Drága Olvasóim!
Hurrá, megint itt vagyok, ráadásul időben, egy hét múltán! Sikerült túlteljesítenem magam, a suli mellett is írogatok ám, és most nekiláttam befejezni ezt a fejezetet. Csak annyit fűznék hozzá lábjegyzetként, hogy elég kétértelmű, de aki akarja érteni a célzásokat, az úgyis érti. ;D Valamint, hogy én nem így akartam, nem ilyen hirtelen és gyorsan, de hát tudjátok, ez a dolog olyan, mint a futótűz: gyorsan jön, ráadásul nem sokat tehetünk ellene. Nos, azt hiszem, ezzel most elég sokat elárultam... Szóval nem húznám tovább a szót, jó olvasást, valamint köszönöm szépen nektek a visszajelzéseket, olyan drágák vagytok!! <3
A legnagyobb szeretettel: Bridget S.
_________________________________________
Megtámaszkodom a mosdókagyló két szélében, és
belenézek a tükörbe. Nem is tudom, mit látok viszont a
szemeimben. Talán ijedtséget, de az biztos, hogy teljesen össze
vagyok zavarodva.
A kezeim remegnek, és érzem, hogy bármikor elsírhatom
magam. Még szerencse, hogy a mosdóban senki sem zavar.
Úgy öt perce lehetek itt, az egyik étterem vécéjében.
Azután akartam mindenáron eltűnni valahová egy kis időre, miután
láttam, hogy Katniss majdnem felrobban. Így hát – hogy ne legyen
olyan feltűnő – leléptem Cinna szalonjából azzal az indokkal,
hogy veszek valami nasit, aztán visszajövök.
Tudom, hogy lassan el kell indulnom, ha nem akarom, hogy
kérdezősködjön, így hát még utoljára veszek egy jó mély
levegőt, hosszasan kifújom, és kilépek a mosdóból. Gyorsan
beszerzek két csokit, nehogy nasi nélkül térjek vissza, aztán
míg odafelé tartok, megpróbálom az agyam leghátsó zugába
száműzni a baljós gondolatokat.
Mielőtt benyitnék a szalonba, mosolyt varázsolok az
arcomra.
- Megjöttem! - kiáltom el magam félhangosan, mert
sehol sem látom Cinnát. Összeszaladnak a szemöldökeim, mikor nem
érkezik válasz. - Hahó! - Csak a tévét hallom, és azt látom,
ahogy az aludni próbáló kiválasztottakat mutatják. Gyorsan
elkapom a tekintetemet a képernyőről. - Cinna... - szólítom. -
Hát ez furcsa – jegyzem meg végül magamnak.
Óvatosan haladok előre a ruhák között, mintha csak
üvegen lépkednék, vagy attól félnék, hogy valaki meghall. Már
éppen nyúlnék a mobilomért, hogy felhívjam Cinnát, hogy mégis
merre van, mikor egyszer csak meglátom.
- Hahó – lépek be a szobába. Nem figyelem, hogy
rám néz-e, mert hirtelen teljesen leköt a látvány. Eltátom a számat,
ahogy a tekintetem végigjár a falakon. Száz – nem, ezer –
lapon milliónyi ruha tervrajza. Az egész helység ilyen lapokkal
van kitapétázva, egy milliméternyi szabad hely sincsen. - Hű! -
kiáltok fel meglepettségemben. Életemben nem láttam még olyan
szép ruhákat, mint ezeken a rajzokon.
- Ó, szia – hallom meg Cinna halk hangját.
- Ez eszméletlen – motyogom anélkül, hogy
ránéznék. - Hihetetlen – rázom meg a fejem. - Tényleg mind a
tiéd?
- Egytől-egyig. - Feláll, és mellém sétál. Most
együtt bámuljuk a falakat.
- Ennyi gyönyörű ruha nincs is a világon –
suttogom, és hirtelen arra vágyom, hogy ismét felvehessem az
egyiket.
- Tényleg nincs – helyesel Cinna -, egyelőre. Ezek
még csak vázlatok.
- Megparancsolom, hogy csináld meg nekem az egyiket –
jelentem ki szórakozottan. Természetesen nem gondolom komolyan.
- Melyiket? - nevet fel halkan.
