Tizennegyedik Fejezet - 'Meglepő'

Drága Olvasóim!

Nagyon köszönöm nektek az előző részhez érkezett visszajelzéseket, és cserébe azért, hogy az olyan későn jött, most itt a következő, kicsit előbb. Remélem, ez is tetszeni fog nektek, és írtok. Annyira jólesnek a szavaitok, köszönöm szépen! <3
Valamint: 

***

Jelentkeztem a Kawaii Blog Design versenyére! 

Szeretsz szerkeszteni? Akkor jelentkezz te is:)

***

Kellemes olvasást kívánok: Bridget S.

______________________________________________

"We are words on pages"

Mi?

Ez az első és egyetlen dolog, ami szembe jut, mert az agyam pár másodpercre teljesen leblokkol. Portia terhes? Ugyan olyanok vagyunk mint a testvérek, természetesen nem várom el tőle, hogy a magánélete legmélyebb részleteibe is bevezessen. De ha ilyesmi történik...

Tudom, hogy mondanom kéne valamit, viszont mivel semmi értelmes dolog nem jut eszembe, és a hosszú hallgatás a tehetetlen sírás hangjával elég kellemetlen, kinyögök egy kérdést: - Ezt hogy érted?

Portia felemeli a fejét, és résnyire tátott szájjal, vörös szemekkel rám néz. Nyelek egyet. Talán mégis jobb lett volna, ha csöndben maradok.

- Hogy értem? - suttogja rekedten. - Hogy értem? - Az ajkai megremegnek, aztán ismét zokogni kezd. - Rox! Gyerekem lesz! - kiált rám.

Az, hogy így viselkedik, megrémít. Ő az a személy, aki mindig tud poénkodni, akármi történik is, de jelen pillanatban elég távol áll a jókedvtől.

Lassan oldalra csusszanok, és a vállamra hajtom a fejét. Tűröm, hogy sírjon, és a haját simogatva várom, hogy végre megnyugodjon egy kicsit. Közben azon gondolkodom, hogy mit fogok neki mondani. Valami tanács-féleséggel kéne előállnom, vagy inkább egyszerűen vigasztaljam tovább? Az az igazság, hogy fogalmam sincsen, sosem voltam még ilyen helyzetben. Egy gyerek nagyon nagy felelősség, és Portia még csak egyetemre jár... Ráadásul éppen most kezd igazán beindulni a karrierje.

Ahogy erre gondolok, nem tudom, miért, de hirtelen görcsbe rándul a gyomrom. - Ki az apja? - bukik ki belőlem a jelen pillanatban csöppet sem tapintatos kérdés.

Portia hatalmasat sóhajt, lassan felül, és míg rászánja magát a válaszra, a kezébe nyomok egy zsebkendőt. Eltelik pár perc, de aztán végül csak kinyögi a választ: - Zimon.

- És... ez biztos?

- Te jó ég, igen! - csattan fel. - Minek nézel te engem?

- Jaj, nem úgy értem... - simítom végig a homlokomat. - A terhességről beszélek. Tuti, hogy az vagy?

- Igen – bólint, az ajkai megint megremegnek. Aztán a táskájába nyúl, és a kezembe nyomja a tesztet. - Tessék, itt a bizonyíték.

A számat rágcsálva, összevont szemöldökökkel vizsgálom meg a kijelzőt. Semmi kétség: valóban pozitív. Sőt, még azt is le lehet olvasni, hogy az embrió két hetes. Felsóhajtok.

- Akkor történt, mikor Zimon hozott el az aratásnapi buliról, igaz? - szegezem Portiának a kérdést.

- Aha – törli meg a szemeit. A szőnyeg rojtjaival kezd babrálni, egy pillanatra se néz rám. Elég összetörtnek néz ki.

- Ne haragudj rám. - Átkarolom a vállát, és a feje búbjára hajtom a halántékomat. - Számíthatsz rám, melletted vagyok, akármi történik majd ezután. Túl leszünk rajta, hallod? - fogom meg a kezét.

- Igen – suttogja. - Túl leszünk rajta.

Egy pár percig hallgatunk, aztán eljutunk odáig, hogy Portia összeszedi magát, és felállunk. Míg ő lemossa a lefolyt sminket és rendbe hozza magát egy kicsit, én csinálok egy teát. Aztán leülünk az asztalhoz, és a lehető legösszeszedettebben megbeszéljük a továbbiakat.

