Huszadik Fejezet - 'Snow fizet'

Drága, drága Olvasóim!

Azt hiszem, van pár dolog, amit szeretnék elmondani - csak mire ide jutok, általában mindet elfelejtem. Öreg hiba, na mindegy, azért megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

Az első az lenne, hogy talán az előző résznél is észrevettétek már, hogy hosszabb lett, mint eddig volt. Nos, ez ennél a résznél is megfigyelhető, egyetlen mondattal több, mint négy oldal lett a vége, noha eddig három volt, remélem, nem bánjátok... :) A második - talán nem olyan fontos, de azért megemlítem -, hogy haladok a Jane Eyre-rel, lassan ki is olvasom, már nem olyan sok van hátra. Hát, meglepő és hátborzongató, én nem mindig értem ezt a lányt... Nem mondanék többet, hogy mit miért, mert hátha valaki elakarja olvasni. A harmadik, hogy köszönöm nektek a pipákat és a kommenteket, és ugyan mindig csak a következő fejezet kitétele után válaszolok rájuk, de általában azonnal olvasom, miután megláttam őket, és mindig, mindig, mindig megmelengetitek a szívemet!! <3 Végezetül pedig az új kinézetről: lehet, kicsit sokszor van dizájnolás, de van, hogy rám jön, és akkor muszáj nekilátnom... Szóval nézzétek el nekem. :)

Most pedig jó olvasást, ennyi lettem volna. Remélem, tetszeni fog a fejezet! 

U.I.: Új "időszámítás" következik, itt a jubileumi huszadik fejezet, és ezt a cselekményből is kiolvashatjátok. Kíváncsi vagyok, rájöttök-e, mire gondolok... :)

Szeretettel: Dorine Osteen

_____________________________________________

Az ajkamba harapok, de ahogy meghallom a következő óra kezdetét jelző hangot, a kérdés kétségbeesetten tör ki belőlem:

- El fogsz menni arra a bulira?

Cinna megáll, rám néz, és valami egészen különös hullám suhan át az arcán. - Ezt most komolyan kérdezed?

Mivel nem tudom eldönteni, hogy pontosan hogyan is értette a dolgot, a rajztáblára szegezem a tekintetemet, és megvonom a vállaimat. Csöndesen várok a válaszára, de a szívem közben vadul dobog. Remélem, nem hallja.

- Nem fogok elmenni – jelenti ki egyszer csak. - Természetesen nem.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, aztán rájövök, hogy valószínűleg túl hangosan. Elvégre miért is kéne érdekelnie annak, hogy hová megy el és hová nem...?

- Csak... csak azért kérdeztem, mert szerintem nem lenne rád jó hatással – próbálom menteni a helyzetet.

- Valóban? - Cinna szélesen elmosolyodik, mire bólintok, de egy szót sem szólok. - Azt hiszem, tudok vigyázni magamra – mondja -, de azért köszönöm, hogy így törődsz velem.

Nem akarok nevetni, de egy óvatos vigyort engedélyezek magamnak. - Nincs mit.

- Cserébe viszont figyelmeztetlek, hogy elkéstél az órádról – bök a termem felé.

Megpördülök, és azt látom, ahogy az ajtó éppen becsukódik az előadó mögött. Gyorsan válaszolnom kéne valami frappánsat, hogy ő is vigyorogjon, de semmi sem jut eszembe, így hát egyszerűen csak elköszönök Cinnától, és gyorsan, észrevétlenül besurranok a terembe. Tudom, hogy oda kéne figyelnem, de valahogy nem megy úgy, mint tavaly. Ez az egyetem harmadik napja, szeptember harmadika van ma. Ugyan a félévi és év végi vizsgák távol vannak még, azért nem ártana készülnöm. Elég nagy a tét.

A következő pár napban tartom magam ahhoz, hogy figyelek, amennyire tudok. Persze elég nehéz a dolog, ha közben folyton másfelé terelődnek a gondolataim – ilyenkor mindig azzal térítem észhez magam, hogy a jövőm függ ettől az évtől. Bár ez eléggé nagyzolásnak tűnhet, azért mégsem hoz annyira lázba. Egyhangúan telnek a napjaim, egyedül a barátaimmal töltött idő vidít fel némiképpen, na meg az, mikor Cinna rám köszönöm a folyosón. Mindenki tudja, hogy ismerem, és ez valamiképpen büszkeségérzéssel tölt el. Nem azért, mert olyan híres lett, hanem emiatt az érzés miatt, ami minden egyes pillanatban itt van bennem. Jó tudni, hogy ő is ismer engem. Talán gyerekes, hogy így gondolom, de ez megnyugtató számomra. Persze tündérmese lenne az egész, ha nem járna az egyetemre egy Cassy nevű lány, aki látványosan próbálja behálózni azt a számomra oly fontos személyt. Már Portiának is elmondtam a dolgot, aki eléggé kiakadt, és egy alkalommal jól be is szólt Cassy-nek. Nem szeretném részletezni a dolgot, de annyit biztosan állíthatok, hogy zengett a folyosó. Még szerencse, hogy a csaj nem tud Portia terhességéről... Ha tudna róla, akkor már ezen csámcsogna az egész egyetem.

