Kedves Olvasóim!
Újabb hét, újabb fejezet. Úgy voltam vele, hogy ezt a részt csak holnap délután rakom ki, de ismerem magam, és tudtam, hogy nem fogom kibírni. Ráadásul most olvastam ki a Tartuffe-öt (innen van a Dorine név is :), ennek örömére megengedtem magamnak ezt a kis elsőbbséget. Na meg gondolom - legalábbis remélem - ti sem bánjátok, hogy ma jön az olvasnivaló.
Ha már ennyire az olvasásnál tartunk, akkor szeretném megosztani veletek, hogy éppen Sharlotte Brontë Jane Eyre-jét olvasom, és nagyon tetszik. Ez azért fontos, mert elképesztően hozzájárul az írói képességeimhez, a szókincshez - nagyon örülök, hogy megtaláltam (az itthoni szelektált könyvek között, szegénykék), és elképzelhető, hogy egy kicsit a hatása alatt vagyok. Egyrészt segít megérteni egy érettebb, felnőtt nő gondolatait a szerelem érzéséről és tisztaságáról, másrészt pedig előfordulhat, hogy a mostani fejezetben vannak olyan részek, ahol egy kicsit "fennköltebb" szavakat vagy megfogalmazásokat használtam, mert mondom, eléggé ráállt az agyam. De mindegy, nem is annyira bánom, fejlődni kell, és ez a regény kiváló erre a célra. Csak ajánlani tudom mindenkinek a Jane Eyre-t, egy őszinte és tiszta történet az igazi szerelemről.
Most pedig ennyi a szövegelésből, jól elhúztam a dolgot... Csak annyi még, hogy hálás vagyok nektek a szavakért, amiket kapok, az új feliratkozókért, a pipákért, vagyis mindenért. De tényleg, tudom, hogy ezt mindig leírom, és ez az igazság, máshogy nem tudom kifejezni a dolgot, csak így: KÖSZÖNÖM!
Ezer, és még annál is több öleléssel: Dorine Osteen
______________________________________________________
TALÁN NEM TÚLZÁS, ha azt mondom, hogy azóta a nap
óta, mióta Zimon és Portia kibékültek, az életünk gyökeresen
megváltozott – és határozottan jó irányba. Nem csak rájuk
volt nagy hatással, de rám is, és szemmel láthatóan Cinnára is,
egyszóval mindegyikünkre. Megnyugtat a tudat, hogy annak ellenére,
hogy mennyi minden történt a nyáron, egy kicsit mégis minden
ugyanolyan maradt.
Nehéz lenne megmondanom, hogyan fog alakulni az idei
szemeszter, és ha valaki megkérdezne, minden bizonnyal azt
válaszolnám: ezen még ráérünk gondolkodni. És tényleg így
érzek, még akkor is, ha nem jött rendbe minden.
A fülem mögé tűrök egy tincset, és a táskámba
süllyesztem a könyvet. Szeptember elejéhez képest meglepően
hideg a szél, ami néha végigsöpör az udvaron, de mégsem fázom.
Kellemes, meleg megnyugvással tölt el, hogy nem egyedül ülök a
padon, hanem Cinnával. Ezt a hátborzongató érzést az teszi még
édesebbé, hogy rajtam és Portián kívül senki sem tud róla.
Mondjuk azt hiszem, jelen pillanatban csak nekem van eszemben: Portiát teljesen lefoglalja a komoly magyarázás. Tőlünk nem messze
ücsörög egy másik padon Zimonnal, és elég elmélyülten
beszélgetnek. Még csak elképzelésem sincsen, hogy vajon miről
lehet szó, de talán ez nem is baj.
Hirtelen oldalra kapom a fejem. A tekintetem végigjár
a rajztábla digitális kijelzőjén: természetesen ruhát vázoltak
rá, gyönyörű, fekete ruhát. Aztán Cinnára nézek, aki
elmélázva bámulja az egyetem épületének udvarra vezető
ajtaját. Talán a ki-be mászkáló alakokban keresi az ihletet?
Próbálom leolvasni a gondolatokat a profiljáról, de
nem megy. Hirtelen arra vágyom, hogy ne kelljen találgatnom őket,
hanem ő maga ossza meg velem, hogy mi jár a fejében. Szeretném,
ha mesélne magáról, ha beavatna mindenbe... ha én lennék az
egyetlen, aki mindent tud róla.
