DIZÁJN! ;)

      Törlés
  4. hihiii nagyon jó rész volt:)) örülök hogy Rox beolvasott anyucinak:)) És mikor volt Ruta eszembe jutott, hogy mennyire szomorú voltam mikor meghalt:(( várom a következőőőt:33

    VálaszTörlés
  5. Drága Bridget!

    Hűha, nem semmi rész volt, olyan gyorsan olvastam, hogy összefolytak a sorok is! Először izgatottan figyeltem az eseményeket, még jót is derültem, ahogyan Roxanne anyukája kiforgatta Cinna szavait. Utána kicsit megkönnyebbültem, elvégre semmi gond nem volt, csak később robbant a bomba, amit IMÁDTAM! Tényleg, zseniális volt, bennem csak gyűlt a feszültség, és mikor Rox kiadta helyettem is, lenyugodtam, és örültem, amiért megtette, kellett már. Tényleg borzalmas, hogy emberek halálát ennyire undorító módon kezelik...:(
    Az egyik kedvenc részem lett - tudom, mindig ezt mondom, de mit tudok csinálni? -, egyrészt azért, mert Roxanne végre kiállt magáért, másrészt mert Cinna ismét rettentő édesen viselkedett! Csak így tovább, kíváncsian várom a következő részt! <3

    Puszi, Azy

    UI: Nagyon tetszik az új kinézet, gyönyörű a fejléc is! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, Azy, olyan boldogságot okozol a kommentjeiddel, annyira köszönöm, hogy mindig írsz!
      Igen, ez a rész meghatározó lett, én szerintem talán ezt élveztem eddig a legjobban írni, szinte nem is kellett gondolkodnom közben. A három Éhezők Viadala könyv után nagyon furcsa volt egy ilyen szemszögből megközelíteni a dolgokat, de borzasztóan szeretem ezt csinálni, komolyan... Valaki ír valamit, én meg megírhatom ugyan azt egy másik szemszögből, a kedvenc szereplőimmel, a saját szavaimmal, mégis teljesen másképp... A fanfiction gyönyörei. :D
      Szóval tényleg örülök, hogy tetszett és szeretted, meg hogy szerinted jó az új dizájn, nekem is bejön - egyelőre. :p
      Ölellek! <3

      Bridget

      Törlés