Drága, drága Olvasóim!
Azt hiszem, van pár dolog, amit szeretnék elmondani - csak mire ide jutok, általában mindet elfelejtem. Öreg hiba, na mindegy, azért megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
Az első az lenne, hogy talán az előző résznél is észrevettétek már, hogy hosszabb lett, mint eddig volt. Nos, ez ennél a résznél is megfigyelhető, egyetlen mondattal több, mint négy oldal lett a vége, noha eddig három volt, remélem, nem bánjátok... :) A második - talán nem olyan fontos, de azért megemlítem -, hogy haladok a Jane Eyre-rel, lassan ki is olvasom, már nem olyan sok van hátra. Hát, meglepő és hátborzongató, én nem mindig értem ezt a lányt... Nem mondanék többet, hogy mit miért, mert hátha valaki elakarja olvasni. A harmadik, hogy köszönöm nektek a pipákat és a kommenteket, és ugyan mindig csak a következő fejezet kitétele után válaszolok rájuk, de általában azonnal olvasom, miután megláttam őket, és mindig, mindig, mindig megmelengetitek a szívemet!! <3 Végezetül pedig az új kinézetről: lehet, kicsit sokszor van dizájnolás, de van, hogy rám jön, és akkor muszáj nekilátnom... Szóval nézzétek el nekem. :)
Most pedig jó olvasást, ennyi lettem volna. Remélem, tetszeni fog a fejezet!
U.I.: Új "időszámítás" következik, itt a jubileumi huszadik fejezet, és ezt a cselekményből is kiolvashatjátok. Kíváncsi vagyok, rájöttök-e, mire gondolok... :)
Szeretettel: Dorine Osteen
_____________________________________________
Az ajkamba harapok, de ahogy meghallom a következő óra
kezdetét jelző hangot, a kérdés kétségbeesetten tör ki
belőlem:
- El fogsz menni arra a bulira?
Cinna megáll, rám néz, és valami egészen különös
hullám suhan át az arcán. - Ezt most komolyan kérdezed?
Mivel nem tudom eldönteni, hogy pontosan hogyan is
értette a dolgot, a rajztáblára szegezem a tekintetemet, és
megvonom a vállaimat. Csöndesen várok a válaszára, de a szívem
közben vadul dobog. Remélem, nem hallja.
- Nem fogok elmenni – jelenti ki egyszer csak. -
Természetesen nem.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, aztán rájövök,
hogy valószínűleg túl hangosan. Elvégre miért is kéne
érdekelnie annak, hogy hová megy el és hová nem...?
- Csak... csak azért kérdeztem, mert szerintem nem
lenne rád jó hatással – próbálom menteni a helyzetet.
- Valóban? - Cinna szélesen elmosolyodik, mire
bólintok, de egy szót sem szólok. - Azt hiszem, tudok vigyázni
magamra – mondja -, de azért köszönöm, hogy így törődsz
velem.
Nem akarok nevetni, de egy óvatos vigyort engedélyezek magamnak. - Nincs mit.
- Cserébe viszont figyelmeztetlek, hogy elkéstél az
órádról – bök a termem felé.
Megpördülök, és azt látom, ahogy az ajtó éppen
becsukódik az előadó mögött. Gyorsan válaszolnom kéne valami
frappánsat, hogy ő is vigyorogjon, de semmi sem jut eszembe, így hát
egyszerűen csak elköszönök Cinnától, és gyorsan, észrevétlenül
besurranok a terembe. Tudom, hogy oda kéne figyelnem, de valahogy
nem megy úgy, mint tavaly. Ez az egyetem harmadik napja, szeptember
harmadika van ma. Ugyan a félévi és év végi vizsgák távol
vannak még, azért nem ártana készülnöm. Elég nagy a tét.
A következő pár napban tartom magam ahhoz, hogy
figyelek, amennyire tudok. Persze elég nehéz a dolog, ha közben
folyton másfelé terelődnek a gondolataim – ilyenkor mindig azzal
térítem észhez magam, hogy a jövőm függ ettől az évtől. Bár
ez eléggé nagyzolásnak tűnhet, azért mégsem hoz annyira lázba.
