-->

2013. nov. 30.

Huszonhetedik Fejezet - 'Tiszta lökött'

Sziasztok!
Igazán nagyon röstellem, hogy ennyit késtem, de kicsit megcsúsztak a napjaim, ráadásul tegnap egész nap nem ültem a gépemhez, szóval mindenre van ám magyarázatom. :) Viszont most itt a következő rész, remélem, tetszeni fog nektek. Egy kicsit rövidebb, mint általában, ezért elnézést kérek!
Köszönöm nektek a pipákat, a kommentet és támogatást, szuperek vagytok!! <3
Ölelek mindenkit,
Dorine
_________________________________________



Az autóút elég sokáig tart. Ami azt illeti, az elején, az első három órában még figyeltem, hogy merre megyünk, de mostanra, a hatodik óra végére teljesen elvesztettem a fonalat. Végtelen mezők, ezernyi apró, hangulatosan kivilágított házikó, néhol még pár legelésző lovat is láttam. Mondjuk nem nagyon legeltek, inkább próbáltak találni valami ehetőt a vastag hó alatt. Most már kezd sötétedni, és nem bírom tovább, muszáj megkérdeznem...
- Milyen messze lakik a családod? - nézek Cinnára.
- Már nem sok idő, hamarosan megérkezünk – mondja. Aztán elmosolyodik, és egy pillanatra rám néz. - Kitartás.
Felsóhajtok, attól félek, további órák várnak ránk ebben a kocsiban, de legnagyobb meglepetésemre tévedek. Mikor az autó lassulni kezd, az ablakra szorítom a kezeimet, hogy lássak, de még így is hatalmasra nyitom a szemeimet. Meglepődöm, mikor meglátom a házakat. Ezek itt egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a Kapitólium lakóházai. Az ottaniak mind rikítóan színesek és feltűnő formáik vannak, de ebben az utcában az össze egyszerű, de nagyon aranyos, otthonos épület.
- Hol vagyunk? - kérdezem meglepetten.
- Starry Clain – magyarázza Cinna. - A Kapitólium legszéle, amolyan peremvidék.
- Te innen származol? - fordulok felé.
- Innen – bólint mosolyogva.
Aztán leparkolunk, és eljön a pillanat, hogy kiszálljunk. Egy kicsit tétovázom, mert nem tudom, hogy mi fog pontosan fogadni. Végül persze úgy döntök, hogy követem Cinnát: lenyomom a gombot, és két másodperc múlva már kint állok a hatalmas pelyhekben szállingózó hóesésben. A hideg az arcomba vág, de nem nagyon zavar, sőt, még jól is esik. Vannak napok, mikor szeretem a hideget... persze ez ritkán fordul elő, leginkább ki nem állhatom a telet és a havat.
- Ezeket most, vagy pedig... - A csomagtartó felé mutogatok, alig tudok uralkodni a nyelvemen. Úgy látom, Cinna is észrevette, mert vigyorogva rázza meg a fejét.
- Ne, hagyd csak a csomagokat. Majd később behozzuk őket.
- Ne nevess! Tök ideges vagyok – borzongok meg.
- Nincs okod idegességre – mosolyog rám.
- Könnyű azt mondani – sóhajtok fel.
- Pár perc, és a te véleményed is megváltozik – bizonygatja.
Ami azt illeti, bármennyire is kételkedem benne, de Cinnának igaza lesz. Már akkor megváltozik bennem valami, mikor meglátom a házat. Életemben nem jártam itt ezelőtt, de mintha haza jöttem volna, nem valaki máshoz. A sötétbarna, meleg színű veranda, a barátságos, színes díszekkel és feliratokkal teleaggatott ajtó, az égősorokkal kivilágított ablakpárkányok, és a bentről kiszűrődő narancsos-sárgás fények mind azt bizonyítják, hogy ez nem valami idegen birodalom, hanem egy kellemes, barátságos családi fészek. Ahogy visszagondolok a saját házamra, összeugranak a szemöldökeim. Normális, hogy az otthonom helyett arra vágyom, hogy ebbe a házba lépjek be? Akár igen, akár nem, ez az igazság.
- Készen állsz? - néz rám Cinna.
Ahogy felnézek rá, szélesen elmosolyodik. - Igen – bólintok. Mivel lassan vigyorogni kezd, összehúzom a szemeimet. - Most meg mi van?
- Ugye nem félsz a kutyáktól? - kérdezi, és látom rajta, hogy alig bírja ki nevetés nélkül.
- Nem – felelem. - Kérdés, hogy ő sem fog-e félni tőlem.
- Olyan ijesztő vagy?
