-->

2013. dec. 12.

Huszonkilencedik Fejezet - 'Kimaradt az életéből!'

Kedves Olvasóim!
Éljen, jövőhéten ilyenkor már csak pár nap fog elválasztani minket a Karácsonytól! Várjátok már? :) Én igen, bár jelenleg inkább van iskolás, mint karácsonyi hangulatom. Még ajándékkeresés előtt állok, pénteken lesz az osztályunkban ajándékozás, szóval szurkoljatok, hogy addig találjak valamit. Még szerencse, hogy egy számomra nagyon kedves barátnőmet húztam. :3 Na de most egy kicsit a fejezetről. Remélem, hogy nem gond nektek a hosszúsága, kicsit elszaladt velem a ló, már ha értitek, mire gondoltam. Öt oldal lett nyers szövegként, de mondjuk általában mindig négy, négy és fél szokott lenni. A tartalmával pedig nagyon remélem, hogy elégedettek lesztek. Kíváncsi vagyok, beugrik-e majd valami a végén... ;) Természetesen örömmel várom a véleményeteket, és köszönök minden eddigit! Csodás olvasók vagytok! <33
Szeretettel,
Dorine
________________________________________


A felszálló párafelhőt figyelem, azt, ahogy lassan semmivé lesz. A csillagok ragyogó, finom fénye átüt a szürkés ködön, és egy pillanat alatt felemészti azt. Lassan megpördülök, hogy teljes egészében láthassam az eget. Sehol egy felhő, pedig nem is olyan régen még szakadt a hó. De most mindent csillagok borítanak: mint egy hatalmas, fekete palást, amit csillámporral hintettek be. Annyira gyönyörű...
- Ez fantasztikus – suttogom. Egészen biztos, hogy ha most ez egy film lenne, akkor halk zongoradallam szólna a jelenet alatt, és minden tökéletesre lenne rendezve. De mivel ez nem film, hanem valóság, eszembe jut, hogy miért vagyunk itt. Gyorsan megrázom a fejem, hogy észhez térjek. - Biztos tetszeni fog annak a lánynak – bólintok. Nem nézek Cinnára, egyszerűen képtelen vagyok rá. A kabátját bámulom, és nagyokat nyelek.
- Mindjárt megkérdezem – feleli. Aztán felém nyúl, és az államnál fogva finoman megemeli a fejem. Az ajkaim résnyire nyílnak, ahogy végre belenézek a szemeibe. Összeugrik a hasam, a szívem olyan szaporán ver, mint még soha. - Tetszik, Roxanne?
Nem tudom megfogalmazni azt a milliónyi érzést, ami ebben a pillanatban végigfut a testemen. Olyan ez, mint valami valóra vált álom. Rettegni kezdek, hogy életbe lép a túl szép, hogy igaz legyen szabály, ám mikor Cinna puha, meleg tenyere az arcomra simul, már biztos vagyok benne, hogy semmi sem tudja elrontani ezt a pillanatot. Ez most a miénk. Csak a miénk.
Mikor az enyémnek támasztja a homlokát, egyszerre minden problémám elmúlik. A levegő vibrálni kezd, úgy érzem, a közelsége engem is lángra lobbant. Kinyújtom a kezem, az ujjaim az alkarjára kulcsolódnak. A szívverésem lelassul, tökéletesen megnyugszom. Egyenletesen veszem a levegőt, és lehunyom a szemeimet.
Nem tudom, meddig állunk így, de azt kívánom, bár örökké tartana ez a pillanat. Mikor Cinna megszólal, valami megváltozik, ám egyáltalán nem rossz irányba. Ő az egyetlen, aki képes úgy véget szakítani a csodának, hogy ne legyen fájdalmas a landolás.
- Mosolyogsz – suttogja. Forró lehelete átmelengeti az arcomat.
- Tessék? - kérdezem még mindig lehunyt szemekkel. Megmozgatom egy kicsit az ujjaimat, hogy biztosa vegyem, hogy Cinna még mindig itt van.
- Újra mosolyogsz – ismétli. A hüvelykujjával finoman megcirógatja az arcom, mire kinyitom a szemeimet.
