-->

2014. jan. 28.

Harminchatodik Fejezet - 'Szilánkokra tört magabiztosság'

Kedves Olvasóim! 
Meghoztam a legújabb részt, amit most ismét időzítettről kaptok. Aki olvasta az eredeti Futótüzet, az tudja, hogy lassan nagyon fontos részhez érünk, remélem, várjátok már. :3 Én egy pár fejezettel előttetek járok, és meg kell mondanom, soha életemben nem élveztem még annyira az írást, mint most. Olyan ez, mint mikor egy futó átesik a holdponton: először úgy érzi, mindjárt meghal, nem bírja tovább, aztán jön az a bizonyos pont, és utána valósággal szárnyal. Nos, én az írói hobbimban (de legalábbis ebben a történetben) valahol az ez utáni fejezet tájékán értem el a holdpontot, és most olyan írni, mintha filmet néznék, annyira király... :D 
Most pedig nem is húznám tovább a szót, csak még annyit, hogy nagyon szépen köszönöm nektek a pipákat, a feliratkozásokat és a kommenteket, egyszóval mindent, fantasztikusak vagytok! <3
Kellemes olvasást,
Dorine
_________________________________________________





- Örülök, hogy minden rendbe jött – sóhajtok fel. Cinna vállára hajtom a halántékom, lehunyom a szemeimet, és hallgatom a légzését, meg azt, ahogy a madarak a Kylla-tó hideg vizében gázolnak.
- Igen, végre rendeződni látszik az életünk – feleli.
- Ez most nagyon bölcsül hangzott – vigyorodom el.
- Miért csak hangzott? - Cinna végigsimít a hátamon, végül puszit nyom a fejem búbjára. - Nem volt az?
Kinyitom a szemem, felnézek rá, és ahogy találkozik a tekintetünk, elfelejtem, mit akartam mondani. Furcsa, burjánzó érzés kerít hatalmába, egy forró hurrikánhoz tudnám hasonlítani. Ám a következő pillanatban, ahogy pislogok egyet, mindentől elmegy a kedvem. - Mikor indultok? - kérdezem halkan, a tekintetem lecsúszik a szemeiről.
- Ma este – válaszolja. - Hatkor.
Szomorúan sóhajtok fel, mintha a világ minden terhe az én vállaimat nyomná. - Két hét – rázom meg a fejem. - Olyan hosszú idő...
Cinna az állam alá nyúl, és finoman megemeli a fejem, hogy újra a szemébe nézzek. - Hamar eltelik majd – mosolyodik el.
- Te hogy tudsz most mosolyogni? - kérdezem feszengve. - Nem is fogok hiányozni neked?
A fiú elvigyorodik, megforgatja a szemeit, aztán magához húz, és jó szorosan átölel. - De igen – mondja. - De igen, nagyon fogsz hiányozni.
Ami azt illeti, Cinna igazat mondott, és ez megnyugtat. Rögtön az első nap felhív, mikor éppen Josie-val a karomban sétálgatok ide-oda a házamban. Éppen most etettem meg (Portia hagyott itt egy csomó mindent, néhányról azt sem tudom, mire való), és most várom a reggeli eredményét, amit reményeim szerint a textilpelenka fog elválasztani a... a ruhámtól.
- Szia – vigyorodom el, ahogy a fülemhez emelem a mobilom az egyik kezemmel.
- Szia – köszön Cinna is. Hallom a hangján, hogy mosolyog, meg azt is, ahogy a levegő süvít odakint, a száguldó vonat mellett.
- Máris hívtál – mondom. - Akkor tényleg hiányzom.
- Én mondtam – feleli.
Néhány másodpercig hallgatok, végül Josie halk cuppogása töri meg a csendet, ahogy megint megpróbálja a szájába gyömöszölni a kézfejét.
- Hallod ezt? - kérdezem halkan, vigyorogva.