- Ezt nem tőlem kéne megkérdezni – vonom meg a vállaimat.
- Hát akkor lássuk.
A szívem nagyot dobban, ahogy Cinna lenyomja a kilincset. A lápákból áradó fénnyel együtt, ami az arcomra vetül, kellemes meleget érzek, valamint fahéj, szegfűszeg, ánizs, narancs, és méz illata kúszik az orromba. Nem tudom megmagyarázni, de egyszerre úgy érzem, mintha az életem nem is lett volna igazi élet ezeknek az illatoknak az együttese nélkül. Ki volt a zseni, aki összeállította, és először használta őket egyszerre?
Abban a pillanatban, hogy átlépjük a küszöböt, lépésekre leszek figyelmes. Egy kislány rohan felénk, a nyomában pedig egy kutya csahol, aki majdnem akkora, mint a gyerek.
- Cinna! - A lány egyenesen Cinna nyakába veti magát, aztán jó szorosan körbefonja a karjaival. Lábujjhegyre áll, de nem engedi el. - Végre! Azt hittem, sosem jössz meg! - Most egy kicsit eltávolodik tőle, de csak annyi időre, hogy hatalmas puszit nyomhasson az arcára.
- Szia, Mira – köszön Cinna is. Sokkal halkabb, mint a lány – aki gondolom a húga -, de azért hallatszik a hangján, hogy ugyanúgy örül.
- Csak ennyi? Szia Mira? - kérdezi a kislány. Komolyságot akar színlelni, de minduntalan elvigyorodik. - Én mindjárt megfojtalak, te meg csak ennyivel köszönsz?
- Nem, a legjobbat későbbre tartogattam – rázza meg a fejét Cinna, aztán a lányra kacsint, és csikizni kezdi.
- Hé! - nevet fel az. Gyönyörű, csilingelő nevetése van, olyan igazán lányos. Mindig is így képzeltem el azoknak a tündéreknek a nevetését, akikről a mesékben olvastam kiskoromban. - Ez nem ér! Oké, oké, elég, megadom magam! - A kislány tovább kacag, de pár pillanat múlva már nem azért, mert csikizik, hanem mert a hatalmas kutya két mancsát Cinna mellkasának nyomja, és a földre dönti. Aztán elkezdi nyalogatni az arcát. - Ez az, úgy kell neked! - nevet a lány.
Ez az egész jelenet pár másodperc alatt játszódik le, aztán Cinna valahogy lábra áll, és a fejét csóválva, vigyorogva vakargatja meg a kutya füle tövét, aki még mindig próbálja elérni hatalmas, busa fejével. - Hmm, Kiba, annyira hiányzott a nyálad – mondja a kutyának.
- Azt meghiszem! - kiált fel a kislány. - Amíg nem voltál itthon, a te adagodat is én kaptam. Egy csomó cuccomat szétrágta... Jut eszembe, cucc – bök Cinna felé -, remélem, kapok valamit az új kollekciódból!
- Azt majd meglátjuk – vonja fel a szemöldökeit a fiú. - Attól függ, jó voltál-e.
- Az voltam! - vágja rá Mira.
- Erről inkább anyát kérdezem meg.
- Hé, ne már! - A lány odaugrándozik Cinnához, és a kabátjába csimpaszkodik. - Lécci lécci! Nekem is kell egy olyan tüzes ruha! - Most hátra lép, aztán a magasba tartja a karjait, és pörögni kezd. - Látod? Iszonyú jó Katniss Everdeen lennék!
Nem tehetek róla, de a tekintetem azonnal Cinnára ugrik. Furcsa, feszítő érzés kezd gyötörni, ahogy azt látom, amint a vonásai mosollyá szelídülnek. Végül felegyenesedik, és ahelyett, hogy válaszolna, a boltív felé néz, ami egy másik helységbe nyílik. Ebben a pillanatban egy nő jelenik meg a fehér átjáróban. Első benyomásra azt mondanám, hogy középkorú, amolyan igazi háziasszonyféle. Erősen hullámos, világosbarna fürtjeit hátra igazította, de néhány tincs kiszabadult, és most a szemébe lóg. Egyszerű ruhát visel, és abból, hogy alig van kisminkelve, arra következtetek, hogy nem zavarják az apró – megdöbbentően csinos – szarkalábak a szemei alatt. Minden jel arra utal, hogy ő itt Cinna anyukája.