És valóban: az ajkaimra mosoly kúszott, bár nem tudom, mikor. Felnézek rá, és ahogy találkozik a tekintetünk, annyira szeretném megkérni, hogy maradjunk még, maradjunk itt addig, míg lehet, így, együtt, ahogy vagyunk. Ám ehelyett csak közelebb lépek hozzá, a mellkasára hajtom a halántékom, ő pedig átöleli a vállaimat. Újra lehunyom a szemeimet, és élvezem, hogy megint képes vagyok mosolyogni. Anyám halála óta most teszek így először. De most nem csak egyszerűen mosolygok: valósággal repesek az örömtől, csak még nem nagyon fogtam fel, hogy mi történt. Tényleg, mi is?
- Be kell mennünk – suttogja Cinna.
Felnézek rá, és mikor ő is rám néz, elmosolyodik. - Nem akarok – rázom meg a fejem. - Maradjunk még.
- Muszáj – simít ki egy tincset a homlokomból. - Nem szeretném, ha lebetegednél.
Ellenkezni akarok, ám annyira el vagyok bódulva, hogy szó nélkül követem, mikor megfogja a kezemet, és elindul a ház felé. Mivel boldog vagyok, eszméletlenül, leírhatatlanul boldog, a visszaút feleolyan rövidnek tűnik, mint az idefelé tartó. Ahogy belépünk a házba, Kiba azonnal megrohamoz minket, de Mira eldob neki valami játékot, és az lefoglalja.
- Ti meg hol voltatok? - kérdezi. Megáll a szoba közepén, csípőre teszi a kezeit, és ide-oda billegeti a fejét, ahogy gyanakodva végigmér. Aztán a tekintete összekulcsolt ujjainkra csúszik, és eltátja a száját. - Most ez... - kezdené kiabálva, ám Caecilia pont ebben a pillanatban jelenik meg a konyhaajtóban. Látom a mosolyt a szája sarkában, de ő már sokkal kevésbé mutatja ki, mit gondol.
- Drágám, hagyjuk a fiatalokat, rendben? - Lesegíti a kabátjainkat, aztán feltol minket a lépcsőn, Mirát meg magával viszi a konyhába.
Mivel a kabátok miatt el kellett engednem Cinna kezét, az ujjaim most csak lógnak a levegőben, és úgy érzem, mintha egy testrészemet vesztettem volna. Odafent, az emeleten megállunk Cinna ajtaja előtt. Egyáltalán nem érzem kínosnak a pillanatot, de még némának sem, mert teljesen elveszek a szemeiben. Lehet, hogy hülyeség, de sosem voltak meg ennyire gyönyörűek. Mintha a csillagokat látnám viszont az aranyszínű pöttyökben.
- Most elköszönünk? - kérdezem.
- Azt hiszem – válaszol halkan.
- Akkor jó éjt... - A hangom ábrándos, az ajkaim mintha teljesen elzsibbadtak volna
Cinna lehajol, és csókot nyom a homlokomra. - Neked is – mosolyog rám. Aztán eltűnik az ajtó mögött.
A bőröm alatt érzem a boldogságot, ahogy lassan elindulok a szoba felé, ahol az elkövetkezendő egy hétben lakni fogok. A számat rágcsálom, de így is képtelen vagyok megállni a vigyorgást. A csomagjaimat már felhozta valaki, az ajtó mögött állnak. Nem foglalkozom velük, csak ledőlök az ágyra, és élvezem, ahogy elsüppedek a puha párnák között. Fantasztikus ez az egész. Egyszerűen csodálatos. Nem is tudom, éreztem-e már ilyesmit, de szerintem még nem. Mint mikor valóra válik egy álom, sőt, annál is jobb. A legszebb tudat a világon, mikor viszonozzák az érzéseidet. Ugyan nem történt köztünk semmi komoly, még csók sem volt, de úgy érzem, nem is hiányzott. Ez így volt jó, így volt elég, így volt tökéletes. Elkezdődött valami, hülyeség lenne elhamarkodni.