- Mit akarsz most csinálni? - kérdezem, miközben belekortyolok az italomba.

- Még nem tudom – rázza meg a fejét. - Először Zimonnak kéne elmondanom valahogy...

- De a baba... - Nyelek egyet, mert még mindig alig hiszem el, hogy Portia valóban terhes. - Ugye nem akarod elvetetni?

- Nem! - Úgy néz rám, mint egy őrültre. - Sosem ölném meg a gyerekemet!

- Oké, oké, tudom - próbálom csitítani. - Csak muszáj volt meggyőződnöm róla.

- A mi hibánk, nem az övé. Utálnám magam, ha ő szenvedne helyettünk. Kegyetlenség lenne.

- Akkor megtartod? - kérdezem óvatosan. Most először látom meg magam előtt Portiát, ahogy egy pici babát tart a karjaiban, és valami fura, kellemes melegség önt el.

- Nem tudom – bicsaklik le a feje.

- Figyelj – szólítom meg kedvesen -, egy gyerek nem olyan rossz! Gondolj csak bele, hogy mennyi boldogságot okozhat! - Hirtelen már nem is tűnik olyan ijesztőnek a dolog, mint az előbb.

Portia arca elfelhősödik, az állkapcsa megfeszül. - Rox. Ha te várnál gyereket most, akkor is ezt mondanád?

Ú. Ez talált. A teámra kapom a tekintetemet, és úgy teszek, mint aki erősen gondolkodik. - Nem tudom – nyögöm ki végül.

- Na látod. - Portia szórakozottan lötyögteti az italát, és közben nagyokat sóhajt.

Oldalra húzom a számat, ahogy ránézek. Arra gondolok, hogy vajon mit fognak szólni a szülei a terhessége híréhez. Még az is elképzelhető, hogy örülni fognak neki, hiszen már huszonegy éves felnőtt nő, nem tinédzser, ráadásul neki van a legjobb fej anyja az egész világon. Az biztos, hogy ő mellé fog állni. Az apja már más tészta, őt nem is ismerem annyira. Aztán ott van még Zimon, aki nem is tud róla, hogy hamarosan apa lesz.

- Szerinted ő mit fog szólni hozzá? - Alany nélkül teszem fel a kérdést, hiszen mindketten tudjuk, hogy kit értek "ő" alatt.

- Zimon – sóhajt fel Portia. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy bosszú, vagy vágyakozás hallatszik-e ki a hangsúlyából. - Nem tudom – vallja be. - Fogalmam sincsen...

- Mikor mondod el neki?

- Majd ha felkészülök rá.

- Na és... mi lesz a karriereddel? - puhatolózom. Talán tapintatlanság ennyi mindent kérdezni, de ismerem Portiát, és tudom, hogy így tud a legjobban rendet rakni a fejében.

- Semmi – vonja meg a vállait. - Minden megy tovább ugyan úgy. Egy pocak nem fog megakadályozni. - Hirtelen elvigyorodik, ahogy a hasa elé tartja a kezét, és úgy tesz, mintha máris hatalmasra nőtt volna. Erre nekem is nevetnem kell.

A továbbiakban nem sokat beszélünk, szavak nélkül is megértjük egymást: mindketten a gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, nem zavarjuk a másikat. Újra lejátszom magamban a kínos incidenst az iskolaigazgatóval, aztán mosolyogva harapdálom a számat, ahogy arra gondolok, mikor Cinna kimentett. Valami oltári nagy balhéba kell keverednie, hogy segíthessek neki... Csak így fogom tudni visszafizetni a segítségét.

- Azt hiszem, lelépek – ránt vissza egyszer csak Portia hangja a valóságba.

- Nem alszol itt? - ajánlom fel.

- Nem – rázza meg a fejét, és már indul is az ajtóhoz. - Jobb lesz, ha egyedül maradok egy kicsit. - Mielőtt átlépné a küszöböt, jó szorosan átölel. - Köszi mindent – suttogja.

- Ez a dolgom – mosolyodom el.

Portia halkan felnevet, de hallom a hangján, hogy most nem őszinte. Még utoljára rám néz, aztán eltűnik az éjszakában.

Másnap reggel arra ébredek, hogy csörög a telefonom. Hunyorogva felnyögök, aztán egy párnába temetem az arcomat a fény elől, és a kezemmel kitapogatom, hogy hol van a mobilom. Nagy nehezen ugyan, de végül a hátamra fordulok, és felveszem a hívást.

