-->

2013. okt. 3.

Tizenkilencedik Fejezet - 'Ragadozó'

             Kedves Olvasóim!
Újabb hét, újabb fejezet. Úgy voltam vele, hogy ezt a részt csak holnap délután rakom ki, de ismerem magam, és tudtam, hogy nem fogom kibírni. Ráadásul most olvastam ki a Tartuffe-öt (innen van a Dorine név is :), ennek örömére megengedtem magamnak ezt a kis elsőbbséget. Na meg gondolom - legalábbis remélem - ti sem bánjátok, hogy ma jön az olvasnivaló. 
Ha már ennyire az olvasásnál tartunk, akkor szeretném megosztani veletek, hogy éppen Sharlotte Brontë Jane Eyre-jét olvasom, és nagyon tetszik. Ez azért fontos, mert elképesztően hozzájárul az írói képességeimhez, a szókincshez - nagyon örülök, hogy megtaláltam (az itthoni szelektált könyvek között, szegénykék), és elképzelhető, hogy egy kicsit a hatása alatt vagyok. Egyrészt segít megérteni egy érettebb, felnőtt nő gondolatait a szerelem érzéséről és tisztaságáról, másrészt pedig előfordulhat, hogy a mostani fejezetben vannak olyan részek, ahol egy kicsit "fennköltebb" szavakat vagy megfogalmazásokat használtam, mert mondom, eléggé ráállt az agyam. De mindegy, nem is annyira bánom, fejlődni kell, és ez a regény kiváló erre a célra. Csak ajánlani tudom mindenkinek a Jane Eyre-t, egy őszinte és tiszta történet az igazi szerelemről.
Most pedig ennyi a szövegelésből, jól elhúztam a dolgot... Csak annyi még, hogy hálás vagyok nektek a szavakért, amiket kapok, az új feliratkozókért, a pipákért, vagyis mindenért. De tényleg, tudom, hogy ezt mindig leírom, és ez az igazság, máshogy nem tudom kifejezni a dolgot, csak így: KÖSZÖNÖM! 
Ezer, és még annál is több öleléssel: Dorine Osteen

