-->

2013. szept. 27.

Tizennyolcadik Fejezet - 'Dalban mondom el'

Drága Olvasóim!
Újra itt vagyok, egy hét telt el. Nem sokat szeretném húzni az időt a fejezet előtt, csupán annyit mondanék, hogy köszönöm a pipákat és a kommentet Azynak! <3 Valamint: nevet változtatok! Mától Dorine Osteen néven fogtok megtalálni, remélem, tetszik. :3 És Zimon karaktere is megváltozott, mától Andrew Garfield személyesíti meg, nekem ő nagyon Zimon. A Karakterek menüpontban megtaláljátok. :)
Jó olvasást kívánok immáron új nevemen, mint Dorine Osteen
______________________________________________________




ODAKINT VÉGRE VERŐFÉNYESEN SÜT A NAP.
A jó idő általában jó hatással van rám, de jelen pillanatban ez nem igaz. Egy kávézóban ücsörgök, az italomat kavargatom, és a homlokomat támasztva bámulom az örvényben hánykolódó mentaleveleket. Egész csöndes ez a kis hely, egész nyugodt. Csak néhányan vannak itt rajtam kívül, és egyiküket sem mondanám vérbeli kapitóliuminak – olyasmik, mint én. Nem hordanak annyira feltűnő ruhákat, nincsenek tetkóik, se természetellenes színük.
Felsóhajtok, és eltolom maga elől a poharat. Az utcát kezdem pásztázni. Már csak egy hét, és újra elkezdődik az egyetem. Augusztus harmadik hetének utolsó napja van, vasárnap. Egy kicsit úgy érzem, semmivel nem lettem több a nyáron. Vagyis de, talán mégis. Egy mellkasrepesztő érzéssel, egy már tizenegy hetes kisbabával, akit a legjobb barátnőm hord a szíve alatt, és két összeveszéssel. Az új év pedig az utolsó egyetemi évem lesz, elég kemény vizsgákkal. Már most összerándulok, ha arra gondolok, hogy mennyi tanulás és magolás vár rám. Az tuti, hogy alig lesz szabadidőm. Sőt, talán egyáltalán nem is lesz.
Először észre se veszem, hogy valaki megáll az asztalom mellett. Akkor fordulok felé, mikor az ujjaival megkocogtatja a márványt. Felkapom a fejem és ránézek. Elkerekednek a szemeim, ahogy felismerem Zimont. Eléggé... furcsa.
- Szia – morogja az orra alatt.
Résnyire nyitom a számat, mert válaszolni akarok neki, de nem tudok megszólalni a döbbenettől. Ez tényleg Zimon? Se a szemöldökei, se a haja nem lila, hanem barna, és ha jól látom, természetes. Kiszedette volna a festéket? Sima, lila pulóvert, és fekete, szűkített nadrágot visel – semmi feltűnő cucc. Ráadásul még a szemüvege sincs rajta.
Arra eszmélek fel a döbbenetből, hogy Zimon idegesen csettint egyet a nyelvével, és lehuppan velem szemben.
- Őőő... szia – nyögöm ki végül. 
Egy darabig csak bámulunk egymásra, talán mindketten próbáljuk kitalálni, hogy mire gondol a másik, vagy egymástól várjuk a kezdő lépést. Mivel egyikünk se szólal meg, a fiú hirtelen felsóhajt, megtámaszkodik a márványasztal szélén a könyökeivel, és az ujjaival végigszántja a haját. Végül összekulcsolja a kezeit a tarkóján, és ismét rám néz.