- Igen? - morgom. Nem szeretem, mikor felébresztenek. Ilyenkor általában úgy viselkedem, mint egy serdülő tinédzser.

- Szia! - szól Cinna hangja a túloldalról. - Te még aludtál?

- Fogjuk rá – motyogom. - Miért, mennyi az idő?

- Öt perc múlva dél.

- Mi? - szorítom össze a szemeimet. - Uh. - Felsóhajtok, kihangosítom a telefont, és lassan felülök az ágyamban.

- Figyelj, azért hívlak, mert szükségem lenne a segítségedre – magyarázza Cinna. - Ráérsz?

- Hát – simítom végig az arcomat egy hatalmas ásítás közben -, szerintem igen.

- Remek. Összefuthatnánk valahol – tanácsolja.

Miután megbeszéljük, hogy egy óra múlva találkozunk a főtéren, valahogy eljutok a fürdőszobába, és rendbe hozom magam. Mihelyt a hideg víz az arcomhoz ér, eszembe jut a tegnapi nap, és azonnal Portiára gondolok. Remélem, minden rendben van vele... Aztán azon kezdem törni a fejem, hogy vajon miben kell segítenem Cinnának. Megkérdezhettem volna, de nem volt annyi lélekjelenlétem. Szerencsére az, hogy mire végzek a reggeli teendőkkel, egy normális Roxanne néz vissza rám a tükörből, észhez térít, így teljesen nyugodtan lépek ki az ajtón.

Ugyan egy kicsit késésben vagyok, de gyorsan beugrom az egyik pékségbe egy kávéért meg valami reggeliért, ahol a kaja mellett egy kis információt is beszerzek a Viadallal kapcsolatban: ismét Katniss és az a kislány van adásban, és éppen hatalmas, zöld levelekkel borított ágakat hordanak kupacokba. Kíváncsi vagyok, hogy mire készülnek, azonban tudom, hogy jelenésem van, így hát kisurranok az ajtón, és rohanok tovább.

Nem nehéz megtalálnom Cinnát a főtéren: már felém tart, mikor észreveszem. A szemem sarkából látom, hogy egy csomóan felismerik.

- Szia – mosolyodom el, mikor összeérünk.

- Köszönöm, hogy eljöttél – mosolyodik el ő is.

- Nincs mit – bólintok. - De már csak eggyel jövök neked – mutatom fel vigyorogva a hüvelykujjamat.

- Megpróbálom beosztani – nevet fel halkan. - De most inkább induljunk.

- Hová megyünk amúgy? - kérdezem, ahogy megindulunk az egyik mellékutca felé. Kényelmesen szürcsölgetem a kávémat, míg a választ hallgatom.

- Egy ruhaszalonba. Vagyis... az én ruhaszalonomba, ami...

- Neked van saját szalonod? - szakítom félbe. - Hű, de jól megy valakinek!

- Nos... igen – vakarja meg a tarkóját. - Szóval van ott pár ruha, amit szeretném, ha felpróbálnál.

A "pár" ruha enyhe kifejezés volt. Erre akkor jövök rá, mikor belépünk az üzletbe. Igen, semmi kétség, ez a hely Cinnáé. Olyan letisztult, egyszerű és elegáns, mint ő maga. Több tucat ruha van a helységben, legalább száz darab, a rengeteg kiegészítőről már nem is beszélve.

- Ezeket mind te tervezted? - kérdezem álmélkodva. Teljesen letaglóz a látvány. Szemben, a leghátsó fal előtt áll egy szürke bábu, ami gyönyörű esküvői ruhát visel: a karjai a földet súrolják, és mindenhol gyöngyök díszítik. Egyszerűen fantasztikus.

- Igen – bólint Cinna. Látom, ahogy egy állványhoz lép, és az egyik vállfáról leakaszt egy aranyszínű ruhát. - Felvennéd ezt, kérlek?

- Persze. - Odalépek hozzá, és átveszem a darabot. - Hű, de gyönyörű.

Cinna elmosolyodik, és a hátam mögé mutat. - Ott van próbafülke.

Lassan lépkedek hátra a fülkéhez, aztán gyorsan ledobálom a cuccaimat, és felveszem a ruhát. Annyira tökéletesen követi az alakomat, és olyan kényelmes, hogy alig érzem, hogy rajtam van. Finom tüllök alkotják a szoknya részét, a pántjai pedig valami furcsa, halványan átlátszó anyagból vannak. Apró hímzések teszik igazán különlegessé.