Egyhangúan telnek a napjaim, egyedül a barátaimmal töltött idő
vidít fel némiképpen, na meg az, mikor Cinna rám köszönöm a
folyosón. Mindenki tudja, hogy ismerem, és ez valamiképpen
büszkeségérzéssel tölt el. Nem azért, mert olyan híres lett,
hanem emiatt az érzés miatt, ami minden egyes pillanatban itt van
bennem. Jó tudni, hogy ő is ismer engem. Talán gyerekes, hogy így
gondolom, de ez megnyugtató számomra. Persze tündérmese
lenne az egész, ha nem járna az egyetemre egy Cassy nevű lány,
aki látványosan próbálja behálózni azt a számomra oly fontos
személyt. Már Portiának is elmondtam a dolgot, aki eléggé
kiakadt, és egy alkalommal jól be is szólt Cassy-nek. Nem
szeretném részletezni a dolgot, de annyit biztosan állíthatok,
hogy zengett a folyosó. Még szerencse, hogy a csaj nem tud Portia
terhességéről... Ha tudna róla, akkor már ezen csámcsogna az
egész egyetem.
Szombaton úgy döntök, csapok egy nagytakarítást.
Igazából sosem csináltam még ilyet – vagyis takarítani
takarítottam már, de nem így. Most minden úgy csinálok, ahogy az
meg van írva. Előráncigálok a szekrényemből egy nadrágot,
aminek talán a létezéséről sem tudtam eddig, felveszek egy fehér
toppot és egy inget, aminek az alját megkötöm a hasamon. A hajamat
lófarokba fogom, a kósza tincseket pedig hátrafogom egy megcsavart
kendővel. Miután végzek az előkészületekkel, jóleső érzéssel,
vigyorogva állapítom meg, hogy igazán jól festek, mint
háziasszony.
Úgy három óra alatt az egész házat csillogóvá,
frissé és illatossá varázsolom, a végén szörnyen büszke
vagyok magamra. Arra már nem marad energiám, hogy átöltözzek és
levegyem a koszos cuccokat, így ruhástul dőlök le a kanapéra.
Hosszan fújom ki a levegőt, és már előre látom magam előtt
Portia elképedt arcát, mikor elmesélem neki, hogy takarítottam. Ő
sosem csinál ilyesmit, mindig takarítót hív. Nem is tudom, nekem
valahogy rosszul esik, hogy más takarítja ki a saját házamat. Ha
egyszer az enyém, ha egyszer én lakok itt, ha egyszer én okozom a
koszt, akkor szerintem evidens, hogy magam is takarítok ki. Már
csak főzni kéne megtanulnom, és minden értelemben kiválóan ellátnám magam.
Abban a pillanatban, hogy lehunyom a szemeimet,
megcsörren a mobilom. Természetesen azonnal lehetőségek ezrei
rajzanak fel lelki szemeim előtt: Portia vagy Zimon hív, mert
valami baj van a babával, esetleg Cinna keres... De mikor meglátom,
ki hív, tátva marad a szám. Anyám az.
Egy pillanatig bámulom a képernyőt, nézem a villogó
háromszöget, benne anya arcával, és újra lejátszódik bennem az
a nap, mikor utasított, hogy tűnjek a házából. Vajon miért
keres? A gyomrom összeszűkül, és nagyot nyelek, ahogy felveszem a
mobilt.
- Szia drágám! - szól bele azonnal. Hirtelenjében
kellemes érzés áraszt el: a megnyugvás és az öröm érzése,
azé, hogy még van anyám, akit érdeklek.
- Szia! - Nem kell erőlködnöm, a hangom magától
lelkes és izgatott.
- Azért hívlak, mert holnap kezdődik a
ruhaválasztási "ceremónia", és rád gondoltam. Lenne
kedved elkísérni? Elvégre Plutarchot csak nem vihetem magammal! -
Felnevet, én pedig úgy érzem, hirtelen magamon kívül vagyok a
boldogságtól.
- Persze – bólintok hatalmasat -, örömmel
elkísérlek.
- Remek. Akkor holnap reggel kilencre ott vagyok érted,
rendben?
- Rendben...