Szombaton úgy döntök, csapok egy nagytakarítást. Igazából sosem csináltam még ilyet – vagyis takarítani takarítottam már, de nem így. Most minden úgy csinálok, ahogy az meg van írva. Előráncigálok a szekrényemből egy nadrágot, aminek talán a létezéséről sem tudtam eddig, felveszek egy fehér toppot és egy inget, aminek az alját megkötöm a hasamon. A hajamat lófarokba fogom, a kósza tincseket pedig hátrafogom egy megcsavart kendővel. Miután végzek az előkészületekkel, jóleső érzéssel, vigyorogva állapítom meg, hogy igazán jól festek, mint háziasszony.

Úgy három óra alatt az egész házat csillogóvá, frissé és illatossá varázsolom, a végén szörnyen büszke vagyok magamra. Arra már nem marad energiám, hogy átöltözzek és levegyem a koszos cuccokat, így ruhástul dőlök le a kanapéra. Hosszan fújom ki a levegőt, és már előre látom magam előtt Portia elképedt arcát, mikor elmesélem neki, hogy takarítottam. Ő sosem csinál ilyesmit, mindig takarítót hív. Nem is tudom, nekem valahogy rosszul esik, hogy más takarítja ki a saját házamat. Ha egyszer az enyém, ha egyszer én lakok itt, ha egyszer én okozom a koszt, akkor szerintem evidens, hogy magam is takarítok ki. Már csak főzni kéne megtanulnom, és minden értelemben kiválóan ellátnám magam.

Abban a pillanatban, hogy lehunyom a szemeimet, megcsörren a mobilom. Természetesen azonnal lehetőségek ezrei rajzanak fel lelki szemeim előtt: Portia vagy Zimon hív, mert valami baj van a babával, esetleg Cinna keres... De mikor meglátom, ki hív, tátva marad a szám. Anyám az.

Egy pillanatig bámulom a képernyőt, nézem a villogó háromszöget, benne anya arcával, és újra lejátszódik bennem az a nap, mikor utasított, hogy tűnjek a házából. Vajon miért keres? A gyomrom összeszűkül, és nagyot nyelek, ahogy felveszem a mobilt.

- Szia drágám! - szól bele azonnal. Hirtelenjében kellemes érzés áraszt el: a megnyugvás és az öröm érzése, azé, hogy még van anyám, akit érdeklek.

- Szia! - Nem kell erőlködnöm, a hangom magától lelkes és izgatott.

- Azért hívlak, mert holnap kezdődik a ruhaválasztási "ceremónia", és rád gondoltam. Lenne kedved elkísérni? Elvégre Plutarchot csak nem vihetem magammal! - Felnevet, én pedig úgy érzem, hirtelen magamon kívül vagyok a boldogságtól.

- Persze – bólintok hatalmasat -, örömmel elkísérlek.

- Remek. Akkor holnap reggel kilencre ott vagyok érted, rendben?

- Rendben...

A számat rágcsálom, és még azután sem húzom el a fülemtől a mobilt, hogy anyám letette. Felhívott, tényleg felhívott. Azt még fel sem fogtam, hogy megkért, menjek el vele esküvői ruhát választani. Most úgy érzem, végre valóra vált valami olyasmi, amiről eddig csak álmodni mertem. Ugyan nem sokat beszéltünk, de ez alatt a pár másodperc alatt úgy viselkedett velem, mint egy igazi anya az igazi lányával. Elvégre ilyen egy kapcsolat szülő és gyerek között, nem? Főleg egy anya-lánya kapcsolat. Mindent megbeszélnek egymással, együtt vásárolnak, együtt ebédelnek szombatonként valami kedves, családias étteremben. A lány gondoskodik az anyjáról, mikor az már öreg, és az anya a lánya gyerekeire vigyáz.

