-->

2013. dec. 18.

Harmincadik Fejezet - 'Reménytelenek'











Kedves Olvasóim,
azért hozom ilyen korán ezt a fejezetet, mert a következőt majd 24-én szeretném kitenni. Remélem, nem bánjátok, és elmondjátok nekem a véleményeteket. Szerintem eddig ez lett az egyik - ha nem a - legvidámabb rész az egész történetben, szerettem írni. Valamint szép számhoz érkeztünk, ez a 'jubileumi' harmincadik fejezet! :3 
Mindenkinek előre is boldog Karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok! <3
Dorine Osteen
______________________________________________



Az ujjaim úgy ragadják meg a vázlatfüzetet, mintha az életembe kapaszkodnék. Ez az, ez az, ez az! Vigyor kúszik az arcomra, mert tudom, hogy megtaláltam a tökéletes ajándékot Cinnának. Nincs az a divattervező a világon, aki ne örülne egy ilyen hatalmas, vastag füzetnek. Ráadásul még szép is, és akár írhatok bele, hogy mikor kinyitja, mindig én jussak eszébe.
- Ezt is megvesszük – szorítom magamhoz a könyvet.
- Mi az? - nyújtogatja a nyakát Mira.
- Egy vázlatfüzet Cinnának – felelem.
- Minek? - horkant a kislány. - Már egy csomó van neki!
- Az lehet, de ezt tőlem kapja – erősködöm.
Mira szemei megcsillannak, és oldalba bök, mikor beállunk a kasszához vezető sorba. - Óóó, értem! - kacsint rám.
Kifizetem a holmikat, aztán két hatalmas csomaggal a kezünkben megbeszéljük, hogy mivel van még egy óránk, beülünk valahová meginni egy turmixot. Mira mutat egy aranyos, családias hangulatú, sütemény illatú kis kávézót, ami elvileg nincs messze a kori pályától, ahová végül menni fogunk. A cuccokat berakjuk egy csomagmegőrzőbe, aztán letelepszünk egy ablak melletti asztalhoz. Látom Mirán, hogy kérdezni akar valamit. Tegnap óta ismerem, de már tudom, milyenek a hatalmas, barna szemek, mikor rágódnak valamin.
- Mi az? - teszem meg az első lépést. Belekortyolok az italomba, és várom, hogy válaszoljon.
- Hmm – sóhajt fel. A turmixa mögül bámul rám, végül megtámasztja az állát az egyik kézfején, és szórakozottan lóbálni kezdi a lábait. - Csak azon agyalok, hogy kérdezzek-e valamit – vonja meg a vállait.
- Csak nyugodtan – mosolyodom el.
- Na jó – rázza meg a fejét. - Ti tegnap... izé, szóval akkor most összejöttetek? - A végén az ajkába harap, olyan izgatottan várja a válaszomat.
Néhány másodpercig hallgatok. A legfurcsább az az egészben, hogy nem tudom a választ. Történt köztünk valami tegnap, az biztos, de hogy pontosan mi, azt csak körvonalakban ismerem. Az tuti, hogy nem hamarkodjuk el a dolgot. - Nem tudom – felelem végül őszintén.
- Akkor bizony ki kell derítenünk – bólint Mira.
- És mégis hogyan? - ráncolom a homlokomat.
- Még nem tudom, de majd kitaláljuk – bizonygatja.
- Oké. - Beletörődően rázom a fejem, és a turmixomba temetkezem.
A továbbiakban nem sokat beszélünk, aminek főleg az az oka, hogy végig kifelé bámulok az ablakon, és próbálok tisztázni magamban valamit. Egészen pontosan azt, amiről az előbb szó volt. Tegnap annyira szépnek látszott minden, de ma már semmi olyan nem történt, ami arra engedne következtetni, hogy az álom folytatódhatna. Ideges remegés fut át a hasamon, mire felsóhajtok.
- Mi lenne, ha elindulnánk? - kérdezem, de nem nézek Mirára.
- Felőlem mehetünk – vonja meg a vállait.
Úgy döntünk, a cuccokat a megőrzőben hagyjuk. Míg a pálya felé baktatunk, próbálom magam valahogy felvidítani, de ezektől a gondolatoktól azonnal mély letargiába esem. Mikor egy hatalmas, olajzöld, fehér rózsákkal felfuttatott boltív alatt meglátom Cinnát és Caeciliát, furcsa idegesség fog el. Mira előre rohan, azonnal beszámol nekik, hogy találtunk ajándékokat, de én csak lassan, csendben érek oda. Mosolygok, de minden bizonnyal elég feszültnek tűnhetek, mert Cinna egyszer csak mellém lép, és megfogja a kezemet. Biztosan tudom, hogy ez most olyan kézfogás: az ujjai melegen fonódnak össze az enyémekkel.