Felvihogok, mint egy kisgyerek, és a hasamra fordulva egy párnába nyomom az arcom. A bensőm zsong, a pillangók, amiket eddig a hasamban éreztem, most kiszabadultak, és most a fejem körül repkednek. Biztos vagyok benne, hogy nincs nálam boldogabb lány most az egész Földön. Addig fojtom a párnába az érzéseimet, míg el nem fogy a levegőm, aztán felemelem a fejem. A tekintetem azonnal megakad a mobilomon, ami abban a pillanatban kezd rezegni. Fogalmam sincs, hogy került fel a szobába az éjjeliszekrényre, de most nem is foglalkozom ezzel. Gyorsan felülök, és a kezembe veszem.
- O-ó – harapok az ajkamba. Portia hív. Ekkor esik le, hogy nem szóltam neki, hogy eljövök. Sőt... senkinek sem szóltam. Dobogó szívvel veszem fel a vonalat, már előre találgatom, hogy mivel fogom kimenteni magam. Ám még mielőtt bármit is mondhatnék, Portia valósággal letámad.
- Rox?! - A hangja hisztérikus. Elvágódom az ágyon, és próbálok nem vigyorogni, de nem megy. Tényleg nem.
- Hali! - köszönök neki. - Figyelj...
- Nem! Te figyelj! Roxanne Haylen, te vagy a világ legfelelőtlenebb legjobb barátnője! Hová tűntél, hmm? Már vagy ezerszer hívtalak, de egyszer sem vetted fel, és mikor elmentem hozzád, nem voltál otthon! Az ajtó zárva, aztán megint hívtalak, de semmi! A frászt hoztad rám! - kiabálja. - Hol a fenében vagy?!
Mélyet sóhajtok. - Valahol a világ végén – felelem vigyorogva.
- Mi van? Mi az, hogy valahol a világ végén? - kérdezi gyanakodva Portia. A hangja remeg az aggodalomtól, és én tudom, hogy ezzel nem tesz jót a babának.
- Nyugi már – próbálom csitítani -, minden rendben, oké? Jól vagyok, nem raboltak el, csak hirtelen jött a dolog, és elfelejtettelek értesíteni.
- Hát anyám, elég hirtelen lehetett, mert még Plutarchnak sem szóltál! Ő is halálra aggódja magát, ugye tudod? Úgy kellett lebeszélnem, nehogy kerestetni kezdjen a Békeőr haverjaival! - hadarja.
- Mondom, hogy hirtelen volt – bizonygatom. - Cinna tegnap egyszer csak beállított, hogy lenne-e kedvem elmenni vele a családjához a szünetben, én meg... igent mondtam. - Megint vigyorgok, a torkomból bolondos kacagás próbál kiszabadulni, és képtelen vagyok bent tartani.
- Várj... te most Cinna családjánál vagy? - képed el Portia.
- Ühüm – bólogatok.
- És mi ez a dilinyós hang? Úgy beszélsz, mint aki beszívott.
- Nem szívtam be! - nevetek fel. Újra felülök, magamhoz szorítok egy párnát, és megint csak kacagok, akár
egy boldog gyerek. - Úszom a ködben – vigyorgok.
- Ömm... Most simán megkérdezném, hogy az ópiumködben-e, de túl jól ismerlek, és... te jó ég, mi történt?! - Hallom Portia hangján, hogy most már ő is vigyorog. Az elejétől a végéig beszámolok neki arról, ami történt. A végén együtt sikítunk. - Ááá, ez nagyon király!
- Tudom!
- Akkor most valahol a föld felett lebegsz, mi?
- Valahol nagyon felette, igen – bólogatok vigyorogva.
Még beszélgetünk egy darabig, videóhívásban is, Portia megmutatja, hogy mekkora a pocakja, és elmeséli, hogy találtak egy házat Zimonnal, ahová hamarosan, még a kicsit érkezése előtt szeretnének beköltözni.
- Tudjátok már, mi lesz a neve? - kérdezem.
- Még nem – rázza meg a fejét. - Valami fickósat szeretnénk. Vagány srác lesz, mint a papája.
