Kedves Olvasóim!
Éljen, jövőhéten ilyenkor már csak pár nap fog elválasztani minket a Karácsonytól! Várjátok már? :) Én igen, bár jelenleg inkább van iskolás, mint karácsonyi hangulatom. Még ajándékkeresés előtt állok, pénteken lesz az osztályunkban ajándékozás, szóval szurkoljatok, hogy addig találjak valamit. Még szerencse, hogy egy számomra nagyon kedves barátnőmet húztam. :3 Na de most egy kicsit a fejezetről. Remélem, hogy nem gond nektek a hosszúsága, kicsit elszaladt velem a ló, már ha értitek, mire gondoltam. Öt oldal lett nyers szövegként, de mondjuk általában mindig négy, négy és fél szokott lenni. A tartalmával pedig nagyon remélem, hogy elégedettek lesztek. Kíváncsi vagyok, beugrik-e majd valami a végén... ;) Természetesen örömmel várom a véleményeteket, és köszönök minden eddigit! Csodás olvasók vagytok! <33
Szeretettel,
Dorine
________________________________________
A felszálló párafelhőt figyelem, azt, ahogy lassan
semmivé lesz. A csillagok ragyogó, finom fénye átüt a szürkés
ködön, és egy pillanat alatt felemészti azt. Lassan megpördülök,
hogy teljes egészében láthassam az eget. Sehol egy felhő, pedig
nem is olyan régen még szakadt a hó. De most mindent csillagok
borítanak: mint egy hatalmas, fekete palást, amit csillámporral
hintettek be. Annyira gyönyörű...
- Ez fantasztikus – suttogom. Egészen biztos, hogy
ha most ez egy film lenne, akkor halk zongoradallam szólna a jelenet
alatt, és minden tökéletesre lenne rendezve. De mivel ez nem film,
hanem valóság, eszembe jut, hogy miért vagyunk itt. Gyorsan
megrázom a fejem, hogy észhez térjek. - Biztos tetszeni fog annak
a lánynak – bólintok. Nem nézek Cinnára, egyszerűen képtelen
vagyok rá. A kabátját bámulom, és nagyokat nyelek.
- Mindjárt megkérdezem – feleli. Aztán felém
nyúl, és az államnál fogva finoman megemeli a fejem. Az ajkaim
résnyire nyílnak, ahogy végre belenézek a szemeibe. Összeugrik a
hasam, a szívem olyan szaporán ver, mint még soha. - Tetszik,
Roxanne?
Nem tudom megfogalmazni azt a milliónyi érzést, ami
ebben a pillanatban végigfut a testemen. Olyan ez, mint valami
valóra vált álom. Rettegni kezdek, hogy életbe lép a túl szép,
hogy igaz legyen szabály, ám mikor Cinna puha, meleg tenyere az
arcomra simul, már biztos vagyok benne, hogy semmi sem tudja
elrontani ezt a pillanatot. Ez most a miénk. Csak a miénk.
Mikor az enyémnek támasztja a homlokát, egyszerre
minden problémám elmúlik. A levegő vibrálni kezd, úgy érzem,
a közelsége engem is lángra lobbant. Kinyújtom a kezem, az ujjaim az alkarjára
kulcsolódnak. A szívverésem lelassul, tökéletesen megnyugszom.
Egyenletesen veszem a levegőt, és lehunyom a szemeimet.
Nem tudom, meddig állunk így, de azt kívánom, bár
örökké tartana ez a pillanat. Mikor Cinna megszólal, valami
megváltozik, ám egyáltalán nem rossz irányba. Ő az egyetlen,
aki képes úgy véget szakítani a csodának, hogy ne legyen
fájdalmas a landolás.
- Mosolyogsz – suttogja. Forró lehelete átmelengeti
az arcomat.
- Tessék? - kérdezem még mindig lehunyt szemekkel.
Megmozgatom egy kicsit az ujjaimat, hogy biztosa vegyem, hogy Cinna
még mindig itt van.
- Újra mosolyogsz – ismétli. A hüvelykujjával
finoman megcirógatja az arcom, mire kinyitom a szemeimet.
