Tizenötödik Fejezet - 'Forró viasz...'

Drága Olvasóim!

Hurrá, megint itt vagyok, ráadásul időben, egy hét múltán! Sikerült túlteljesítenem magam, a suli mellett is írogatok ám, és most nekiláttam befejezni ezt a fejezetet. Csak annyit fűznék hozzá lábjegyzetként, hogy elég kétértelmű, de aki akarja érteni a célzásokat, az úgyis érti. ;D Valamint, hogy én nem így akartam, nem ilyen hirtelen és gyorsan, de hát tudjátok, ez a dolog olyan, mint a futótűz: gyorsan jön, ráadásul nem sokat tehetünk ellene. Nos, azt hiszem, ezzel most elég sokat elárultam... Szóval nem húznám tovább a szót, jó olvasást, valamint köszönöm szépen nektek a visszajelzéseket, olyan drágák vagytok!! <3

A legnagyobb szeretettel: Bridget S.

_________________________________________

"The one thing my heart truly needs"

Megtámaszkodom a mosdókagyló két szélében, és belenézek a tükörbe. Nem is tudom, mit látok viszont a szemeimben. Talán ijedtséget, de az biztos, hogy teljesen össze vagyok zavarodva.

A kezeim remegnek, és érzem, hogy bármikor elsírhatom magam. Még szerencse, hogy a mosdóban senki sem zavar.

Úgy öt perce lehetek itt, az egyik étterem vécéjében. Azután akartam mindenáron eltűnni valahová egy kis időre, miután láttam, hogy Katniss majdnem felrobban. Így hát – hogy ne legyen olyan feltűnő – leléptem Cinna szalonjából azzal az indokkal, hogy veszek valami nasit, aztán visszajövök.

Tudom, hogy lassan el kell indulnom, ha nem akarom, hogy kérdezősködjön, így hát még utoljára veszek egy jó mély levegőt, hosszasan kifújom, és kilépek a mosdóból. Gyorsan beszerzek két csokit, nehogy nasi nélkül térjek vissza, aztán míg odafelé tartok, megpróbálom az agyam leghátsó zugába száműzni a baljós gondolatokat.

Mielőtt benyitnék a szalonba, mosolyt varázsolok az arcomra.

- Megjöttem! - kiáltom el magam félhangosan, mert sehol sem látom Cinnát. Összeszaladnak a szemöldökeim, mikor nem érkezik válasz. - Hahó! - Csak a tévét hallom, és azt látom, ahogy az aludni próbáló kiválasztottakat mutatják. Gyorsan elkapom a tekintetemet a képernyőről. - Cinna... - szólítom. - Hát ez furcsa – jegyzem meg végül magamnak.

Óvatosan haladok előre a ruhák között, mintha csak üvegen lépkednék, vagy attól félnék, hogy valaki meghall. Már éppen nyúlnék a mobilomért, hogy felhívjam Cinnát, hogy mégis merre van, mikor egyszer csak meglátom.

- Hahó – lépek be a szobába. Nem figyelem, hogy rám néz-e, mert hirtelen teljesen leköt a látvány. Eltátom a számat, ahogy a tekintetem végigjár a falakon. Száz – nem, ezer – lapon milliónyi ruha tervrajza. Az egész helység ilyen lapokkal van kitapétázva, egy milliméternyi szabad hely sincsen. - Hű! - kiáltok fel meglepettségemben. Életemben nem láttam még olyan szép ruhákat, mint ezeken a rajzokon.

- Ó, szia – hallom meg Cinna halk hangját.

- Ez eszméletlen – motyogom anélkül, hogy ránéznék. - Hihetetlen – rázom meg a fejem. - Tényleg mind a tiéd?

- Egytől-egyig. - Feláll, és mellém sétál. Most együtt bámuljuk a falakat.

- Ennyi gyönyörű ruha nincs is a világon – suttogom, és hirtelen arra vágyom, hogy ismét felvehessem az egyiket.

- Tényleg nincs – helyesel Cinna -, egyelőre. Ezek még csak vázlatok.

- Megparancsolom, hogy csináld meg nekem az egyiket – jelentem ki szórakozottan. Természetesen nem gondolom komolyan.

- Melyiket? - nevet fel halkan.

Összevont szemöldökökkel vizslatom a lapokat, aztán a tekintetem megakad egyen. Földig érő, hófehér estélyi milliónyi fényes, lila kristálykővel kirakva úgy, hogy a kristályok apró fodroknak tűnnek.

- Ezt. - Odalépek a laphoz, és rányomom a tenyeremet.

- Rendben – vigyorog Cinna.

- Nehogy azt mondd, hogy komolyan vetted – horkanok fel.