______________________________________________________



TALÁN NEM TÚLZÁS, ha azt mondom, hogy azóta a nap óta, mióta Zimon és Portia kibékültek, az életünk gyökeresen megváltozott – és határozottan jó irányba. Nem csak rájuk volt nagy hatással, de rám is, és szemmel láthatóan Cinnára is, egyszóval mindegyikünkre. Megnyugtat a tudat, hogy annak ellenére, hogy mennyi minden történt a nyáron, egy kicsit mégis minden ugyanolyan maradt.
Nehéz lenne megmondanom, hogyan fog alakulni az idei szemeszter, és ha valaki megkérdezne, minden bizonnyal azt válaszolnám: ezen még ráérünk gondolkodni. És tényleg így érzek, még akkor is, ha nem jött rendbe minden.
A fülem mögé tűrök egy tincset, és a táskámba süllyesztem a könyvet. Szeptember elejéhez képest meglepően hideg a szél, ami néha végigsöpör az udvaron, de mégsem fázom. Kellemes, meleg megnyugvással tölt el, hogy nem egyedül ülök a padon, hanem Cinnával. Ezt a hátborzongató érzést az teszi még édesebbé, hogy rajtam és Portián kívül senki sem tud róla. Mondjuk azt hiszem, jelen pillanatban csak nekem van eszemben: Portiát teljesen lefoglalja a komoly magyarázás. Tőlünk nem messze ücsörög egy másik padon Zimonnal, és elég elmélyülten beszélgetnek. Még csak elképzelésem sincsen, hogy vajon miről lehet szó, de talán ez nem is baj.
Hirtelen oldalra kapom a fejem. A tekintetem végigjár a rajztábla digitális kijelzőjén: természetesen ruhát vázoltak rá, gyönyörű, fekete ruhát. Aztán Cinnára nézek, aki elmélázva bámulja az egyetem épületének udvarra vezető ajtaját. Talán a ki-be mászkáló alakokban keresi az ihletet?
Próbálom leolvasni a gondolatokat a profiljáról, de nem megy. Hirtelen arra vágyom, hogy ne kelljen találgatnom őket, hanem ő maga ossza meg velem, hogy mi jár a fejében. Szeretném, ha mesélne magáról, ha beavatna mindenbe... ha én lennék az egyetlen, aki mindent tud róla.
- Kinek lesz a ruha? - csúszik ki a számon. Úgy érzem, elég félreérthetően fogalmaztam: még a végén azt hiszi, hogy szerintem nekem. Ettől a gondolattól egy kicsit elvörösödöm, és egyetlen reményem az marad, hogy nem látszik.
- Ez? - néz a kijelzőre.
- Ez – felelem halkan.
- Katnissnek – mosolyodik el. Ez nem olyan mosoly, amilyet máskor látok az arcán, ez egészen más. Ez olyan mosoly, amilyet senki más nem kap tőle. Egyedül Katnissről beszél így. És másoknak nem tűnik fel, de én mindig látom rajta, hogy talán akarata ellenére mennyire látszik az arcán egyfajta rajongásig izzott szeretet, amikor a lányról beszél.
Nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha valaki a szívembe markolna. Ez a dolog, ez az apró virág, amit csak én ismerek, aminek az illatát csak én érzem, ez a virág olyan kicsi és törékeny, hogy attól félek, még a végén tényleg összetörik. Minden fuvallatra meghajol, de nem adja meg magát – legalábbis egyelőre. Sőt, minden egyes alkalommal, mikor találkozom Cinnával, egyre több szirom lesz rajta, egyre nagyobb lesz, egyre erősebb.
Az ajkamba harapok. Vajon mit lát Katnissben? Kétség kívül szép lány, ráadásul most igazi sztár – de a lánynak mégis ott van Peeta.
- Felajánlottam, hogy segítek neki a talentumában – magyarázza Cinna.
- A divattervezést választotta talentumnak? - szaladnak össze a szemöldökeim. Ezt furcsának tartom, mert  ugyan nem ismerem Katnisst személyesen, de valahogy furcsa a tudat, hogy esetleg szereti a divatot... Elvégre a Tizenkettedikben nem sok alkalom lehetett ilyesmire, mármint, hogy ruhákkal foglalkozzon, a talentumnak pedig valami olyan dolognak kell lennie, amiben tehetséges. A talentumos dolog lényege az, hogy mivel a Viadal győztesének többé nem kell iskolába járnia és dolgoznia, választania kell egy úgynevezett talentumot, ami lehet akármi, amiben az adott illető tehetséges, vagy szereti csinálni.
- Igen – szakít ki Cinna hangja a gondolkodásból. - De csak azért, mert semmihez nem volt kedve, én meg elvállaltam, hogy megcsinálom helyette a ruhákat.