- Mi van vele? - kérdezi.
- Már mint kivel? - vonom össze a szemöldökeimet. Talán túl gyorsan válaszoltam, mert a következő pillanatban eszembe jut, hogy minden bizonnyal Portia felől érdeklődik. - Portia? - Pont előtte szólalok meg ismét. Mikor bólint, folytatom: - Hmm, ha jól sejtem, már túl van a reggeli rosszulléten. De remélem, azért ma nem volt olyan borzasztó, mint tegnap. - Látom, ahogy Zimon állkapcsa megfeszül, és kényszeríti magát, hogy állja a tekintetemet. Egy pillanatra szórakozott mosoly kúszik az ajkaimra, míg megkavarom az italomat, aztán ahogy megint a szemeibe nézek, sokatmondó hangsúllyal hozzáteszem: - Elég fárasztó mellette térdelni és fogni a haját, tudod?
Zimon kezei lecsusszannak a tarkójáról, és gyorsan az asztal alá rejti őket, de előlem nem tudja eltitkolni, hogy milyen idegesen szorítja őket ökölbe. Egyre jobban haragszom rá, és úgy döntök, hogy nem is titkolom el előle. Nem érdekel, ha szenvedést okozok neki, mert igazából megérdemli. Valakinek fel kell világosítania, hogy milyen borzasztóan viselkedett.
- Én nem...
- De igen, te igen! - szakítom félbe. - Gyerünk, verd csak be a képemet, nem érdekel. Akkor is gyáva maradsz, mert magára hagytad őt. Nem attól leszel menő csávó, hogy...
- Írtam neki egy dalt.
Olyan váratlanul ér a mondat, amivel megszakítja a szövegelésemet, hogy a torkomra forr a szó. Csak bámulok rá, a szemöldökeim lassan összeszaladnak, ő pedig az asztalra szegezi a tekintetét, és megvonja a vállait.
- Rájöttem, hogy Portia... - Nagyot nyel, mintha valami hatalmas vallomáshoz gyűjtene erőt, aztán kinyögi: - Fontos nekem. Mikor megtudtam, hogy gyereket vár, ráadásul az eny... Szóval hogy terhes, eléggé kiborultam. Soha többé nem akartam látni, de aztán eltelt egy kis idő, meg beszéltem Cinnával is, és rájöttem, hogy én nem... nem tudnék meglenni nélküle.
Lecsüggeszti a fejét, aztán nem szól többet. A homlokát fürkészem, és azon gondolkodom, hogy mit is mondhatnék. Életemben nem hallottam még ilyen szép mondatokat egy fiú szájából, főleg nem Zimonéból.
- És ezt neki mikor fogod elmondani? - kérdezem kedvesen.
- Amint szóba áll majd velem. - Végre rám néz, a tekintetével szinte könyörög. - Segítenél?
- Persze – bólintok. - De hogyan?
Zimon megvakarja a tarkóját, aztán bizalmaskodva közelebb hajol hozzám az asztal felett. Mikor már azt hiszem, nekiáll elmondani, hogy mit talált ki, az ujjai az italom poharára kulcsolódnak, és belekortyol. - Hú, anyám – fintorodik el. - Mi ez? Nem is finom.
A szemeimet forgatom. Nem is Zimon lenne, ha nem csinálna valami oltári nagy hülyeséget, valami helyzethez nem illő dolgot.
- Hahó! - próbálom magamra vonni a figyelmét, mert még mindig a pohárral van elfoglalva. - Hogyan segítsek?
- Ja, igen – tér vissza a témához. - Szóval... van egy tervem.