Összevont szemöldökökkel vizslatom a lapokat, aztán
a tekintetem megakad egyen. Földig érő, hófehér estélyi
milliónyi fényes, lila kristálykővel kirakva úgy, hogy a
kristályok apró fodroknak tűnnek.
- Ezt. - Odalépek a laphoz, és rányomom a
tenyeremet.
- Rendben – vigyorog Cinna.
- Nehogy azt mondd, hogy komolyan vetted – horkanok
fel.
- Miért ne? - vonja meg a vállait.
Nem válaszolok, csak mosolyogva megforgatom a
szemeimet, aztán a kezébe nyomom az egyik csokit. A továbbiakban
engedélyt kapok rá, hogy minden egyes ruhát végignézzek, így a
felállás a következő: míg én ide-oda futkosok a szalonban és
arról áradozok, hogy milyen csodásak a cuccok, Cinna az egyik
bábura próbál fel egy darabot. Egy ideig hétköznapi dolgokról
beszélgetünk, aztán szóba kerül anyám is, mire a gyomrom
azonnal görcsbe rándul.
- Azóta beszéltetek már? - kérdezi óvatosan Cinna.
- Nem – rázom meg a fejem, és máris a hátamon
érzem a tekintetét. Tuti, hogy rájött, mennyire érzékenyen
érint ez a téma.
Ezt az is bizonyítja, hogy egy darabig hallgat, és –
gondolom – azt figyeli, ahogy egyre idegesebben tologatom a
vállfákat.
- Roxanne – szólít meg egyszer csak. A hangja
távolinak tűnik, mintha nem is egy légtérben lennénk. - Roxanne?
Bámulom a ruhákat, aztán érzem, hogy megáll
mellettem, és a vállamra teszi az egyik kezét. Maga felé fordít,
és az ujjaival finoman megemeli az államat.
- Minden rendben? - kérdezi kedvesen.
Nem válaszolok, csak ide-oda kapkodom a tekintetemet,
mert képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen közel áll hozzám.
Összezavarodom, aminek az lesz a vége, hogy görcsölni kezd a
hasam. Mi történik velem?
- Nem egészen – rázom meg a fejem.
- Mi a baj?
- Én... - Lépek egyet hátra, és a fülem mögé
tűrök egy tincset, mintha ezzel eltitkolhatnám, hogy úgy
érzem, hirtelen kifut a lábam alól a talaj. - Nem is tudom.
Cinna homlok ráncolva fürkészi az arcomat, én pedig
minden egyes pillanattal egyre biztosabb leszek benne, hogy az
agyamra ment a Viadal.
Látom, hogy szólni akar, ezért gyorsan közbevágok,
nehogy még a végén felajánlja, hogy hazavisz.
- Mit szólsz Portiához? - kérdezem, közben azon
igyekszem, hogy ne kapkodjam a levegőt. Ez pedig marha nehéz, mikor
úgy érzem, menten felrobban bennem valami.
- Mit szólnék hozzá? - szaladnak a magasba Cinna
szemöldökei.
- Szerinted probléma lesz a fennálló helyzet? -
nyögöm.
- Ó – bólint -, nem hiszem. Megoldja. Kicsit sok
dolga lesz, de...
- Egy terhesség azért nem ilyen egyszerű – felelem
egy csöppet talán ingerülten.
- Terhesség? - hökken meg. Látom az arcán, ahogy
lassan felfogja, amit mondtam. - Úgy érted, hogy Portia várandós?
- Te... te nem is tudtad? - hebegem. Most már teljesen
össze vagyok zavarodva.
- Nem – rázza meg lassan a fejét. - Ezt nem tudtam.
Az arcára tisztán kiül a döbbenet, én meg
lehuppanok az egyik puffra a fal mellett, és a tenyereimbe temetem
az arcomat. Jól megcsináltam! Kikotyogtam valamit, amit nem is lett
volna szabad. Portia meg fog haragudni rám, és akkor kinek fogom
kibeszélni ezt a hirtelen zavartságot, amit egyszerűen nem tudok
mire vélni?
A számat rágcsálom, és várom, hogy Cinna elkezdjen
kérdezősködni. Azonban semmi ilyesmi nem történik, helyette azt
látom az ujjaim közül, hogy ő is leül mellém. A gyomrom ismét
összerándul, mire nehézkesen kipréselek magamból egy sóhajtást.