Az egyik polcra dobja a konyharuhát, amibe eddig a kezeit törölgette, aztán gyors, könnyű léptekkel a fiánál terem, és jó szorosan megöleli. Valamit beszélgetnek is, de csak pár szó erejéig, de ebből nem sokat hallok. Aztán következik az, amitől talán a legjobban tartottam. Utálok bemutatkozni, pedig muszáj. Egyszerre mindenki elcsöndesül, még a kutya csaholása is abbamarad, és a tekintetek rám szegeződnek. Úgy érzem magam, mint egy idegen, valami betolakodó, aki pofátlanul belemászott egy kedves család szeretettel teli, téli estéjébe. Mikor már úgy érzem, ennél kínosabb nem is lehetne a helyzet, Cinna megment – megint.
- Roxanne, ők itt a családom – mosolyog rám. Mint egy végszóra, a hatalmas kutya ugat egyet, mire a kislány, aki eddig kerek szemekkel bámult rám, elneveti magát.
- Fogd be, Kiba! - szól rá a kutyára. Aztán odaugrándozik hozzám, és barátságosan kezet nyújt. - Ne is törődj vele, mindenkit így üdvözöl. Tiszta lökött – magyarázza vigyorogva. - Mira vagyok, tizenkét éves, a koromhoz képest meglepően érett, bár kevésbé normális. Ne kérdezd, hogy sikerültem így, én vagyok a legfurcsább ebben az egész pereputtyban. Ellenben szívesen beszélgetek, szóval ha van kedved csajos dolgokról dumálni, akkor fent megtalálsz – hadarja egy szuszra.
- Rendben – szaladnak össze a szemöldökeim. Mivel egy ilyen bemutatkozás után az enyém elég silánynak hangzik, folytatom. - Roxanne vagyok, huszonegy éves, pont a koromhoz képest érett, talán túlságosan is normális. Ne kérdezd, hogy sikerültem így, én vagyok a legfurcsább ebben az egész pereputtyban. Ellenben szívesen beszélgetek, szóval ha kedvem lesz csajos dolgokról dumálni, majd... fent megkereslek – rázom meg a kezét.
Mira szemei elkerekednek, szépen ível ajkai szétnyílnak, és elvigyorodik. - Jól kijövünk majd! - bokszol a vállamba.
- Remélem – bólintok.
Aztán a nő jön, aki barátságosan végig simít a karomon, és megszorítja a kezemet.
- Caecilia vagyok – mutatkozik be kedvesen. Ha az nem lenne elég, hogy ugyan olyan aranyszínű szeplők tarkítják a szemét, mint Cinnának, akkor azt is elmondom, hogy a jelleme is hasonló. Sőt, mintha néhány vonásuk is megegyezne. Van valami különleges ebben a nőben, amit nem tudok pontosan megfogalmazni. Megfogott a kedvessége, az egyszerűsége... persze az is lehet, hogy csak Cinnára emlékeztet.
- Roxanne – nézek a szemeibe. Szívesen beszélgetnék még vele, de a következő pillanatban valaki közénk furakszik, elszakít minket egymástól, aztán két mancs támaszkodik rám, és Kiba nyála éppen, hogy nem csöppen rá a kabátomra.
- Kiba! - kiált rá Mira. - Lefelé onnan!
De Kiba nem is foglalkozik vele, csak alaposan végigszaglászik, és követeli, hogy vakargassam egy kicsit az állát. Annyira elszoktam az állatoktól, hogy eleinte furcsának találom a helyzetet, de hamar belejövök, a kutya pedig valósággal úszik az örömben, hogy valaki a nyálas részekre is figyel.
- Tényleg nem félsz a kutyáktól – szólal meg egyszer csak Cinna.
- Nem – rázom meg a fejem. - De azért egy kézmosás most jól jönne.
- Annak nincs akadálya! - szól közbe Mira. Gyakorlott mozdulatokkal utasítja arrébb Kibát, aztán megragadja a csuklómat, és elkezd húzni az emelet felé.
- Drágám, engedd meg neki, hogy levegye a kabátját – kéri Caecilia.
Míg lehámozom magamról a ruhadarabot és egy fogasra akasztom, lopva Cinnára nézek. Azt akarom kérdezni, hogy mi legyen a csomagokkal, de még mielőtt bármit is tehetnék már válaszol is.
- A holmik miatt ne aggódj, majd behozzuk őket – mondja mosolyogva.
Aztán annyi időm van, hogy bólintsak egyet, és Mira már el is tűnik velem a lépcsőfordulóban. Igazából semmit sem tudok alaposan szemügyre venni, de azzal nyugtatom magam, hogy egy hét bőven elég lesz ahhoz, hogy megismerjem ezt a házat. Gyorsan kezet mosok a fenti fürdőszobában, aztán Kibával a nyomunkban letelepszünk Mira szobájában. Nem tudom, mire készülhet, de ragaszkodik hozzá, hogy vele tartsak, így hát nem ellenkezem. Leültet a halványlila színű, fehér négyzetekkel díszített ágyára, aztán ő maga is leül velem szemben. Egy darabig csak bámul rám, végül összefonja vékonyka karjait a mellkasán, és elmélázva felsóhajt.
