Huszonegyedik Fejezet - 'Fehér legyen'

Kedves Olvasóim!

Hihetetlen, mennyire repül az idő, nem igaz? Holnap már megint péntek van, egy újabb hetet tudhatunk a hátunk mögött. Nektek mikor kezdődik az őszi szünet? Nekem már csak a jövőhét van, aztán itt a jól megérdemelt pihenő, ráadásul szerdán nincs is suli, kedden pedig tematikus napunk lesz. De ez most itt nem is lényeg... Viszont kiolvastam a Jane Eyre-t, nagyon tetszett a vége! Igazi szerelem, semmi más. Örülök, hogy így fejezte be az írónő, nem valami szörnyű tragédiával (mondjuk az is volt benne, na). 

Hanem, köszönök nektek mindenféle biztatást és kommentet, örök hálám, és ezt nem győzöm hangsúlyozni!! 

Valamint, lenne egy kérdésem. Mit szólnátok hozzá, ha esetleg hoznék majd egyszer-kétszer egy-egy olyan részt, ami Cinna szemszögéből íródott? Csak mert szerintem így érdekesebbé tehetném a történetet, lenne benne egy kis változatosság, meg olyat is elmesélhetnék nektek, ami Roxanne szemein keresztül amúgy nem lenne lehetséges. 

Na, benne lennétek? :)

Ezer öleléssel kívánok jó olvasást: Dorine Osteen

__________________________________________

Ramon tekintete végigjár rajtam, és úgy látom, mintha megvető fény csillanna a szemeiben. Összeszaladnak a szemöldökeim, elég megalázónak tartom a helyzetet, de ugyanakkor idegesít is. Elvégre ki ez a nő, hogy véleményt alkosson rólam? Nem is ismer.

Kihúzom magam, és a terem közepe felé fordulok, arra, amerre anyámat sejtem.

- Mindjárt visszajönnek – mondja Ramon.

Ránézek, de azonnal el is kapom a tekintetemet.

- Hol vannak? - kérdezem a kelleténél hidegebben.

- Arra, de oda nem mehetsz be.

- Akkor megvárom őket ott – bökök egy kör alakú dívány felé.

- Rendben.

A mögöttem haladó lépésekből tudom, hogy a nő is velem tart, nem hagy egyedül. Nem is értem, mit hisz...

Talán ki akarom rabolni az üzletet, vagy esetleg bomba van nálam, ezért őriz? Idegesít, hogy nem hagy egyedül, de összepréselem az ajkaimat, és eltűröm.

Letelepszem a kanapéra, a kellemes, selymesen puha anyag között azonnal ellazulok. Előveszem a telefonomat, és azt nyomkodom, míg anyámra várok. Úgy tíz percig ülök a helyemen, aztán megunom a mobilozást, és körbenézek. Tőlem jobbra, kissé mögöttem éppen egy fiatal lány próbál egy csodás sárga ruhát. Kicsit meglepődöm, mert az ara alig tűnik tizenhét évesnek. Minden esetre a családja elégedettnek látszik – már ha a három idősebb, kövér nő és az öreg férfi családnak számít -, és a lány arcáról is sugárzik az öröm. Nem csodálom: csodásan áll rajta a ruha, tökéletesen illik hollófekete hajához.

Elmosolyodom, ahogy őt figyelem. Izgatott, olyan hevesen csacsog, mint egy kisgyerek, és össze-vissza emelgeti a ruha hatalmas uszályát. Néha elcsípek egy-egy szófoszlányt, de amúgy a finom hangzavar, ami megadja ennek a helynek a sajátos hangulatát, minden egyebet elnyom.

- Ott jönnek! – kiált fel egyszer csak Ramon.

Egyetlen pillanatra kapom oldalra a fejem, mert eddig fel sem tűnt, hogy itt ül mellettem, de még megborzongani sincsen időm, mert az egyik ajtó előtt meglátom anyámat és a másik segítőt, akinek már sikeresen elfelejtettem a nevét. Az ajkamat harapdálva figyelem, ahogy anya egyre közelebb ér hozzám. Hosszú, földig érő, teljesen fehér halcsont ruhát visel. Gyönyörű darab, de engem mégsem ez nyűgöz le, hanem az a fennkölt, királyi kecsesség és nyugalom, amit a viselője sugároz minden egyes lépéséből. Lenyűgöz anyám mozgása. Magasra tartja a fejét, a nyaka mérnöki pontossággal feszül meg alatta, az egész teste egyenes. Ő a legelőkelőbb, legbüszkébb, legerősebb nő, akivel valaha találkoztam. Furcsa melegség önt el, ahogy erre gondolok. Egyfelől azért, mert újra beszél velem és valami érezhetően megváltozott benne, másfelől pedig azért, mert ő az én anyám.