És valóban: az ajkaimra mosoly kúszott, bár nem
tudom, mikor. Felnézek rá, és ahogy találkozik a tekintetünk,
annyira szeretném megkérni, hogy maradjunk még, maradjunk itt
addig, míg lehet, így, együtt, ahogy vagyunk. Ám ehelyett csak
közelebb lépek hozzá, a mellkasára hajtom a halántékom, ő
pedig átöleli a vállaimat. Újra lehunyom a szemeimet, és
élvezem, hogy megint képes vagyok mosolyogni. Anyám halála óta
most teszek így először. De most nem csak egyszerűen mosolygok:
valósággal repesek az örömtől, csak még nem nagyon fogtam fel,
hogy mi történt. Tényleg, mi is?
- Be kell mennünk – suttogja Cinna.
Felnézek rá, és mikor ő is rám néz, elmosolyodik.
- Nem akarok – rázom meg a fejem. - Maradjunk még.
- Muszáj – simít ki egy tincset a homlokomból. -
Nem szeretném, ha lebetegednél.
Ellenkezni akarok, ám annyira el vagyok bódulva, hogy
szó nélkül követem, mikor megfogja a kezemet, és elindul a ház
felé. Mivel boldog vagyok, eszméletlenül, leírhatatlanul boldog,
a visszaút feleolyan rövidnek tűnik, mint az idefelé tartó.
Ahogy belépünk a házba, Kiba azonnal megrohamoz minket, de Mira
eldob neki valami játékot, és az lefoglalja.
- Ti meg hol voltatok? - kérdezi. Megáll a szoba
közepén, csípőre teszi a kezeit, és ide-oda billegeti a fejét,
ahogy gyanakodva végigmér. Aztán a tekintete összekulcsolt
ujjainkra csúszik, és eltátja a száját. - Most ez... - kezdené
kiabálva, ám Caecilia pont ebben a pillanatban jelenik meg a
konyhaajtóban. Látom a mosolyt a szája sarkában, de ő már
sokkal kevésbé mutatja ki, mit gondol.
- Drágám, hagyjuk a fiatalokat, rendben? - Lesegíti
a kabátjainkat, aztán feltol minket a lépcsőn, Mirát meg magával
viszi a konyhába.
Mivel a kabátok miatt el kellett engednem Cinna kezét,
az ujjaim most csak lógnak a levegőben, és úgy érzem, mintha egy
testrészemet vesztettem volna. Odafent, az emeleten megállunk Cinna
ajtaja előtt. Egyáltalán nem érzem kínosnak a pillanatot, de még
némának sem, mert teljesen elveszek a szemeiben. Lehet, hogy
hülyeség, de sosem voltak meg ennyire gyönyörűek. Mintha a
csillagokat látnám viszont az aranyszínű pöttyökben.
- Most elköszönünk? - kérdezem.
- Azt hiszem – válaszol halkan.
- Akkor jó éjt... - A hangom ábrándos, az ajkaim mintha teljesen elzsibbadtak volna
Cinna lehajol, és csókot nyom a homlokomra. - Neked is
– mosolyog rám. Aztán eltűnik az ajtó mögött.
A bőröm alatt érzem a boldogságot, ahogy lassan
elindulok a szoba felé, ahol az elkövetkezendő egy hétben lakni
fogok. A számat rágcsálom, de így is képtelen vagyok megállni a
vigyorgást. A csomagjaimat már felhozta valaki, az ajtó mögött
állnak. Nem foglalkozom velük, csak ledőlök az ágyra, és
élvezem, ahogy elsüppedek a puha párnák között. Fantasztikus ez
az egész. Egyszerűen csodálatos. Nem is tudom, éreztem-e már
ilyesmit, de szerintem még nem. Mint mikor valóra válik egy álom,
sőt, annál is jobb. A legszebb tudat a világon, mikor viszonozzák
az érzéseidet. Ugyan nem történt köztünk semmi komoly, még
csók sem volt, de úgy érzem, nem is hiányzott. Ez így volt jó,
így volt elég, így volt tökéletes. Elkezdődött valami,
hülyeség lenne elhamarkodni.