- Na, milyen? - lépek ki a függöny mögül.

Cinna felém kapja a fejét, és valami furcsa, elfogult csillogást látok a szemeiben, ahogy meglát. - Csodás.

További két másik ruhát próbálok még fel: egy zöldet, és egy vászonból készült, testhezálló darabot.

- Megkérdezhetem, hogy miért pont engem hívtál? - nézek Cinnára, ahogy visszaadom neki az utolsó ruhát. Van egy olyan érzésem, hogy más is van a dologban, nem csak az, hogy "jövök neki kettővel". Biztos, hogy egy csomó modell közül válogathatna, akiknek sokkal jobb az alakjuk mint nekem, és a ruhák is jobban állnak rajtuk, mint rajtam. Ahogy meglátom, hogy a kérdésemre aggodalom suhan át az arcán, biztos leszek a sejtésemben. - Cinna? - kérdezem halkan.

- Te jobban hasonlítasz rá – feleli, aztán megnyom egy alig látható gombot a falon, mire bekapcsolódik a tévé, amit két állvány közé építettek.

- Kire? - vonom össze a szemöldökeimet.

- Katnissre.

- Ó – felelem döbbenten. Szóval erről van szó.

Cinna egy bábuhoz lép, és a rajta lévő ruhával kezd foglalkozni. Látszik rajta, hogy ezer meg ezer gondolat kavarog a fejében.

A tekintetem ide-oda pattog: hol a tévében lévő Viadalt nézem, hol pedig azt, ahogy Cinna beveszi a ruha derekát. Halkan felsóhajtok, és már éppen megindulnék felé, mikor egyszer csak hatalmas, robbanásszerű hangot hallok. Egyszerre nézünk a képernyőre: Katniss a földön fekszik, körülötte mindenhol föld-, és fémdarabok hevernek. A következő pillanatban a Hivatásos kiválasztottakat mutatják, akik meghallják a hangot, és elindulnak visszafelé. Valami tűzről hadoválnak, aztán már csak azt látom, ahogy Katniss kétségbeesetten próbál lábra állni.

Lopva Cinnára nézek: egyik keze a bábu vállán nyugszik, a másikat lassan ökölbe szorítja. Elindulok felé, és megállok mellette.

- El fog tűnni onnan – suttogom.

Hála Istennek, igazam lesz, pedig talán én sem gondoltam komolyan, amit mondtam. Katniss összeszedi magát, feláll, és elkezd a csalitos felé támolyogni. Pár lépés után térdre esik, és a fülére szorítja az egyik tenyerét. Legalább annyira megrémül, mint mi, mikor meglátja, hogy vérzik. Tapogatózva, négykézláb halad előre, míg egy újabb robbanás a földnek nem nyomja. Végül összeszedi minden erejét, és az utolsó pillanatban eltűnik a bokrok között. Éppen idejében: a Hivatásos Kiválasztottak abban a pillanatban jelennek meg a tisztáson, ahol a robbanás volt. Látom, hogy a legnagyobb fiú valóságos dührohamot kap, és csak ekkor veszem észre, hogy a szívem hangosan kalapál. Egy pillanatra összeszorítom a szemeimet, mikor a Második Körzetes ránt egyet az egyik kisfiú fején, aki abban a pillanatban meghal.

Akárhogy is próbálom tartani magam, megfordulok, hogy ne lássam a képernyőt. Oldalra nézek, és Cinnát figyelem. Ajkai hangtalanul mozognak néha, amit nem tudok mire vélni. Talán Katniss életéért imádkozik?

Ágyúdörrenéseket hallok, aztán megszólal a Kapitólium himnusza. Cinna lassan felém fordul, és rám néz. Én is felnézek rá. Egy hosszú másodpercig csak bámulunk bele egymás szemébe, aztán megrázom a fejem. A hangom reszket, ahogy megszólalok:

- Utálom a Viadalokat.

Cinna lesüti a szemeit, és megfeszíti az állkapcsát. - Ki fog jönni onnan – feleli. Meglepő könnyedséget hallok ki a szavaiból.

- Ezért tervezel neki ruhákat?

Ahogy ismét rám néz, állom a tekintetét.

- Igen – feleli.