- Kinek lesz a ruha? - csúszik ki a számon. Úgy
érzem, elég félreérthetően fogalmaztam: még a végén azt
hiszi, hogy szerintem nekem. Ettől a gondolattól egy kicsit
elvörösödöm, és egyetlen reményem az marad, hogy nem látszik.
- Ez? - néz a kijelzőre.
- Ez – felelem halkan.
- Katnissnek – mosolyodik el. Ez nem olyan mosoly,
amilyet máskor látok az arcán, ez egészen más. Ez olyan mosoly,
amilyet senki más nem kap tőle. Egyedül Katnissről beszél így.
És másoknak nem tűnik fel, de én mindig látom rajta, hogy talán
akarata ellenére mennyire látszik az arcán egyfajta rajongásig izzott szeretet, amikor a lányról beszél.
Nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha valaki a
szívembe markolna. Ez a dolog, ez az apró virág, amit csak én
ismerek, aminek az illatát csak én érzem, ez a virág olyan kicsi
és törékeny, hogy attól félek, még a végén tényleg összetörik.
Minden fuvallatra meghajol, de nem adja meg magát – legalábbis
egyelőre. Sőt, minden egyes alkalommal, mikor találkozom Cinnával, egyre több szirom lesz rajta, egyre nagyobb lesz, egyre erősebb.
Az ajkamba harapok. Vajon mit lát Katnissben? Kétség
kívül szép lány, ráadásul most igazi sztár – de a lánynak mégis
ott van Peeta.
- Felajánlottam, hogy segítek neki a talentumában –
magyarázza Cinna.
- A divattervezést választotta talentumnak? -
szaladnak össze a szemöldökeim. Ezt furcsának tartom, mert ugyan nem ismerem Katnisst személyesen, de valahogy furcsa a tudat,
hogy esetleg szereti a divatot... Elvégre a Tizenkettedikben nem sok
alkalom lehetett ilyesmire, mármint, hogy ruhákkal foglalkozzon, a
talentumnak pedig valami olyan dolognak kell lennie, amiben
tehetséges. A talentumos dolog lényege az, hogy mivel a Viadal
győztesének többé nem kell iskolába járnia és dolgoznia,
választania kell egy úgynevezett talentumot, ami lehet akármi,
amiben az adott illető tehetséges, vagy szereti csinálni.
- Igen – szakít ki Cinna hangja a gondolkodásból.
- De csak azért, mert semmihez nem volt kedve, én meg elvállaltam,
hogy megcsinálom helyette a ruhákat.
- Mintha annyi szabadidőd lenne – jegyzem meg a
kelleténél sokkal hűvösebben. Ami igaz, az igaz: ez a dolog
bosszant. Olyan, mintha Katniss kihasználná Cinnát. Lehet, hogy
túl durván hangzik, de ez a véleményem.
- Ugyan már – néz rám a fiú. - Nincs ebben semmi
megterhelő. Még ha nem lennének ötleteim, akkor sincs baj.
Emlékszel arra a rengeteg rajzra a szalonban?
Nyelek egyet. Az agyam akaratom ellenére fordítja át
a mondatot: "Emlékszel arra a napra, ami után mindig nap
eszembe jutottál?"
- Emlékszem – bólintok, és kényszerítem magam,
hogy az eredeti kérdésnél maradjak.
- Simán felhasználhatom akármelyiket – mondja.
Aztán - mintha csak meg akarna nyugtatni -, finoman elmosolyodik.
Szeretném viszonozni a mosolyát, de tudom, hogy sosem
mosolyogna úgy rám, ahogy én rá, így csak halványan
felsóhajtok, aztán megpróbálok közömbösnek tűnni, és megvonom
a vállaimat.
- Oké, te tudod.
Egy darabig csendben ücsörgünk egymás mellett. Az
udvart bámulom, keresem az ismerős arcokat. Ha jól nézem - és
minden bizonnyal még rendben vannak annyira a szemeim, hogy ellátok
a hatalmas, kéken világító óráig az egyik pálya falán -,
akkor még van tizenöt percünk. Elmaradt az egyik óránk, ami
különös módon együtt van mind a négyünknek, ezért úgy
döntöttünk, hogy letelepszünk az udvaron.