- Van valami, amit elszeretnél mondani nekem? - kérdezi.
Iszonyatosan ledöbbenek, de ezt nem mutatom ki, inkább belemegyek a játékba. Kedvelem ezt a kislányt, és a furcsa kérdés ellenére is tudom, hogy semmi rosszindulat sincs benne. Ezért hát felvonom az egyik szemöldökömet, és én is karba teszem a kezeimet. - Az attól függ. Hogy érted? - válaszolom.
- Te a barátja vagy a tesómnak, vagy a barátnője? - szegi fel az állát.
Ó, szóval erre megy ki a játék. Az ajkamba harapok. - Melyiket szeretnéd?
Mira hirtelen elvigyorodik. - Oké, iszonyú hülyén fog hangzani, amit most mondok, de mikor megláttalak, rájöttem, hogy mindig ilyen menyasszonyt képzeltem el Cinnának! - Azonnal válaszolni akarok, annyira meglepődöm, de a kislány feltérdel, és megfogja a kezemet. - Ne, ne, psszt, hadd mondjam végig! - kérlel. - Szóval az van, hogy te szőke vagy, pont elég, de nem túl magas, vékony, csinos, szép, meg minden, és annyira jó fejnek tűnsz! Nem vagy az a meghitt nyugalom, mint Cinna, éppen ezért passzolsz hozzá – magyarázza, és közben hatalmasakat bólint. Mély, sötétbarna szemei akkorára tágulnak, mint egy ijedt őzéi. - Attól félek, hogy túl sokan rajongják körbe őt. Ha itthon lakna, akkor minden lányt szemügyre vehetnék, de így, hogy a Kapitol közepén él, ráadásul tudod, most tök híres lett, aggódom érte. - Mira felsóhajt, és az ölébe ejti a kezeit. - Ha te lennél a barátnője, akkor nyugodt lehetnék, hogy nincs rossz kezekben. Érted, mire gondolok?
- Őőő... igen...? - kezdem óvatosan.
- Uhh, szuper – könnyebbül meg. - Bocsi, hogy így rád zúdítottam ezt a sok mindent, de minél hamarabb túl akartam lenni rajta.
Egy pillanatig visszatartom a levegőmet, és néma csönd lesz a szobában. Egyedül Kiba hortyogását hallani, semmi mást.
- Szóval akkor most... - Elcsuklik a hangom, mert még mindig nem tudtam felfogni, hogy Mira mire akart kilyukadni. Igazából úgy hatottak rám a szavai, mint ahogy a legszebb bókok hatnak az emberre, de nem tudom, hogy egy tizenkét éves kislány szájából szabad-e komolyan venni az ilyesmit.
- Akkor most...? - csusszan közelebb hozzám.
- Akkor most ez azt jelenti, hogy te amolyan kerítő lennél? - nyögöm ki végül összevont szemöldökökkel. Én is tudom, hogy hülyeség maga a kérdés is, de mást nem nagyon tudok kipréselni magamból.
- Hát... izé, nem – rázza meg a fejét. - Csak jó lenne tudni, hogy te mit akarsz – magyarázza.
- Hogy mit akarok – ismétlem a szavait. Mit akarok? Furcsa, hogy ennek a kislánynak kell rádöbbentenie arra, hogy igazából fogalmam sincsen. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor azt kell mondanom, hogy azért jöttem el ide, mert szeretnék az emlékek elől menekülni. És mivel menekülni úgy tudok a legjobban, ha valami újba kezdek, hát bólintok egyet. - Akármit. Valamit – bólogatok.
- Vagyis? - türelmetlenkedik Mira. - Szereted őt, vagy nem?
- Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok közömbös iránta – vallom be. Először szörnyű érzés ezt a saját számból, a saját hangomon hallani, de a következő pillanatban lassan elfogadom, és egészen megnyugszom.
- Szuper! - vigyorodik el a lány.
- De örülnék, ha ez köztünk maradna – szaladnak a magasba a szemöldökeim.
- Nyugi, marad – nyugtat meg.
Kiba hirtelen felpattan a földről, és a farkát csóválva, hatalmas, imbolygó hátsóval letrappol a lépcsőn.
- Hová megy? - kérdezem meglepetten.
- Kis éhenkórász – rázza meg a fejét a kislány. - Ez azt jelenti, hogy kész a vacsi. Remélem, éhes vagy! - kacsint rám, ahogy lemászunk az ágyról.
- Éhen halok – szorítom a hasamra a kezemet.