- Ne csináld már! - fakad ki Portia. Lecövekel az ajtóban, és összefonja a karjait a mellkasán. - Ha nem mondod meg, hová megyünk, itt maradok!
Talán jobban hallgatna rám, ha komoly lennék, de egyszerűen képtelen vagyok magamba fojtani azt a kaján vigyorgást, ami minden erejével próbálja befedni az arcomat. Teljes testemmel nekifeszülök Portiának, és átlököm a küszöb másik oldalára.
- Kifelé! - parancsolok rá, majd gyorsan bezárom az ajtót, nehogy sikerüljön visszamennie.
- Tudni akarom, hová cipelsz! – erősködik. - Rox...
- Majd megtudod – válaszolom tömören. Tudom, hogy Portia nem fog addig békén hagyni, míg nem adok ki
valami információt, így hozzáteszem: - Itt van a közelben.
Míg megtesszük azt a három lépcsőfokot, ami levezet a verandámról, csendben gondolkodik. Gondolom azt futtatja le a fejében, hogy milyen lehetőségekkel számolhat, én meg addig kihasználom az alkalmat, és megnézem, hogy mennyi az idő. Háromnegyed tíz, még időben vagyunk. Azt hiszem, pont megfelelő lesz az időpont, Zimon tényleg jól kitalált mindent. Tegnap megbeszéltem vele azt a bizonyos tervet, és csak annyiban kérte a segítségemet, hogy vigyem Portiát reggel tízre abba a parkba, ahol összevesztek. Újra vigyorogni kezdek, ahogy eszembe jut, mi vár ott a legjobb barátnőmre.
- Ugye nem koktélozni megyünk? - szakít ki elképedt hangja a gondolataimból. - Pfuj, Rox, tuti, hogy hányni fogok, ha innom kell azokból a borzalmakból!
- Hé! A koktél nem is borzalom – kelek az egyik kedvenc italom védelmére. - Csak azért gondolod így, mert ő így gondolja – bökök Portia hasára.
- Hmm, lehet... - Hosszan elmélázik, aztán ismét, megállíthatatlanul megszólal: - Viszont egy fagyit most benyomnék... vagy benyomnánk.
- Oké, kaptok fagyit, csak haladjunk már! - Megragadom a csuklóját, és húzni kezdem magam után.
- Igenis, anya! - kiáltja szórakozott, mély hangon.
Mivel beígértem a fagyit, gyorsan veszünk egyet, és közben úgy érzem magam, mintha tényleg Portia anyja lennék. Erről eszembe jut a saját anyám, és az, hogy mi sosem csináltunk ilyet, ezért arra hivatkozva, hogy sietnünk kell (ami amúgy igaz is), tovább rohanok.
Amikor a park bejáratához érünk, az izgalom azonnal megtalál. Hangosan kalapáló szívvel keresem Zimont, vagy legalább valami jelét annak, hogy itt lehet a közelben. Legnagyobb meglepetésemre semmi különöset sem látok. A kör alakú, hófehér márványjárdán mézes-mázos párok sétálgatnak, egyesek kutyák után rohangálnak, mások a padon telefonálnak, vagy a színes madaraknak dobálnak mindenféle furcsa kaját.
- Ide jöttünk? - kérdezi Portia. 
Vetek rá egy pillantást: kételkedve a magasba vonta a szemöldökeit, és most a fagyiját nyalogatva fürkészi az embereket. Ahogy hirtelen rám néz, kérlelhetetlenül belém hasít a felismerés: mi van, ha Zimon átvágott?
Halványan megrázom a fejem, mintha ezzel elhessegethetném a baljós gondolatokat. - Igen – jelentem ki magabiztosan -, pontosan ide.
- Oké... - Portia hosszan, vontatottan formálja a szavakat. Látom rajta, hogy nem érti a dolgot.
Aztán még mielőtt én is teljesen megzavarodhatnék, egyszer csak mellettünk terem valaki.
- Sziasztok! - üdvözöl halkan.
Egyből felismerem a hangot, és a szívem nagyot dobban, ahogy meglátom Cinnát. - Szia – mosolyodom el.
Portia is üdvözli, de nem figyelek a szavaira, mert teljesen lefoglal annak a találgatása, hogy vajon a fiú szemei kíváncsian, vagy inkább izgatottan csillognak-e. Mikor lenéz rám, és kiszúrja, hogy milyen elszántan kutatom a választ néma kérdésemre zöld íriszében, finoman elvigyorodik.
- Mi az? - kérdezi.
Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy valami teljesen hétköznapi magyarázattal kéne előállnom, de szerencsére az agyam – hála a sok történelemnek - már elég tág ahhoz, hogy azonnal reagáljak.
- Hol van? - Egyik szemöldökömet célzóan a magasba vonom, mert arra tippelek, hogy Cinna is be van avatva a dologba. Különben nem lenne itt.
- Ki van hol? - kotyog közbe Portia. Rosszallóan méreget minket, a pupillái szinte magukba szippantanak. - Ti összeesküdtetek ellenem – mutat ránk.
- Nem, mi nem... - kezdeném, de a barátnőm túlkiabál.
- Tuti! Gyerekek, nyögjétek már ki végre, hogy miért kellett ide jönnöm!
Eléggé felhúzhatta magát, mert egyetlen mozdulattal a kukába vágja a fagyit. Portia sosem dobna ki egyetlen édességet sem... Ennek nem lesz jó vége – mondja egy hang a fejemben.
- Azért, hogy meghallgass valakit – veszi át végül a szót Cinna, végtelenül nyugodt és kedves hangon. - Gyere. - Portia vállára teszi az egyik kezét, mire engem egy pillanatra elönt a féltékenység, de a következő pillanatban belém hasít a felismerés, hogy miért is vagyunk itt, és ettől megnyugszom. Na meg elég nagy hülyeség lenne féltékenynek lennem a legjobb barátnőmre. Jobb csírájában elfojtani az ilyesmit.
- Mi? Kit kell meghallgatnom?
Portiából csak úgy záporoznak a kérdések, de a következő másodpercben felcsendülő dallam végre elhallgattatja. És nem csak őt, hanem mindenki mást is: mintha az emberek, akik a parkban tartózkodnak, de még a kutyák is valamiféle beépített statiszták lennének, az élet megáll mozogni. A szem- és fülpárok egy irányba figyelnek, méghozzá Zimon irányába, aki a járda közepén áll, és egy mikrofont tart a kezében.