Portia és Zimon még mindig beszélgetnek, bár most
már elég oldottnak látszanak, sokat nevetnek. A múlthéten voltam
Portiával ultrahangon, elég kimerítő volt. Mondjuk nagyrészt
inkább csak lelkileg, mert ő egész végig idegeskedett, és a
világért sem fogta be a száját. A doktor alig tudta lenyugtatni,
kicsit úgy viselkedett, mintha kisiskolás lenne, és fogorvosnál
járna. Igazából Zimon is eljött volna, de megkeresték egy
magazintól munkaügyben, és muszáj volt bemennie az interjúra.
Mindenesetre az ultrahangon kiderült, hogy a babával minden rendben
van, makk egészséges, és képet is kaptunk róla. Az orvos szerint
kisfiú lesz, de azt is mondta, hogy ezt ilyen korban még nem lehet
teljesen megállapítani: a tizenharmadik héttől tud majd biztosat
mondani.
- Roxanne – hallom meg a nevemet. Olyan hirtelen ér,
hogy kicsit összerezzenek, de azonnal Cinna felé fordulok.
- Igen? - kérdezem meglepetten.
- Minden rendben? - Aggodalmasan ráncolja a
szemöldökeit, mire bólintok egyet.
- Persze. Miért?
- Biztos? Háromszor próbáltalak megszólítani, és
csak most sikerült.
- Csak elgondolkodtam – magyarázom. - Múlthéten
voltam Portiával ultrahangon.
- Tényleg? - A tekintete mintha hirtelen ellágyulna,
ahogy egy pillanatra a barátnőm felé néz. - És mi van a
babájukkal? - tekint rám ismét.
- Minden rendben. - Elvigyorodom, és nem bírom
megállni, hogy ne mutassam meg a nagy- és mutatóujjammal, hogy
mekkora a baba. - Ilyen picike! - Hol az ujjaimra vigyorgok, hol
Cinnára.
Ő egy darabig mosolyogva tanulmányozza, hogy mekkora a
gyerek, aztán Portia és Zimon irányába néz. - Remélem, jól
boldogulnak majd vele – jegyzi meg halkan.
- Én is – bólintok egyetértően. - Elvégre még
ők is majdnem gyerekek.
- Gyerekek? - Cinna rám néz, és szélesen
elvigyorodik.
- Hát... - Ráncolni kezdem a homlokomat, végül
igazat adok magamnak: - Igen. - Cinna erre felnevet, én pedig kicsit
zavartan ugyan, de mosolyogni kezdek. - Most meg mi van? - kérdezem.
- Semmi – rázza meg a fejét, ahogy lassan alábbhagy a jókedve.
- Valami csak van! - Finoman oldalba bököm a
könyökömmel, mire végigsimítja a homlokát, és hosszan
felsóhajt.
- Tényleg semmi. Csak megnevettettél. Olyan nagy baj
ez? - néz rám immáron mosolyogva, miközben a könyökével
megtámaszkodik a térdén.
- Rendben – jelentem ki megjátszott határozottsággal
-, értem. Nem baj, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy
rajtam nevetsz. - Felállok, és még mielőtt elkomolyodhatna az
arca, folytatom: - Azt hiszem, bosszúból elugrom a büfébe. Kérsz
valamit?
- Nem, semmit – rázza meg a fejét. Még utoljára
elmosolyodom, aztán megfordulok, és elindulok a büfé irányába.
Alig, hogy a lábam leér a vörös márványra, Cinna utánam szól.
- Roxanne, ugye nem vetted komolyan?
- Mit? - pördülök meg. - Hogy rajtam nevettél?
- Nem, én nem rajtad...
- Oké, meg van bocsájtva. - Nem várom meg a
válaszát, csak sokatmondóan elvigyorodom, aztán ismét
megfordulok, és tényleg elindulok a büfé felé. Szinte érzem a
hátamon a tekintetét, de nem zavar. Sőt, egy kicsit olyan, mintha
velem jönne.
A szél belekap a sálamba, ahogy átszelem az udvart.
Valahogy jó érzéssel tölt el az ismerős látvány: mindenhol a
vöröses, sötétbarnás és fehéres színek dominálnak – a
Snow Folk udvarának színei. Itt nincsenek fák, se bokrok, se semmi
természetes, de megmondom őszintén, nem is hiányoznak. Az egész
területet beépítették, növények csak hátrébb vannak, egy
kisebb parkszerűségben.
Halvány mosoly kúszik az arcomra, és végigfut
rajtam a hideg. Igen, ez itt az én egyetemem az én barátaimmal. Ez
az a hely, ami majd elenged a valódi nagybetűs életbe.