- Miért ne? - vonja meg a vállait.

Nem válaszolok, csak mosolyogva megforgatom a szemeimet, aztán a kezébe nyomom az egyik csokit. A továbbiakban engedélyt kapok rá, hogy minden egyes ruhát végignézzek, így a felállás a következő: míg én ide-oda futkosok a szalonban és arról áradozok, hogy milyen csodásak a cuccok, Cinna az egyik bábura próbál fel egy darabot. Egy ideig hétköznapi dolgokról beszélgetünk, aztán szóba kerül anyám is, mire a gyomrom azonnal görcsbe rándul.

- Azóta beszéltetek már? - kérdezi óvatosan Cinna.

- Nem – rázom meg a fejem, és máris a hátamon érzem a tekintetét. Tuti, hogy rájött, mennyire érzékenyen érint ez a téma.

Ezt az is bizonyítja, hogy egy darabig hallgat, és – gondolom – azt figyeli, ahogy egyre idegesebben tologatom a vállfákat.

- Roxanne – szólít meg egyszer csak. A hangja távolinak tűnik, mintha nem is egy légtérben lennénk. - Roxanne?

Bámulom a ruhákat, aztán érzem, hogy megáll mellettem, és a vállamra teszi az egyik kezét. Maga felé fordít, és az ujjaival finoman megemeli az államat.

- Minden rendben? - kérdezi kedvesen.

Nem válaszolok, csak ide-oda kapkodom a tekintetemet, mert képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen közel áll hozzám. Összezavarodom, aminek az lesz a vége, hogy görcsölni kezd a hasam. Mi történik velem?

- Nem egészen – rázom meg a fejem.

- Mi a baj?

- Én... - Lépek egyet hátra, és a fülem mögé tűrök egy tincset, mintha ezzel eltitkolhatnám, hogy úgy érzem, hirtelen kifut a lábam alól a talaj. - Nem is tudom.

Cinna homlok ráncolva fürkészi az arcomat, én pedig minden egyes pillanattal egyre biztosabb leszek benne, hogy az agyamra ment a Viadal.

Látom, hogy szólni akar, ezért gyorsan közbevágok, nehogy még a végén felajánlja, hogy hazavisz.

- Mit szólsz Portiához? - kérdezem, közben azon igyekszem, hogy ne kapkodjam a levegőt. Ez pedig marha nehéz, mikor úgy érzem, menten felrobban bennem valami.

- Mit szólnék hozzá? - szaladnak a magasba Cinna szemöldökei.

- Szerinted probléma lesz a fennálló helyzet? - nyögöm.

- Ó – bólint -, nem hiszem. Megoldja. Kicsit sok dolga lesz, de...

- Egy terhesség azért nem ilyen egyszerű – felelem egy csöppet talán ingerülten.

- Terhesség? - hökken meg. Látom az arcán, ahogy lassan felfogja, amit mondtam. - Úgy érted, hogy Portia várandós?

- Te... te nem is tudtad? - hebegem. Most már teljesen össze vagyok zavarodva.

- Nem – rázza meg lassan a fejét. - Ezt nem tudtam.

Az arcára tisztán kiül a döbbenet, én meg lehuppanok az egyik puffra a fal mellett, és a tenyereimbe temetem az arcomat. Jól megcsináltam! Kikotyogtam valamit, amit nem is lett volna szabad. Portia meg fog haragudni rám, és akkor kinek fogom kibeszélni ezt a hirtelen zavartságot, amit egyszerűen nem tudok mire vélni?

A számat rágcsálom, és várom, hogy Cinna elkezdjen kérdezősködni. Azonban semmi ilyesmi nem történik, helyette azt látom az ujjaim közül, hogy ő is leül mellém. A gyomrom ismét összerándul, mire nehézkesen kipréselek magamból egy sóhajtást.

- Ne mondd el neki, hogy tőlem tudod, kérlek – nyöszörgöm.

- Tőlem nem fogja megtudni – válaszol halkan, majd pár pillanatnyi hallgatás után hozzáteszi: - Ne aggódj.

- Köszönöm – suttogom. Valahogy még a beszéd is nehezemre esik.

Minden erőmet össze kell szednem, hogy felálljak, és Cinnára nézzek.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – jelentem ki a lehető legnyugodtabb hangon. Az igazi szándékomat valahogy így fogalmaztam volna meg: "Minél gyorsabban el akarok tűnni innen, mert marhára összezavar a jelenléted."

- Rendben – egyenesedik fel ő is. - Majd találkozunk még.

- Igen – nyögöm ki. - Majd találkozunk még. - Gyorsan az ajtóhoz lépkedek, aztán még utoljára visszaköszönök, és lelépek.