- Mintha annyi szabadidőd lenne – jegyzem meg a kelleténél sokkal hűvösebben. Ami igaz, az igaz: ez a dolog bosszant. Olyan, mintha Katniss kihasználná Cinnát. Lehet, hogy túl durván hangzik, de ez a véleményem.
- Ugyan már – néz rám a fiú. - Nincs ebben semmi megterhelő. Még ha nem lennének ötleteim, akkor sincs baj. Emlékszel arra a rengeteg rajzra a szalonban?
Nyelek egyet. Az agyam akaratom ellenére fordítja át a mondatot: "Emlékszel arra a napra, ami után mindig nap eszembe jutottál?"
- Emlékszem – bólintok, és kényszerítem magam, hogy az eredeti kérdésnél maradjak.
- Simán felhasználhatom akármelyiket – mondja. Aztán - mintha csak meg akarna nyugtatni -, finoman elmosolyodik.
Szeretném viszonozni a mosolyát, de tudom, hogy sosem mosolyogna úgy rám, ahogy én rá, így csak halványan felsóhajtok, aztán megpróbálok közömbösnek tűnni, és megvonom a vállaimat.
- Oké, te tudod.
Egy darabig csendben ücsörgünk egymás mellett. Az udvart bámulom, keresem az ismerős arcokat. Ha jól nézem - és minden bizonnyal még rendben vannak annyira a szemeim, hogy ellátok a hatalmas, kéken világító óráig az egyik pálya falán -, akkor még van tizenöt percünk. Elmaradt az egyik óránk, ami különös módon együtt van mind a négyünknek, ezért úgy döntöttünk, hogy letelepszünk az udvaron.
Portia és Zimon még mindig beszélgetnek, bár most már elég oldottnak látszanak, sokat nevetnek. A múlthéten voltam Portiával ultrahangon, elég kimerítő volt. Mondjuk nagyrészt inkább csak lelkileg, mert ő egész végig idegeskedett, és a világért sem fogta be a száját. A doktor alig tudta lenyugtatni, kicsit úgy viselkedett, mintha kisiskolás lenne, és fogorvosnál járna. Igazából Zimon is eljött volna, de megkeresték egy magazintól munkaügyben, és muszáj volt bemennie az interjúra. Mindenesetre az ultrahangon kiderült, hogy a babával minden rendben van, makk egészséges, és képet is kaptunk róla. Az orvos szerint kisfiú lesz, de azt is mondta, hogy ezt ilyen korban még nem lehet teljesen megállapítani: a tizenharmadik héttől tud majd biztosat mondani.
- Roxanne – hallom meg a nevemet. Olyan hirtelen ér, hogy kicsit összerezzenek, de azonnal Cinna felé fordulok.
- Igen? - kérdezem meglepetten.
- Minden rendben? - Aggodalmasan ráncolja a szemöldökeit, mire bólintok egyet.
- Persze. Miért?
- Biztos? Háromszor próbáltalak megszólítani, és csak most sikerült.
- Csak elgondolkodtam – magyarázom. - Múlthéten voltam Portiával ultrahangon.
- Tényleg? - A tekintete mintha hirtelen ellágyulna, ahogy egy pillanatra a barátnőm felé néz. - És mi van a babájukkal? - tekint rám ismét.
- Minden rendben. - Elvigyorodom, és nem bírom megállni, hogy ne mutassam meg a nagy- és mutatóujjammal, hogy mekkora a baba. - Ilyen picike! - Hol az ujjaimra vigyorgok, hol Cinnára.
Ő egy darabig mosolyogva tanulmányozza, hogy mekkora a gyerek, aztán Portia és Zimon irányába néz. - Remélem, jól boldogulnak majd vele – jegyzi meg halkan.
- Én is – bólintok egyetértően. - Elvégre még ők is majdnem gyerekek.
- Gyerekek? - Cinna rám néz, és szélesen elvigyorodik.
- Hát... - Ráncolni kezdem a homlokomat, végül igazat adok magamnak: - Igen. - Cinna erre felnevet, én pedig kicsit zavartan ugyan, de mosolyogni kezdek. - Most meg mi van? - kérdezem.
- Semmi – rázza meg a fejét, ahogy lassan alábbhagy a jókedve.
- Valami csak van! - Finoman oldalba bököm a könyökömmel, mire végigsimítja a homlokát, és hosszan felsóhajt.
- Tényleg semmi. Csak megnevettettél. Olyan nagy baj ez? - néz rám immáron mosolyogva, miközben a könyökével megtámaszkodik a térdén.
- Rendben – jelentem ki megjátszott határozottsággal -, értem. Nem baj, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy rajtam nevetsz. - Felállok, és még mielőtt elkomolyodhatna az arca, folytatom: - Azt hiszem, bosszúból elugrom a büfébe. Kérsz valamit?
- Nem, semmit – rázza meg a fejét. Még utoljára elmosolyodom, aztán megfordulok, és elindulok a büfé irányába. Alig, hogy a lábam leér a vörös márványra, Cinna utánam szól.