Igen, mindig ilyennek képzeltem a kettőnk kapcsolatát. Lehetséges, hogy végre megvalósul? Akárhogy is lesz a közeljövőben, abban biztos vagyok, hogy elindult valami.

Másnap reggel tűkön ülve várom, hogy kilencet üssön az óra. Tudom, elég gyerekes vagyok, de egyszerűen képtelen vagyok magamba fojtani az izgalmat. A számat rágcsálom, kibámulok az ablakon, és magamban azon gondolkodom, hogy milyen napnak nézünk elébe. Még csak elképzelni sem tudom, hogy mi történt majd' három hónap alatt anyámmal, és mi az oka, hogy így megbocsájtott. Vagyis nem tudom pontosan, hogy megbocsájtott-e, de mindenesetre a hangjából ezt hallottam ki, mikor tegnap felhívott. Előre tudtam, hogy mikor újra beszél majd velem, úgy fog tenni, mintha semmi sem történt volna – és igazam is lett.

Az óra ketyeg, már csak pár perc. Mivel anya olyan pontos, mint maga az idő, sosem késik sehonnan, úgy döntök, én sem fogok neki csalódást okozni. Gyorsan felkapom a cipőmet és a táskámat, aztán az ujjaimmal az ablakpárkányon dobolok, és az utcát kémlelem. Nem sok ember jár odakint, de észreveszek egy meglepő dolgot: egy reklámot, amiről Katniss arca néz vissza rám. Azt már nem látom jól, hogy mit hirdetnek vele, de a lányt tisztán kiveszem: a hosszú, egyenes szálú barna haj, a kreol bőr, a szürke szemek, a dús, sötét szempillák. Mögötte ott van az a madaras kitűző, és furcsa, vibráló vonalak futnak a háta mögött. Egyetlen kis foszlányt tudok leolvasni a hirdetésről, de azt is csak azért, mert az a legnagyobb: győztes.

Abban a pillanatban, ahogy a képet leváltja egy másik, megjelenik anyám autója. Lassan gurul be az utcába, legalább olyan lassan, mint ahogy én próbálok a kulcsom után nyúlni. Azonban nem nagyon jön össze a lassú nyugodtság, mert az ujjaim remegnek, és a kulcsok hatalmas csörrenéssel landolnak a parkettán. Gyorsan felkapom őket, aztán ismét az ablakra szegezem a tekintetemet. Anya pont ekkor száll ki az autóból. Furcsa, mély tisztelettel követem nyomon a lépéseit, szinte elámít az, hogy újra látom. Akármennyire is rideg és kegyetlen néha, akármennyire nem voltam boldog a közelében, mégis csak az anyám, és a szívem mélyén mindig tiszteltem azért, mert nagyon erős nő: sosem láttam megtörve, és talán ez az, amiért én is képes voltam kitartani mellette.

Fekete nadrág, hozzá illő magassarkú és blézer, tűzpiros blúzzal, a hajában is hasonló színű gyöngyöket és tincseket látok. Az arcvonásai kemények, a tekintete parancsoló. Tipikusan az az ember, akinek senki sem mer ellentmondani. Igen, ez ő, anya, kétség sem fér hozzá. Ugyanolyan, mint volt, semmit sem változott.

Nem tehetek róla, de hirtelen összerezzenek. Az ajkaim résnyire nyílnak, ahogy a lépteit követem. Megfeledkezem arról, hogy pár másodperc múlva majd beszélni fogunk, és arra gondolok, hogy vajon akkor is ilyen lenne-e, és én akkor is ott tartanék, ahol most tartok, ha annak idején, tíz évvel ezelőtt apa nem lép ki az életünkből egyik pillanatról a másikra? Akkor is ilyen kemény szikla lenne, és úgy szólna hozzám, mint az alattvalójához, vagy kedves lenne és törékeny, mint egy valódi nő, és a lányaként kezelne? És mi van akkor, ha esetleg majd én is ilyen leszek harminc év múlva?

Ismét összerezzenek. Egy arc lebben fel előttem, és már azon kezdek töprengeni, hogy milyen óvatlan is egy szív, főleg az enyém, hogy megengedte magának, hogy...

Csöngetnek, a csengő hangja pedig úgy hat rám, mintha leöntöttek volna egy lavór jéghideg vízzel. Finoman megrázom a fejem, mély levegőt veszek, megengedek a testemnek egy utolsó reszketést, aztán ajtót nyitok.