- Biztos megtaláljátok a jót, mire megszületik – mosolyodom el. - Tényleg, mikorra vagy kiírva?
- Február 27 – magyarázza. - Viszont elképzelhető, hogy Cinnának kell elvinnie az egész Győzelmi Körutas hercehurcát – húzza oldalra a száját.
- Biztos elvállalja – bizonygatom. Próbálok nem vigyorogni, de megint nem megy, ahogy rá gondolok.
- Abban nem kételkedem, csak az a para, hogy mit fognak hozzá szólni a sajtósok. - Portia összehúzza a szemeit, és felsóhajt. - Még a végén kitalálnak valami hülye pletykát.
- Én nem félnék ettől – rázom meg a fejem. - Kit érdekel, mit mondanak. A lényeg az, hogy mindketten, te meg a kicsi is rendben legyetek.
Úgy egy órán keresztül beszélgetünk még, aztán muszáj letennem, mert megérzem, mennyire fáradt vagyok. Elköszönünk egymástól, megígérem Portiának, hogy majd hívom még, mikor tudom, aztán gyorsan megkeresem a fürdőszobát, lezuhanyzom, és bedőlök az ágyba. Bár elég fáradt vagyok, mégsem megy olyan könnyen az alvás. Még mindig vigyorgok, képtelen vagyok levakarni az ajkaimról a boldogságot. Arra gondolok, hogy vajon mi fog történni holnap, meg aztán, és aztán. Cinna valami családi összejövetelt emlegetett, ha jól emlékszem... Azon kezdek gondolkodni, hogy mit takarhat ez a dolog, de aztán a szívem megint gondol, és ennek hatására ismét csak vigyorgok, mint egy boldog gyerek.
Másnap reggel arra ébredek, hogy a szemembe süt a nap. Tapogatózva kutatok a mobilom után, és hamarosan meg is találom: mellettem hever, a fele eltűnik egy gyűrött párna alatt. Gyorsan megnézem az időt, miszerint reggel nyolc múlt három perccel. Ásítva ülök fel, ám mikor meglátom, hogy nem otthon vagyok, minden fáradtságom elszáll. A szívem nagyot dobban, mert abban a pillanatban beugrik, hogy mi történt tegnap este. Azonnal vigyorogni kezdek. Gyorsan felállok, felkapok egy köntöst, és kilépek a puha szőnyeggel borított folyosóra. Friss kávé és valami furcsa, fűszeres sütemény illata kúszik az orromba, ahogy valósággal lerohanok a lépcsőn. Arra vágyom, hogy Cinnát találjam a konyhában, ám még mielőtt teljesen leérnék, hirtelen megtorpanok. Egy kicsit rendbe kéne szednem magam, mielőtt belépek, mert így inkább hasonlítok egy hurrikánra, mint egy normális nőre. Mély levegőt veszek, a fülem mögé tűrök egy kusza szőke tincset, aztán elindulok, és két lépéssel a konyhában termek.
Biztos rengeteg érdekes dolog van még, amin megakadhatna a szemem, de mégis, egyedül egyet keresek, és azonnal meg is találom. Cinna az asztalnál ül, egy gőzölgő bögre és pár papír társaságában. Mikor felnéz és meglát, lassan elmosolyodik.
- Jó reggelt – köszön halkan.
- Neked is – válaszolok kissé remegő hangon.
Egy pillanatig tétovázom, aztán szorosabbra húzom magamon a köntöst, és lassan odalépkedek a vele szemben álló székhez. Mikor leülök, csak akkor veszem észre, hogy mennyire más így. Sosem láttam még őt ennyire korán reggel, sosem gondoltam volna, hogy szokott néha egy kicsit kócos is lenni, vagy hogy a szempillái egészen sötétek, mikor nem használja az ezüstös aranyszínű szemceruzát. Sőt, az még eszembe se jutott, hogy egy vödör kávéval szokta kezdeni a reggelt.
