Kedves Olvasóim!
Ezt a részt most időzítettről kapjátok, ami nem is olyan fontos, csak gondoltam jó, ha tudjátok. Remélem, tetszeni fog a fejezet! Kicsit témafeszegető, amolyan "mit gondolok erről az egészről" dolog, de szerettem írni, jó volt egy kicsit belemerülni ebbe, és élveztem, hogy egy hosszú párbeszédet kellett kidolgoznom. Szerintem egész tűrhetően sikerült, de természetesen a ti véleményetekre sokkal inkább kíváncsi lennék... :) Eddig is mindig írtatok nekem, amit köszönök szépen! <3
A szívem a torkomban dobog, ahogy belépek a kávézóba. Ez az a hely, ahol pár napja Mirával is jártam, felismerem a sütemény és a tea illatáról. Feszengve lépkedek az asztalok között, és minden egyes pillanatban összerezdülök, mikor megszólal a csengő, ami azt jelzi, hogy valaki belépett. Kiszúrok a sarokban egy apró helyet két székkel, és úgy döntök, oda telepszem le. Nem tudom, mi van velem, általában nem vagyok ilyen, de most úgy érzem, mintha mindenki engem bámulna, mint tegnap. Pedig ez most egyáltalán nincs így: az emberek egymással beszélgetnek, hangosan nevetnek és látszólag remekül szórakoznak. Én pedig szaggatottan szívom be és fújom ki a levegőt, tiszta ideg vagyok. Szeretnék eltűnni innen, de megígértem Cinnának, hogy nem szívódom fel azelőtt, mielőtt apám megérkezne. Mert igen, találkozom vele ma itt, ebben a kávézóban.
Ezt a részt most időzítettről kapjátok, ami nem is olyan fontos, csak gondoltam jó, ha tudjátok. Remélem, tetszeni fog a fejezet! Kicsit témafeszegető, amolyan "mit gondolok erről az egészről" dolog, de szerettem írni, jó volt egy kicsit belemerülni ebbe, és élveztem, hogy egy hosszú párbeszédet kellett kidolgoznom. Szerintem egész tűrhetően sikerült, de természetesen a ti véleményetekre sokkal inkább kíváncsi lennék... :) Eddig is mindig írtatok nekem, amit köszönök szépen! <3
Kellemes olvasást,
Dorine
__________________________________________
A szívem a torkomban dobog, ahogy belépek a kávézóba. Ez az a hely, ahol pár napja Mirával is jártam, felismerem a sütemény és a tea illatáról. Feszengve lépkedek az asztalok között, és minden egyes pillanatban összerezdülök, mikor megszólal a csengő, ami azt jelzi, hogy valaki belépett. Kiszúrok a sarokban egy apró helyet két székkel, és úgy döntök, oda telepszem le. Nem tudom, mi van velem, általában nem vagyok ilyen, de most úgy érzem, mintha mindenki engem bámulna, mint tegnap. Pedig ez most egyáltalán nincs így: az emberek egymással beszélgetnek, hangosan nevetnek és látszólag remekül szórakoznak. Én pedig szaggatottan szívom be és fújom ki a levegőt, tiszta ideg vagyok. Szeretnék eltűnni innen, de megígértem Cinnának, hogy nem szívódom fel azelőtt, mielőtt apám megérkezne. Mert igen, találkozom vele ma itt, ebben a kávézóban.
Az ajkaimat rágcsálva kémlelek ki az ablakon. Odakint
barátságosan hull a hó, a hatalmas fenyőfák még mindig ünnepi
díszben pompáznak. Hirtelen a nyakamhoz nyúlok, és mikor a
markomba fogom a kerek medaliont, egy kicsit megnyugszom. Tövises az
út a csillagokig, tövises az út a csillagokig, tövises az út a
csillagokig...
- Anne! - kiáltja boldogan apám.
- Te jó ég! - ugrom meg a hangjára. Gyorsan
leeresztem a kezem, és felnézek rá. - A frászt hozod rám!