- Minden rendben? - kérdezi kedvesen.
Felnézek rá, megengedem, hogy egy pillanatra elvesszek a tekintetében, aztán mosolyogva bólintok. - Persze – felelem. Furcsa, de mintha hirtelen tényleg minden egy csapása rendbe jönne.
- Rendben. - A fülem mögé tűr egy tincset, és megérinti az orrom hegyét. - Csak olyan letörtnek tűntél.
- Minden oké – bizonygatom, és hogy nyomatékosítsak, elvigyorodom.
Ha egy kicsit engedtem is magam mélyre süllyedni a saját hülyeségeimben, a következő pár percben minden megváltozik. Újra boldogságot érzek, ahogy átsétálunk a hatalmas boltív alatt. Mira folyton ugrándozik, be nem áll a szája, arról magyaráz, hogy milyen király dolog a korizás, meg hogy biztos sokszor fogunk elesni, és hogy ez mennyire vicces. Először még mindig nem értem, hogy miről van szó, de mikor meglátom a hatalmas, téglalap alakú jégpályát, már kezdem rebesgetni a dolgot. Aztán előkerülnek a furcsa cipők is.
- Ezt kéne felvennem? - vonom össze a szemöldökeimet. Ahogy jobban szemügyre veszem az eszközt, feltűnik, hogy nem is cipő, hanem valami hálószerű szerkezet, aminek éles, fémből készült sín van az alján.
- Aha! - Mira leültet, és pár pillanat alatt a talpamra varázsolja. - De most fel ne állj! Várj meg minket is, különben tényleg el fogsz tanyázni!
A számat rágcsálva engedelmeskedem. Nem kell sokáig várnom, néhány percen belül indulásra készek vagyunk. Caecilia nem jön velünk a jégre, Cinna szerint nem szereti a csúszkálást, és még van pár dolog, amit el szeretne intézni. Így hát rajtunk a sor, hogy meghódítsuk a hatalmas jégtengert. 
Vigyorogva próbálok felállni, de mikor tényleg majdnem elesek, idióta vihogásba kezdek.
- Nekem ez nem fog menni – rázom meg a fejem.
- Dehogynem – mosolyog Cinna. - Gyere, segítek.
Megfogom a kezét, aztán felhúz. Ismét meginognak a lábaim, de mivel kapaszkodom valakibe, nem zuhanok vissza. Folyamatosan vigyorgok, képtelen vagyok levakarni az arcomról. Minden lépésnél azt hiszem, hogy a következőnél tuti elnyúlok a földön, ám meglepő módon kitartok egészen a jég széléig. Mira hangosan nevet, azt hiszem, rajtam, de nem tudok rá haragudni. Én is saját magamon vihogok, meg ezen az egész helyzeten, annyira vicces.
- Készen állsz? - Cinna rám néz, felvonja az egyik szemöldökét.
- Nem – rázom meg a fejem. Próbálom visszatartani a nevetést, de minél jobban igyekszem, annál nagyobb erővel pukkan ki belőlem. - Nem fog... nem fog sikerülni! - Egy pillanatra Cinna vállának támasztom a homlokomat, hogy megigazítsam a sálam, ám ez épp elég ahhoz, hogy átkarolja a derekam, és behúzzon a jégre. Hangosan felsikítok, aztán még hangosabban nevetek. - Hé! Erről nem volt szó! Te jó ég!
- Nem is olyan nehéz, látod? - Cinna megpróbál egy kicsit eltávolodni tőlem, de átölelem a nyakát, és nem engedem.
- Ne hagyj itt! - kérlelem, a hangom akadozik a nevetéstől. - Ne már! - Valamit nagyon rosszul csinálhatok, mert az egyik pillanatban még minden rendben van, a következőben pedig egyszer csak kicsúszik a lábam alól a talaj, és elterülök a földön. Szerintem Cinna simán állva maradna, de magammal rántom. A sálam eltakarja az arcom, fuldoklom a nevetéstől, a hópelyhek a szemebe esnek, de mégis úgy érzem, minden tökéletes. Valahonnan távolról zene szól, csengettyűk és zongora ütemes dallama keveredik a gyerekek kacagásával és az emberek beszélgetésével. Ahogy oldalra fordítom a fejem, Cinnát látom. Valahogy lábra állt, és most felém nyújtja a kezét, hogy nekem is segítsen. - Nem – rázom meg a fejem.