- Igen – bólint. - Josie, igaz?
- Aha – harapok az ajkamba. - Azt hiszem itt az ideje, hogy betegyem az ágyába. Tartsd egy pillanatra... - Cinna tartja, én pedig gyorsan, óvatosan leteszem a babát. Egy másodperc erejéig megengedem, hogy elgyengüljek tőle, annyira aranyos a hatalmas, mindenre rácsodálkozó szemeivel meg a pufi arcával és sötét hajával, de aztán újra a telefonomért nyúlok. - Itt vagyok – sóhajtok fel.
- Ennek örülök – válaszol Cinna mosolyogva. - Mondd csak, hogy boldogulsz Josie-val?
- Ó, egy tündér ez a baba – rázom meg a fejem. - Remélem, az összes ilyen. És veletek mi újság? - érdeklődöm. Letelepszem a kanapéra, innen pont rálátni Josie ágyára. Felhúzom a lábaimat, kinézek az ablakon, és élvezem, hogy hallgathatom Cinna hangját.
- Egyelőre még semmi érdekes – feleli. - Holnap reggel érkezünk meg a Tizenkettedik Körzetbe, aztán pedig kezdődik a Körút.
- Várod már, hogy találkozz Katnissel? - kérdezem, és most nem érzem a borzasztó féltékenységet, amit eddig mindig, mikor szóba került a lány. Sőt, valami egészen mást érzek, valamit, amit egyelőre nem tudok megfogalmazni magamban.
- Igen – vallja be halkan. - De addig még előttem áll egy hosszú éjszaka, hogy megírjam a szöveget, amit holnap kell felolvasnia a kameráknak, mikor felveszik a ruhákat, amiket tervezett – meséli.
- Úgy érted – szakítom félbe a szemeimet forgatva -, amiket te terveztél?
- Igen – vigyorodik el. - Amiket én terveztem. - Felsóhajt, aztán hozzáteszi: - És még a ruhatárát is össze kell állítanom a fogadásokra és szereplésekre a Körzetekben.
- Akkor jobb lenne, ha hagynálak – babrálok az egyik párna sarkával.
- Nem pont így értettem – válaszolja. - Nem ezért mondtam. Te kérdezted, hogy mi újság – emlékeztet.
- Oké – adom meg magam nevetve. - De akkor is hagynom kéne, hogy végezd a dolgod. Nyűgözd le Katnisst, és segíts neki, hogy túlélje ezt a két hetet.
- Rendben – bólint. - Azt hiszem, rá fog férni.
- Azt meghiszem – húzom oldalra a szám.
Talán magunk sem tudtuk, de valósággal előre megjósoltuk, hogy Katnissnek tényleg minden segítségre szüksége lesz, hogy valahogy átvészelje a Győzelmi Körutat. Josie-val a karomban figyelem, ahogy Peetával az oldalán kilép a Tizenegyedik Körzet színpadára a borzasztó állapotban lévő Törvényszék Épülete elé. Elég zavartnak tűnik, hát még akkor, mikor meglátja annak a kislánynak a családját, aki a szövetségese volt az arénában.
Peeta kezd beszélni: a hangja tiszta és világos, érthetően fogalmazza meg a mondanivalóját. Nem használja a kártyát, amire a kapitóliumi szöveget írták, ebből is látszik, hogy szívből mondja, amit mond, nem pedig csak ledarálja a sablonos szavakat, hogy a halott kiválasztottak nélkül most nem lehetnének itt. Mikor már azt hiszem, vége a mondandójának, folytatja. Meglehetősen merész dolgot tesz. Azt mondja, hogy abból az összegből, amit ők kapnak Katnissel a győzelmükért, egyhavi összeget minden hónapban az elhunytak családjának utalnak, életük végéig. A homlokomat ráncolva figyelem, ahogy a tömeg meglepett morajlásában Katniss lábujjhegyre áll, és megcsókolja Peetát. Aztán minden úgy történik, mint szokott: a győztesek megkapják a virágcsokrot és a plakettet a polgármestertől. Ám valami megváltozott, valamiért más lett a levegő, és ezt minden bizonnyal nem csak én érzem a képernyőn keresztül, hanem Katniss is, mert egyszer csak fogja magát, és mielőtt még visszakísérhetnék a Törvényszék Épületébe, előrebukdácsol.