Sosem ismertem a valós énemet annyira.
És minden alkalommal, mikor nem
tudtam megmutatni, mit érzek,
magamba zárkóztam.

Hallgattam, mint a sír,
minden emberségem a földre hullott,
nem hittem, hogy valaha is
valóra válhat.

De most, most
valami érzékenységre van szükségem,
És most, most itt vagyok...
Ígérem, hogy,

Kitisztítom a fejem,
megváltozom teljesen,
én leszek a mindened.
Megpróbállak boldoggá tenni,
megadok mindent, amit csak szeretnél,
ezek az én szavaim,
higgy nekem,
legyél a másik felem...

Tudom, néha szörnyen viselkedem,
de sosem őrültként.
Azt mondtam neked,
ne törődj velem.

De minden alkalommal,
mikor nem tudtam megmutatni,
mit érzek, magamba zárkóztam.
De most, most itt vagyok.

Kitisztítom a fejem,
megváltozom teljesen,
én leszek a mindened.
Megpróbállak boldoggá tenni,
megadok mindent, amit csak szeretnél,
ezek az én szavaim,
higgy nekem,
legyél a másik felem...

Míg Zimon a refrént énekli, képtelen vagyok nem Portiát nézni. A kezeit már régen a szája elé kapta, a könnyei lecsorognak az ujjain. Nem csodálom. Egy ilyen daltól én is padlót fognék, az biztos. Nem csak én vagyok így ezzel: rengeteg ember vette elő a mobilját, és most azt videózza, ahogy Zimon egyre közelebb lép a lányhoz, aki már alig lát a könnyeitől.
Mikor odaér pontosan elé, egyenesen a szemébe néz, és finoman letöröl egy éppen kicsordulni készülő könnycseppet az arcáról.

Nem, nem őrült vagyok...
Én csak...
Érzékeny.

A dal itt ér véget, a dallam lehalkul, végül teljesen eltűnik. Nem úgy a nyomai: mint egy vihar utáni zűrzavar, olyan hangos tapsorkán söpör végig a parkon. Mindenki vagy fütyül, vagy bőg, vagy tapsol.
Ráharapok az ujjaimra, nehogy én is sírni kezdjek. Hiába, nőből vagyok, és nem minden nap látok ilyen csodálatos, őszinte, romantikus szerelmi vallomást.
Portia erősen magához szorítja Zimont, és mivel képtelen megbirkózni a könnyeivel, szabad utat enged nekik. A fogait összeszorítva zokog, miközben a fiú folyamatosan a hátát cirógatja.
"Szeretlek", olvasom le nem egyszer a szájáról.

6 megjegyzés:

  1. Szia!

    Nos azt hiszem ide régebben írtam én is szóval,most érkezik az új komment :) Háát Zimon.... amikor Portia ugye megmondta neki, én is nagyon meglepődtem a reagálására, ami egyébként normális is, de háát gondoltam én belülről, hogy feltűnik még. Az, hogy így megváltozott, tehát ugye normális barna haj stb. gondolom jelenthet majd valamit. És a dal. Wow. Hát ez nem volt semmi. Tényleg baromira tetszett nagyon átjött nekem az egész, és tényleg nagyon romantikusra sikeredett, ez aztán a nem hétköznapi vallomás. Irigylem Portiát :) De remélem Rox és Cinna hamarosan összejönnek, igen igen, Cinna egyre inkább kezd kedvenc szereplőmmé válni, tényleg olyan aranyos. És arra is kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik ugye tovább a sztori, és hogy asszem egyszer írtad, hogy itt magát az Éhezők Viadala trilógiát fogod megírni egy sztorin belül, szóval kíváncsi vagyok, hogy a Kapitóliumban hogy veszi ki magát a 75. Éhezők Viadala, meg úgy a lázadás. Várom a folytatást! Ja és az írásról. Hallod, nagyon tetszik, hogy elkezdek olvasni egy fejezetet, ami ugye hosszabb és hirtelen azon kapom magam, hogy tessék már is elolvastam. Nagyon tetszik hogy úgymond "magával ragad" a sztori, hogy mindegyik karakter nagyon élethű és szerethető és még mindig imádom, hogy egy Kapitóliumi szemszögéből írsz! Ennek a sztorinak is nagy rajongója vagyok :)
    ölel: Clovely <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Clovely! :D