- Sajnálom, kincsem, de nagyon megleptél! Sosem
gondoltam volna, hogy tényleg eljössz – rázza meg csodálkozva a
fejét. Leveszi a kabátját, a szék hátára teríti, és leül
velem szemben.
- Cinnának köszönd – válaszolom hidegen. - Ő
vett rá.
- Majd megköszönöm neki – mosolyog szélesen apám.
- De most azért jöttem, hogy veled beszélgessek, Anne.
Mély levegőt veszek, és lehunyom a szemeimet. -
Rendben. Miről akarsz beszélgetni?
- Nos... - Tétovázik egy kicsit, mire újra ránézek.
- Mindenről. Szeretném bepótolni azt, ami kimaradt.
- Ó – horkanok fel. - Tizenegy évig itt akarsz
ülni?
- Nem, nem, csak jó lenne tudni rólad pár dolgot.
Elvégre az apád vagyok – mosolyog rám.
Az apám. A szám keserű mosolyra húzódik,
ahogy az arcát fürkészem. Semmit sem változott, de tényleg.
Ugyan az, aki volt. Nem csak külsőleg, hanem belsőleg is,
legalábbis abból ítélve, amit eddig láttam belőle.
Mivel fogalmam sincsen, hogy pontosan mire kíváncsi,
megvonom a vállam. - Vagyis? - kérdezem.
- Mesélj például arról, hogy hol laksz, vagy melyik
egyetemre jársz – bólogat nagyokat. - A barátaidról is szívesen
hallanék – teszi hozzá.
Kelletlenül ugyan, de belekezdek. Nagy vonalakban
leírom neki a Snow Folkot, meg beszélek Portiáról is, de persze a
babát hanyagolom.
- Csak nem Peeta Mellark stílustanácsadója? -
kerekednek ki a szemei.
- De – bólintok.
- Hát ez nagyszerű! - Összecsapja a tenyereit, és
vigyorogva megrázza a fejét. - Mindkét győzteshez közöd van...
- Nekem nincs – vonom össze a szemöldököm.
- Rendben – sóhajt fel apám. - Ám... ha már itt
tartunk, mondd csak, Anne... milyen szálak fűznek téged Cinnához?
A szemem résnyire szűkülnek, ahogy az arcát
fürkészem. Miért kérdez tőlem ilyesmit? És amúgy is, semmi
köze hozzá. Biztos csak azért, mert aggódik értem. A gondolatra,
hogy apám aggódik, nevethetnékem támad.
- Oké – bólintok. - Kössünk alkut, apa.
Elmondom neked, milyen szálak kötnek hozzá – forgatom a
szemeimet -, aztán én kérdezek tőled.
- Rendben van – feleli, és az arcára azonnal
érdeklődő mosoly kúszik.
Hosszúra nyújtom a csendet, mielőtt belekezdenék.
Arra gondolok, hogy mit is mondhatnék. Milyen szálak fűznek engem
Cinnához?
- Mi... - kezdem.
- Igen? - Apám egészen megfeszül, egy kicsit előre
dől, annyira várja a választ.
- Mi... - nyögöm ismét. - Azt hiszem, együtt
vagyunk – bólintok végül, az ajkaimra azonnal mosoly húzódik,
hiszen igaz. Együtt vagyunk!
Apa arca elkomorul egy pillanatra, aztán megköszörüli
a torkát, visszaül a helyére, és megint mosolyt erőltet magára.
- Értem – bólint zavartan.
Úgy látom, nem erre a válaszra számított.
Idegesíteni kezd a dolog, de nem azért, mert mondjuk ő nem
elégedett, hanem azért, mert felbosszant, hogy egyszer csak
felbukkan, és azonnal problémázni kezd. Arról már nem is
beszélve, hogy... - Mi bajod neked Cinnával? - robban ki belőlem a
bosszús kérdés, elég mogorva hangon.
- Nos... Igazából semmi, csak nem tudom, hogy
mennyire ismered – szabadkozik. - Elvégre nem hiszem, hogy olyan
régóta lennétek barátok, hogy feljebb léphetnétek.
- Mert te aztán nagyon értesz ehhez – csattanok
fel.