- Roxanne, ugye nem vetted komolyan?
- Mit? - pördülök meg. - Hogy rajtam nevettél?
- Nem, én nem rajtad...
- Oké, meg van bocsájtva. - Nem várom meg a válaszát, csak sokatmondóan elvigyorodom, aztán ismét megfordulok, és tényleg elindulok a büfé felé. Szinte érzem a hátamon a tekintetét, de nem zavar. Sőt, egy kicsit olyan, mintha velem jönne.
A szél belekap a sálamba, ahogy átszelem az udvart. Valahogy jó érzéssel tölt el az ismerős látvány: mindenhol a vöröses, sötétbarnás és fehéres színek dominálnak – a Snow Folk udvarának színei. Itt nincsenek fák, se bokrok, se semmi természetes, de megmondom őszintén, nem is hiányoznak. Az egész területet beépítették, növények csak hátrébb vannak, egy kisebb parkszerűségben.
Halvány mosoly kúszik az arcomra, és végigfut rajtam a hideg. Igen, ez itt az én egyetemem az én barátaimmal. Ez az a hely, ami majd elenged a valódi nagybetűs életbe.
Minden ábrándom és kellemes érzésem véget ér, mikor belépek a büféként szolgáló épületbe. Azonnal megbánom, hogy nem a nyitott árusok felé indultam, hanem ezt választottam, ugyanis Cassy is itt van. Annyira régen találkoztam már vele, hogy el is felejtettem a létezését, de ez a nyálas, borzasztóan affektálós hang menten eszembe juttatja, hogy bizony létezik még, és talán sosem fogok megszabadulni tőle. Menekülni most is késő, mert kiszúrt. Ezt onnan tudom, hogy egyszer csak felkiált:
- Haylen! - Szerencsére alig van valaki a büfében, csak pár diák, ők pedig túl elmélyülten beszélgetnek ahhoz, hogy egyetlen pillantásnál többet vessenek a hangoskodóra. Még akkor sem emelik fel a fejüket, mikor a lány elismétli a nevemet. - Roxy!
Az ajkamba harapok. Ezt ne... Utálom, ha Roxy-nak hívnak.
Cassy felpattan az asztalától, otthagyja a barátnőit, és pár hatalmas, kecses lépéssel előttem terem. Meglepődöm, hogy mennyire jól néz ki ahhoz képest, hogy még mindig vérbeli kapitóliumi. A haja most egy árnyalattal sötétebb szőke, talán még sötétebb az enyémnél, a bőrén itt-ott rózsaszínes, lilás foltok vannak, mintha köd lengené körbe, a nyaka oldalán meg néha megvillan valami fekete. Émelyítően édes, erős parfümszagot áraszt magából, az arcát vastag, sötét színű smink fedi, és hasonló árnyalatú, ízléstelenül rövid miniruhát visel.
- Milyen régen nem láttalak már – veti hátra a haját. - Semmit sem változtál.
- Te sem – nézek végig rajta. Nem próbálok kedves lenni, úgyis tudja, hogy nem bírom, és én is tudom, hogy ő sem bír engem.
- Hogy mi? - vonja fel pontosan egyforma, felfelé ívelő szemöldökeit. - Dehogynem! A nyáron leadtam öt kilót, bőrfestésen is voltam, a hajam is tök más, és még egy tetkót is csináltattam magamnak, figyeld. - Oldalra simítja a haját, és felém fordítja a nyakát.
Ekkor fedezem fel, hogy a fekete valami nem más, mint egy tetoválás. Nem teljesen fekete, van benne egy kis csillogó arany, de ami a legjobban meglep, az az, hogy Cassy azt a fecsegőposzátás dísztűt varratta a bőrére, amit Katniss viselt az arénában.
- Annyira menő! - lelkendezik. - Az a csaj igazi divathullámot indított el ezzel a madárral... Jut eszembe, divat. Hol van Cinna, nem láttad?
Nem engedem, hogy beinduljon a fantáziám, még annak ellenére sem, hogy Cassy fagyos szemei egyértelműen megcsillantak, mikor Cinna nevét említette. Ismerem ezt a tekintetet, és pont ez az egyik oka annak, hogy mennyire nem bírom ezt a lányt. Ahelyett, hogy a remegésre figyelnék, amit a hasamban érzek, kihúzom magam, és gyorsan kigondolok valami választ.
- Láttam – bólintok. Nem akarom elárulni Cassy-nek, hogy tudom is, hol van a fiú, de úgy érzem, a lelkiismeretem nem bírná el, ha a szemébe hazudnék. A szívemben másodpercek alatt zajlik le egy nagyon is komoly harc: az őszinteségem és a féltékenység viaskodik egymással. Nem is tudom, hogy ez valódi féltékenység-e, inkább féltésnek nevezném. Féltem Cinnát ettől a ragadozótól, mert tudom, hogy sokkal értékesebb annál, mint hogy Cassy mellett kössön ki. Legalábbis számomra. Az biztos, hogy nem bírnám ki,