Minden ábrándom és kellemes érzésem véget ér,
mikor belépek a büféként szolgáló épületbe. Azonnal megbánom,
hogy nem a nyitott árusok felé indultam, hanem ezt választottam,
ugyanis Cassy is itt van. Annyira régen találkoztam már vele, hogy
el is felejtettem a létezését, de ez a nyálas, borzasztóan
affektálós hang menten eszembe juttatja, hogy bizony létezik még,
és talán sosem fogok megszabadulni tőle. Menekülni most is késő,
mert kiszúrt. Ezt onnan tudom, hogy egyszer csak felkiált:
- Haylen! - Szerencsére alig van valaki a büfében,
csak pár diák, ők pedig túl elmélyülten beszélgetnek ahhoz,
hogy egyetlen pillantásnál többet vessenek a hangoskodóra. Még
akkor sem emelik fel a fejüket, mikor a lány elismétli a nevemet.
- Roxy!
Az ajkamba harapok. Ezt ne... Utálom, ha Roxy-nak
hívnak.
Cassy felpattan az asztalától, otthagyja a barátnőit,
és pár hatalmas, kecses lépéssel előttem terem. Meglepődöm,
hogy mennyire jól néz ki ahhoz képest, hogy még mindig vérbeli
kapitóliumi. A haja most egy árnyalattal sötétebb szőke, talán
még sötétebb az enyémnél, a bőrén itt-ott rózsaszínes, lilás
foltok vannak, mintha köd lengené körbe, a nyaka oldalán meg néha
megvillan valami fekete. Émelyítően édes, erős parfümszagot
áraszt magából, az arcát vastag, sötét színű smink fedi, és hasonló árnyalatú, ízléstelenül rövid miniruhát visel.
- Milyen régen nem láttalak már – veti hátra a
haját. - Semmit sem változtál.
- Te sem – nézek végig rajta. Nem próbálok kedves
lenni, úgyis tudja, hogy nem bírom, és én is tudom, hogy ő sem
bír engem.
- Hogy mi? - vonja fel pontosan egyforma, felfelé
ívelő szemöldökeit. - Dehogynem! A nyáron leadtam öt kilót,
bőrfestésen is voltam, a hajam is tök más, és még egy tetkót
is csináltattam magamnak, figyeld. - Oldalra simítja a haját, és
felém fordítja a nyakát.
Ekkor fedezem fel, hogy a fekete valami nem más, mint
egy tetoválás. Nem teljesen fekete, van benne egy kis csillogó
arany, de ami a legjobban meglep, az az, hogy Cassy azt a
fecsegőposzátás dísztűt varratta a bőrére, amit Katniss viselt
az arénában.
- Annyira menő! - lelkendezik. - Az a csaj igazi
divathullámot indított el ezzel a madárral... Jut eszembe, divat.
Hol van Cinna, nem láttad?
Nem engedem, hogy beinduljon a fantáziám, még annak
ellenére sem, hogy Cassy fagyos szemei egyértelműen megcsillantak,
mikor Cinna nevét említette. Ismerem ezt a tekintetet, és pont ez
az egyik oka annak, hogy mennyire nem bírom ezt a lányt. Ahelyett, hogy
a remegésre figyelnék, amit a hasamban érzek, kihúzom magam, és
gyorsan kigondolok valami választ.
- Láttam – bólintok. Nem akarom elárulni
Cassy-nek, hogy tudom is, hol van a fiú, de úgy érzem, a
lelkiismeretem nem bírná el, ha a szemébe hazudnék. A szívemben
másodpercek alatt zajlik le egy nagyon is komoly harc: az
őszinteségem és a féltékenység viaskodik egymással. Nem is
tudom, hogy ez valódi féltékenység-e, inkább féltésnek
nevezném. Féltem Cinnát ettől a ragadozótól, mert tudom, hogy
sokkal értékesebb annál, mint hogy Cassy mellett kössön ki.
Legalábbis számomra. Az biztos, hogy nem bírnám ki,
ha a lány
olyan játszi könnyedséggel szerezné meg magának, mint az egyetem
többi fiúját. Nem, nem bírnám ki. Már most majd megveszek az
idegességtől és a haragtól, ahogy erre gondolok, de mindenféle
rossz érzés ellenére az őszinteség győz, és így válaszolok:
- Az udvaron van.