- Roxanne, gyere – vigyorodik el.
- Nem, nem megyek sehová!
- Felolvasztod a pályát, szöszi! - csilingeli Mira. Éppen mellettem fékez le, a jégpor a hajamra hullik. - Ha nem állsz fel, kivitetünk a biztonságiakkal! - biccent a pálya széle felé.
- Hűha, erre nem tudok mit mondani – billentem oldalra a fejem. Ismét Cinnába kapaszkodom, aki felhúz, és nem engedi, hogy megint elessek.
A következő történik: úgy egy percig sikerül állva maradnom, sőt, egész magabiztos is leszek. Odáig jutok,
hogy képes leszek magamtól megállni a jégen. Elég viccesen nézhetek ki, mert Mira majd' megpukkad minden egyes alkalommal, mikor rám néz.
- Ne nevess! - kiáltok felé kacagva. Nem válaszol, mert pár kecses mozdulattal azonnal a pálya másik végére siklik.
Ellenben Cinna még mindig mellettem van, én pedig belekarolok, nehogy megint elbukjak. - Mit gondolsz, tehetünk egy újabb próbát? - kérdezi mosolyogva.
- Igen – válaszolom, ám hirtelen elvesztem az egyensúlyom, és hadonászni kezdek. - Bocsi – nevetek -, őrület ez az egész. Inkább maradok, ha nem baj.
- De baj – rázza meg a fejét.
- Akkor te menj nyugodtan, és meg lecsücsülök arra a csinos kis padra ott oldalt, oké? - nézek a pálya széle felé. A fiú válaszként csak felvonja a szemöldökeit, és lassan elvigyorodik. Kikerekednek a szemeim, azt hiszem, tudom, mire készül. - Ne – rázom hevesen a fejem. - Ne!
Ám ekkor már késő. Cinna elhúzódik mellőlem, megfogja a kezem, és elkezd maga után húzni. Hangosan nevetek, folyamatosan, meg sikítozok, hogy álljon meg, de esze ágában sincs ilyesmit tenni. - Cinna! - kiáltom gurgulázva. És a következő pillanatban megtörténik a baj: a lábaim összeakadnak, és másodpercek alatt a földön termek. Úgy döntök, csúnya bosszút állok ezért a kis akcióért. - Áu! - Összeszorítom a szemeimet, úgy teszek, mintha fájna a csuklóm. Cinna azonnal mellettem terem, és tudom, hogy tényleg aggódik, mert azt hiszi, hogy valami bajom esett.
- Mi történt? - kérdezi.
- A kezem – pihegem.
- Mutasd – kér. Felé nyúlok, és mikor meg akarja vizsgálni a csuklómat, megragadom a kabátját. Egy határozott mozdulattal a földre rántom, aztán rákönyöklök a mellkasára, és fölényesen elvigyorodom. - Ezt azért, mert berángattál ide!
Cinna halkan felnevet, és becsukja a szemeit. - Reménytelen vagy – vigyorogja. - Azt hittem, történt valami.
- Persze, hogy azt hitted – bizonygatom. - De csak mert jól játszottam. Ha nem vette volna el az eszem a történelem, biztosan színésznő leszek.
- Annak nem örülnék – rázza meg a fejét.
- Miért nem? - kérdezem csodálkozva. - Na tessék, még a végén kiderül, hogy nem tudsz örülni mások sikerének – húzom össze vigyorogva a szemöldökeimet.
- Erről szó sincs. - Cinna felkönyököl, az ajkaira szelíd mosoly kúszik. - Csak akkor nem biztos, hogy megismerlek – teszi hozzá halkan.
Lesütöm a szemeimet, érzem, hogy azonnal elpirulok. A szívem nagyot dobban, a számat kezdem rágcsálni. Hát akkor mégis igaz, hogy van köztünk valami. Akármilyen ünnep is ez a Karácsony, remélem, még sokszor megünnepelhetem, mert ha ilyen csodák történnek közben... akkor az lenne a legjobb, ha minden nap Karácsony lenne.
- Bomba! - Mira hangja hasítja keresztül a levegőt, aztán ő maga is megérkezik. Két méterrel előttünk térdre ereszkedik, és mikor Cinnához ér, ráveti magát. - Mi folyik itt, hmm? Remélem nem valami olyasmi, amihez semmi közöm, mert akkor hagyjátok abba! Ellenőrzés alá foglak vonni titeket. - Ránk sandít, és mikor összenézünk Cinnával, mindketten elnevetjük magunkat.