- Hogy tetszik? - kérdezi.

- Nagyon szép – mosolygok rá. - Csodás, egyszerűen gyönyörű.

Halvány fény villan a szemeiben, ahogy a hatalmas tükörben kritikus tekintettel végignéz magán, aztán engedi, hogy a szőke hajú nő igazítson kicsit a ruha derekán.

Hiába minden elragadtatottság és gyönyörködés, anyám határozottan kijelenti, hogy nem, ez nem az igazi, szóval most visszavonulnak egy darabig, míg felvesz egy másikat. Mivel ismét várakozásra kényszerülök, ismét szemlélődni kezdek. A tekintetem megint a fekete hajú lányra terelődik, aki várakozva tekintget ide-oda a hatalmas teremben. Most egészen jól szemügyre tudom venni: alacsony homlokát kék pöttyök díszítik, élénk szemeit enyhe, füstös smink emeli ki. Szép lány, főleg abban a sárgás ruhában. Hirtelen Ramon tűnik fel mellette, beszélnek néhány mondatot, és ő is körbenéz. Úgy látom, mielőtt ott hagyná a lányt, pár szóval megnyugtatja. Végül ismét mellettem köt ki, és erőnek erejével tartom magamban a kérdést, ami az ifjú arával lenne kapcsolatos, vagyis, hogy ki is ő. Attól félek, Ramon nem díjazná ha kérdezgetnék, így jobbnak látom, ha csöndben maradok.

Abban a pillanatban, ahogy lenyelem a kérdésem utolsó szavát is, anyám újra megjelenik. Most krémszínű ruhát visel, aminek az alját bíbor színű csipkével szegték be – ez is fantasztikus, de engem ismét ő maga nyűgöz le, nem az, amit felvett. Azt hiszem, rajta bármi jól állna, kár válogatni.

- Plutarch el fog ájulni – szalad ki a számon. Gyorsan felpattanok, és odasétálok hozzá, a háta mögé. - Gyönyörű vagy!

- Úgy gondolod? - kérdezi visszafogott mosollyal az arcán.

- Igen – bólintok lelkesen.

Anya tekintete elkalandozik egy pillanatra a tükörben, aztán a segédje hangja rántja vissza. Szó szerint "rántja": tisztán látom, ahogy összerázkódik az éles hangra.

- Ez még mind semmi! - csicsergi. - Még nem is látták az összes ruhát! A feketét és a lilát fel sem próbálta még, Sinett! Mindenképpen...

- Elégedett vagy ezzel? - Anyám félbeszakítja a nőt, és felém fordul. A szemei csillognak, én pedig úgy érzem, ebben a pillanatban nem is lehetnék boldogabb, hiszen kíváncsi a véleményemre.

Végignézek a ruhán, és elképzelem őt, ahogy fehér rózsákkal borított oltár alatt áll. A vállait finom csipke borítja, és Plutarch arcát nézi, míg a férfi felhúzza az ujjára a gyűrűt, ami örökre összeköti őket.

- Igen – mosolyodom el -, nekem nagyon tetszik.

Anya olyan hirtelen fordul a nő felé, aki megszeppenve ácsorog a kanapé mellett, hogy azt hiszem, ennyi volt a csodás érzés, ami eddig a tenyerein hordozott, de aztán kellemesen csalódom.

- Nem próbálom fel a többi ruhát, ezt választom – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Na de...

- Azt mondtam, ezt választom – erősíti meg magát.

Az aggodalom, hogy talán korán döntött, eltörpül amellett a büszkeség mellett, ami a mellkasomat feszíti. Anya azért ezt a ruhát veszi meg, mert én azt mondtam, hogy nekem tetszik!

Képtelen vagyok magamba fojtani a vigyorgást, ezért az ajkamat harapdálva, sóvárogva nézek a szemeibe, ahogy még utoljára rám tekint, mielőtt újra eltűnne az ajtó mögött, hogy levegye a ruhát. Halkan sóhajtok, a szívem vadul dübörög. Milyen csodálatos is az érzés, mikor a saját anyám hallgat rám! Ilyen eddig csak a legmélyebb álmaimban fordult elő, és sosem gondoltam volna, hogy valóban megtörténik majd.