Felvihogok, mint egy kisgyerek, és a hasamra fordulva
egy párnába nyomom az arcom. A bensőm zsong, a pillangók, amiket
eddig a hasamban éreztem, most kiszabadultak, és most a fejem körül
repkednek. Biztos vagyok benne, hogy nincs nálam boldogabb lány
most az egész Földön. Addig fojtom a párnába az érzéseimet, míg
el nem fogy a levegőm, aztán felemelem a fejem. A tekintetem
azonnal megakad a mobilomon, ami abban a pillanatban kezd rezegni.
Fogalmam sincs, hogy került fel a szobába az éjjeliszekrényre, de
most nem is foglalkozom ezzel. Gyorsan felülök, és a kezembe
veszem.
- O-ó – harapok az ajkamba. Portia hív. Ekkor esik
le, hogy nem szóltam neki, hogy eljövök. Sőt... senkinek sem
szóltam. Dobogó szívvel veszem fel a vonalat, már előre
találgatom, hogy mivel fogom kimenteni magam. Ám még mielőtt
bármit is mondhatnék, Portia valósággal letámad.
- Rox?! - A hangja hisztérikus. Elvágódom az ágyon,
és próbálok nem vigyorogni, de nem megy. Tényleg nem.
- Hali! - köszönök neki. - Figyelj...
- Nem! Te figyelj! Roxanne Haylen, te vagy a világ
legfelelőtlenebb legjobb barátnője! Hová tűntél, hmm? Már vagy
ezerszer hívtalak, de egyszer sem vetted fel, és mikor elmentem
hozzád, nem voltál otthon! Az ajtó zárva, aztán megint hívtalak,
de semmi! A frászt hoztad rám! - kiabálja. - Hol a fenében vagy?!
Mélyet sóhajtok. - Valahol a világ végén –
felelem vigyorogva.
- Mi van? Mi az, hogy valahol a világ végén? -
kérdezi gyanakodva Portia. A hangja remeg az aggodalomtól, és én
tudom, hogy ezzel nem tesz jót a babának.
- Nyugi már – próbálom csitítani -, minden
rendben, oké? Jól vagyok, nem raboltak el, csak hirtelen jött a
dolog, és elfelejtettelek értesíteni.
- Hát anyám, elég hirtelen lehetett, mert még
Plutarchnak sem szóltál! Ő is halálra aggódja magát, ugye
tudod? Úgy kellett lebeszélnem, nehogy kerestetni kezdjen a Békeőr
haverjaival! - hadarja.
- Mondom, hogy hirtelen volt – bizonygatom. - Cinna tegnap
egyszer csak beállított, hogy lenne-e kedvem elmenni vele a
családjához a szünetben, én meg... igent mondtam. - Megint
vigyorgok, a torkomból bolondos kacagás próbál kiszabadulni, és
képtelen vagyok bent tartani.
- Várj... te most Cinna családjánál vagy? - képed
el Portia.
- Ühüm – bólogatok.
- És mi ez a dilinyós hang? Úgy beszélsz, mint aki
beszívott.
- Nem szívtam be! - nevetek fel. Újra felülök,
magamhoz szorítok egy párnát, és megint csak kacagok, akár
egy
boldog gyerek. - Úszom a ködben – vigyorgok.
- Ömm... Most simán megkérdezném, hogy az
ópiumködben-e, de túl jól ismerlek, és... te jó ég, mi
történt?! - Hallom Portia hangján, hogy most már ő is vigyorog.
Az elejétől a végéig beszámolok neki arról, ami történt. A
végén együtt sikítunk. - Ááá, ez nagyon király!
- Tudom!
- Akkor most valahol a föld felett lebegsz, mi?
- Valahol nagyon felette, igen – bólogatok
vigyorogva.
Még beszélgetünk egy darabig, videóhívásban is,
Portia megmutatja, hogy mekkora a pocakja, és elmeséli, hogy
találtak egy házat Zimonnal, ahová hamarosan, még a kicsit
érkezése előtt szeretnének beköltözni.
- Tudjátok már, mi lesz a neve? - kérdezem.
- Még nem – rázza meg a fejét. - Valami fickósat
szeretnénk. Vagány srác lesz, mint a papája.