- Ne mondd el neki, hogy tőlem tudod, kérlek –
nyöszörgöm.
- Tőlem nem fogja megtudni – válaszol halkan, majd
pár pillanatnyi hallgatás után hozzáteszi: - Ne aggódj.
- Köszönöm – suttogom. Valahogy még a beszéd is
nehezemre esik.
Minden erőmet össze kell szednem, hogy felálljak, és
Cinnára nézzek.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – jelentem ki a lehető
legnyugodtabb hangon. Az igazi szándékomat valahogy így
fogalmaztam volna meg: "Minél gyorsabban el akarok tűnni
innen, mert marhára összezavar a jelenléted."
- Rendben – egyenesedik fel ő is. - Majd
találkozunk még.
- Igen – nyögöm ki. - Majd találkozunk még. - Gyorsan
az ajtóhoz lépkedek, aztán még utoljára visszaköszönök, és
lelépek.
Egészen hazáig zakatol az agyam, mindenféle őrült
dolgok kavarognak benne. Arra gyanakszom, hogy a Viadalból látott
jelenetek miatt készültem ki ennyire, de mikor az expresszen azt
veszem észre, hogy nem vagyok képes megállni egy helyben, ezért
leszállok, és gyalog haladok tovább, biztos leszek benne, hogy
többről van szó. De miről?
Bevágom magam mögött a bejárati ajtómat, ledobom a
földre a táskámat, és elterülök az ágyamon. Még azzal sem
vesződöm, hogy megszabaduljak a cipőimtől. Eltüntetem az arcomat
egy párnában, és arra vágyom, bárcsak sírnék. De nem tudok. Ez
tipikusan egy olyan helyzet, mikor teli vagyok érzelmekkel, és
szeretnék a sarokba kuporodni, hogy a könnyeim teljesen eláztassák
a földet... azonban egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak kapkodom
a levegőt, és próbálom élvezni a sötétet. A bensőm zsong,
mintha valaki ezer decibellel bömböltetne benne egy szép zenét, amit
utálok.
Belefojtok egy kiáltást a párnába, aztán a hátamra
fordulok, és a plafont kezdem bámulni. Mi ez az egész, mi van
velem? Reggel még jól voltam. Szeretek őszinte lenni magammal, és
tudom, hogy át kéne gondolnom a napomat, hogy megtudjam, miért
érzem ezt az émelygést, de attól félek, hogy talán nem akarom
tudni az okát.
Összeszorítom a szemeimet, aztán jó hosszan kifújom
a levegőt. Nem akarok ezzel az érzéssel foglalkozni, ezért inkább
másra terelem a gondolataimat. A telefonomban kezdek bogarászni,
végigpörgetem a neveket, és háromnál állok meg. Először
anyámnál. Vajon haragszik még rám? Gondolom igen, elég durván
beszóltam neki. Mondjuk az csak a véleményem volt, de ismerem őt,
és tudom, hogy nem így fogta fel, hanem személyes támadásnak
vette.
Cinna a következő, ahol megállok. Egy darabig csak
nézem a nevét alkotó betűket, és még mielőtt halvány mosoly kúszhatna az ajkaimra, rémülten veszem észre, hogy
újra elönt ez az utálatos érzés. Olyan, mintha az egész
testemet forró viasszal töltenék fel, és egészen biztos vagyok
benne, hogy a viasz szét fogja repeszteni a bőrömet, ezért inkább
tovább tekerem a telefonkönyvet. Portiánál is elönt egy érzés,
de ez más, ez aggodalom. Eddig nem sok emberért aggódtam
életemben, és most pont a legjobb barátnőm az, aki miatt
folyamatosan ott van a fejemben az a bizonyos "Mi lesz most
vele?".
Tudom, hogy ha tovább haladnék, Zimonnal is
találkoznék, de nem vagyok benne biztos, hogy most szívesen
látnám.
Az oldalamra fordulok, a párna alá nyomom az egyik
kezemet, míg a másikkal lerakom a telefonomat, és a takaróval
kezdek babrálni. Mindenféle gondolatok cikáznak a fejemben, de
akármerre is mennek, valahogy a végén mindig azon kapom magam,
hogy a mai esetre gondolok a szalonban. Meg Cinnára.