      Köszönöm a hosszú kommentet, és bocsánat, hogy csak most válaszolok rá.
      Szóval, borzasztóan örülök, mikor azt olvasom, hogy tetszik neked a történet, szerintem ezért is érdemes írni azon kívül, hogy az író magának pötyög - elvégre közönség nélkül nincs előadás, nem?
      Igen, ez a történet mind a három Éhezők Viadala könyvet magában foglalja, és megmondom őszintén, az elején még azt hittem, túl nagy fába vágom a fejszémet, hogy az egész trilógiát felnyalábolom - de ma már tudom, hogy nem így van. Számomra ez a történet egy utazás a saját fantáziámban, olyan szereplőkkel, akiket nagyon, nagyon szeretek. Az írása is olyan, mintha filmet néznék, valami egészen különös folyamat, de szeretem.
      Majd meglátod, milyen lesz a lázadás, remélem, inkább meglepő, mint kiszámítható. Én már nagyon várom azokat a részeket, a történet legmélyebb fejezetei lesznek, azt hiszem. És akkor már talán el is árultam valamit. Jó agyalást! :)

      Ölellek: Dorine

      Törlés
  2. Kedves egyetlen Bridget, vagy Dorine Osteen vagy csak egyszerűen csodafantasztikus bloggerina.

    Szóval. Egy véleményt kértél cserébe, amiért megkaptam elöbb a fejezetet. A gond csak az hogy egy ilyen fejezet után az ember azt se tudja, mire gondoljon, hova nézzen, mit csináljon, mert még akar, hogy még, még, még, még, mert annyira jó és szép.
    Tudod, hogy nekem Zimon már kezdedtől fogva kedvenc karakterem és erre most csak ráerősítettél. Mondjuk muszáj volt, mert amit az előző fejezetben tett (vagy az azt megelőzőben, összefolynak a dolgok), szóval az szörnyű volt.
    De tessék, itt van az új csodafantasztikus Zimon. Ó istenem el fogok olvadni.
    Szeretem ezt a fejezetet. Ez egy olyan fejezet, hogy eltudnám olvasni még néhányszor, szinte látom magam előtt, ahogy Portia arca felderül, ahogy fagylaltot kér, avagy fagylaltot kérnek és kapnak. Vagy ahogy mérgesen a földre vágja a fagylalt maradékot. és aztán Zimont, ahogy őt nézi és énekel és Portia meg bőg és nekem is kicsordul a könnyem. SZóval fantasztikus.
    A másik pedig: Szegény Roxanna. Nem hiszem el hogy Cinna nem veszi észre és nem hiszem el, hogy még nem jönnek össze és olyan aranyos volt, hogy féltékeny lett Portiára, csak mert Cinna átkarolta.
    Khm. Most Cinnára ezért haragszok egy kicsit. VEDD ÉSZRE ROXOT! Most!
    mond meg neki hogy ezt üzenem. mond meg neki minél hamarabb, mert különben majd én üvöltöm a fülébe. még nem tudom hogy oldom meg, de nem hiszem, hogy gondot okoz majd a távolság, esetleg a nemtudunkegynyelven helyzet vagy bármi más. Szóval mond meg neki, hogy vegye észre Roxot, mert különben haragudni fogok.

    Az az igazság, hogy említettem, hogy el tudnám olvasni én ezt a fejezetet még rengetegszer. És tudod miért?
    Mert még mindig úgy fogalmazol, hogy az embernek nem kell a betűkre figyelnie, mert azok rögtön szavakká és kevés telik el és mondatokká formálódnak, észre sem veszem, hogy túljutok az oldalakon, mert a történeted magába szippant és úgy érzem ott vagyok, Porttal, Roxszal, Cinnával és Zimonnal. Szinte hallom Zimon hangját, Portia hüppögését. és ezt te csinálod!