Egészen hazáig zakatol az agyam, mindenféle őrült dolgok kavarognak benne. Arra gyanakszom, hogy a Viadalból látott jelenetek miatt készültem ki ennyire, de mikor az expresszen azt veszem észre, hogy nem vagyok képes megállni egy helyben, ezért leszállok, és gyalog haladok tovább, biztos leszek benne, hogy többről van szó. De miről?

Bevágom magam mögött a bejárati ajtómat, ledobom a földre a táskámat, és elterülök az ágyamon. Még azzal sem vesződöm, hogy megszabaduljak a cipőimtől. Eltüntetem az arcomat egy párnában, és arra vágyom, bárcsak sírnék. De nem tudok. Ez tipikusan egy olyan helyzet, mikor teli vagyok érzelmekkel, és szeretnék a sarokba kuporodni, hogy a könnyeim teljesen eláztassák a földet... azonban egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak kapkodom a levegőt, és próbálom élvezni a sötétet. A bensőm zsong, mintha valaki ezer decibellel bömböltetne benne egy szép zenét, amit utálok.

Belefojtok egy kiáltást a párnába, aztán a hátamra fordulok, és a plafont kezdem bámulni. Mi ez az egész, mi van velem? Reggel még jól voltam. Szeretek őszinte lenni magammal, és tudom, hogy át kéne gondolnom a napomat, hogy megtudjam, miért érzem ezt az émelygést, de attól félek, hogy talán nem akarom tudni az okát.

Összeszorítom a szemeimet, aztán jó hosszan kifújom a levegőt. Nem akarok ezzel az érzéssel foglalkozni, ezért inkább másra terelem a gondolataimat. A telefonomban kezdek bogarászni, végigpörgetem a neveket, és háromnál állok meg. Először anyámnál. Vajon haragszik még rám? Gondolom igen, elég durván beszóltam neki. Mondjuk az csak a véleményem volt, de ismerem őt, és tudom, hogy nem így fogta fel, hanem személyes támadásnak vette.

Cinna a következő, ahol megállok. Egy darabig csak nézem a nevét alkotó betűket, és még mielőtt halvány mosoly kúszhatna az ajkaimra, rémülten veszem észre, hogy újra elönt ez az utálatos érzés. Olyan, mintha az egész testemet forró viasszal töltenék fel, és egészen biztos vagyok benne, hogy a viasz szét fogja repeszteni a bőrömet, ezért inkább tovább tekerem a telefonkönyvet. Portiánál is elönt egy érzés, de ez más, ez aggodalom. Eddig nem sok emberért aggódtam életemben, és most pont a legjobb barátnőm az, aki miatt folyamatosan ott van a fejemben az a bizonyos "Mi lesz most vele?".

Tudom, hogy ha tovább haladnék, Zimonnal is találkoznék, de nem vagyok benne biztos, hogy most szívesen látnám.

Az oldalamra fordulok, a párna alá nyomom az egyik kezemet, míg a másikkal lerakom a telefonomat, és a takaróval kezdek babrálni. Mindenféle gondolatok cikáznak a fejemben, de akármerre is mennek, valahogy a végén mindig azon kapom magam, hogy a mai esetre gondolok a szalonban. Meg Cinnára.

Bosszús kiáltás tör fel a torkomból, és az arcomra szorítok egy párnát. Egyre jobban zakatol valami az agyamban. Valami, ami lehetetlennek tűnik. Ez a keserédes érzés a forró viasszal... Az őrületbe kerget. Egyszerre jó és rossz, egyszerre szenvedek tőle, és vagyok boldog. Akárhogyan is próbálok ellenállni, a végén a földre dobom a párnát, és a plafonra meredek. Odakint lassan elkezdett már leereszkedni a nap, és most narancssárga csíkokat fest a plafonra. Jó mélyeket lélegzem, a számat harapdálom, és a hasamon dobolok. Végül, miután rászánom magam a felkelésre, nem bírok megállni egy titokzatos mosolyt.

Egészen ellazulok a forró vízben, míg fürdöm, azonban ennek ellenére kimondottan borzalmas éjszakám van. Egyrészt azért, mert lelkiismeret furdalásom van Portia miatt, hiszen nem hívtam fel, és nem beszéltem vele – noha most igazán ráférne egy barát támogatása. Másrészt azért, mert a gyomrom folyamatosan jelez, hogy kéne ennem valamit, de úgy érzem, mintha fogkrémmel lenne teli az egész hasam, és noha éhes vagyok, tudom, hogy egy falat se menne le a torkomon. Egész este hánykolódom az ágyban, és folyamatosan jár az agyam. Mikor sikerül elaludnom, akkor is ruhákról, meg a Viadalról álmodom.