Egy kar érintése ráz ki a forró boldogságból. Kiráz a hideg, így azonnal reagálok. Ramon áll mellettem, hatalmas, fekete szemeiben egészen különös fény csillog.

- Roxanne – szólít meg. A nevem idegenül cseng a szájában. - Te miért nem próbálsz fel egyet?

- Hogy én? - vonom magasba az egyik szemöldökömet.

- Te.

- Úgy érti, egy esküvői ruhát?

- Úgy.

- Kizárt dolog – horkanok fel. - Én nem házasodom, esküvői ruhát pedig csak menyasszonyok próbálgatnak.

- Most az egyszer tehetünk egy kivételt - vonja meg a vállait, és ekkor hirtelen elmosolyodik. - Gyerünk, tudom, hogy akarod.

Valamiért beugrik Portia, ahogy felnézek erre a nőre. Elképzelem, ahogy az előbbi szavakat ő mondja: "Gyerünk, tudom, hogy akarod". Végül is... miért ne? Ilyet úgysem fogok többet csinálni, csak akkor, ha tényleg megházasodom. 

A házasság gondolatára összerándul a hasam, és zavartságomban kicsúszik a válasz, ami után nincs visszaút:

- Rendben.

Ramon nem mond semmit, csak szélesen elvigyorodik, aztán rábízza valakire a cuccaimat, és kivezet a félkörű kanapé védelméből.

- Anyám mit fog szólni hozzá? - kérdezem hirtelen.

- Miatta ne aggódj, míg kiválasztod a ruhádat, értesítem – hangzik a megnyugtató válasz.

A szívem a torkomban dobog, egy kicsit megijedek, mikor Ramon teljesen egyedül hagy a hatalmas, hófehérre festett, szintén fehér ruhákkal teli szobában. Kell egy pár perc, míg valahogy sikerül erőt vennem magamon, és odalépek az állványhoz, amin a nejlonburokba csomagolt darabok lógnak. Ímmel-ámmal keresgélek közöttük, eleinte alig merem megérinteni őket, mintha valami kívülálló idegen lennék, akinek semmi köze ehhez az egészhez, aki szentségtörést követ el, ha a ruhákra néz. Ez talán igaz is: ez itt a menyasszonyok szentélye, nekem semmi keresnivalóm itt.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergetik egymást a fejemben egészen addig, míg Ramon újra meg nem jelenik a szobában.

- Az édesanyádnak akadt egy kis dolga, alá kell írnia pár papírt a vásárlással kapcsolatban, de azt mondta, nagyon kíváncsi lesz rád esküvői ruhában – darálja el egy levegővel. Aztán végignéz rajtam, és összeszaladnak a szemöldökei. - Mi az? Még nem is választottál?

- Én... - kezdem hebegve -, én nem is tudom. Ez nem való nekem...

- Ugyan már! - csattan fel. Meglepődöm ezen a hangnemen, de még jobban megdöbbent, hogy ettől függetlenül már nem is látszik olyan szigorúnak. - Dehogynem. Az esküvő minden nőnek való, te sem vagy kivétel.

Oldalra húzom a számat, és végigfuttatom a tekintetemet a ruhákon. - Ha maga mondja... – adom meg végül magam.

Ramon - mintha csak győzelmét ünnepelné -, játszi könnyedséggel kezd keresgélni a színes abroncsok között. Olyan, mintha csak egy könyvet lapozgatna, ahogy ide-oda tologatja a darabokat.

- Na és miféle ruhát képzelsz el magadon, ha az esküvődre gondolsz? - kérdezi egyszer csak.

- Nem szoktam az esküvőmön gondolkodni – felelem tömören. Meglep, hogy ez a nő ilyen könnyedén beszél a házasságról.

- Nehéz eset vagy – forgatja a szemeit. - Akkor úgy kérdezem: milyen ruha tetszene?

Elgondolkozom egy darabig, magam elé képzelek egy lányt, akin esküvői ruha van. Furcsa számomra a helyzet, de elhatározom, hogy azért is választok egy darabot.

- Fehér legyen – vágom rá végül. - Kizárólag fehér.

Ramon belemerül a válogatásba, és pár pillanat múlva már talál is egy lehetséges jelöltet. Oldalt, a karrész alatt csipkével díszített, amúgy pedig csillogó selyemből van, hatalmas szoknyával. Mivel tetszik, és mivel a szívem hatalmasat dobban, mikor ránézek, úgy döntök, ez jó lesz. Ramon segít felvenni. Megszeretném nézni magam a tükörben, de ő ragaszkodik hozzá, hogy ne itt bent vegyem szemügyre az eredményt, hanem kint.