A számat rágcsálom, és még azután sem húzom el a
fülemtől a mobilt, hogy anyám letette. Felhívott, tényleg
felhívott. Azt még fel sem fogtam, hogy megkért, menjek el vele
esküvői ruhát választani. Most úgy érzem, végre valóra vált
valami olyasmi, amiről eddig csak álmodni mertem. Ugyan nem sokat beszéltünk, de ez alatt a pár másodperc alatt úgy viselkedett
velem, mint egy igazi anya az igazi lányával. Elvégre ilyen egy
kapcsolat szülő és gyerek között, nem? Főleg egy anya-lánya
kapcsolat. Mindent megbeszélnek egymással, együtt vásárolnak,
együtt ebédelnek szombatonként valami kedves, családias
étteremben. A lány gondoskodik az anyjáról, mikor az már öreg,
és az anya a lánya gyerekeire vigyáz.
Igen, mindig ilyennek képzeltem a kettőnk kapcsolatát.
Lehetséges, hogy végre megvalósul? Akárhogy is lesz a
közeljövőben, abban biztos vagyok, hogy elindult valami.
Másnap reggel tűkön ülve várom, hogy kilencet üssön
az óra. Tudom, elég gyerekes vagyok, de egyszerűen képtelen
vagyok magamba fojtani az izgalmat. A számat rágcsálom, kibámulok
az ablakon, és magamban azon gondolkodom, hogy milyen napnak nézünk
elébe. Még csak elképzelni sem tudom, hogy mi történt majd'
három hónap alatt anyámmal, és mi az oka, hogy így
megbocsájtott. Vagyis nem tudom pontosan, hogy megbocsájtott-e, de
mindenesetre a hangjából ezt hallottam ki, mikor tegnap felhívott.
Előre tudtam, hogy mikor újra beszél majd velem, úgy fog tenni,
mintha semmi sem történt volna – és igazam is lett.
Az óra ketyeg, már csak pár perc. Mivel anya olyan
pontos, mint maga az idő, sosem késik sehonnan, úgy döntök, én
sem fogok neki csalódást okozni. Gyorsan felkapom a cipőmet és a
táskámat, aztán az ujjaimmal az ablakpárkányon dobolok, és az
utcát kémlelem. Nem sok ember jár odakint, de észreveszek egy
meglepő dolgot: egy reklámot, amiről Katniss arca néz vissza rám.
Azt már nem látom jól, hogy mit hirdetnek vele, de a lányt
tisztán kiveszem: a hosszú, egyenes szálú barna haj, a kreol bőr,
a szürke szemek, a dús, sötét szempillák. Mögötte ott van az a
madaras kitűző, és furcsa, vibráló vonalak futnak a háta
mögött. Egyetlen kis foszlányt tudok leolvasni a hirdetésről, de
azt is csak azért, mert az a legnagyobb: győztes.
Abban a pillanatban, ahogy a képet leváltja egy másik,
megjelenik anyám autója. Lassan gurul be az utcába, legalább
olyan lassan, mint ahogy én próbálok a kulcsom után nyúlni.
Azonban nem nagyon jön össze a lassú nyugodtság, mert az ujjaim
remegnek, és a kulcsok hatalmas csörrenéssel landolnak a
parkettán. Gyorsan felkapom őket, aztán ismét az ablakra szegezem
a tekintetemet. Anya pont ekkor száll ki az autóból. Furcsa, mély
tisztelettel követem nyomon a lépéseit, szinte elámít az, hogy
újra látom. Akármennyire is rideg és kegyetlen néha,
akármennyire nem voltam boldog a közelében, mégis csak az anyám,
és a szívem mélyén mindig tiszteltem azért, mert nagyon erős
nő: sosem láttam megtörve, és talán ez az, amiért én is képes
voltam kitartani mellette.
Fekete nadrág, hozzá illő magassarkú és blézer,
tűzpiros blúzzal, a hajában is hasonló színű gyöngyöket és
tincseket látok. Az arcvonásai kemények, a tekintete parancsoló.
Tipikusan az az ember, akinek senki sem mer ellentmondani. Igen, ez
ő, anya, kétség sem fér hozzá. Ugyanolyan, mint volt, semmit
sem változott.