- Szuper! Akkor megyek, és megkeresem. - Rám villantja a fogsorát, amitől elfog az undor, aztán odakiált a
barátnőinek, hogy lelép, mert dolga akadt, és kitipeg a büféből.
Elszorul a torkom, és azzal próbálom elterelni a
gondolataimat, hogy végignézem a polcokat. Már nem is
akarok venni semmit, csak ki akarok menni, és elintézni valahogy, hogy Cassy sose találkozhasson Cinnával. Magamban szégyellem magam azért, hogy így gondolok erre az egészre, elvégre Cinna nem egy tárgy, hogy azt mondhassam, másnak nincs joga beszélni vele, vagy ránézni. De mégis, valahol legbelül, a szívem mélyén érzem, hogy igazam van. Számomra ő sokkal többet jelent egyetlen egyetemistánál a többi közül. És ugyan nem tudom, miért történt, miért érzek így vele kapcsolatban, de egyszerűen megtörtént, és igazságtalannak, szívszorítónak tartom a dolgot, hogy talán egy talpig kikent és szétplasztikázott lányt észrevesz majd, engem pedig, akinek őszinték az érzései és nem csak a hírneve miatt kedveli, egyszerűen csak a barátjának tart.
akarok venni semmit, csak ki akarok menni, és elintézni valahogy, hogy Cassy sose találkozhasson Cinnával. Magamban szégyellem magam azért, hogy így gondolok erre az egészre, elvégre Cinna nem egy tárgy, hogy azt mondhassam, másnak nincs joga beszélni vele, vagy ránézni. De mégis, valahol legbelül, a szívem mélyén érzem, hogy igazam van. Számomra ő sokkal többet jelent egyetlen egyetemistánál a többi közül. És ugyan nem tudom, miért történt, miért érzek így vele kapcsolatban, de egyszerűen megtörtént, és igazságtalannak, szívszorítónak tartom a dolgot, hogy talán egy talpig kikent és szétplasztikázott lányt észrevesz majd, engem pedig, akinek őszinték az érzései és nem csak a hírneve miatt kedveli, egyszerűen csak a barátjának tart.
Arra eszmélek fel, hogy fájnak az ujjaim, olyan erősen
próbálok belemarkolni a pultba. Idegesen végigjáratom a
tekintetemet az embereken, és rémülten veszem észre, hogy attól
félek, valaki belelátott a fejembe, és mindet hallott, amit csak
gondoltam. Persze erről szó sincsen, egyedül én vagyok paranoiás.
Lekapok egy üdítőt az egyik polcról, lehúzom a
fizetőgéppel, aztán bedobom az árát a nyílásba, és öles
léptekkel kirohanok az udvarra. Nem merek a pad felé nézni, de a
lábaim akaratomon kívül visznek arrafelé, egyszerűen nem tudok
megállni. Végül elérkezik a pillanat, mikor muszáj felnéznem. A
következő tárul a szemeim elé: Cassy Cinna mellett ül a padon,
és látszólag teljes erejével azon van, hogy valahogy bevágódjon
nála. Folyamatosan csacsog, elég szánalmas és átlátszó –
mondjuk lehet, hogy csak nekem, olyan vakon elfogult vagyok vele
kapcsolatban, főleg most.
A fiú mosolyogva bólogat, néha ránéz. Egy ilyen
alkalommal történik, hogy meglát. Az arca mintha felderülne, de
aztán Cassy magára vonja a figyelmét. Senki más nem látja, de én
igen: Cinna fél szemmel azt figyeli, ahogy egyre közelebb érek
hozzájuk. Aztán mikor már csak pár lépésnyi vörös márvány
választ el tőlük, mindkét szemét rám szegezi.
- Visszajöttem – jelentem ki, és közben minden
érzelem hiányzik a hangomból.
- Kár – veti oda Cassy. Drámaian felsóhajt, egyik
lábát átveti a másikon, és végignyújtja a kezét a pad
háttámlájának tetején. - Maradhattál volna még. Úgysem vagy
beavatva a témánkba, de ha már minden áron itt akarsz lenni,
akkor oké, talán elmondom. Éppen azt tárgyaljuk, hogy miben
megyünk majd a partyra a hétvégén.
Halkan felnyögök, a tekintetem találkozik Cinnáéval,
és egész végig az aranyszínű pöttyöket bámulom, ahogy Cassy
affektálva folytatja:
- Mondom, hogy úgysem érted. Buli lesz szombaton, de
te nem vagy meghívva. Figyelj, mi lenne, ha most mégis lelépnél inkább?