- Várjanak! - kiáltja. - Várjanak, kérem! - Egy pillanatig gondolkozik, majd valósággal áradni kezdenek belőle a szavak. Köszönetet mond a fiú kiválasztottnak a Tizenegyedik Körzetből, valami olyasmiről beszél, hogy egyszer beszélgetett vele, de ez elég volt hozzá, hogy megmentse az életét. Nem tudom, miről van szó, mert nem néztem végig a Viadalt, ám mikor a lány áttér Rutára, már ismerős a helyzet. - Rutát viszont ismertem – fordul a kislány családja felé -, és úgy érzem, örökké velem marad. Minden gyönyörű dologról ő jut eszembe. Őt látom a sárga virágokban, amik a Réten, a házam mellett nőnek. Őt látom a fák ágain éneklő fecsegőposzátákban. És őt látom a húgomban, Primben is. - A hangja kérlelhetetlenül felmondja a szolgálatot, egyszerűen elcsuklik, de nem csodálom. Ez a lány fél perc alatt hatalmasat nőtt a szememben, ennél szebb és meghatóbb dolgot még aligha hallottam. - És mindnyájuknak köszönöm a kenyeret – teszi hozzá halkan.
Josie – mint egy varázsütésre – felsír, mikor beáll a csönd. Muszáj felállnom és járkálnom vele, hogy abba hagyja, de a tekintetemmel folyamatosan követem az eseményeket. Néhány másodpercig semmi sem történik, aztán valaki a tömegben elfütyül egy apró dalt, ami annyira ismerős valahonnan. Először nem jövök rá, hogy honnan, de végül leesik. Hát persze, ez volt az a dallam, amit Katniss fütyült az arénában, mikor nem találta Rutát, ezt adták tovább a fecsegőposzáták. Összeszorítom az ajkaimat, annyira megható ez az egész. Hát még az, mikor az emberek egy lényként szorítják az ajkukhoz a bal kezük három középső ujját, aztán szintén egyszerre emelik a magasba a karjukat. Úgy érzem, fantasztikus ez az egész, mintha végre mindenki megláthatná, hogy a Körzetekben élőknek is vannak jogaik és érzéseik, és biztosan könnyezni kezdenék, ha a következő pillanatban nem szakadna meg az adás. Nem reklám jön vagy valami fontos hír, hanem semmi. A tévéképernyő feketére vált, teljes csönd áll be, és Josie megint felsír.
- Sss – ringatom finoman, a tenyeremmel gyengéden ütögetem a hátát, hogy megnyugtassam. Úgy látszik, nem csak én érzem úgy, hogy valami nagyon nem stimmel. - Vajon mi történt? - kérdezem halkan, inkább saját magamtól, a homlokomat ráncolva. A szemeimmel a tévét szuggerálom, hátha visszajön az adás, de egy perc múlva már semmi reményét nem látom annak, hogy folytatódik. Talán majd este, mikor a Tizenegyedik Körzet fogadását követhetjük figyelemmel. Eszembe jut, hogy felhívhatnám Cinnát vagy Portiát, de aztán rájövök, hogy akármi van is most a Tizenegyedikben, jobb lesz, ha nem zavarom őket. Talán majd később.