Nem tehetek róla, de hirtelen összerezzenek. Az ajkaim
résnyire nyílnak, ahogy a lépteit követem. Megfeledkezem arról,
hogy pár másodperc múlva majd beszélni fogunk, és arra gondolok,
hogy vajon akkor is ilyen lenne-e, és én akkor is ott tartanék,
ahol most tartok, ha annak idején, tíz évvel ezelőtt apa nem lép
ki az életünkből egyik pillanatról a másikra? Akkor is ilyen
kemény szikla lenne, és úgy szólna hozzám, mint az
alattvalójához, vagy kedves lenne és törékeny, mint egy valódi
nő, és a lányaként kezelne? És mi van akkor, ha esetleg majd én
is ilyen leszek harminc év múlva?
Ismét összerezzenek. Egy arc lebben fel előttem, és
már azon kezdek töprengeni, hogy milyen óvatlan is egy szív,
főleg az enyém, hogy megengedte magának, hogy...
Csöngetnek, a csengő hangja pedig úgy hat rám,
mintha leöntöttek volna egy lavór jéghideg vízzel. Finoman
megrázom a fejem, mély levegőt veszek, megengedek a testemnek egy
utolsó reszketést, aztán ajtót nyitok.
Arra számítotok, hogy anyám hidegen végigmér,
gúnyos mosollyal üdvözöl, végül felszólít, hogy el fogunk
késni miattam, ha nem indulunk azonnal. Azonban minden hiányzik.
Minden, ami a régi, fagyott nőre emlékeztet: most egy olyan
asszony áll előttem, akinek lassan megtelnek élettel a szemei, az
arcát pedig elönti a pír, színt adva neki – igazán úgy néz
ki, mint akitől szeretetet fogok kapni, nem becsmérlő, önbizalomgyilkos szavakat.
- Szervusz, Roxanne! - üdvözöl, az arcán széles
mosoly ül. Finoman végigsimít a karomon.
- Szia! - nyögöm a választ. Annyira meglep, hogy így
megváltozott (ahhoz képest, hogy az előbb még úgy nézett ki,
mint régen), hogy először nem is tudok normálisan gondolkodni.
Ezer lehetőség rajzik fel az agyamban, még rosszra is gondolok,
hogy talán beteg, meg fog halni, azért ilyen... mert szeretné, ha
így emlékeznék rá.
- Minden rendben, édesem? Olyan fehér vagy –
szaladnak össze a szemöldökei.
- Igen – bólintok. - Igen, minden rendben. - Gyorsan
megfordulok, bezárom az ajtót, aztán ismét ránézek, és a tőlem
telhető legnyugodtabb mosolyt erőltetem az arcomra. - Indulhatunk.
Anya nem válaszol, csak ismét elmosolyodik, aztán az
autó felé indul. Pár másodpercnek tűnik az egész, és már
száguldunk is az úton: egyik sávból a másikba, egyik utcáról a
másikra. Úgy érzem, mintha az egész fővárost bejárnánk.
- Hová megyünk pontosan? - nézek anyámra.
- A Clevinngton Hall-ba – jelenti ki olyan
nyugodt hangon, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga,
hogy az ember a Clevvington-ban vesz magának esküvői ruhát.
Igazából a helyzet persze ennél sokkal bonyolultabb,
ugyanis a ruhaszalon az egész Kapitólium leghíresebb és
legdrágább ruháit bocsájtja áruba – ha jól tudom, még Snow
lányának is innen volt az esküvői gönce.
- Hűha – szaladnak magasba a szemöldökeim -, ez
nem lesz egy kicsit...
- Drága? - fejezi be helyettem a mondatot. - Nem,
egyáltalán nem. Nem mi fizetjük. - Ajkain sejtelmes mosoly
játszik, ahogy ránézek. Futó pillantást vet rám, mintha csak
megakarna bizonyosodni arról, érdekel-e a dolog, aztán folytatja:
- Mivel Plutarch lesz az új Főjátékmester, maga az elnök fizeti
az egész ceremóniát és mindent, amire csak szükség van hozzá,
vagyis a ruhát is.
Összeszorul a gyomrom. Két dologban ütközöm meg. Az
első az, hogy "Plutarch lesz az új Főjátékmester". Ez
még önmagában szuper dolog, de ha új Főjátékmester kell, akkor
jogosan merül fel a kérdés, hogy mi lett a régivel?
Hirtelen beugrik a beszélgetés, amit egy-két hete
ejtettem meg Plutarch-kal. Azt mondta, hogy ne másszak bele a Viadal
körüli galibákba, mert nem az én dolgom. Lehet, hogy erre
célzott...? Talán megölték Seneca Crane-t, mert nem jól végezte
a dolgát?