- Úgy sokkal izgalmasabb, és jobb az összhatás is – bizonygatja, majd egyetlen mozdulattal megszabadít a kontyomat a fejemen tartó csatoktól, és elrendezi a szőke fürtöket a vállaimon.

Nem ellenkezem vele, izgatottan lépek ki a szobából. Végigsétálok a fekete szőnyegen, aztán az ajkamat harapdálva lassan körbenézek. Kellemetlen érzés fog el: olyan, mintha mindenki engem bámulna. Persze erről szó sincsen, a segítők csak egy-egy futó pillantást vetnek felém, aztán tovább foglalkoznak az arájukkal. A tekintetem akaratlanul is a fekete hajú lányt keresi, de már sehol sem látom.

- Oda megyünk, nem arra. - Ramon a vállaimnál fogva irányít a tükör és a fehér kanapé felé, aztán eltakarja a szemeimet, míg megállít. Mikor aztán végre engedélyt ad, nagyot nyelve veszem szemügyre magamat.

- Ó...

Ez akaratlanul is kiszalad a számon, mire az ajkaimra tapasztom a kezemet. A ruha tökéletesen követi az alakomat, minden egyes részletében kiemel. Teltebbnek látszom benne, mégis karcsú vagyok, mint a nádszál. Még csak most veszem észre, hogy a csipke nem csak oldalt van, hanem elöl is: karokként öleli át a derekamat. Fogalmam sincsen hogyan, de a színe, ez különleges fehér ellágyítja a vonásaimat, a szemeim csillognak, az arcom piros. A hajam életemben nem volt még ennyire természetes, eddig folyton besütöttem vagy kivasaltam, de mivel ma kontyba tűztem, nem tartottam fontosnak az ilyesmit – ennek köszönhető, hogy most egyszerűen hullámos. Nem is tudom, mikor volt így utoljára.

- Én megmondtam, hogy megéri! - Ramon szélesen vigyorog, és csettint egyet az ujjaival. - Gyönyörű vagy, mint egy hóvirág. A szőkéknek jól áll a fehér, nekem elhiheted.

Kissé oldalra fordulok, hogy megköszönjem neki, hogy rávett a ruhapróbára, mikor meglátom őt. Azonnal felismerem annak ellenére, hogy először nem is figyelem az arcát. Az egyszerű fekete nadrág, a fehér ing, a fekete gallér – egyetlen embert ismerek, aki felvenne ennyire letisztult és átlagos darabokat. Ott áll nem messze tőlem, valahogy a kanapé mögött egy ajtó mellett, és engem néz. Sosem tudtam leolvasni a gondolatokat az arcáról, most sincsen ez másképp. A zöld szemek minden egyes porcikámat végigtanulmányozzák, és ahogy végül a tekintetembe fúródnak, finoman elmosolyodnak.

Azonnal pír önti el az arcomat, és arra vágyom, bárcsak mégsem vettem volna fel ezt a ruhát. Azonban ez csak egy vágy, egy hiú ábránd, amire még gondolni is kár. Ramon – mintha csak szándékosan engedne utat annak, amitől a legjobban rettegek és amit a legjobban szeretnék – kiáll a képből, aztán egyetlen pillanat alatt eltűnik valahová.

- Nem is tudtam, hogy megházasodsz – mondja Cinna, ahogy elindul felém. A hangja kellemes és halk, mint mindig, de nem nyugszom meg tőle. Épp ellenkezőleg: minél közelebb ér, annál hangosabban zakatol a szívem.

- Nem házasodom... - hebegem. Minden erőmre szükségem van, hogy ki tudjak nyögni egy normális választ. - Csak felpróbáltam. Ramon vett rá. - Úgy teszek, mintha a nőt keresném a szemeimmel, pedig csak ki akarom használni az alkalmat, hogy megtudjam, Cinna tekintete merre van. A tükörben találok rá, egyenesen az arcomat fürkészi.

- Értem. Tetszik a ruha? - kérdezi kedvesen.

- Tetszik – felelem halkan. Nem jön ki hangosabb hang a torkomon: úgy érzem, egyszerűen nem vagyok képes a normális társalgásra. Itt állok mellette egy esküvői ruhában! Szerintem most már nem hóvirág vagyok, hanem egy robbanni készülő bomba, miközben Cinna maga a megtestesült nyugalom. Olyan őszinte békét és biztonságot sugároz magából, hogy egy pillanat erejéig elhiszem, hogy semmilyen kínos incidens sem fog következni a most múló percek után.