Ám az elkövetkezendő két hétben még ha akarnám, akkor sem tudnám őket zavarni, mert nem veszik fel a mobiljukat. Minden egyes nap megpróbálom, többször is, de nem jön össze, teljes képtelenség elérni Cinnát vagy Portiát. Zimon is próbálkozik, mindkettejükkel, de annyi sikerrel jár, mint én, vagyis semennyivel. Pillanatról pillanatra, próbálkozásról próbálkozásra egyre inkább kétségbeesem, Zimon nem különben. Még a tévében sem látjuk őket, csak Katnisst és Peetát, meg a furcsán buzgó Körzeteket, a kiabáló és nyomuló embertömegeket, akik a két győztes nevét skandálják – hol haraggal, hol vágyakozással, hogy bosszúsan. A Kapitóliumban tartott fogadás, a Győzelmi Körút utolsó estéjén, mikor már teljesen meg vagyok ijedve, hogy esetleg valami baja esett a legjobb barátnőmnek és Cinnának – arról már nem is beszélve, hogy Plutarch is felszívódott valahová nagy hirtelen -, megcsörren a mobilom. Zimon éppen Josie-val foglalkozik, de mikor a kezembe kapom a telefont és felveszem, rögtön rám szegezi a tekintetét. Farkasszemet nézünk, látom rajta az aggodalmas várakozást.
- Igen? - szólok bele remegő hangon.
- Rox!
- Portia, te jó ég! - kiáltom. Úgy érzem, hatalmas kő esik le a szívemről.
- Hogy van Josie? - kérdezi azonnal.
- Jól van, ő jól van, mind megvagyunk, de veletek mi van?! Miért nem tudtunk elérni titeket? Vagy ezerszer próbálkoztunk! - hadarom. Még mielőtt belekezdhetne a mesélésbe, gyorsan kihangosítom, hogy mindketten halljuk: Zimon is és én is.
- Emlékszel, hogy mi volt az első nap a Tizenegyesben? - Nem várja meg, hogy válaszoljak, már folytatja is. - Na, nem fogod elhinni, de a Békeőrök egyszerűen elvették a telefonjainkat, mindenkiét, Effie-ét is, aztán nem adták vissza. Nem tudom, hol lehetnek most, de ha nem törték szét őket, akkor azok a rohadékok simán turkálhatnak az életünkben! - fújtatja idegesen.
- De... de miért vették el a telefonokat? - kérdezem döbbenten. Zimonra nézek, aki a szemöldökeit ráncolva bámul vissza rám, miközben a térdén ringatja Josie-t.
- Nem tudom! - fakad ki Portia. - Elegem van ebből az egész hülyeségből, mindenki tökre meg van kergülve! Remélem, minél hamarabb vége lesz - sóhajt fel végül. - Mi van Josie-val? Annyira hiányzik.
- És én nem is hiányzom, hmm? - kérdez közbe Zimon.
- Hé, hát te is ott vagy? - Portia hangja azonnal megváltozik: szeretetről árulkodik, őszinte hiányról.
- Valakinek foglalkoznia kell a gyerekünkkel, cica – vigyorodik el a fiú.
- Holnap találkozunk – mondja.
- Már alig várom – vigyorog tovább.
- Én is – helyesel a barátnőm. - Ó, Rox – szól ismét hozzám -, Cinna üzeni valami furcsa jelbeszéddel, hogy holnap összefuthatnátok majd, a szalonjában lesz négy... nem, há... vagyis kettő körül, na. Bocsi – horkant fel, a hangján hallom, hogy vigyorog. - Éppen két ruha van a kezében, és nem tudja eldönteni, hogy pirosba vagy fehérbe öltöztessük a gyerekeket – magyarázza. - És elég nehéz a kezeiddel hadonászni, mikor... ne! Vigyázz már! - Portia egy pár pillanatra elhalkul, úgy hallom, segít Cinnának, aztán ismét visszatér. - Oké, azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek. Látjátok, mi lenne vele nélkülem... Na jó, sziasztok! Holnap találkozunk, és végre minden visszatér a rendes kerékvágásba.
- Hát azt remélem – rázza meg a fejét Zimon.