Szinte az egész napot a pályán töltjük, egyedül akkor vagyunk hajlandóak lemenni a jégről, mikor Caecilia ránk szól – mint a gyerekekre -, hogy ideje indulni. És tényleg úgy is viselkedünk, akár a gyerekek. Hógolyóval dobáljuk egymást, Mira ragaszkodik hozzá, hogy vegyünk valami finom, meleg italt, ami végül négy hatalmas pohár krémes forró csoki lesz. Kivesszük a csomagokat a megőrzőből. Megpróbálom valahogy elrejteni őket, de sehogy sem megy, csak akkor, mikor végre berakhatom őket a kocsi csomagtartójába. Hazafelé menet végig karácsonyi dalok szólnak, én pedig magamban megállapítom, hogy a Karácsony egyik fő velejárója lehet a csengő és a gyerekek hangja. Mosollyal az arcomon veszem elő a mobilomat, hogy készítsek egy fotót, amit aztán elküldök Portiának egy "Boldog Karácsonyt!" üzenettel. Válaszként azt kapom: "Nem tudom, mi az, de neked is! <3"
A házban gyorsan felcipeljük Mirával a cuccokat a szobámba, megmutatja, hogy melyik szekrénybe tudom eldugni őket a legjobban, aztán lemegyünk, hogy segítsünk Caeciliának elkészíteni az ebédet. Mivel többen vagyunk, viszonylag hamar elkészülünk. Az ételek ismét mennyeiek, mire a desszerthez érünk, úgy érzem, kipukkadok. A végén nem engedem magam lerázni, hogy vendég vagyok, hanem maradok, és az elpakolásban is segédkezem. Közben beszélgetek Caeciliával, és megbizonyosodom benne, hogy valóban kedves nő, sokkal nagyobb szíve van, mint azt első ránézésre gondoltam. Ezt úgy értem, hogy egyből sejtettem, milyen aranyos, de azt például nem, hogy minden évben segít egy jótékonysági szervezetben ilyenkor, a hideg hónapok alatt.
Mivel neki még van "egy kis dolga pár papírral", ahogy ő fogalmazott, miután rendbe rakjuk a konyhát, elindulok, hogy megkeressem a többieket. Úgy hallom, Mira a szobájában van, és minden bizonnyal telefonál. Cinnát viszont a nappaliban találom. Nem megyek be azonnal, hanem a félfának támaszkodva megállok az ajtóban, és kényelmesen körbejáratom a tekintetemet a szobán. A redőnyök lehúzva, a bíborszínű, meleg falakon táncot jár a halvány asztali lámpák, meg a kandallóban lobogó tűz fénye. Mahagóni bútorok, egy puha kanapé - rajta Kiba szuszog -, egy hatalmas tévé. Cinna a kandalló előtt ül az egyik hintaszékben, és hol a tüzet nézi, hol ír vagy rajzol valamit a papírra, amit a kezében tart. Olyan átadottan dolgozik, hogy egy pillanatra eszembe jut, hogy talán nem kéne megzavarnom. Ennek ellenére a lábaim elindulnak felé. Mikor felnéz és meglát, elmosolyodik.
- Mit csinálsz? - kérdezem halkan, nehogy megtörjem a csodálatos összhangot, ami összeköti őt a tűzzel. Mióta befuttatta Katnisst, mint a lángra lobbant lányt, úgy érzem, valami különös kapocs áll közte és a tűz között.
- Csak gondolkodom, és jegyzetelek – feleli, miközben én is leülök mellé a másik hintaszékbe.
Felhúzom a lábaimat, majd vetek egy pillantást a papírra. - A tűzön gondolkodsz?
- Fogjuk rá – mosolyog rám. Aztán ismét a lángok felé fordul, én pedig a profilját kezdem tanulmányozni. A tűz sárgásra festi a szemeit.
- Mi újság... Katnisszel? - Először tűzlányt akarok mondani, de végül meggondolom magam. Elvégre van normális neve is. Magam is meglepődöm a kérdésemen, azonban nem bánom meg. Tényleg érdekel.
- Katniss – ismétli a nevét Cinna. Kíváncsi vagyok, őt látja-e viszont a táncoló lángokban. - Jól van – feleli végül. - Bár elég régen beszéltem vele. Azt hiszem, lassan itt az ideje, hogy felhívjam.