A tekintetem jólesően elidőzik az arcán, minden egyes vonását feltérképezem. Egyedül akkor rebbennek meg a szemhéjaim, hogy pislogjak egyet, mikor Cinna felnéz, egyenesen a szemembe. Ismét elmosolyodik. - Hogy aludtál? - kérdezi kedvesen. Ha nem ő kérdezné, azt gondolnám, hogy béna, mert elég sablonos. De az ő szájából nem az, az ő szájából ez valódi érdeklődés.
- Jól, köszönöm – bólintok. Mivel szeretnék tovább társalogni vele, ismét megszólalok. - Azok mik? - nézek a lapokra.
Cinna összehúzza őket, és elnyom egy ásítást. - Csak néhány rajz, meg pár jegyzet – magyarázza.
- Te még pihenés közben is dolgozol? - vonom össze a szemöldökeimet.
- Ez nem munka – rázza meg a fejét. - Csak néhány vázlat. Amolyan ötletek, amik egy-két dologról ugrottak be.
- Ezeket mindig leírod?
- Általában igen – csúsztatja felém a papírokat.
Magam felé fordítom őket, hogy jobban lássak. Egy női alak van az egyiken. Hatalmas ruhája van, ami piros, zöld és sárga kövekkel van kirakva. Aztán alatta egy lány, akit oldalprofilból ábrázolt. Ő kék ruhát visel, a haja laza kontyba van kötve. Mögötte esik a hó, fölötte pedig... csillagok vannak. Kellemes melegség önt el, ahogy végigsimítom a rajzot. A másik papíron mindenféle színek, anyagok és minták jegyzetei olvashatóak.
Már éppen visszaadnám a lapokat Cinnának, mikor egyszer csak Caecilia jelenik meg az ajtóban.
- Jó reggelt! - köszönt minket dallamos hangon. - Azt hittem, még alszotok. - Puszit nyom Cinna feje búbjára, összeborzolja a haját, mintha ötéves lenne, majd végigsimít a karomon, és kedvesen megkérdezi, hogy kérek-e kávét.
- Igen – bólintok mosolyogva -, köszönöm. - Aztán átnyújtom a papírokat Cinnának.
Caecilia elkészíti a kávét, aztán leül hozzánk, és együtt megvitatjuk, hogy hogyan is legyen a városnézés. - Szerintem mindannyian mehetnénk – magyarázza. - Úgyis el kell intéznem pár dolgot a városban, legalább összeköthetjük a kellemeset a hasznossal.
- Anyu! - Mira olyan hirtelen robban be a konyhába, hogy összerezzenek. - Anyu, anyu! Menjünk korizni!
- Drágám, nem tudom, hogy... - kezdené az anyja, de a kislány félbeszakítja.
- Van kedvetek, ugye? - Mira felém fordul, aztán odarohan Cinnához, és az ölébe mászik. Végül ismét rám néz, a tekintetével szinte könyörög.
- Felőlem mehetünk – vonom meg a vállam.
- Hurrá! - kiált fel a lány. - Mivel Rox a vendég, ezért az lesz, amit ő mond! - Aztán fülig érő szájjal felpattan, és kirohan a konyhába.
- Akkor mi legyen? - kérdezi Cinna.
- Nincs más választásunk – rázza meg mosolyogva a fejét Caecilia. - Megyünk korizni. - A "korizni" szónál megforgatja a szemeit.
Mivel fogalmam sincsen, hogy mi az a korizás, úgy döntök, nem kérdezem meg addig, míg el nem jön az ideje, nehogy esetleg aggódni kezdjek. Mert aggódásra semmi szükségem ma: egész délelőtt a városban mászkálunk. Már akkor rájöttem, hogy ez a hely más, mint a Kapitólium közepe, ahol én élek, de azért ekkora különbségre nem számítottam. Komolyan mondom, olyan az egész, mintha a huszonegyedik században lennénk. Egyszerű utcák, szolid házak, aranyos fák. Azokat a részeket, ahol nem járnak autók vagy emberek, vastag, friss hó borítja. Rengetegen vannak idekint. Néhányan rohannak, a sálaik ide-oda lebegnek, hatalmas csomagokat cipelnek, a piros orrú gyerekek nevetve, nyalókával a kezükben rohangálnak. A legtöbb bolt pirosba és zöldbe öltöztette az üzlethelyiségét, mindenhol "Boldog Karácsonyt!" feliratok vannak kiakasztva, szárnyas emberkék és színes, csillogó gömbök lógnak a szalagokkal és égősorokkal körbetekert fenyőfákról.