A második dolog pedig, amin fennakadok, az a tudat,
Snow elnök fizeti anyámék esküvőjét. Van valami bizarr abban,
hogy ő áll minden költséget, hogy az pénzéből származnak majd
az ételek, a székek, az asztalok, a teríték, és még a ruha is.
Én mindig úgy képzeltem, hogy az esküvőmet mi fogjuk állni, úgy
értem, a család, nem pedig egy vadidegen, mondjuk a vőlegényem
főnöke (mert Plutarchnak Snow végülis a főnöke), aki ráadásul
Panem vezetője. Azért remélem, a ceremóniára nem akarják
meghívni.
- Mázlisták vagytok – füllentem végül, miután túl
hosszúra nyúlik a csend.
- Tessék? - néz rám anyám. Látom rajta, hogy most
tényleg nem hallotta, amit mondtam, nem csak figyelmeztetni akar a
modoromra, de azért finomabban fogalmazok, amikor elismétlem magam.
- Csak annyit mondtam, hogy szerencsétek van.
- Igen, valóban. - Anya felszegi az állát, aztán
hozzá teszi: - Nem mintha nem engedhetnénk meg magunknak.
Óvatosan a magasba vonom az egyik szemöldökömet. Ez
nem vall rá, sosem szokott ilyesmit mondani. Tudom, hogy jól állnak
anyagilag, ő is tudja, de eddig egyszer sem hallottam még a
szájából. Nem kérkedik vele, ezért pedig becsülöm.
Úgy tíz perc telik el, miközben hétköznapi
dolgokról beszélgetünk. Anya Portiáról kérdez, és én
készséggel felelek neki, azt persze nem említem, hogy három
hónapos terhes. Aztán Cinna felől érdeklődik, ezen is átmegyek
valahogy, noha alaposan felbolygatja azokat a bizonyos pillangókat.
Ó, már csak az kéne, hogy rájöjjön a dologra!
Belepirulok a gondolatra, hogy anyám tudomást szerez
az érzéseimről. Borzasztó lenne, egyszerűen szörnyű... Már
látom is magam előtt, ahogy véletlenül összefut vele, és
szintén véletlenül elmondja neki. Brr.
Szerencsére még azelőtt megérkezünk a Clevvington
elé, hogy tovább szőhetném a szálakat a fejemben.
Kiszállunk az
autóból, anya egy gombnyomással lezárja, és már bent is vagyunk
az üzletben.
Igen, ez a hely tényleg olyan, mint ahogy a képeken és
a reklámokban látni. Az ovális alakú, majd' száz négyzetméteres
szoba hófehérre van festve, a festékben néhol megvillan a valódi
ezüstből készített csillámpor. A padlót vastag, finom anyagú,
fekete szőnyeg borítja. A fal mellett egymástól szabályos
távolságra mindenféle bábukon csodálatos, mesébe illő esküvői
ruhák pompáznak – nem csak fehérek, a szivárvány minden
színéből látok egyet-egyet. Közöttük mindenféle hírességekről
és modellekről festett portré valami egészen furcsa stílusban. A
plafonon kristálycsillár lóg, és furcsa, tüneményszerű
fényeket fest a falra, így olyan, mintha minden gyémántokkal
lenne beszórva. Emberek sétálgatnak fel-alá mindenfelé, arák állnak a tükrök előtt, a családjukat kérdezik, hogy jó-e a ruha.
- Csodás – állapítja meg anya dallamos hangon.
Semmi elképedést nem hallok ki belőle, de azért elégedett.
- Az – bólintok, és nagyon kell erőlködnöm, hogy
sikerüljön kiszabadulnom az ámulatból, ami teljesen magával
ragadott.
Hamarosan két nő siet elénk. Az egyik nagyon magas,
majdnem két méter, de meglepően visszafogott a vastag, ijesztően
fekete sminken és a hosszú, hideg garbón kívül, ami egészen a
füléig felér. A másik – egy alacsony, kövér, szőke hajú
alak – kedélyesen vigyorog, ahogy kinyújtja anyám felé a kezét.
- Üdvözlöm, Sinett – köszönti affektálós,
kapitóliumi akcentussal. - Már nagyon vártuk. A nevem Jamaica, ő
pedig itt a segédem, Ramon. Kérem, fáradjanak beljebb.