Arra számítotok, hogy anyám hidegen végigmér, gúnyos mosollyal üdvözöl, végül felszólít, hogy el fogunk késni miattam, ha nem indulunk azonnal. Azonban minden hiányzik. Minden, ami a régi, fagyott nőre emlékeztet: most egy olyan asszony áll előttem, akinek lassan megtelnek élettel a szemei, az arcát pedig elönti a pír, színt adva neki – igazán úgy néz ki, mint akitől szeretetet fogok kapni, nem becsmérlő, önbizalomgyilkos szavakat.

- Szervusz, Roxanne! - üdvözöl, az arcán széles mosoly ül. Finoman végigsimít a karomon.

- Szia! - nyögöm a választ. Annyira meglep, hogy így megváltozott (ahhoz képest, hogy az előbb még úgy nézett ki, mint régen), hogy először nem is tudok normálisan gondolkodni. Ezer lehetőség rajzik fel az agyamban, még rosszra is gondolok, hogy talán beteg, meg fog halni, azért ilyen... mert szeretné, ha így emlékeznék rá.

- Minden rendben, édesem? Olyan fehér vagy – szaladnak össze a szemöldökei.

- Igen – bólintok. - Igen, minden rendben. - Gyorsan megfordulok, bezárom az ajtót, aztán ismét ránézek, és a tőlem telhető legnyugodtabb mosolyt erőltetem az arcomra. - Indulhatunk.

Anya nem válaszol, csak ismét elmosolyodik, aztán az autó felé indul. Pár másodpercnek tűnik az egész, és már száguldunk is az úton: egyik sávból a másikba, egyik utcáról a másikra. Úgy érzem, mintha az egész fővárost bejárnánk.

- Hová megyünk pontosan? - nézek anyámra.

- A Clevinngton Hall-ba – jelenti ki olyan nyugodt hangon, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember a Clevvington-ban vesz magának esküvői ruhát.

Igazából a helyzet persze ennél sokkal bonyolultabb, ugyanis a ruhaszalon az egész Kapitólium leghíresebb és legdrágább ruháit bocsájtja áruba – ha jól tudom, még Snow lányának is innen volt az esküvői gönce.

- Hűha – szaladnak magasba a szemöldökeim -, ez nem lesz egy kicsit...

- Drága? - fejezi be helyettem a mondatot. - Nem, egyáltalán nem. Nem mi fizetjük. - Ajkain sejtelmes mosoly játszik, ahogy ránézek. Futó pillantást vet rám, mintha csak megakarna bizonyosodni arról, érdekel-e a dolog, aztán folytatja: - Mivel Plutarch lesz az új Főjátékmester, maga az elnök fizeti az egész ceremóniát és mindent, amire csak szükség van hozzá, vagyis a ruhát is.

Összeszorul a gyomrom. Két dologban ütközöm meg. Az első az, hogy "Plutarch lesz az új Főjátékmester". Ez még önmagában szuper dolog, de ha új Főjátékmester kell, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy mi lett a régivel?

Hirtelen beugrik a beszélgetés, amit egy-két hete ejtettem meg Plutarch-kal. Azt mondta, hogy ne másszak bele a Viadal körüli galibákba, mert nem az én dolgom. Lehet, hogy erre célzott...? Talán megölték Seneca Crane-t, mert nem jól végezte a dolgát?

A második dolog pedig, amin fennakadok, az a tudat, Snow elnök fizeti anyámék esküvőjét. Van valami bizarr abban, hogy ő áll minden költséget, hogy az pénzéből származnak majd az ételek, a székek, az asztalok, a teríték, és még a ruha is. Én mindig úgy képzeltem, hogy az esküvőmet mi fogjuk állni, úgy értem, a család, nem pedig egy vadidegen, mondjuk a vőlegényem főnöke (mert Plutarchnak Snow végülis a főnöke), aki ráadásul Panem vezetője. Azért remélem, a ceremóniára nem akarják meghívni.

- Mázlisták vagytok – füllentem végül, miután túl hosszúra nyúlik a csend.

- Tessék? - néz rám anyám. Látom rajta, hogy most tényleg nem hallotta, amit mondtam, nem csak figyelmeztetni akar a modoromra, de azért finomabban fogalmazok, amikor elismétlem magam.

- Csak annyit mondtam, hogy szerencsétek van.

- Igen, valóban. - Anya felszegi az állát, aztán hozzá teszi: - Nem mintha nem engedhetnénk meg magunknak.

Óvatosan a magasba vonom az egyik szemöldökömet. Ez nem vall rá, sosem szokott ilyesmit mondani. Tudom, hogy jól állnak anyagilag, ő is tudja, de eddig egyszer sem hallottam még a szájából. Nem kérkedik vele, ezért pedig becsülöm.