- Anne, hidd el nekem, én csak jót akarok! - A kezem
felé nyúl, és rásimítja a kézfejét.
- Nem! - rántom el az ujjaimat. - Azt hiszed, attól,
hogy most így felbukkantál a semmiből, már beleszólhatsz az
életembe? Nekem igazából semmi közöm hozzád, és neked sincs
hozzám – rázom meg a fejem. - Tizenegy éve elhagytál engem és
anyát a titkárnőd miatt. Szerinted milyen férfi az ilyen? Nehogy
már te akard megmondani, mennyire ismerem Cinnát és
mennyire nem! Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb ember nálad. -
Mihelyt befejezem a mondatot, máris bűntudatom támad. Ezt talán
mégsem kellett volna. - Oké. - Felsóhajtok, és megdörzsölöm a
szemeimet. - Mi lenne, ha inkább rólad beszélnénk?
Apám ajkai megremegnek, az arca megkeményedik, de nem
adja meg magát. Persze, hogy nem. Túl büszke, az én szavaim nem
tudják lerombolni a falat, amit maga köré épített. - Ha ez
megnyugtat – kezdi az asztalra szegezett tekintettel -, nem a
titkárnőm miatt hagytalak el titeket.
Puff! Mintha valaki arcon csapott volna. Ennyi év után
ezt nehéz elhinni, bármilyen szépnek is hangzik. - Akkor? -
kérdezem felszegett állal. Ha azt hiszi, hogy majd jól átvághat
a szegény ártatlant játszva, hát nagyon téved.
- Tizenegy év... - Felnéz, de nem rám, hanem ki az
ablakon. A tekintete valahol nagyon messze jár, valahol tizenegy
évvel ezelőtt. - Annyira hosszú idő, Anne. Négy évig minden
áldott nap teljes szívemből megbántam azt, amit tettem. Sajgott a
lelkem, mikor születésnapod volt, télen arra gondoltam, hogy
biztos megint nem húztál sapkát, és megfáztál... Ha
gesztenyeteát vagy kandallót láttam, úgy éreztem, én vagyok
egész Panemben a legborzasztóbb ember. Ám tudtam azt is, hogy
miért tettem, amit tettem. Gondoltam rá, hogy írok nektek és
elmondom, miért, ám végül beláttam, hogy nem lehet. Most azért
mesélek róla mégis, mert már felnőtt, érett nő vagy. Szóval...
tizenegy éve volt egy kisebb összecsapás a miniszterek között az
Elnöki Palotában, mert néhányan kezdeményezték, hogy töröljék
el az Éhezők Viadalát. Persze ez lehetetlenség, te is tudod.
- Miért? - bukik ki belőlem.
- Tessék? - néz rám.
- Miért lehetetlenség, hogy eltöröljék a Viadalt?
- kérdezem.
- Anne, engedd, hogy befejezzem – kér apám. - A
miniszterek két részre szakadtak, és én azok között voltam,
akik ellenezték a Viadal eltörlését. Ha nincs Éhezők Viadala,
az emberek nem fognak emlékezni. Alakult egy csoport, lázadók,
akik megfenyegették az elnök mellett álló embereket, hogy a
szeretteik bánják meg, valamint rágalmakkal illették őket,
szóval... elég összetett volt a dolog.
- Akkor miért nem álltál át az ő oldalukra? -
préselem össze az ajkaimat.
- Drága – rázza meg a fejét -, te is tudod, hogy
ez nem volt lehetséges. Szilárdan tartom magam ahhoz, hogy az
Éhezők Viadala a legjobb megoldása egy újabb lázadás
megakadályozásának. Az emberek félnek, mint ahogy én is féltem
akkor. Látod? Csak egy kis fenyegetés, és máris meghunyászkodunk.
Ám én egy más módját választottam ennek: meghamisítottam az
iratokat, mindent eltüntettem, ami hozzátok kötött engem,
aztán eljátszottam, hogy megcsaltam édesanyádat, és kiléptem az
életetekből. Így már nem maradt senki, amivel zsarolhattak
volna, és bátran kiállhattam Snow elnök mellett.