ha a lány olyan játszi könnyedséggel szerezné meg magának, mint az egyetem többi fiúját. Nem, nem bírnám ki. Már most majd megveszek az idegességtől és a haragtól, ahogy erre gondolok, de mindenféle rossz érzés ellenére az őszinteség győz, és így válaszolok: - Az udvaron van.
- Szuper! Akkor megyek, és megkeresem. - Rám villantja a fogsorát, amitől elfog az undor, aztán odakiált a barátnőinek, hogy lelép, mert dolga akadt, és kitipeg a büféből.
Elszorul a torkom, és azzal próbálom elterelni a gondolataimat, hogy végignézem a polcokat. Már nem is
akarok venni semmit, csak ki akarok menni, és elintézni valahogy, hogy Cassy sose találkozhasson Cinnával. Magamban szégyellem magam azért, hogy így gondolok erre az egészre, elvégre Cinna nem egy tárgy, hogy azt mondhassam, másnak nincs joga beszélni vele, vagy ránézni. De mégis, valahol legbelül, a szívem mélyén érzem, hogy igazam van. Számomra ő sokkal többet jelent egyetlen egyetemistánál a többi közül. És ugyan nem tudom, miért történt, miért érzek így vele kapcsolatban, de egyszerűen megtörtént, és igazságtalannak, szívszorítónak tartom a dolgot, hogy talán egy talpig kikent és szétplasztikázott lányt észrevesz majd, engem pedig, akinek őszinték az érzései és nem csak a hírneve miatt kedveli, egyszerűen csak a barátjának tart.
Arra eszmélek fel, hogy fájnak az ujjaim, olyan erősen próbálok belemarkolni a pultba. Idegesen végigjáratom a tekintetemet az embereken, és rémülten veszem észre, hogy attól félek, valaki belelátott a fejembe, és mindet hallott, amit csak gondoltam. Persze erről szó sincsen, egyedül én vagyok paranoiás.
Lekapok egy üdítőt az egyik polcról, lehúzom a fizetőgéppel, aztán bedobom az árát a nyílásba, és öles léptekkel kirohanok az udvarra. Nem merek a pad felé nézni, de a lábaim akaratomon kívül visznek arrafelé, egyszerűen nem tudok megállni. Végül elérkezik a pillanat, mikor muszáj felnéznem. A következő tárul a szemeim elé: Cassy Cinna mellett ül a padon, és látszólag teljes erejével azon van, hogy valahogy bevágódjon nála. Folyamatosan csacsog, elég szánalmas és átlátszó – mondjuk lehet, hogy csak nekem, olyan vakon elfogult vagyok vele kapcsolatban, főleg most.
A fiú mosolyogva bólogat, néha ránéz. Egy ilyen alkalommal történik, hogy meglát. Az arca mintha felderülne, de aztán Cassy magára vonja a figyelmét. Senki más nem látja, de én igen: Cinna fél szemmel azt figyeli, ahogy egyre közelebb érek hozzájuk. Aztán mikor már csak pár lépésnyi vörös márvány választ el tőlük, mindkét szemét rám szegezi.
- Visszajöttem – jelentem ki, és közben minden érzelem hiányzik a hangomból.
- Kár – veti oda Cassy. Drámaian felsóhajt, egyik lábát átveti a másikon, és végignyújtja a kezét a pad háttámlájának tetején. - Maradhattál volna még. Úgysem vagy beavatva a témánkba, de ha már minden áron itt akarsz lenni, akkor oké, talán elmondom. Éppen azt tárgyaljuk, hogy miben megyünk majd a partyra a hétvégén.
Halkan felnyögök, a tekintetem találkozik Cinnáéval, és egész végig az aranyszínű pöttyöket bámulom, ahogy Cassy affektálva folytatja:
- Mondom, hogy úgysem érted. Buli lesz szombaton, de te nem vagy meghívva. Figyelj, mi lenne, ha most mégis lelépnél inkább? Semmi szükség rád.
Úgy érzem, mindjárt olyat teszek, amit nem kéne. Vagy bőgni fogok, vagy beverem a csaj orrát, csak másodpercek kérdése. Ám ekkor Cinna egyszer csak feláll, és egy kellemes mozdulattal a vállamra teszi a kezét.
- Nekem is mennem kell – néz rám. Ismét csak én látom a pajkos fényt a tekintetében. - Órám lesz.
Aztán a másik kezével a mellkasához emeli a digitális rajztáblát, és elindul a bejárat felé. Szó nélkül követem. Még nem lépünk be az egyetem épületébe, még hallom a magassarkú cipők dühös kopogását, mikor Cinna megkönnyebbülten felsóhajt.
- Ugye tudod, hogy a legjobbkor jöttél?
- Remélem – jegyzem meg halkan.
Tudom, gondolom magamban keserűen. A barátok mindig a legjobbkor jönnek.