- Biztos megtaláljátok a jót, mire megszületik –
mosolyodom el. - Tényleg, mikorra vagy kiírva?
- Február 27 – magyarázza. - Viszont elképzelhető,
hogy Cinnának kell elvinnie az egész Győzelmi Körutas hercehurcát
– húzza oldalra a száját.
- Biztos elvállalja – bizonygatom. Próbálok nem
vigyorogni, de megint nem megy, ahogy rá gondolok.
- Abban nem kételkedem, csak az a para, hogy mit
fognak hozzá szólni a sajtósok. - Portia összehúzza a szemeit,
és felsóhajt. - Még a végén kitalálnak valami hülye pletykát.
- Én nem félnék ettől – rázom meg a fejem. - Kit
érdekel, mit mondanak. A lényeg az, hogy mindketten, te meg a kicsi
is rendben legyetek.
Úgy egy órán keresztül beszélgetünk még, aztán muszáj
letennem, mert megérzem, mennyire fáradt vagyok. Elköszönünk
egymástól, megígérem Portiának, hogy majd hívom még, mikor
tudom, aztán gyorsan megkeresem a fürdőszobát, lezuhanyzom, és
bedőlök az ágyba. Bár elég fáradt vagyok, mégsem megy olyan
könnyen az alvás. Még mindig vigyorgok, képtelen vagyok levakarni
az ajkaimról a boldogságot. Arra gondolok, hogy vajon mi fog
történni holnap, meg aztán, és aztán. Cinna valami családi
összejövetelt emlegetett, ha jól emlékszem... Azon kezdek
gondolkodni, hogy mit takarhat ez a dolog, de aztán a szívem megint
rá gondol, és ennek hatására ismét csak vigyorgok, mint
egy boldog gyerek.
Másnap reggel arra ébredek, hogy a szemembe süt a
nap. Tapogatózva kutatok a mobilom után, és hamarosan meg is
találom: mellettem hever, a fele eltűnik egy gyűrött párna
alatt. Gyorsan megnézem az időt, miszerint reggel nyolc múlt három
perccel. Ásítva ülök fel, ám mikor meglátom, hogy nem otthon
vagyok, minden fáradtságom elszáll. A szívem nagyot dobban, mert
abban a pillanatban beugrik, hogy mi történt tegnap este. Azonnal
vigyorogni kezdek. Gyorsan felállok, felkapok egy köntöst, és
kilépek a puha szőnyeggel borított folyosóra. Friss kávé és
valami furcsa, fűszeres sütemény illata kúszik az orromba, ahogy
valósággal lerohanok a lépcsőn. Arra vágyom, hogy Cinnát
találjam a konyhában, ám még mielőtt teljesen leérnék,
hirtelen megtorpanok. Egy kicsit rendbe kéne szednem magam, mielőtt
belépek, mert így inkább hasonlítok egy hurrikánra, mint egy
normális nőre. Mély levegőt veszek, a fülem mögé tűrök egy
kusza szőke tincset, aztán elindulok, és két lépéssel a
konyhában termek.
Biztos rengeteg érdekes dolog van még, amin
megakadhatna a szemem, de mégis, egyedül egyet keresek, és azonnal
meg is találom. Cinna az asztalnál ül, egy gőzölgő bögre és
pár papír társaságában. Mikor felnéz és meglát, lassan
elmosolyodik.
- Jó reggelt – köszön halkan.
- Neked is – válaszolok kissé remegő hangon.
Egy pillanatig tétovázom, aztán szorosabbra húzom magamon a köntöst, és lassan
odalépkedek a vele szemben álló székhez. Mikor leülök, csak
akkor veszem észre, hogy mennyire más így. Sosem láttam még őt
ennyire korán reggel, sosem gondoltam volna, hogy szokott néha egy
kicsit kócos is lenni, vagy hogy a szempillái egészen sötétek,
mikor nem használja az ezüstös aranyszínű szemceruzát. Sőt, az
még eszembe se jutott, hogy egy vödör kávéval szokta kezdeni a
reggelt.
A tekintetem jólesően elidőzik az arcán, minden
egyes vonását feltérképezem. Egyedül akkor rebbennek meg a
szemhéjaim, hogy pislogjak egyet, mikor Cinna felnéz, egyenesen a
szemembe. Ismét elmosolyodik. - Hogy aludtál? - kérdezi kedvesen.