- És azt várod, hogy ezt most higgyem is el? -
kérdezem pár pillanat hallgatás után.
- Ez az igazság, Anne! - bizonygatja apám.
- Mi van a csoporttal, akik lázadók lettek?
- Snow elnök gondoskodott róla, hogy ne maradjon
belőlük semmi – feleli könnyedén.
- Szóval megölték őket? - vonom fel az egyik
szemöldökömet.
- Igen – bólint. - Mind egy szálig. Pár éve már,
hogy biztonságosban vagyunk, de nem tudtam, meg merjelek-e keresni.
Aztán ez történt Sinett-tel, én pedig...
- Mondd csak, apa – húzom ki magam. Egy darabig a
kezemet bámulom meg az asztalt, azon gondolkodom, vajon mi lesz erre
a válasza, de jelen pillanatban annyira haragszom rá, hogy nem is
érdekel igazán. Talán csak az időt akarom húzni. - Ha esetleg
lennének még lázadók, és én csatlakoznék hozzájuk, hagynád,
hogy Snow engem is megölessen?
- Anne... - kezdené, de nem hagyom, hogy szóhoz
jusson. Még nem fejeztem be.
- Csak azért, mert nem értek egyet a Viadallal.
Hagynád, hogy megkínozzanak, hogy kiszedjék belőlem,
amit tudok?
Csak hogy újabb gyerekek halhassanak meg amiatt, hogy majd' száz
évvel ezelőtt az emberek megpróbálták felszabadítani magukat?
- Nem, nem hagynám – hebegi.
- És mit tennél, hogy megakadályozd? - vonom fel a
szemöldököm.
- Természetesen mindent elkövetnék annak érdekében,
hogy megváltozzon a gondolkodásmódod – bólint.
- Felesleges próbálkozás lenne – rázom meg a
fejem. - Ez annyira nevetséges. Nekem sosem fogod bemagyarázni,
hogy a Viadalnak van értelme – fonom össze a karjaimat a
mellkasom előtt. - Snownak elég furcsa módszerei vannak, egyikkel
sem értek egyet – rázom meg a fejem. - És felőlem ezt neki is
megmondhatod.
- Az Éhezők Viadalával az emberek emlékeznek arra,
hogy... - kezdené, de megint félbe szakítom.
- Mire? Hmm? Hogy hetvenöt éve a Tizenharmadik Körzet
fellázadt, de a Kapitólium lebombázta? Ugyan már. A Viadal már
régen nem erről szól, hanem arról, hogy rettegésben tartsák a
körzeteket, és a főváros szórakozhasson a gyerekek halálán.
Gyerekek halálán – ismétlem meg. - Miért pont gyerekeket
ölettek meg? Akkor már simán, élőben közvetített kivégzést
is csinálhatnátok.
- Azért nem tesszük ezt, mert a remény az egyetlen
dolog, ami erősebb a félelemnél, Anne – néz a szemembe apám. -
Így a Viadal minden résztvevőjében van remény arra, hogy ő lesz
a győztes.
- Hát ez akkor is undorító – sziszegem a fogaim
közül.
- Nem. Ez így van rendjén – feleli.
- Nincs rendjén! - csattanok fel. Páran felénk
fordulnak, de nem érdekel. - Ebben a hülye rendszerben semmi
nincsen rendjén! Mégis milyen elnök az, aki félelemkeltéssel
tartja fent az uralmát? Ha sok száz évvel ezelőtt egy Németország
nevű helyen egy Hitler nevű diktátort a körülötte lévő
emberek megpróbáltak volna megakadályozni, akkor nem halt volna
meg hétmillió ember! - kiáltom. Fújtatva, dühtől ökölbe
szorult kezekkel bámulok apámra, aki kerek szemekkel néz vissza
rám.
- Roxanne...
- Elegem van – rázom meg hevesen a fejem. - Tudod
mit? Ne keress többet, nem vagyok kíváncsi a meséidre meg a
magyarázkodásodra. Biztos jól megvagy nélkülem, nekem mindenesetre nem hiányzol, szóval ne keress. Viszlát! - Azzal
felpattanok, és amilyen gyorsan csak tudok, kiviharzom a kávézóból.