4 megjegyzés:

  1. Dear Bridget or Dorine or Bteanev!

    Ez a fejezet nekem kicsit olyan mint egy adventi kalendáriumban talált kis ajándék. Olyan kellemes, boldog érzéssel töltött el ahogy elolvastam, mint amikor az ember meggyújtja az első Adventi gyertyát.!
    Ugyanis várunk.:) Várunk hogy Rox és Cinna végre összejöjjenek, de ez a várakozás, mégis kellemes dolog.

    Hiszen végre beleláthatunk egy kicsit Cinna életében.. Mármint a múltjába! Itt van előttünk az otthona, a családja, akik teljesen illenek hozzá! maximálisan el tudom képzelni, hogy S.C. is ilyenre tervezte el Cinnát, amilyennek Te beállítod és a családját bemutatod:D

    Mira nagyon aranyos. Kicsit pörgős, buzgó, mindenlébenkanál, és totálisan Cinna ellentéte, de valahogy az ember mégis a szívébe zárja, hiszen látszik rajta, hogy jót akar és hogy milyen kis talpraesett! Gratulálok hozzá, irtó jól sikerült:D

    A Cinna anyukájának karakterét is nagyon elkaptad, illik Cinnához és az egész házhoz... Mostmár csak az apukára vagyok nagyon kíváncsi, hiszen legalább neki kell egy hasonlítani Mirához, különben hogy lett ilyen az a kiscsaj?!:D

    A történet még mindig fantasztikusan van vezetve, különösen tetszett a Rox-Mira párbeszéd/párbeszédek.:D

    öhm, azt hiszem most kivételesen csak ennyi.:/ sajnálom.. de azért ez is valami.:)

    Szóval, továbbra is elkötelezett olvasód: biri♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmm, hát Mira karaktere csak úgy kipattant a fejemből, és azt hiszem, kicsit köthető a saját életemhez. Nekem két csodálatos bátyám van, nagyon szeretem őket, ők a világ legjobb tesói. Folyton nevetek, mikor náluk vagyok (agglegénylakás, képzelheted...). :3 És azt hiszem, innen jött, hogy Cinnának lesz egy húga, mert a történeteimben általában megtalálható a bátyus-hugica kapcsolat, nekem nagyon bejön, mert a nagytesó megvédi a cserfes kisebbet, és ez szerintem irtó aranyos, nincs olyan ember, aki nem szeretné (legalábbis szerintem). :D
      Az anyuka az echte Cinna, inkább őt vettem a fiából, mint a fiát belőle, érthető okokból. Azért egyszer iszonyúan szívesen meghallgatnám Collins véleményét erről a történetről, mert ez az írás azt tükrözi, amit én magamban kialakítottam a Kapitóliumról. Cinna számomra a legkedvesebb fiktív karakter a világon, szerintem sosem fogok annyira szeretni könyvbéli szereplőt, mint őt. <3 Tetszik a személyisége, a külseje, mindene, annyira jól ki van találva. Nem az az "izomagy", mint Gale, de ahogy olvasod a könyveket, rájössz, hogy igenis bátor, és igenis képes áldozatot hozni. Ezt majd a történetben is látni fogjátok, te már tudod, hogyan. :D
      Az apját pedig majd megismered. ^^

      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  2. Drága Dorine!

    Ah, ez a fejezet az egyik kedvencem lett! Nem tudom, szeretem, ha a szereplők elutaznak vagy éppen új helyszínre kerülnek! Ráadásul a fejezet hangulata magával ragadott, fantasztikusan írtad le a dolgokat, szinte magam előtt láttam mindent, éreztem az illatokat, csodálatos volt! Minden tiszteletem a Tied, komolyan nagyon megszerettem ezt a történetet! Nagyon büszke lehetsz rá! <3

    Puszi, Azy

    UI: Cinna családja annyira.....ah, már most imádom, Mirán pedig elég sokszor vigyorodtam el! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azy,
      én is szeretem új helyre tenni a szereplőket, nem árt egy kis változatosság. ^^ Már nagyon régóta vártam, hogy ezeknél a részeknél tartsak, és tessék, télre besikeredtek a télies fejezetek. Remélem, meg fogtok lepődni azon, ami hamarosan kiderül. ^^ Szeretném, ha egybeesne valamivel, és úgy számolom, hogy egybe is fog. :)
      Örülök, hogy tetszik neked Cinna családja, meg hogy Mira is. :DD

      Ölellek,
      Dorine <3

      Törlés