7 megjegyzés:

  1. Drága Bridget, avagy Dorine.

    Próbáltam magam meggyőzni, hogy várjak egy fejezetet a kommentel, mert hogy csak megismételem magamat, meg hát minden egyéb. Szóval miután megírtam az előző fejezetre a komit, azt hittem, hogy a következőt majd csak két vagy három fejezet múlva írom.
    Aztán idejöttem elolvastam a részt és rádöbbentem hogy muszáj írnom neked. Ne ijedj meg nem azért mert rossz volt a fejezet, hanem azért mert csodafantasztikus volt.
    Bár talán úgy tűnhet, hogy semmi nem történt benne, hiszen alig pár perc eseményeit, történéseit írod le benne, mégis nekem talán ez a legújabb kedvenc fejezetem. ( Ez szinte így van minden fejezet után. )
    Hogy miért tetszik annyira ez a fejezet?
    Mert Rox nem tud mit kezdeni az érzéseivel. És mert szerelmes Cinnába. és ez annyira jó, hogy hát azt nehéz leírni és nincs kedvem olyanokat írni, hogy csak na, meg hogy az nem igaz. Szóval Ez az egész egyszerre annyira jó és annyira elszomorító, mint amikor meglátsz a szép kék égen egy bárányfelhőt, de aztán észreveszed hogy egyedül van. Érted, mire gondolok? Hogy örülsz annak ami történik, imádod hogy ez történik, hogy én mint olvasó vagy ha a felhős esetre gondolunk mint néző benne vagyok, de mégis a szereplőnk avagy a felhőnk egyedül van. És ezért kicsit szomorú. kicsit nagyon.
    Elképesztően könnyedén írod ezt az egészet. Szinte látom ahogy történnek a dolgok, annyira logikusan gondolkodik Rox, teljesen olyan mint, szóval tényleg a gondolatai. Nincsen erőltetve és nem is túl lassú felfogású, hanem emberi, igazi, valaki olyasvalaki akiben megtalálja az ember önmagát is, hiszen sokan voltak már szerelmesek úgy, hogy az érzést nem viszonozták. Persze, azért reménykedem, hogy ez Rox esetében nem marad sokáig így. Persze én tudom hogy meddig nem, csak azt nem tudom, hogy az a meddig mikor fog bekövetkezni.
    És Cassy gonosz. Erre most itt rájöttem. Persze már ezelőtt is leesettt, hogy nem túl kedves lány, de így rástartolni Cinnára! Felháborító. *Biri fel van háborodva, dúl-fúl és kesereg*
    Viszont Zimon és Portia nagyon cukik lehetnek
    És rájöttem arra, hogy Cinna és Portia már konkrétan a Te sztorid alapján él a fejemben és ha azt mondom hogy Cinna akkor az a színész jut eszembe aki a te cinnád, nem pedig Lenny, és ha azt mondom Portia, akkor látom a Te Portiád, ahogy fagyival a kezében Zimonnal az oldalán mosolyog. Szóval az az igazság, hogy legyőzted Suzanna Collins karaktereit. vagy hát nem is legyőzted, de a te sztorid miatt szerettem meg annyira őket amennyire.
    Azt hiszem "csak" ennyit akartam elmondani neked.
    Örökké és azután is lelkes rajongód és olvasód és barátnőd és tudja hogy szóismétlés:
    biri.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves biri,
      nem, egyáltalán nem baj, hogy írsz, tartsd meg jó szokásod. :D
      Ami a fejezetet illeti, eleinte nekem is kevésnek tűnt, már ami az időt illeti, de aztán rájöttem, hogy annyit szoktam ugrani, hát akkor most leírok pár percet részletesen, kell egy kis elmélkedés.
      Örülök, hogy neked tetszett, Rox érzéseit néha furcsa leírnom, egy-egy szóval úgy kell megküzdenem, ez elég fura... de tudom, hogy így kell, ez a lényeg, másképpen nem lesz elég őszinte, azt pedig nem szeretném. Hitelesen akarom bemutatni ezt az egészet, így lesz eredeti. :)
      Cassy az én agyamat is felnyomja a viselkedésével, akármilyen hülyén is hangzik... Ez az igazság.
      Zimon és Portia cukik? <3
      Ó anyám, hogy az én Cinnám és az én Portiám...? Ennél szebbet nem is írhattál volna! Nagyon jól esik, köszönöm! Én sosem tudtam azonosulni Lenny-vel, nekem ő nem Cinna. Én Cinnát mindig is egy szelíd, egyszerű valakinek képzeltem el, valaki olyannak, aki nem tartja sokra a külsőségeket, pedig mégis ez a foglalkozása, ezért is olyan különleges (számomra). <3 Arról már nem is beszélve, hogy Lenny fekete - és hangsúlyozom, NEM faji megítélésként vagy rasszizmusként írom, aki ismer személyesen, az tudja, hogy minden sejtemmel utálom az ilyesfajta megkülönböztetést -, Cinnáról pedig azt írja Collins, hogy zöld a szeme, és egy szóval sem említi, hogy sötét bőrű lenne... Nekem ő még mindig Hugh Dancy (de csak bizonyos képeken), vagy az az ember, akit említettem, tudod. x)
      Köszönöm a szavaidat még egyszer!