Bosszús kiáltás tör fel a torkomból, és az arcomra
szorítok egy párnát. Egyre jobban zakatol valami az agyamban.
Valami, ami lehetetlennek tűnik. Ez a keserédes érzés a forró
viasszal... Az őrületbe kerget. Egyszerre jó és rossz, egyszerre
szenvedek tőle, és vagyok boldog. Akárhogyan is próbálok
ellenállni, a végén a földre dobom a párnát, és a plafonra
meredek. Odakint lassan elkezdett már leereszkedni a nap, és most
narancssárga csíkokat fest a plafonra. Jó mélyeket lélegzem, a
számat harapdálom, és a hasamon dobolok. Végül, miután rászánom
magam a felkelésre, nem bírok megállni egy titokzatos mosolyt.
Egészen ellazulok a forró vízben, míg fürdöm, azonban ennek
ellenére kimondottan borzalmas éjszakám van. Egyrészt azért, mert
lelkiismeret furdalásom van Portia miatt, hiszen nem hívtam fel, és
nem beszéltem vele – noha most igazán ráférne egy barát
támogatása. Másrészt azért, mert a gyomrom folyamatosan jelez,
hogy kéne ennem valamit, de úgy érzem, mintha fogkrémmel lenne
teli az egész hasam, és noha éhes vagyok, tudom, hogy egy falat se
menne le a torkomon. Egész este hánykolódom az ágyban, és
folyamatosan jár az agyam. Mikor sikerül elaludnom, akkor is
ruhákról, meg a Viadalról álmodom.
Reggel arra ébredek, hogy megint fáj a hasam, és
ismét elönt az érzés, hogy forró viaszból vagyok. Csak lenne már
vége!
Mivel jobb dolgom úgyse nagyon van, csinálok egy teát
meg egy pirítóst, és pizsamában lekuporodom a szőnyegre, a tévé
elé. Úgy viselkedem, mint egy óvodás, de nem érdekel, úgyse
látja senki. Dobok Portiára egy SMS-t, hogy mi van vele, aztán míg
keresgélek a televízióban, megpróbálom magamba tömni a
reggelimet, de valahogy egy falat se megy le a torkomon. Így hát
inkább a teámat kezdem szürcsölgetni, és tovább nézegetem a
csatornákat. A legtöbben a Viadal eddigi "legjobb"
részleteit mutatják visszajátszásokban, de végül megtalálom
azt is, ahol az élő megy. Tudom, hogy nem kéne néznem, mert - amint az ismét bebizonyosodott - borzasztó hatással van rám, de
a szám megbénul, ahogy ismét meglátom Katnisst.
Zaklatott arcára abban a pillanatban ül ki a
megkönnyebbülés, ahogy meghall valamit. Igazából fogalmam
sincsen, hogy mit, mert madarak énekén kívül teljesen csöndes az
aréna. De ő csak figyeli a fák lombjait, elmosolyodik, és
elindul. Halkan énekelni kezd, egy dalt dúdolgat. A kép ekkor
vált, és azt a kislányt látom, aki tegnap Katnissel beszélgetett.
Egy tisztáson sétálgat, a bozótokat fürkészi hatalmas, sötét
szemeivel, aztán az egyik pillanatban elesik valamiben, ami a
földnek szorítja. Kiabálni kezd, tehetetlenül vergődik egy háló
alatt.
- Katniss! - üvölti. Sírni kezd, aztán ismét
rázendít: - Katniss!
Most ismét Katnisst látom:
- Ruta! - kiáltja a levegőbe, és futni kezd. - Ruta!
Jövök!
A kamera a lánnyal halad, azt mutatja, ahogy a csizmája
felszántja az avart a nagy igyekezetben, hogy megtudjon állni,
mikor kiér a tisztásra. A Ruta nevű kislány kinyújtja Katniss
felé a kezét, aztán egy hatalmas, hosszú dárda fúródik apró
testébe. A fegyver egy fiútól származik, akinek a következő
pillanatban nyílvessző fúrja át a torkát.
- Vannak még? - zihálja Katniss. - Vannak még?