Anya és az alacsony nő előremennek, máris kellemes
beszélgetésbe keverednek, én meg a számat rágcsálva pásztázom
a fantasztikus ruhakölteményeket, és közben a táskámba
kapaszkodom – hülyeség, de valamiért attól félek, beszippant
ez a vastag szőnyeg. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy
festmény előtt állok, és próbálom kivenni, kit akar ábrázolni.
Elvileg ezek itt mind híres emberek, akiket mindenki ismer, ez
amolyan hagyomány a Clevvington-ban: az olyan celebeket, akik
itt vásárolnak ruhát, képben örökítik meg, és aztán az üzlet
büszkeségfalát díszíti a portréjuk. Akárhogyan is van, én nem
tudom kitalálni, ki ez itt a képen. Fekete háttér, ijesztően
sárga arc, a szemei zölddel vannak megfestve, és a homloka
közepéről indulnak.
- Az édesanyád?
Úgy megijedek a meglepően mély hangtól, hogy kicsit
megugrom. Oldalra fordulva a Ramon nevű nőt látom, aki egyenesen
rám szegezi a szemeit. Kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy
nagyon ijesztő jelenség. Az éles arccsont, a hideg szemek, a
garbó... Megborzongok.
- Az édesanyád? - ismétli a kérdést.
- Mármint... - Zavartan kapkodom a tekintetemet: hol a
festményt, hogy a nőt bámulom.
- Nem a kép – bök a falra -, hanem a nő. Sinett.
- Ó, ő igen. Az anyám – bólintok. Óvatosan
hátrálok egy lépést, és megkönnyebbülten, halkan felsóhajtok,
mikor kicsit távolabb kerülök Ramontól.
Van valami fura ebben a nőben.
Drága Dorine!
VálaszTörlésEz a fejezett meglepett, hiszen Roxanne anyukájának változására nem számítottam. Ezt természetesen jó értelemben vedd, nagyon jó arról olvasni, hogy a kettejük viszonya rendeződött. Roxanne még mindig aranyos, ahogyan Cinna is a maga csendes módját. Imádom ezt a párost! Csak így tovább, hihetetlenül ügyesen írsz, várom a következő részt! <33
Puszi, Azy
UI: A kinézeteid mindig elképesztenek, rettentő tehetséges vagy ebben is! <3
Kedves Azy,
Törlésköszönöm a szavaidat, és nem győzöm leírni, mennyire hálás vagyok neked, amiért mindig írsz! <3 Ezen kívül nem is nagyon tudok mást mondani, csak azt, hogy örülök, hogy mindig tetszik a történet, ezért remélem, a továbbiakban is elégedett leszel vele. :)
Ölellek,
Dorine
Drága Dorine!
VálaszTörlésHű, azt hiszem, már elég rég jelentkeztem.De újra itt! Minden részedet szorgosan,-és sajnos rettentően gyorsan-olvasom. A történeted gördülékeny, izgalmas, fordulatos. Még mindig imádom, a kapitóliumi lakos szemszögét. Hihetetlenül fogalmazol, és én elképesztően aranyosnak találom Roxanne-t. Cinnát szintúgy imádom, és Portia is nagyon belopta magát a szívembe. Zimonra még régebben haragudtam, most megint szeretem(zárójelbe megjegyzem, hogy a mostani Zimon is nagyon jó, de már megszoktam a régit, tehát nekem Zimon Alex Goot marad)! Sinett nagyon meglepett a kedves viselkedésével! És Plutarchot is csípem, főleg, hogy tudom miket fog csinálni. Cinnának üzenem, hogy "FIGYELJ MÁR ROXANNE-RA" Siess a következővel, nagyon várom már:)!
xx:Szocsi
Kedves Szonja!
TörlésSemmi gond, ha nem írsz mindig, de persze örülök, hogy most megtetted! :)
A kapitóliumi szemszöget én is élvezem, bevallom, szívesen laknék a fővárosban... :$ Persze nem lennék olyan Viadal-fan, inkább segítenék a lázadóknak.
A szereplőkről: kedves tőled ez a vélemény, Alex Goot hangja azért megmaradt, csak a kép más. ;)
Szeretettel: Dorine <3