      Dorine :3

      Törlés
  2. Először is egyetértek az előttem szólóval: az én fejemben is a Te Cinnádék élnek. Ahogy szombaton néztem a filmet ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy most mit is csinál, érez Rox, amikor Cinna ezt meg ezt csinálja a filmben :)
    Másodszor: fúúú remélem Cassy az egyik részben jól megkapja a magáét.
    Annyira édes volt ahogy Rox mondta és mutatta, hogy milyen pici a baba :)
    Végül: jó olvasást a Jane Eyre-hez! Én is nagyon szeretem. Sőt...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, juj, ez is milyen... jól esik, te jó jég! :3
      Annyira köszönöm, most úgy érzem, mintha az én történetem valamiféle könyvben kiadott háttértörténet lenne, de végül is az, nem? Dehogy nem, és nem miattam - ti teszitek azzá, mert olvassátok, és élnek a szereplők a fejetekben. Ezt pedig leírhatatlanul köszönöm!
      A Jane Eyre-ről pedig: hogy érted, hogy sőt...?

      Törlés
    2. Jajj, igen: szokásom kihagyni a mondatok végét :S
      Az következett volna, hogy: Imádom!!!
      Pedig borzasztóan ellene voltam egy darabig, mert még egész kicsiként láttam a filmet és csak a végén történő rossz dolgok(nem akarok spoilerezni) maradtak meg benne. Aztán idén elolvastam, és pozitívan csalódtam benne. :)

      Törlés
  3. Drága Dorine!

    Ez a rész egyszerűen nagyon tetszett, Roxanna annyira aranyos, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Cinna pedig egyszerűen magát adja. A többiekhez hasonlóan, én is a film nézése közben arra gondoltam, hogy bár csak pár perc erejéig tűnik fel a divattervező, és Te megalkottad neki a hátterét! Ez pedig egy csodálatos dolog, hidd el! Fantasztikus ez a blog, egyszerűen lehengerlő a történet, beleszerettem! Csak így tovább, drága Bridget! <33

    Puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azy, ide is csak annyit tudok kinyögni, hogy nagyon, nagyon, nagyon köszönöm neked! Magát azt, hogy eszedbe jutott a történet a film nézése közben, ennél nagyobb dicséret nincs is!! <3
      A történet pedig... nos, én szeretem írni, szeretem a szereplőket, egészen olyanok, amilyennek kitaláltam őket még annak idején. Emlékszem a pillanatra, mikor kigondoltam Roxanne első gondolatát...

      Ölellek: Dorine <3

      Törlés