Ha nem ő kérdezné, azt gondolnám, hogy béna, mert elég
sablonos. De az ő szájából nem az, az ő szájából ez valódi
érdeklődés.
- Jól, köszönöm – bólintok. Mivel szeretnék
tovább társalogni vele, ismét megszólalok. - Azok mik? - nézek a
lapokra.
Cinna összehúzza őket, és elnyom egy ásítást. -
Csak néhány rajz, meg pár jegyzet – magyarázza.
- Te még pihenés közben is dolgozol? - vonom össze
a szemöldökeimet.
- Ez nem munka – rázza meg a fejét. - Csak néhány
vázlat. Amolyan ötletek, amik egy-két dologról ugrottak be.
- Ezeket mindig leírod?
- Általában igen – csúsztatja felém a papírokat.
Magam felé fordítom őket, hogy jobban lássak. Egy
női alak van az egyiken. Hatalmas ruhája van, ami piros, zöld és
sárga kövekkel van kirakva. Aztán alatta egy lány, akit
oldalprofilból ábrázolt. Ő kék ruhát visel, a haja laza kontyba
van kötve. Mögötte esik a hó, fölötte pedig... csillagok
vannak. Kellemes melegség önt el, ahogy végigsimítom a rajzot. A
másik papíron mindenféle színek, anyagok és minták jegyzetei
olvashatóak.
Már éppen visszaadnám a lapokat Cinnának, mikor
egyszer csak Caecilia jelenik meg az ajtóban.
- Jó reggelt! - köszönt minket dallamos hangon. -
Azt hittem, még alszotok. - Puszit nyom Cinna feje búbjára,
összeborzolja a haját, mintha ötéves lenne, majd végigsimít a
karomon, és kedvesen megkérdezi, hogy kérek-e kávét.
- Igen – bólintok mosolyogva -, köszönöm. - Aztán
átnyújtom a papírokat Cinnának.
Caecilia elkészíti a kávét, aztán leül hozzánk,
és együtt megvitatjuk, hogy hogyan is legyen a városnézés. -
Szerintem mindannyian mehetnénk – magyarázza. - Úgyis el kell
intéznem pár dolgot a városban, legalább összeköthetjük a
kellemeset a hasznossal.
- Anyu! - Mira olyan hirtelen robban be a konyhába,
hogy összerezzenek. - Anyu, anyu! Menjünk korizni!
- Drágám, nem tudom, hogy... - kezdené az anyja, de
a kislány félbeszakítja.
- Van kedvetek, ugye? - Mira felém fordul, aztán
odarohan Cinnához, és az ölébe mászik. Végül ismét rám néz,
a tekintetével szinte könyörög.
- Felőlem mehetünk – vonom meg a vállam.
- Hurrá! - kiált fel a lány. - Mivel Rox a vendég,
ezért az lesz, amit ő mond! - Aztán fülig érő szájjal
felpattan, és kirohan a konyhába.
- Akkor mi legyen? - kérdezi Cinna.
- Nincs más választásunk – rázza meg mosolyogva a
fejét Caecilia. - Megyünk korizni. - A "korizni" szónál
megforgatja a szemeit.
Mivel fogalmam sincsen, hogy mi az a korizás, úgy
döntök, nem kérdezem meg addig, míg el nem jön az ideje, nehogy
esetleg aggódni kezdjek. Mert aggódásra semmi szükségem ma:
egész délelőtt a városban mászkálunk. Már akkor rájöttem,
hogy ez a hely más, mint a Kapitólium közepe, ahol én élek, de
azért ekkora különbségre nem számítottam. Komolyan mondom,
olyan az egész, mintha a huszonegyedik században lennénk. Egyszerű
utcák, szolid házak, aranyos fák. Azokat a részeket, ahol nem
járnak autók vagy emberek, vastag, friss hó borítja. Rengetegen
vannak idekint. Néhányan rohannak, a sálaik ide-oda lebegnek,
hatalmas csomagokat cipelnek, a piros orrú gyerekek nevetve,
nyalókával a kezükben rohangálnak. A legtöbb bolt pirosba és
zöldbe öltöztette az üzlethelyiségét, mindenhol "Boldog
Karácsonyt!" feliratok vannak kiakasztva, szárnyas emberkék
és színes, csillogó gömbök lógnak a szalagokkal és égősorokkal
körbetekert fenyőfákról.