- Nincsenek! - kiáltja többször is Ruta. Nem tudom
eldönteni, hogy a sírás, vagy a fájdalom szorítja-e össze amúgy
is vékony hangját. Aztán az oldalára fordul, és összegörnyed a
dárda körül.
Katniss félrelöki a halott fiút, a háló
mellé térdel, és a késével kiszabadítja Rutát a kötelek
közül. Aztán a kislány a keze után nyúl, és összekapaszkodnak.
Könnyek között telnek a következő percek. Vagy
másodpercek? Nem tudom. Csak bámulom a képernyőt, a folyadék
teljesen elhomályosítja a látásomat. Nem figyelek arra, amit
mondanak, még az alakjuknak is csak a körvonalát látom. Résnyire
tátott szájjal meredek magam elé, miközben a könnyeim lassan
lefolynak az arcomon. Arra vágyom, hogy itt legyen most valaki
mellettem, aki megölel. Hogy az én kezemet is megszorítsa valaki,
és elmagyarázza, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Nem, ez
mégsem jó. Nem tudják elmagyarázni, erre senki sem képes, mert
ennek semmi értelme. Egy egész ország nézi szerencsétlen kislány
haláltusáját.
Hátradöntöm a fejem, és lehunyom a szemeimet.
Engedem, hogy mindent eláztasson a sós víz, miközben végre
eljutnak a fülemhez a szavak.
"A
láperdő mélyén, a fűzfa lombja alatt
A
pázsitágyra, a puha, zöld párnára,
Hajtsd
le a fejed, hunyd le álmos szemed,
És
amikor újra kinyitod, felkel a nap.
Itt
biztonságban vagy, nem fázol,
A
százszorszép megóv mindentől
S
holnap valóra váltja az álmaidat
Drága
kicsikém, úgy szeretlek.
A
láperdő mélyén, messze elbújva
A
holdfényben, a levéltakaró alatt,
Felejts
el minden bajt és bánatot,
S
reggelre a szomorúságnak nyoma sem marad.
Itt
biztonságban vagy, nem fázol,
A
százszorszép megóv mindentől.
S
holnap valóra váltja az álmaidat
Drága
kicsikém, úgy szeretlek."
drága Brig.
VálaszTörlésSzóóval, azt gondolom hogy mivel megkértél hogy írjak egy kommentet, vagyis fejezzem ki véleményemet, eme nagyon jó történetről, hát megteszem, különben is megtenném, de lehet csak a következő fejezetnél, úgyhogy lehet hogy ez rövid lesz... sajnálom:(!
Szóval, ez a történet mióta elindult egyedi az összes fanfiction közül, hiszen az alaptörténetet mutatod be, de egy teljesen más szempontból, egy nagyon jó és érdekes szempontból, egy kapitóliumi, azaz Rox szempontjából.
Rox egy nagyon szimpatikus könnyen megszerethető karakter, hiszen nem szereti se a viadalt, se ezt az egészet ami körülveszi, nem ért egyet a kapitóliummal és azzal ami benne folyik.
és most még szimpatikusabb lett, hiszen szerelmes. Ez pedig egy olyan érzelem, amit valószínűleg elég sokan megtapasztaltak már, vagy legalábbis elég sok embernek tetszett már valaki, úgyhogy átérezzük Rox helyzetét maximálisan, viszont fogalmunk sincs róla, hogy vajon Cinna mit érez... EZ egy fogas kérdés, mert Cinna mindenkivel kedves, így hát Roxszal is, de az ember nem tudja, hogy most mi van, csak reménykedik és reménykedik, hogy összejönnek, de nem tudja mikor és hogyan.
Portia terhes ügy: Vagyis, én nagyon örülök neki hogy Portia terhes, mert mindig is hiányoltam az eredeti történetből a kisbabákat. Persze ott van Finnick és ANnie babája, de arról csak a legvégén hallunk, úgyhogy én nagyon örülök ennek a terhességnek és remélem hogy Zimon is jól fogadja majd a hírt, hogy apuka lett.
Ahogy bemutattad Ruta haláltusáját egy egészen más szempontból az hidegrázósan jó volt, nem volt szükség a linkelt zenére, az ember hallotta a fülében a felcsendülő hangokat, hiszen megteremtetted azt a légkört, ami előidézi a könnyeket a hidegrázást.