    A karakterek, még mindig fantasztikusak! Imádom Portiát, mert annyira olyan, amilyennek mindig is gondoltam. Imádom Zimont, mert annyira illik Portiához, mert vicces laza, de érzékeny.
    Szeretem Roxot, mert szerelmes és mert emberi. Szeretem Cinnát, (most éppen annyira nem) mert olyan mint a könyvben. Nyugodt, kedves és rettentő tehetséges. Csak vegye már észre Roxot!
    És szeretem az egész történetet. Szeretem hogy annyira más mint a többi, hogy Suzanne Collins ha olvasná azt mondaná hogy: Hmm.. gud. very-very-very-very-very gud. És olvasná tovább és aztán néha megjegyezné ezt a bizonyos mondatot (gud.. stb. ) És aztán a történet végén, azt mondaná hogy tökéletesen csináltad. Mert bár ő teremtette a világot, azt hiszem Mi, magát a Kapitóliumot és a benne élő embereket, miattad ismertük meg. Az ő szemszögüket.
    Bridget, van valami csodálatos érzésem, amikor az írásaidat olvasom.
    Sose hagyd abba.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Biri.
      Nos én meg egy ilyen komment után nem nagyon tudok mit írni. Annyi mindent fogalmaztál meg benne, és ezeket mind annyira, annyira, de annyira köszönöm! Most megpróbálom sorra venni a dolgokat.
      Szóval, először is, a fejezet. Ez a rész fontos volt, mert őszinte és igazi, és úgy érzem, a dal is megfelelő egy ilyen jelenethez. Tudtam erről a számról, hogy szeretném beleépíteni a cselekményembe, és még van egy pár dal azt hiszem, amit szeretnék a sztoriénak tudni, de egyelőre nem nagyon látom át, hogyan és mikor. Lehet, hogy csak főcímdalok lesznek, de... na mindegy.
      Aztán Cinna. Oké, átadom neki, majd a következő fejezetben. Ott talán reagál is rá... ;) Viszont arról, hogy hogyan alakul a kapcsolata Roxanne-nel, te tudsz, mert hiszen a bizalmasom vagy, beavattalak, ha jól emlékszem. De psszt, lakat a szádon! Csak várj türelemmel, nyugi. Ha meg nem megy, akkor ott a chat, tessék kérdezni. x)
      Az írásmódommal én nem teljesen vagyok még megelégedve, de mivel mindenki azt írja, hogy tetszik neki, hát hálás vagyok és örülök! Szeretném, ha jobb lenne, de ez egyéni szoc. problem, mert az az igazság, hogy túlzott elvárásaim vannak magammal szemben azokban a dolgokban, amiket szeretek csinálni (pl írás, szerkesztés, rajzolás), és sosem vagyok teljesen elégedett azzal, amit kiadok a kezeim közül. Bárcsak a tanulással lennék így!
      A karakterekről... Őket én is szeretem, úgy érzem, tényleg az enyémek, mindannyian, egytől egyig. Azt csinálják, amit szeretnék, és úgy, ahogy szeretném. Ráadásul még az arcukra is rátaláltam, ami maga a csoda, elvégre nehéz pontosan azt az embert megtalálni, aki számunkra egy-egy karakter. De sikerült, és ezért nagyon hálás vagyok. Cinnához meg próbálok karakter hű maradni, bár hamarosan (vagy nem annyira hamarosan) megismerhetitek majd egy olyan arcát, amivel én ruházom fel, de bízom benne, hogy kedvelni fogjátok - azzal együtt is, ami utána jön majd.
      Anyám, folyton eljárnak az ujjaim, de most kész, vége.

      Dorine (vagy Bridget) <3

      Törlés
  3. Drága Dorine!

    Még szoknom kell az új nevedet, de azt hiszem hamar sikerülni fog, hiszen gyönyörű! Jó választás volt!
    A részről... Hű! Elképesztő, hogy nekiállok olvasni, csak haladok egyre lejjebb, és mára vége is. Hihetetlen egy történet a tied, ez már biztos. Imádom, ahogyan téged is, hiszen Te írod! Büszke lehetsz rá, ez nem egy mindennapi blog! Bámulatosak a szereplők, a cselekmények, az érzések, minden! Nem is tudok már mást mondani, imádom! <33

    Sok puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy,
      köszönöm, örülök, hogy tetszik neked a nevem, nekem is bejön. :3
      Én is nagyon szeretem ezt a történetet, úgy érzem, képtelen lennék elengedni... az olyan lenne, mintha meghalnának a szereplők, nem igaz? Nem szeretném, ha meghalnának.
      Köszönöm neked a sorokat, és azt is különösen, hogy MINDIG írsz!

      Hatalmas öleléssel: Dorine <33

      Törlés