- Én is – bólogatok hevesen.
- Jaj, még mielőtt elfelejtem! - Portia ismét magához ragadja a szót, még épp időben, azelőtt, hogy kinyomnám a vonalat. - Plutarch is ott lesz ma a fogadáson, és valamiért ragaszkodik hozzá, hogy bemutassam Katnissnek – mondja. - Nem tudod, miért akar vele találkozni, Rox?
- Hmm, lássuk csak – vonom össze a szemöldökeimet. - Vagy azért, mert ő a Főjátékmester, Katniss pedig mentor lesz az idén, vagy azért, hogy... - Elhallgatok. Plutarch azt mondta, senkinek se említsem, de Portiában és Zimonban megbízom.
- Hogy? - vonja fel az egyik szemöldökét a fiú.
- Hogy menőzzön neki a zsebórájával – vigyorodom el. - Van rajta egy fecsegőposzáta, tudjátok, az, ami van Katniss dísztűjén is.
- Jaj, anyám! - kiált fel Portia. - A dísztű, jó, hogy szólsz. Remélem, nem hagytuk el valahol... Most tényleg megyek, oké? Hali mindenkinek, szurkoljatok, hogy túléljük a ma estét!
- Szurkolunk – válaszolom grimaszolva.
Hála az égnek, miután már tudjuk, hogy mi a helyzet, sokkal felszabadultabbak vagyunk. Zimon előre készült, és hozott egy csomó nassolni valót, így most letelepszünk a kanapéra, bekapcsoljuk a tévét, és Josie rácsodálkozó szemeivel kísérve követjük figyelemmel a Caesar Flickermann interjút, ahol Peeta egyszer csak féltérdre ereszkedik, és megkéri Katniss kezét.
 - Mi van? - szalad ki Zimon száján. Megigazítja a karjaiban Josie-t, aztán folytatja. - Nem túl fiatalok ők ehhez?
Ugyan én is meglepődöm, de ahelyett, hogy igazat adnék a fiúnak, ránézek, és teljesen leeresztem a szemöldökeimet. - Szerintem te inkább fogd be - mondom. 
Zimon felém fordul, az ajkai szétnyílnak, először nem érti, hogy miről beszélek, de ahogy a szemeimmel a babára bökök, hangosan felröhög. - Jogos - rázza meg a fejét.
Nem lepődöm meg annyira, mikor megpillantom a Snow elnök által adott bankett tömegében apámat, de a gyomrom akkor is összeszorul. Valami azt súgja, hogy nem jó oldalon áll, és zavar a dolog, hogy ott van azon a helyen, ahol Cinna és Portia is. Az újból előtörő aggodalmaim egyedül akkor enyhülnek, mikor másnap kettőkor megjelenek a szalonnál, és benyitok. Azonnal meglátom Cinnát, és anélkül sietek hozzá, hogy bármit is letennék. Átkarolom a nyakát, összeszorítom a szemhéjaimat, mélyen magamba szívom az illatát. A szorítás a hasamban azonnal enyhül, ahogy megérzem a kezeit a hátamon. Furcsa ez az egész. Azt hiszem, féltem őt. De mégis mitől? Apámtól? 
- Látod, hogy kibírtad? - mosolyog rám, mikor elengedem annyira, hogy felnézhessek rá.
- Nehezen – sóhajtok fel. - Mikor nem értelek el titeket, annyira aggódtam, én... - Elharapom a mondat végét, és lesütöm a szemeimet.
- Roxanne, itt vagyok, semmi baj – nyúl az állam alá.
Újra átölelem. Kellemes dolog, mikor érzem őt, mert tudom, hogy itt van velem, nem esett baja, minden rendben. Halk sóhaj szakad fel belőlem, úgy érzem, még órákig képes lennék így állni, a karjaiban, meghitt csendben, ebben a kellemes kis fészekben. Ám mivel ez a valóság, ismét vége szakad a pillanatnak. Nyílik az ajtó, és muszáj elengednünk egymást. Nem esik jól, de ez semmi ahhoz képest, mikor meglátom, ki lép be a szalonba.