- Miért kíván mindenki boldog Karácsonyt? - kérdezem Cinnától a homlokomat ráncolna.
- Mi az, hogy miért? - Minden bizonnyal Mira is meghallotta a kérdésemet, mert ő válaszol. - Két nap múlva Karácsony! - Felkap a földről egy marék havat, aztán hozzám vágja. Kacagni kezd, és gyorsan az anyja mögé bújik, nehogy visszakapja.
Elvigyorodom, és megrázom a fejem. - Úgyis eltalállak egyszer – fenyegetem. Aztán ismét Cinna felé fordulok. - Mi az a Karácsony?
Csodálkozva néz rám, és már éppen válaszolna, de Mira megint megelőzi. - Na ne – rázza meg hevesen a fejét a kislány. - Csak azt ne mondd, hogy te még é-le-ted-ben nem hallottál a Karácsonyról.
- Pedig nem – rázom meg a fejem -, soha. Valami szokás, vagy mi?
Mirának tátva marad a szája. A tenyerével megütögeti az arcát, hogy újra észhez térjen, aztán mindannyiunkat megállít. - Na figyi – néz ránk komolyan. - Most váljunk szét. Rox felnőtt, vele nyugodtan elengedhetsz, anyu. Én és ő most elmegyünk, és szépen elbeszélgetünk arról, hogy mi az a Karácsony, mert ezek szerint totál kimaradt nála. Két óra múlva találkozzunk a kori pályánál, oké? Ti meg addig menjetek, és nézzetek szét, igyatok valamit, azt nekem úgyse szabad - néz Cinnára és az anyjára.
- Rendben – mosolyog Caecilia.
Annyi időm van, hogy vessek egy utolsó pillantást Cinnára, Mira már be is rángat a legnagyobb tömegbe, és teljesen elkeveredünk.
- Szóval – kezdi. Miközben magyaráz, össze-vissza rohangálunk, egyik bolttól a másikhoz, egyik kirakat után nézzük a másikat. - A Karácsony a szeretet ünnepe, ilyenkor azt ünnepeljük, hogy Isten megváltót adott a világnak. A családok összejönnek huszonnegyedikén este, együtt töltik az időt, beszélgetnek és megesznek egy fincsi vacsit. Aztán szépen elmegyünk aludni, és másnap reggel izgalommal telve kibontjuk az ajándékokat, amiket a Télapó – rajzol macskakörmöket a levegőbe – hozott. Persze ez nem igaz, mindenki tudja. A lényeg az, hogy megajándékozzuk a szeretteinket, és örülünk annak, hogy vagyunk egymásnak. Anyám, ez eddig kimaradt az életedből?! - csattan fel.
Eléggé sok minden kavarog a fejemben erről a Karácsonyról, ezért csak bólintok.
- Hát ez durva. Na mindegy, a lényeg az, hogy már tudod, miről szól. És most nyomás, keressünk valami ajándékot anyuéknak!
Átrohanunk a zebrán, egyenesen be egy hatalmas üzletbe, aminek még a nevét sem tudom elolvasni, annyira sietünk. Csak tudnám, miért. Mihelyt megszólal az ajtóra szerelt csengő, Mira felszívódik pár polc mögött, én pedig egyedül maradok. Nem is bánom, legalább egy kicsit rendbe szedhetem a gondolataimat. Szóval Karácsony. Az emberek egymást ünneplik és megajándékozzák a szeretteiket. Egy nap, mikor minden a szeretetről szól. Ugyan még csak elképzelni sem tudom, hogyan fogjuk kivitelezni ezt, vagy hogy mire számítsak, de rendben, legyen.