- Értem. - Csak ennyit tudok kinyögni. Nem mondanám, hogy megint rám tört a féltékenység, mert ez tényleg nem igaz, de akkor sem tudom hová tenni azt, ahogyan Cinna Katnissről beszél. Szerintem szereti őt, de nem úgy, ahogy fiú szokott lányt szeretni, sokkal inkább úgy, ahogy egy bátty szereti a húgát. Ebben aztán biztos leszek, és megnyugszom tőle.
- Nézd a tüzet – mondja egyszer csak Cinna. A kandalló felé bök a ceruzával, mire oda kapom a fejem.
- Mi van vele? - kérdezem.
- A tüzet fa táplálja, vagy szén, de az is fából van... Szerinted a szén az erősebb, vagy a tűz? - ráncolja a homlokát.
- Nos – vonom meg a vállam -, mindkettő erős, nem? Mind forró, ugyanúgy égetnek.
- Gondolj csak bele – halkul le a hangja. - Ha egy izzó széndarabot dobsz a kiszáradt ágak közé, az egészet lángra fogja lobbantani. - Lefirkant valamit a lapra, és míg az utolsó betűt írja, újra megszólal. - És onnantól nincs megállás. Terjedni fog, akár a futótűz.
- Még sosem próbáltam – rázom a fejem mosolyogva. - Te aztán szereted a tüzet – jegyzem meg, mikor ránézek.
- Rájöttem, hogy sok mindent kilehet hozni belőle – magyarázza. - Portiával a Viadal után rengeteg időt töltöttünk a tűz tanulmányozásával, azóta megtanultam róla egy s mást. Lehet, hogy a Mészárlás résztvevőit idén szénbe öltöztetjük – teszi hozzá.
- Idén is stylistok lesztek? - lepődöm meg.
- Igen – bólint Cinna. - A sikerünk miatt felajánlották, hogy ha szeretnénk, maradhatunk, megkapjuk biztos állásnak.
- Ó, értem. - Összeszaladnak a szemöldökeim, mert Portia ezt egy szóval sem említette. - És melyik körzet lesz a tiétek? - kérdezem végül.
- Valószínűleg maradunk a Tizenkettediknél – válaszolja.
A továbbiakban nem sokat beszélünk, de úgy érzem, ez egyikünket sem zavarja. Azon kapom magam, hogy az ujjaink újra összekulcsolódtak, Cinna a kézfejemet cirógatja, és együtt bámuljuk a fodrozódó tüzet. Azt kívánom magamban, bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat, bárcsak örökké így maradhatnánk. Ilyen nyugodtan, ilyen közel. Nem tudom, hogy a többi lány mire vágyik, de nekem az, ami most történik köztünk, teljesen elég. Rossz lenne, ha rögtön minden egyszerre jönne. Viszont így van időnk megismerni egymást, tudunk beszélgetni, és ez... ez így jó.
Természetesen az idő repül, hamarosan kattan az óra, és máris este tíz van. Caecilia magunkra hagy minket, csak addig jön be, hogy jó éjszakát kívánjon és elmondja, hogy holnap egész délelőtt nem lesz itthon, mert el kell végeznie az utolsó nagy bevásárlást Karácsony előtt. Felajánljuk, hogy vele megyünk és segítünk neki, de azzal ráz le minket, hogy korán reggel indul. Ezzel pedig nem tudunk ellenkezni, mert mindketten fáradtak vagyunk. Éppen ezért hamarosan az ágyamba kerülök, és pillanatokon belül el is nyom az álom.
A másnap reggel nyugalmasan telik. Először elcsodálkozom, hogy milyen kevés ideje vagyok itt, tegnapelőtt jöttem, de máris mennyi idő eltelt. Holnap van Karácsony, vagy ahogy Mira hívja, Szenteste. Ezért reggeli után a kislány felajánlja, hogy segít becsomagolni az ajándékokat, míg Cinna elintéz egy telefont Katnisszel. Egész hamar megvagyunk: minden ajándék szép, fémes színű borítást kap, vörös szalagokkal átkötve.
- El kell játszanod, hogy meglepődsz – figyelmeztetem Mirát, és az ő ajándékára bökök.
- Nem lesz gond – bólogat vigyorogva.
Miután elpakolunk, ő elvonul a szobájába, én pedig lesietek a konyhába. Arra számítok, hogy Cinna még mindig telefonálni fog, de tévedek. A konyhapultra támaszkodik, és összevont szemöldökökkel bámul maga elé. Úgy látom, gondolkodik valamin.
- Minden rendben? - kérdezem aggódva.