Reggel arra ébredek, hogy megint fáj a hasam, és ismét elönt az érzés, hogy forró viaszból vagyok. Csak lenne már vége!

Mivel jobb dolgom úgyse nagyon van, csinálok egy teát meg egy pirítóst, és pizsamában lekuporodom a szőnyegre, a tévé elé. Úgy viselkedem, mint egy óvodás, de nem érdekel, úgyse látja senki. Dobok Portiára egy SMS-t, hogy mi van vele, aztán míg keresgélek a televízióban, megpróbálom magamba tömni a reggelimet, de valahogy egy falat se megy le a torkomon. Így hát inkább a teámat kezdem szürcsölgetni, és tovább nézegetem a csatornákat. A legtöbben a Viadal eddigi "legjobb" részleteit mutatják visszajátszásokban, de végül megtalálom azt is, ahol az élő megy. Tudom, hogy nem kéne néznem, mert - amint az ismét bebizonyosodott - borzasztó hatással van rám, de a szám megbénul, ahogy ismét meglátom Katnisst.

Zaklatott arcára abban a pillanatban ül ki a megkönnyebbülés, ahogy meghall valamit. Igazából fogalmam sincsen, hogy mit, mert madarak énekén kívül teljesen csöndes az aréna. De ő csak figyeli a fák lombjait, elmosolyodik, és elindul. Halkan énekelni kezd, egy dalt dúdolgat. A kép ekkor vált, és azt a kislányt látom, aki tegnap Katnissel beszélgetett. Egy tisztáson sétálgat, a bozótokat fürkészi hatalmas, sötét szemeivel, aztán az egyik pillanatban elesik valamiben, ami a földnek szorítja. Kiabálni kezd, tehetetlenül vergődik egy háló alatt.

- Katniss! - üvölti. Sírni kezd, aztán ismét rázendít: - Katniss!

Most ismét Katnisst látom:

- Ruta! - kiáltja a levegőbe, és futni kezd. - Ruta! Jövök!

A kamera a lánnyal halad, azt mutatja, ahogy a csizmája felszántja az avart a nagy igyekezetben, hogy megtudjon állni, mikor kiér a tisztásra. A Ruta nevű kislány kinyújtja Katniss felé a kezét, aztán egy hatalmas, hosszú dárda fúródik apró testébe. A fegyver egy fiútól származik, akinek a következő pillanatban nyílvessző fúrja át a torkát.

- Vannak még? - zihálja Katniss. - Vannak még?

- Nincsenek! - kiáltja többször is Ruta. Nem tudom eldönteni, hogy a sírás, vagy a fájdalom szorítja-e össze amúgy is vékony hangját. Aztán az oldalára fordul, és összegörnyed a dárda körül.

Katniss félrelöki a halott fiút, a háló mellé térdel, és a késével kiszabadítja Rutát a kötelek közül. Aztán a kislány a keze után nyúl, és összekapaszkodnak.

Könnyek között telnek a következő percek. Vagy másodpercek? Nem tudom. Csak bámulom a képernyőt, a folyadék teljesen elhomályosítja a látásomat. Nem figyelek arra, amit mondanak, még az alakjuknak is csak a körvonalát látom. Résnyire tátott szájjal meredek magam elé, miközben a könnyeim lassan lefolynak az arcomon. Arra vágyom, hogy itt legyen most valaki mellettem, aki megölel. Hogy az én kezemet is megszorítsa valaki, és elmagyarázza, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Nem, ez mégsem jó. Nem tudják elmagyarázni, erre senki sem képes, mert ennek semmi értelme. Egy egész ország nézi szerencsétlen kislány haláltusáját.

Hátradöntöm a fejem, és lehunyom a szemeimet. Engedem, hogy mindent eláztasson a sós víz, miközben végre eljutnak a fülemhez a szavak.

(ZENE)

"A láperdő mélyén, a fűzfa lombja alatt

A pázsitágyra, a puha, zöld párnára,

Hajtsd le a fejed, hunyd le álmos szemed,

És amikor újra kinyitod, felkel a nap.

Itt biztonságban vagy, nem fázol,

A százszorszép megóv mindentől

S holnap valóra váltja az álmaidat

Drága kicsikém, úgy szeretlek.

A láperdő mélyén, messze elbújva

A holdfényben, a levéltakaró alatt,

Felejts el minden bajt és bánatot,

S reggelre a szomorúságnak nyoma sem marad.

Itt biztonságban vagy, nem fázol,

A százszorszép megóv mindentől.

S holnap valóra váltja az álmaidat

Drága kicsikém, úgy szeretlek."