Semmi szükség rád.
Úgy érzem, mindjárt olyat teszek, amit nem kéne.
Vagy bőgni fogok, vagy beverem a csaj orrát, csak másodpercek
kérdése. Ám ekkor Cinna egyszer csak feláll, és egy kellemes
mozdulattal a vállamra teszi a kezét.
- Nekem is mennem kell – néz rám. Ismét csak én
látom a pajkos fényt a tekintetében. - Órám lesz.
Aztán a másik kezével a mellkasához emeli a
digitális rajztáblát, és elindul a bejárat felé. Szó nélkül
követem. Még nem lépünk be az egyetem épületébe, még
hallom a magassarkú cipők dühös kopogását, mikor Cinna
megkönnyebbülten felsóhajt.
- Ugye tudod, hogy a legjobbkor jöttél?
- Remélem – jegyzem meg halkan.
Tudom,
gondolom magamban keserűen. A barátok mindig a legjobbkor
jönnek.
Drága Bridget, avagy Dorine.
VálaszTörlésPróbáltam magam meggyőzni, hogy várjak egy fejezetet a kommentel, mert hogy csak megismételem magamat, meg hát minden egyéb. Szóval miután megírtam az előző fejezetre a komit, azt hittem, hogy a következőt majd csak két vagy három fejezet múlva írom.
Aztán idejöttem elolvastam a részt és rádöbbentem hogy muszáj írnom neked. Ne ijedj meg nem azért mert rossz volt a fejezet, hanem azért mert csodafantasztikus volt.
Bár talán úgy tűnhet, hogy semmi nem történt benne, hiszen alig pár perc eseményeit, történéseit írod le benne, mégis nekem talán ez a legújabb kedvenc fejezetem. ( Ez szinte így van minden fejezet után. )
Hogy miért tetszik annyira ez a fejezet?
Mert Rox nem tud mit kezdeni az érzéseivel. És mert szerelmes Cinnába. és ez annyira jó, hogy hát azt nehéz leírni és nincs kedvem olyanokat írni, hogy csak na, meg hogy az nem igaz. Szóval Ez az egész egyszerre annyira jó és annyira elszomorító, mint amikor meglátsz a szép kék égen egy bárányfelhőt, de aztán észreveszed hogy egyedül van. Érted, mire gondolok? Hogy örülsz annak ami történik, imádod hogy ez történik, hogy én mint olvasó vagy ha a felhős esetre gondolunk mint néző benne vagyok, de mégis a szereplőnk avagy a felhőnk egyedül van. És ezért kicsit szomorú. kicsit nagyon.
Elképesztően könnyedén írod ezt az egészet. Szinte látom ahogy történnek a dolgok, annyira logikusan gondolkodik Rox, teljesen olyan mint, szóval tényleg a gondolatai. Nincsen erőltetve és nem is túl lassú felfogású, hanem emberi, igazi, valaki olyasvalaki akiben megtalálja az ember önmagát is, hiszen sokan voltak már szerelmesek úgy, hogy az érzést nem viszonozták. Persze, azért reménykedem, hogy ez Rox esetében nem marad sokáig így. Persze én tudom hogy meddig nem, csak azt nem tudom, hogy az a meddig mikor fog bekövetkezni.
És Cassy gonosz. Erre most itt rájöttem. Persze már ezelőtt is leesettt, hogy nem túl kedves lány, de így rástartolni Cinnára! Felháborító. *Biri fel van háborodva, dúl-fúl és kesereg*
Viszont Zimon és Portia nagyon cukik lehetnek
És rájöttem arra, hogy Cinna és Portia már konkrétan a Te sztorid alapján él a fejemben és ha azt mondom hogy Cinna akkor az a színész jut eszembe aki a te cinnád, nem pedig Lenny, és ha azt mondom Portia, akkor látom a Te Portiád, ahogy fagyival a kezében Zimonnal az oldalán mosolyog. Szóval az az igazság, hogy legyőzted Suzanna Collins karaktereit. vagy hát nem is legyőzted, de a te sztorid miatt szerettem meg annyira őket amennyire.
Azt hiszem "csak" ennyit akartam elmondani neked.
Örökké és azután is lelkes rajongód és olvasód és barátnőd és tudja hogy szóismétlés:
biri.