Felkapja a fejét, és elmosolyodik, mikor meglát. - Igen, persze – bólint.
- Min töröd a fejed? - lépek mellé.
- Csak azon, hogy... - Elharapja a mondatot, mire karba tett kezekkel, háttal nekidőlök a konyhapultnak.
- Hogy...? - vonom fel az egyik szemöldökömet.
- Hogy esetleg segíthetnél egy kicsit – mosolyog rám.
- Miben? Nem akarok lángra lobbanni – rázom meg vigyorogva a fejem.
- Te nem is fogsz – pillant a sütőre -, legalábbis remélem. Viszont biztosan jobban sütsz, mint én.
- Sütni? - nevetek fel. - Te sütni akarsz?
- Valami olyasmi – bólint.
Aztán pillanatokon belül előkerülnek a hozzávalók, bár magam sem tudom, hogy van bátorságunk belevágni ebbe az egészbe. Talán csak azért nem próbálom lebeszélni, mert jó mókának tűnik. Én sem vagyok konyhatündér, azt pedig biztosra veszem, hogy Cinna egyenesen borzasztó szakács. Ami azt illeti, a sejtésem hamarosan beigazolódik. Lehet – vagyis biztos -, hogy ő az egész Kapitólium legjobb divattervezője, de sütni... na azt nem tud. És ez már az első pillanatban ki is derül.
- Ne! Jaj... - Kiveszem a kezéből a csokit, és lerakom a pultra. - Ezt ne így – rázom meg a fejem. - Először azt és azt – mutatok a lisztre és a vaníliára. - Mikor ruhát csinálsz, egyből a kiegészítőkkel kezded? - szegezem neki a kérdést, amivel példát próbálok illusztrálni.
- Nem – válaszol, miközben a tálba önti a cuccokat. - Azok maradnak a végére.
- Na látod – bólogatok -, itt sem egyből a csokival kezdjük. Először álljon össze a tészta.
- És ezt hová? - kérdezi, ahogy a kezébe fogja a dobozt, amiben a liszt van.
- Azt is... - Elhallgatok, és összevonom a szemöldökeimet. - Sehová, liszt már van ben... - Folytatni akarom, de nem tudom, mert Cinna fog egy marék lisztet, és az egészet a hajamba szórja. Tátva marad a szám, de mikor felnézek rá, vigyorogja az állam alá nyúl, és feltolja.
Nem válaszolok. Helyette felkapok egy tojást, nekivágom, és szétkenem a mellkasán. Most az ő szája marad tátva, és én csukom be. Természetesen ellentámadásba lendül: újabb adag lisztet szór rám, mire félig sikítva, félig nevetve ugrom arrébb. A kezembe fogom a vajat, és elkezdem vele dobálni, miközben a lisztfelhő elől menekülök.
- Hagyj békén! - kacagom. - Nem ér! Ez nem ér!
Cinna a derekamnál fogva felkap, így nem tudom kivédeni a ragacsos cuccot, amit az arcomra mázol. Egyet tehetek, az pedig a támadás: ott kenem össze vajjal, ahol tudom. A nyakát, a homlokát és a haját sikerül elérnem.
- Ez nem is rossz – vigyorogja. - Beraklak a sütőbe, rendben? Úgyis minden rajtad van.
- Megennél? - tettetek felháborodást.
- Minden gondolkodás nélkül – bólint.
- Fúj! - nevetek fel. Megfogom az állát, de az ujjaim lecsúsznak az arcáról a vaj miatt, ezért gyorsan felkapom a csokit, és az egészet az ingébe dörzsölöm. - Tegyél le! - parancsolok rá, de aztán megint nevetnem kell.
Cinna letesz, de képtelen vagyok megállni a lábamon, ezért lecsúszom a konyhapult mögé, és a hasamat fogom. Amúgy is le akarom húzni magam mellé, de aztán magától jön.
- Na mi van... - kezdeném, de jelez, hogy maradjak csendben. Próbál komoly fejet vágni, de a végére mindig elvigyorodik. - Mi történt? - suttogom. Feltérdelek, a tenyeremet a fehér konyhabútorra illesztem, araszolva elindulok felfelé, hogy kinézzek, ám azzal nem számolok, hogy az ujjlenyomataim ottmaradnak a tiszta felületen. Óvatosan kandikálok ki a pult mögül, Cinna próbál visszahúzni, de a keze csúszik a vajtól, így nem sikerül neki.
Mikor meglátom Caeciliát, aki éppen akkor akasztja fel a kabátját a fogasra, rájövök, hogy valószínűleg szobafogságra leszünk ítélve.