- Miért kíván mindenki boldog Karácsonyt? -
kérdezem Cinnától a homlokomat ráncolna.
- Mi az, hogy miért? - Minden bizonnyal Mira is
meghallotta a kérdésemet, mert ő válaszol. - Két nap múlva
Karácsony! - Felkap a földről egy marék havat, aztán hozzám
vágja. Kacagni kezd, és gyorsan az anyja mögé bújik, nehogy
visszakapja.
Elvigyorodom, és megrázom a fejem. - Úgyis eltalállak
egyszer – fenyegetem. Aztán ismét Cinna felé fordulok. - Mi az a
Karácsony?
Csodálkozva néz rám, és már éppen válaszolna, de
Mira megint megelőzi. - Na ne – rázza meg hevesen a fejét a kislány. -
Csak azt ne mondd, hogy te még é-le-ted-ben nem hallottál a
Karácsonyról.
- Pedig nem – rázom meg a fejem -, soha. Valami
szokás, vagy mi?
Mirának tátva marad a szája. A tenyerével megütögeti
az arcát, hogy újra észhez térjen, aztán mindannyiunkat
megállít. - Na figyi – néz ránk komolyan. - Most váljunk szét.
Rox felnőtt, vele nyugodtan elengedhetsz, anyu. Én és ő most
elmegyünk, és szépen elbeszélgetünk arról, hogy mi az a
Karácsony, mert ezek szerint totál kimaradt nála. Két óra múlva
találkozzunk a kori pályánál, oké? Ti meg addig menjetek, és
nézzetek szét, igyatok valamit, azt nekem úgyse szabad - néz
Cinnára és az anyjára.
- Rendben – mosolyog Caecilia.
Annyi időm van, hogy vessek egy utolsó pillantást
Cinnára, Mira már be is rángat a legnagyobb tömegbe, és teljesen
elkeveredünk.
- Szóval – kezdi. Miközben magyaráz, össze-vissza
rohangálunk, egyik bolttól a másikhoz, egyik kirakat után nézzük
a másikat. - A Karácsony a szeretet ünnepe, ilyenkor azt
ünnepeljük, hogy Isten megváltót adott a világnak. A családok
összejönnek huszonnegyedikén este, együtt töltik az időt,
beszélgetnek és megesznek egy fincsi vacsit. Aztán szépen
elmegyünk aludni, és másnap reggel izgalommal telve kibontjuk az
ajándékokat, amiket a Télapó – rajzol macskakörmöket a
levegőbe – hozott. Persze ez nem igaz, mindenki tudja. A lényeg
az, hogy megajándékozzuk a szeretteinket, és örülünk annak,
hogy vagyunk egymásnak. Anyám, ez eddig kimaradt az életedből?! -
csattan fel.
Eléggé sok minden kavarog a fejemben erről a
Karácsonyról, ezért csak bólintok.
- Hát ez durva. Na mindegy, a lényeg az, hogy már
tudod, miről szól. És most nyomás, keressünk valami ajándékot
anyuéknak!
Átrohanunk a zebrán, egyenesen be egy hatalmas
üzletbe, aminek még a nevét sem tudom elolvasni, annyira sietünk.
Csak tudnám, miért. Mihelyt megszólal az ajtóra szerelt csengő,
Mira felszívódik pár polc mögött, én pedig egyedül maradok.
Nem is bánom, legalább egy kicsit rendbe szedhetem a gondolataimat.
Szóval Karácsony. Az emberek egymást ünneplik és megajándékozzák
a szeretteiket. Egy nap, mikor minden a szeretetről szól. Ugyan még
csak elképzelni sem tudom, hogyan fogjuk kivitelezni ezt, vagy hogy
mire számítsak, de rendben, legyen.