Eddig minden egyes esetben, mikor ilyen történt, hogy
így faképnél hagytam valakit, vagy valaki engem, általában
eleredtek a könnyeim. Ám most nem sírok. Borzasztó dühös
vagyok. Átvágok az utcán, és csak megyek és megyek, egészen
addig, míg a távolban fel nem tűnik a jégpálya hatalmas boltíve.
Öles léptekkel átrohanok alatta, aztán megtámaszkodom a pálya
szélét jelző fehér műanyagkerítésben, és egy pillanatra
lehunyom a szemeimet. A hideg levegő segít kitisztítani a fejem,
azért jöttem ide. Mikor ismét felnézek, az embereket kezdem
bámulni, akik boldogan siklanak ide-oda a jégen. Gyerekek.
Elképzelem, hogy rendeznek egy Viadalt, amin csupa kapitóliumi
fiatal vesz részt. Ott lennének a vezetők gyerekei, ott lenne Snow
elnök unokája, és mindenkinek néznie kéne. Ha megtörténne, ha
tényleg megtörténne, akkor biztos, hogy a kapitóliumiak már nem
rajonganának annyira a Viadalért. Komolyan mondom, néha annyira
nem értem az embereket.
Felsóhajtok, a tenyereimbe temetem az arcom, és
megrázom a fejem. Miért történik folyton ez? Mikor úgy érzem,
az életem sínen van, mikor végre minden rendben, akkor biztos,
hogy történik valami. Ez volt anyám halálakor is, pontosan ugyan
ez. Kibékültem vele, egyre jobban jóban lettünk, és tessék.
Csupán egy levelem maradt belőle, meg a fájdalom, amit maga után
hagyott. Na meg Plutarch.
Felkapom a fejem. Plutarch! Már halászom is elő a
mobilom, és két másodperc múlva hívom. Elég sokáig cseng, de
nem adom fel, aminek meg is lesz az eredménye.
- Szia! - köszönök neki, mihelyt felveszi.
- Rox! - válaszol. - Szia! Micsoda meglepetés. Azt
hittem, teljesen felszívódtál. Portia nem mondta, mennyire
megijedtünk, mikor sehol sem találtunk?
- De – bólintok -, de mondta. Sajnálom, szólnom
kellett volna nektek, de annyira hirtelen jött az egész, én meg
azon kaptam magam, hogy itt vagyok – vonom meg a vállam.
- És hol is vagy pontosan? A barátnőd csak annyit
mesélt, hogy Cinnával.
- Hát azért nem egészen – simítom végig a
homlokom. - Nem tudom, ismered-e a helyet. Starry Clain a neve –
magyarázom.
- Ismerem, a Kapitólium peremvidéke. Egyszer jártam
ott – meséli. - Kedves kis környék.
- Igen, tényleg az – bólintok. Elmesélem
Plutarchnak, hogy mi minden történt, mióta itt vagyok. A végén
természetesen az apámmal való szóváltásomról is beszámolok,
amit hosszú csend követ. - Mit gondolsz? - kérdezem óvatosan,
miután túl sokáig hallgat.
- Nem tudok... nem tudok róla, hogy lett volna ilyesmi
– feleli.
- Mármint? - dobolok a kerítésen az ujjaimmal.
- Mármint ilyen viszály a miniszterek között –
magyarázza. - Persze ez nem azt jelenti, hogy tényleg nem is volt.
- Szóval akkor apám hazudott? - kérdezem.
Elbicsaklik a hangom, pedig igazából nem nagyon lep meg a dolog.
- Nem tudom, Roxanne. Ha szeretnéd, utána nézek, és
este felhívlak, hogy mire jutottam – ajánlja fel.
- Az nagyszerű lenne. Köszönöm – mosolyodom el.
- Ó, igazán nincs mit.
Felsóhajtok, és az utca felé nézek, amerre a kávézó
van. - Azt hiszem, most megyek. Este beszélünk – mondom.