6 megjegyzés:

  1. Drága Bridgetem.^^

    Mint te is írtad a fejezet legelején, hogy ez talánl a legvidámabb és legboldogabb hangulatú fejezeted, és igazad van. A részből árad valami karácsonyiasság, ami most amúgy is belengi a világot, hiszen nemsokára itt is és a történetben is karácsony lesz. Nagyon örülök hogy pont úgy hozod a részeket hogy szenteste nálunk is és náluk is szenteste legyen. Ugye jól gondolom, így tervezted?:)

    Mirát egyre jobban kedvelem. Kedvelem mert szereti Roxot és szeretné hogy összejöjjenek Cinnával és ez annyira aranyos tőle, és felteszi azokat a kérdéseket is, amiket az olvasók is feltennének. És ez nagyon jó^^

    Tetszett a vásárlós rész és ahogy megtalálta Rox, CInna ajándékát... erről inkább nem írok semmit, mert az a többieknek erősen SPOILERES lenne. De az a lényeg hogy nagyon szépen és jól megoldottad. Különösen tetszett ahogy Rox azt mondja, hogy: De ezt tőlem kapja.

    A korcsolyázós jelenet, azt hiszem az egyik kedvencemmé avanzsálódott. Elképesztően aranyosan mutattad be ezt az egész jelenetet, az olvasók szeme előtt megjelentek a táncoló hópelyhek, a korcsolyázó emberek, a szánkból kitörő kis felhőcske, szinte éreztem a forró csoki és a forralt bor illatát^^

    Cinna és Rox a legeslegeslegkedvencebb párosításom. Egymásnak lettek teremtve, egymásnak teremtetted őket. Kiegészítik egymást és támogatják egymást. Igazán olyanok, akikre az ember ránéz és azt mondja: Igen, ők valamit tudnak.

    Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a fejezet végén lévő kajacsatás rész. Ha így leírom hogy kajacsata, fene gondolná hogy annyira romantikus is lehet mint ahogy azt most olvashattuk. Nincs annál aranyosabb mint amikor Cinna beleszórja a lisztet Rox hajába. talán a szarvasok. de ők is csak egy icipicit aranyosabbak.