Kedves biri,
Törlésnem, egyáltalán nem baj, hogy írsz, tartsd meg jó szokásod. :D
Ami a fejezetet illeti, eleinte nekem is kevésnek tűnt, már ami az időt illeti, de aztán rájöttem, hogy annyit szoktam ugrani, hát akkor most leírok pár percet részletesen, kell egy kis elmélkedés.
Örülök, hogy neked tetszett, Rox érzéseit néha furcsa leírnom, egy-egy szóval úgy kell megküzdenem, ez elég fura... de tudom, hogy így kell, ez a lényeg, másképpen nem lesz elég őszinte, azt pedig nem szeretném. Hitelesen akarom bemutatni ezt az egészet, így lesz eredeti. :)
Cassy az én agyamat is felnyomja a viselkedésével, akármilyen hülyén is hangzik... Ez az igazság.
Zimon és Portia cukik? <3
Ó anyám, hogy az én Cinnám és az én Portiám...? Ennél szebbet nem is írhattál volna! Nagyon jól esik, köszönöm! Én sosem tudtam azonosulni Lenny-vel, nekem ő nem Cinna. Én Cinnát mindig is egy szelíd, egyszerű valakinek képzeltem el, valaki olyannak, aki nem tartja sokra a külsőségeket, pedig mégis ez a foglalkozása, ezért is olyan különleges (számomra). <3 Arról már nem is beszélve, hogy Lenny fekete - és hangsúlyozom, NEM faji megítélésként vagy rasszizmusként írom, aki ismer személyesen, az tudja, hogy minden sejtemmel utálom az ilyesfajta megkülönböztetést -, Cinnáról pedig azt írja Collins, hogy zöld a szeme, és egy szóval sem említi, hogy sötét bőrű lenne... Nekem ő még mindig Hugh Dancy (de csak bizonyos képeken), vagy az az ember, akit említettem, tudod. x)
Köszönöm a szavaidat még egyszer!
Dorine :3
Először is egyetértek az előttem szólóval: az én fejemben is a Te Cinnádék élnek. Ahogy szombaton néztem a filmet ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy most mit is csinál, érez Rox, amikor Cinna ezt meg ezt csinálja a filmben :)
VálaszTörlésMásodszor: fúúú remélem Cassy az egyik részben jól megkapja a magáét.
Annyira édes volt ahogy Rox mondta és mutatta, hogy milyen pici a baba :)
Végül: jó olvasást a Jane Eyre-hez! Én is nagyon szeretem. Sőt...
Ó, juj, ez is milyen... jól esik, te jó jég! :3
TörlésAnnyira köszönöm, most úgy érzem, mintha az én történetem valamiféle könyvben kiadott háttértörténet lenne, de végül is az, nem? Dehogy nem, és nem miattam - ti teszitek azzá, mert olvassátok, és élnek a szereplők a fejetekben. Ezt pedig leírhatatlanul köszönöm!
A Jane Eyre-ről pedig: hogy érted, hogy sőt...?
Jajj, igen: szokásom kihagyni a mondatok végét :S
TörlésAz következett volna, hogy: Imádom!!!
Pedig borzasztóan ellene voltam egy darabig, mert még egész kicsiként láttam a filmet és csak a végén történő rossz dolgok(nem akarok spoilerezni) maradtak meg benne. Aztán idén elolvastam, és pozitívan csalódtam benne. :)
Drága Dorine!
VálaszTörlésEz a rész egyszerűen nagyon tetszett, Roxanna annyira aranyos, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Cinna pedig egyszerűen magát adja. A többiekhez hasonlóan, én is a film nézése közben arra gondoltam, hogy bár csak pár perc erejéig tűnik fel a divattervező, és Te megalkottad neki a hátterét! Ez pedig egy csodálatos dolog, hidd el! Fantasztikus ez a blog, egyszerűen lehengerlő a történet, beleszerettem! Csak így tovább, drága Bridget! <33
Puszi, Azy
Azy, ide is csak annyit tudok kinyögni, hogy nagyon, nagyon, nagyon köszönöm neked! Magát azt, hogy eszedbe jutott a történet a film nézése közben, ennél nagyobb dicséret nincs is!! <3
TörlésA történet pedig... nos, én szeretem írni, szeretem a szereplőket, egészen olyanok, amilyennek kitaláltam őket még annak idején. Emlékszem a pillanatra, mikor kigondoltam Roxanne első gondolatát...
Ölellek: Dorine <3