- Rendben, akkor szia. Vigyázz magadra – teszi
hozzá.
- Oké – vigyorodom el. - Szia!
Azzal a kellemes érzéssel teszem el a mobilom, hogy
mégsem vagyok annyira reménytelenül egyedül, ami a családot
illeti. Még csak most jöttem rá, hogy Plutarch olyan nekem, mintha
az apám lenne, és tényleg olyan a kapcsolatunk is. Nagyon jól
kijövünk.
Mivel ideje indulnom, ha még világosban vissza akarok
érni a házhoz, vetek egy utolsó pillantást a korcsolyázókra,
aztán távozom. Cinna akart elhozni, de mivel volt egy olyan rossz
érzésem, hogy úgyis valami ilyesmi lesz a beszélgetés vége,
lebeszéltem. Csak úgy sikerül meggyőznöm, hogy emlékszem az
útra, és szeretnék sétálni egyet. Így hát egyedül jöttem, és
most egyedül is megyek vissza. De nem bánom: legalább kellően
kiszellőzik a fejem. Zsebre vágom a kezeimet, a sálamba fúrom az
állam, és a fényes, fehér havat figyelve lépkedek az utcán.
Közben folyamatosan pörög az agyam, mindenfélén. Ma van 26-a,
csütörtök, ami azt jelenti, hogy már csak holnap vagyunk itt,
szombaton pedig vissza kell mennünk a Kapitólium szívébe. Várnak
rám a vizsgák, vár rám, hogy ott legyek, mikor megszületik
Portiáék babája, és vár rám, hogy kibírjak két hetet Cinna
nélkül. Muszáj lesz, ugyanis február utolsó napján indul a
Győzelmi Körút. Mondjuk a tévében látni fogom, de az nem olyan,
mint mikor élőben találkozunk.
Mire megérkezem, kellemesen kifáradok.
- Megjöttem! - kiáltom, hogy mindenki meghallja.
Caecilia feje bukkan elő a konyhából, és kedvesen
rám mosolyog. - Szervusz, drágám – köszön. Aztán már el is
tűnik, minden bizonnyal a vacsorát készíti, legalábbis a
fantasztikus illatokból arra következtetek.
- Heló, Rox! - Mira rohan le a lépcsőn, a szája
fülig ér, a kutya trappol a nyomában. - Nincs kedved eljönni
velem megjáratni Kibát? - kérdezi, és már veszi is a kabátját.
- Nem, bocsi – rázom meg a fejem. - Most jöttem,
eléggé kifáradtam.
- Hát jó – vonja meg a vállát. - Cinna fent van a
szobájában!
Még reagálni sincs időm, máris nyitja az ajtót.
Kiba kirohan, ő pedig utána. Egy darabig mosolyogva nézem, ahogy a
hóban gázolnak, aztán lassan felvánszorgom a lépcsőn.
Drága Dorine!
VálaszTörlésHű, már nagyon vártam az apjával való beszélgetést, hiszen így kicsit jobban belátást nyertem a dolgokba. Eszméletlen! Komolyan! Ugye van az a kis fülszöveg oldalt meg minden, és bár nekem eddig meg sem fordult a fejemben, de most igen, hogy akkor Roxanne majd a lázadók oldalára fog állni és harcolni? Mert te jó ég, nem tudom, számíthatok-e arra, hogy leírod a háborút, de ha igen, akkor az olyan asdfghf hatású lenne. Nagyon-nagyon-nagyon szeretem ezt a történetet, köszönöm, amiért írod, fantasztikus! <33333
Millió puszi, Azy
Kedves Azy,
Törlésmegint csak köszönni tudom neked a kommentet, mint mindig, most is annyira jól esik... :3
Hogy Roxanne melyik oldalra fog állni - hiszen a lázadást természetesen nem lehet kihagyni -, majd kiderül, de persze sejthető. Azért várd ki a végét. ;) Hogy olyan afgglrh hatású lenne? xD Nos, ezt nagyon remélem!
Üdv,
Dorine <33