A kezemet magam mellett lóbálva kezdek el bolyongani
az üzletben. Van itt minden: bútoroktól kezdve az ételen át
egészen a ruhákig. Annyi a cucc, hogy biztosan nem fogom tudni
végignézni az egészet, de egy próbát megér. Elvileg ajándékot
kéne keresnem, de hogy találjak ajándékot olyanoknak, akiket nem
ismerek igazán?
Oldalra húzom a szám, ahogy megérintek egy fehér
bögrét. Talán Caecilia örülne valami háztartási holminak, Mira
kaphatna lányos dolgokat, Cinna pedig... Mit adnék neki?
Furcsa, de fogalmam sincsen. Ennek ellenére, ahogy rá gondolok, az
ajkaim ismét mosolyra húzódnak.
- Rox! - kiáltja valaki. Ahogy hátra pillantok, Mirát
látom, aki éppen felém ugrándozik. - Hali – fékez le
mellettem. - Na, találtál már valamit?
- Még semmit – rázom meg a fejem. - Azt hiszem,
szükségem van a segítségedre. Minek örülne a mamád?
- Hát – tesz csípőre a kezeit -, ha engem
kérdezel, akkor azt fogja mondani, hogy ne vegyél semmit. Tudod,
anyukák, te meg amúgy is vendég vagy, szóval érted. De szereti a
virágokat.
- Virágok, értem – bólintok. - És te?
- Ó – vigyorodik el -, gyere. - Megragadja a
csuklómat, aztán átfutunk egy másik sorhoz. Komolyan mondom, nem
értem, minek így rohanni. - Ez a ruha annyira szuper – bök egy
ezüstös színű, csillogó darabra.
- És Cinna mit fog szólni hozzá? - vigyorodom el.
- Tuti tetszeni fog neki – bizonygatja. - Mindig
tetszenek neki a ruháim.
- Hát jó – vonom meg a vállam -, felőlem
elvihetjük.
- Köszi!
Mira vigyorogva csimpaszkodik a nyakamba, aztán
gyorsan felpróbálja a ruhát, ami tényleg nagyon jól áll neki,
és elindulunk, hogy keressünk valami virágot Caeciliának. Nem
kell sokáig kutatnunk: szinte azonnal találunk egy sötétkék,
gyönyörű orchideát. Azzal a furcsa érzéssel sétálok a kassza
felé az oldalamon a folyamatosan csacsogó Mirával, hogy nem
találtam semmit, amiről tudom, hogy Cinna szeretné. És abban a
pillanatban, ahogy lemondok az álomról, hogy örömet szerezhetek
neki, megpillantok valamit az egyik polcon.
Egy fekete bőrbe kötött, hatalmas vázlatfüzet.
Drága Dorine!
VálaszTörlésSajnálom, amiért ennyit kések ezzel az átkozott kommenttel, de szinte semmire sem volt időm ez elmúlt hetekben, pláne nem olvasni. De most itt vagyok, bepótoltam és hát.... hű, te jó ég mennyire édes Cinna és Roxanne együtt. Hadd mondjam el, hogy száz százalékosan támogatom, hogy ne siessék el a dolgot, ez sokkal inkább rájuk vall. Eszméletlen aranyosak, Cinna nyugodtsága pedig irtózatosan vonzó, olyan megközelíthetetlennek tűnik. Nagyon tetszik, hogy karácsonyi hangulat van, már rohanok is tovább a következő fejezetre! <333
Puszi, Azy
Kedves Azy,
Törlésigazán nem kell bocsánatot kérned, én mindig örülök, mikor írsz, teljesen mindegy, hogy mennyire utólag. Örülök, hogy így, Szenteste is gondoltál rám. :3
Megnyugtat, hogy úgy gondolod, jó, ha nem sietik el a dolgot. Megmondom őszintén, egy kicsit attól féltem, hogy az olvasóimnak nem fog tetszeni ez a tartózkodásos hozzáállás, de végül is nem így lett, és ez tök jó. Remélem, a továbbiakban is írsz majd - de teljesen mindegy, hogy mikor. Sőt, a lényeg igazából az, hogy olvass, és tetsszen. :33
Boldog Karácsonyt, és kellemes ünnepeket! <3
Dorine