Ez a történet fantasztikusan jó. Szeretném, hogyha egyszer a kezembe foghatnám, mint egy igazi könyvet, megérezhetném az illatát, végigpörgethetném a lapjait.
Bár ezt a történetedet lehet hogy nem fogják kiadni, mert ez egy fanfiction, ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy lesz egy, sőt több történeted is, amit kiadnak. Amit majd az emberek a kezükbe vesznek és mindenki ismerni fogja a nevedet, mert a történeteid varászlatosak.
TE pedig maga vagy a varázsló, mert valamit teremteni tudsz a semmiből, karaktereket, párbeszédeket, történeteket.
író vagy brid.
Drága egyetlen, legkedvesebb birim (nekem az maradsz)!
TörlésLe sem tudom írni, te pedig el sem tudod képzelni, hogy milyen jól esett ezt olvasni! Lehet, hogy egy picit elfogult vagy velem szemben, és ezért túloztál, de akkor is, köszönöm neked, milliószor, és még annál is többször! <3 Leírhatatlan, számtalanszor szeretném neked megköszönni a sorokat amiket lepötyögtél csak nekem, de akkor holnap estig itt lennénk, így inkább rátérnék a többire, és... KÖSZÖNÖM!!
Szóval, boldoggá tesz, hogy ennyire szereted a történetemet, és hogy szerinted egyedi - tényleg szeretném azzá tenni. Van benne valami, mert nekem a szívem csücske lett, talán azért, mert megmentem vele azokat a karaktereket, akiket annyira, de annyira szeretek. Eleve ezért kezdtem bele az írásába, és nem érdekel, hogy fanfiction, számomra akkor is drágább, mint akármilyen jól kitalált, egyedi ötlet. Akkor is ezt gondolnám és érezném, ha senki sem olvasná, de az, hogy vannak emberek, akiknek tetszik és hétről-hétre visszajárnak, hogy elolvassák, ráadásul még nyomot is hagynak maguk után... nos, ezt nevezik úgy, hogy hab a tortán. Számomra sokat jelentenek az olvasóim, és köszönöm neked is, hogy velem izgulsz, hogy része vagy a párbeszédnek, ami író és olvasó között zajlik. (Ráadásul a nyáron igazi barátnők is lettünk. :)
Ami Roxanne-t illeti, igen, elcsapta ez az érzés, mint a gyorsvasút (de morbid példa), és bevallom őszintén, én ezt én nem így akartam, és nem itt, ilyenkor, de hát ez van, tudod, ettől lesz izgalmas az írás, hogy sosem tudhatod, hogyan fognak viselkedni a szereplőid... Azt hiszem, sikerült őket életre keltenem, Roxanne vívódásait, Portia terhességét, Cinna egész énjét. Ki tudja, talán ő is viszonozza a főhősnő érzéseit. Viszont abba azért beleszólok, hogy erre a kérdésre mikor ad választ...
Remélem, akkor is velem tartasz majd!
Ölellek ezerszer, biri!
Brid <3
Drága Bridget!
VálaszTörlésNa, ez a rész kiváltképpen a kedvemre tett, hiszen Cinna és Roxanne kapcsolata terült terítékre. Nagy élvezettel olvastam, mi játszódik le a lányban, attól tartok beleszeretett Cinnába. Juhé, végre! Már csak attól tartok, hogy Cinna mit fog szólni, mi van ha nem viszonozza? Mindegy, ezeket a félelmeimet elraktározom a következő részig, és feszülten várok, hogy történjen valami közöttük.
Mint mindig ez a rész is csodálatos, már alig várom a folytatást! <3
Puszi, Azy
Drága Azy,
Törlésigen, most tényleg neked való lett a fejezet, ezért is örülök neki igazán, hogy tetszett. :) Beindultak egy kicsit az események, most már szeretnék haladni a cselekménnyel, és időben sem akarok lemaradni - szóval felkötöttem a gatyát, és dacolva az iskolával meg a tanulnivalókkal, belöktem magam a mély vízbe. ;) Hiába, a szerelem kiszámíthatatlan, nem igaz? Ki tudja, mik a másik fél gondolatai... Remélem, akkor is velem tartasz majd, mikor kiderül, Cinna hogy áll a dologhoz!
Bridget <3