Úgy tíz perc telik el, miközben hétköznapi dolgokról beszélgetünk. Anya Portiáról kérdez, és én készséggel felelek neki, azt persze nem említem, hogy három hónapos terhes. Aztán Cinna felől érdeklődik, ezen is átmegyek valahogy, noha alaposan felbolygatja azokat a bizonyos pillangókat. Ó, már csak az kéne, hogy rájöjjön a dologra!

Belepirulok a gondolatra, hogy anyám tudomást szerez az érzéseimről. Borzasztó lenne, egyszerűen szörnyű... Már látom is magam előtt, ahogy véletlenül összefut vele, és szintén véletlenül elmondja neki. Brr.

Szerencsére még azelőtt megérkezünk a Clevvington elé, hogy tovább szőhetném a szálakat a fejemben.

Kiszállunk az autóból, anya egy gombnyomással lezárja, és már bent is vagyunk az üzletben.

Igen, ez a hely tényleg olyan, mint ahogy a képeken és a reklámokban látni. Az ovális alakú, majd' száz négyzetméteres szoba hófehérre van festve, a festékben néhol megvillan a valódi ezüstből készített csillámpor. A padlót vastag, finom anyagú, fekete szőnyeg borítja. A fal mellett egymástól szabályos távolságra mindenféle bábukon csodálatos, mesébe illő esküvői ruhák pompáznak – nem csak fehérek, a szivárvány minden színéből látok egyet-egyet. Közöttük mindenféle hírességekről és modellekről festett portré valami egészen furcsa stílusban. A plafonon kristálycsillár lóg, és furcsa, tüneményszerű fényeket fest a falra, így olyan, mintha minden gyémántokkal lenne beszórva. Emberek sétálgatnak fel-alá mindenfelé, arák állnak a tükrök előtt, a családjukat kérdezik, hogy jó-e a ruha.

- Csodás – állapítja meg anya dallamos hangon. Semmi elképedést nem hallok ki belőle, de azért elégedett.

- Az – bólintok, és nagyon kell erőlködnöm, hogy sikerüljön kiszabadulnom az ámulatból, ami teljesen magával ragadott.

Hamarosan két nő siet elénk. Az egyik nagyon magas, majdnem két méter, de meglepően visszafogott a vastag, ijesztően fekete sminken és a hosszú, hideg garbón kívül, ami egészen a füléig felér. A másik – egy alacsony, kövér, szőke hajú alak – kedélyesen vigyorog, ahogy kinyújtja anyám felé a kezét.

- Üdvözlöm, Sinett – köszönti affektálós, kapitóliumi akcentussal. - Már nagyon vártuk. A nevem Jamaica, ő pedig itt a segédem, Ramon. Kérem, fáradjanak beljebb.

Anya és az alacsony nő előremennek, máris kellemes beszélgetésbe keverednek, én meg a számat rágcsálva pásztázom a fantasztikus ruhakölteményeket, és közben a táskámba kapaszkodom – hülyeség, de valamiért attól félek, beszippant ez a vastag szőnyeg. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy festmény előtt állok, és próbálom kivenni, kit akar ábrázolni. Elvileg ezek itt mind híres emberek, akiket mindenki ismer, ez amolyan hagyomány a Clevvington-ban: az olyan celebeket, akik itt vásárolnak ruhát, képben örökítik meg, és aztán az üzlet büszkeségfalát díszíti a portréjuk. Akárhogyan is van, én nem tudom kitalálni, ki ez itt a képen. Fekete háttér, ijesztően sárga arc, a szemei zölddel vannak megfestve, és a homloka közepéről indulnak.

- Az édesanyád?

Úgy megijedek a meglepően mély hangtól, hogy kicsit megugrom. Oldalra fordulva a Ramon nevű nőt látom, aki egyenesen rám szegezi a szemeit. Kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy nagyon ijesztő jelenség. Az éles arccsont, a hideg szemek, a garbó... Megborzongok.

- Az édesanyád? - ismétli a kérdést.

- Mármint... - Zavartan kapkodom a tekintetemet: hol a festményt, hogy a nőt bámulom.

- Nem a kép – bök a falra -, hanem a nő. Sinett.

- Ó, ő igen. Az anyám – bólintok. Óvatosan hátrálok egy lépést, és megkönnyebbülten, halkan felsóhajtok, mikor kicsit távolabb kerülök Ramontól.

Van valami fura ebben a nőben.