A kezemet magam mellett lóbálva kezdek el bolyongani az üzletben. Van itt minden: bútoroktól kezdve az ételen át egészen a ruhákig. Annyi a cucc, hogy biztosan nem fogom tudni végignézni az egészet, de egy próbát megér. Elvileg ajándékot kéne keresnem, de hogy találjak ajándékot olyanoknak, akiket nem ismerek igazán?
Oldalra húzom a szám, ahogy megérintek egy fehér bögrét. Talán Caecilia örülne valami háztartási holminak, Mira kaphatna lányos dolgokat, Cinna pedig... Mit adnék neki? Furcsa, de fogalmam sincsen. Ennek ellenére, ahogy rá gondolok, az ajkaim ismét mosolyra húzódnak.
- Rox! - kiáltja valaki. Ahogy hátra pillantok, Mirát látom, aki éppen felém ugrándozik. - Hali – fékez le mellettem. - Na, találtál már valamit?
- Még semmit – rázom meg a fejem. - Azt hiszem, szükségem van a segítségedre. Minek örülne a mamád?
- Hát – tesz csípőre a kezeit -, ha engem kérdezel, akkor azt fogja mondani, hogy ne vegyél semmit. Tudod, anyukák, te meg amúgy is vendég vagy, szóval érted. De szereti a virágokat.
- Virágok, értem – bólintok. - És te?
- Ó – vigyorodik el -, gyere. - Megragadja a csuklómat, aztán átfutunk egy másik sorhoz. Komolyan mondom, nem értem, minek így rohanni. - Ez a ruha annyira szuper – bök egy ezüstös színű, csillogó darabra.
- És Cinna mit fog szólni hozzá? - vigyorodom el.
- Tuti tetszeni fog neki – bizonygatja. - Mindig tetszenek neki a ruháim.
- Hát jó – vonom meg a vállam -, felőlem elvihetjük.
- Köszi!
Mira vigyorogva csimpaszkodik a nyakamba, aztán gyorsan felpróbálja a ruhát, ami tényleg nagyon jól áll neki, és elindulunk, hogy keressünk valami virágot Caeciliának. Nem kell sokáig kutatnunk: szinte azonnal találunk egy sötétkék, gyönyörű orchideát. Azzal a furcsa érzéssel sétálok a kassza felé az oldalamon a folyamatosan csacsogó Mirával, hogy nem találtam semmit, amiről tudom, hogy Cinna szeretné. És abban a pillanatban, ahogy lemondok az álomról, hogy örömet szerezhetek neki, megpillantok valamit az egyik polcon.
Egy fekete bőrbe kötött, hatalmas vázlatfüzet.

2 megjegyzés:

  1. Drága Dorine!

    Sajnálom, amiért ennyit kések ezzel az átkozott kommenttel, de szinte semmire sem volt időm ez elmúlt hetekben, pláne nem olvasni. De most itt vagyok, bepótoltam és hát.... hű, te jó ég mennyire édes Cinna és Roxanne együtt. Hadd mondjam el, hogy száz százalékosan támogatom, hogy ne siessék el a dolgot, ez sokkal inkább rájuk vall. Eszméletlen aranyosak, Cinna nyugodtsága pedig irtózatosan vonzó, olyan megközelíthetetlennek tűnik. Nagyon tetszik, hogy karácsonyi hangulat van, már rohanok is tovább a következő fejezetre! <333

    Puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Azy,
      igazán nem kell bocsánatot kérned, én mindig örülök, mikor írsz, teljesen mindegy, hogy mennyire utólag. Örülök, hogy így, Szenteste is gondoltál rám. :3
      Megnyugtat, hogy úgy gondolod, jó, ha nem sietik el a dolgot. Megmondom őszintén, egy kicsit attól féltem, hogy az olvasóimnak nem fog tetszeni ez a tartózkodásos hozzáállás, de végül is nem így lett, és ez tök jó. Remélem, a továbbiakban is írsz majd - de teljesen mindegy, hogy mikor. Sőt, a lényeg igazából az, hogy olvass, és tetsszen. :33
      Boldog Karácsonyt, és kellemes ünnepeket! <3

      Dorine

      Törlés