- Ennek örülök – mosolyodik el. - Én terveztem.

- Tényleg? - bukik ki belőlem. Most felnézek rá, a döbbenet hevében nem is gondolkodom. Ahogy ismét találkozik a tekintetünk, tisztán érzem, ahogy életre kelnek a pillangók.

- Igen, ez egy nem olyan régi darab – magyarázza. - Nagyon jól áll. - Aztán mint egy mellékesen, halkan megjegyzi: - Csodás menyasszony lennél.

Hirtelen olyan erősen önt el az az érzés, mintha egy hatalmas hullám temetne maga alá. Nem tudok mit kezdeni a sok gondolattal, a világ egy másodpercre megpördül körülöttem. 

 - Hogy-hogy erre jártál? - Meglepődöm a szavaimon, mintha nem is én mondanám őket, olyan hirtelen jönnek, és annyira ide nem illőek. Azt hiszem, az agyam így próbálja más irányba terelni a beszélgetést, noha a szívemnek nagyon is jól estek az előbb elhangzottak.

 - Az egyik arával találkoztam - feleli, és a tekintetét közben végig az arcomon tartja.

 - Ő is a te ruhádat viseli?

 - Igen. Arrafelé volt - mutat a hátunk mögé -, egy sárga darab volt rajta.

 - Azt láttam! - kiáltok fel. - A fekete hajú lány, igaz?

 - Pontosan. Camille-nak hívják.

 - Nem fiatal még egy kicsit az esküvőhöz? - szaladnak össze a szemöldökeim.

 - Camille elég... különös lány - mosolyodik el Cinna. - Egészen biztos abban, hogy megtalálta az igazit, és ragaszkodik hozzá, hogy minél előbb megtartsák a ceremóniát.

Ha ebben a pillanatban nem bukkanna fel az anyám, egészen biztos, hogy tovább kérdezgetnék.

- Ó, drágám, fantasztikusan festesz! - lelkendezik anya. Azonnal mögöttem terem, aztán tőle nem várt lelkesedéssel megfogja a csuklómat, és megpördít. - Annyira szép vagy! Te vagy a leggyönyörűbb menyasszony, akit valaha láttam. - Valami biztosan történt anyámmal, valami, amiért nagyon rossz érzésem támad, ugyanis olyat tesz, amit sosem néztem volna ki belőle. Cinna felé fordul, és azt kérdezi: - Cinna, ugye te vagy a vőlegény?

- Anya! - csattanok fel. Nem merek Cinna felé nézni, de a szemem sarkából látom, hogy lehajtott fejjel vigyorog.

- Rendben, bocsánat – sóhajt fel anyám. - Elfogott a lelkesedés.

Szörnyen kínosan érzem magam, de úgy látszik, ez senkit sem érdekel. - Szeretném levenni a ruhát – jelentem ki.

Ramon azonnal mellettem terem, és negyed óra múlva már a normális ruhámban lépkedek a szőnyegen a kanapé felé. Anya Cinnával beszélget, egyszer hangosan fel is nevet. Semmi kedvem odamenni hozzájuk, de végül azzal győzöm meg magam, hogy az előbbi dolog minden bizonnyal csak nekem volt annyira kellemetlen, senki másnak. 

- Visszatértem – mondom, ahogy megállok mellettük. Felkapom a cuccaimat, de egyikükre sem nézek.

- Remek – mosolyog anyám. - Ha most elindulunk, még elkölthetünk egy csodás ebédet az egyik közeli étteremben. Cinna – fordul a fiú felé -, lenne kedved velünk tartani?

A torkomon akad a szó, és azonnal felnézek Cinnára. Ismét találkozik a tekintetünk. Ő szélesen elmosolyodik, én pedig a szemeimmel könyörgök neki, hogy mondjon nemet. Magam sem tudom megfogalmazni, mi az az érzés, ami arra késztet, hogy itt hagyjam őt. Fura ez az egész. Bárcsak túl lennék végre rajta! Tudom, hogy egy falat se menne le a torkomon, ha ő is ott lenne. Egy ebéd túl földhözragadt dolog ahhoz, hogy egy esküvői ruha után jólessen – főleg vele. Cinna pedig megérti, amit kérek tőle, mert a széles mosoly finommá szelídül, és anyámra néz, ahogy válaszol:

- Nem, köszönöm. Még van egy kis elintéznivalóm.