    És akkor kiemelném a kedvenc részemet a fejezetből: Avagy amikor ülnek a kandalló előtt és beszélgetnek.
    Az a rész az, amikor az ember beleborzong a célozgatásokba. Amikor az ember rájön, hogy Cinna nagyon jól tudja, hogy mit fog elindítani/ mit indított el már ekkor Katniss. Imádom, hogy ROx egy kicsit féltékeny Katnissre, olyan vicces. És a legjobb az, hogy megmutatod hogy egy normális szemlélődő kapitóliuminak milyen volt kívűlről ez az egész. Hiszen Rox semmit sem sejt. Egyenlőre.^^

    Ezen kívül még, az is jó volt amikor Rox SMS - t ír portiának hogy boldog karácsonyt. az olyan aranyos. :3

    szóval azt hiszem ennyi. POntosan tudod Bridget, hogy mit írsz és hogy mit fogsz majd írni. Fantasztikus érzés egy ilyen jól felépített történetet olvasni, ilyen kidolgozott karakterekkel.^ . ^

    örökké hálás az élményért: biri♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves birim,
      annyira szeretem olvasni a kommentjeidet, jaj. :33 Örülök, hogy tetszett neked, és köszönöm, hogy így sorra vetted a dolgokat, amik ebben a részben történtek. Nem terveztem előre, hogy így jön majd ki a fejezet, de mikor rájöttem, hogy összejön, akkor már készültem rá. Szóval ez van, de szerintem szuper. :D
      Cinna és Rox szerintem is összeillik, nagyon szeretem írni a részeket, mikor együtt szerepelnek. Annyira örülök, hogy Roxanne karaktere megszületett a fejemben, és az a legfurcsább, hogy adta magát, nem sokat gondolkodtam rajta. Egyszer csak ott volt, még emlékszem a napra, sőt, az első saját gondolatára is. Ő hozzám tartozik (már csak Dianna Agron karakterét kéne levédetnem, tudod xd).
      Köszönöm szépen, hogy írtál! <33

      Törlés
  2. Kedves Bridget!

    Hűű, hát ez egy fantasztikus fejezet volt. Most ahogy elolvastam a korcsolyázást, a havat, a gyerekek nevetését mégjobban karácsonyi hangulatom lett. Nyugodt és nagyon jó rész volt, ahogy olvastam valahogy végigvigyorogtam az egészet :D Cinna és Rox. Annyira bírom, hogy nem siettetik el ezt a "jöjjünk össze" dolgot, és a korcsolyapályától kezdve a sütisütésig olyan aranyosak voltak, és komolyan mondom, lassan Cinna is a kedvenc szereplőm lesz. Olyan kedves, visszafogott, aranyos meg romantikus. (Zárójelben megjegyzem, hogy Roxnak baromi nagy mázlija van) És Mirát, ezt a kedves és vicces kislányt is nagyon bírom, és örülök neki, hogy ilyen jól megvannak Roxal. Ez az egész fejezet nagyon tetszett, és várom a következőt, amit írtad, hogy Szenteste hozod. Én is egyetértek birivel: köszönöm ezt az élményt, és azt is, hogy még jobban karácsonyi hangulatba hoztál engem :)
    Clove <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó igen, tudom, hogy te nagy karácsonyos vagy. xd
      Cinna és Rox tényleg nem hamarkodják el a dolgokat, ami talán néhányaknak furcsa lesz, de a saját erkölcsömhöz tartom magam, és mikor elkezdtem ezt a sztorit, azt is el kellett döntenem, hogy betartom a szabályaimat. Roxnak tényleg baromi nagy mázlija van... :D:D
      Én köszönöm, hogy itt vagytok nekem! <3

      Törlés
  3. Drága Dorine!

    Oké, ez így eléggé mulatságos, nehogy azt hidd, hogy egy nap kellett a rész elolvasásához, csupán nekiültem olvasni már rángattak is el karácsonyozni... Nagyon sajnálom, de késve itt vagyok!
    És hű. Ez a történet azért ennyire szerethető, mert valósághű. Mármint minden, ami Rox és Cinna között van, a hangulat, a szereplők, egyszerűen minden tökéletes. Imádom, hogy lassan haladnak, hogy ilyen jól szórakozik a családdal. Komolyan mindent. Az egész részt mosolyogva, és hol felnevetve olvastam, mert iszonyú jól sikerült. Nem is tudom miképpen tudtad ezt így összehozni, komolyan oda voltam érte! Rettenetesen tehetséges vagy, ne felejtsd el! <333333

    Sok puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Azy,
      köszönöm szépen a kommentedet, annyira jól esett! Bocsi, hogy még csak most válaszolok rá... lényegében minden szavával boldogságot okoztál. :3 Nem is tudom, mit írhatnék neked válaszként, én csak köszönöm!! <333

      Törlés