- Halihó! - vigyorodik el. Cassy. Egy laza mozdulattal a válla mögé dobja újra platinaszőke tincseit, mire egy pillanatra kivillan a fecsegőposzátás tetoválás a nyakán.
- Szia – nyögöm.
- Na mi van? - néz végig rajtunk. - Megzavartam valamit? Tudtommal ez egy szalon, ahol ruhát lehet venni, nem egy... ömm... szerelmi fészek, nem? - Itt rám néz, és felvonja az egyik szemöldökét.
- Cassy – ráncolja a homlokát Cinna.
- Én bizony – szegi fel az állát. Úgy méri végig Cinnát, mint az a bizonyos ragadozó a prédát, nekem pedig gombóc nő a torkomban. A lány a táskáját maga mellett lóbálva lép közelebb. Gondoskodik róla, hogy szép kis dekoltázsa legyen, miközben kihívóan körbesétál a bábukra illesztett ruhák körül. Annyira undorítóan viselkedik, annyira közönséges!
- Miben segíthetek neked? - Cinna ellép mellőlem, de egy pillantással jelzi előtte, hogy minden rendben, nem kell aggódnom.
- Keresek valami... valami olyan cuccot, ami illik a szemem színéhez – néz fel rá. Megrebegteti a szempilláit, aztán ismét rám néz egy másodpercre. - Ja, és add át a tűzlánynak, hogy sok boldogságot kívánok nekik - teszi hozzá, majd a fiúra kacsint, és beharapja az ajkát.
Nem vagyok képes tovább figyelni rá, annyira idegesít. Legszívesebben a képébe vágnám, hogy mennyire szánalmas és átlátszó, de uralkodom magamon, és inkább leveszem a kabátom, meg lerakom a cuccom. A bejárati ajtó mellé állok, és úgy teszek, mintha kifelé bámulnék, de persze minden idegszálammal a beszélgetésre koncentrálok.
- Ami illik a szemed színéhez – ismétli Cinna, az utolsó szavakat teljesen figyelmen kívül hagyva. - Rendben. Azt hiszem, erre találunk valamit – mondja, majd átnéz pár holmit. Cassy árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát, de nem tud a közelébe férkőzni. - Megnézem hátul is – magyarázza Cinna, miután nem jár sikerrel. - Addig várj itt. - Mielőtt elmenne, vet felém egy pillantást, aztán eltűnik az ajtó mögött, ahol a rajzokkal kitapétázott szoba van.
A függönnyel babrálok, de nem tudom megakadályozni, hogy Cassy mellém lépkedjen. Azonnal meghallom a magassarkú koppanását a padlón, de a hangja mégis hideg zuhanyként ér.
- Roxy – mondja a nevem. Utálom, ha valaki így hív, és ezt ő is tudja. Persze, hogy tudja, éppen ezért csinálja. Megérinti a vállam, mire hátrébb húzódóm, és ránézek. Mikor találkozik a tekintetünk, elvigyorodik. - Ti most akkor jártok? - kérdezi.
Kihúzom magam, és megfeszítem az állkapcsom. Nem fogom hagyni, hogy lealázzon. - Igen – felelem élesen.
- Ó – vonja fel az egyik szemöldökét. Újra hátra dobja a haját. - Na és milyen volt vele?
Azonnal válaszolni akarok, de rá kell jönnöm, hogy nem tudok mit. A szavak a torkomon akadnak, elkapom a tekintetem, és érzem, hogy máris elvörösödöm.
- Na ne! - Cassy kapkodni kezdi a levegőt, eljátssza, hogy mennyire kiakadt, de persze tudom, hogy élvezi a helyzetet. - Csak azt ne mondd, hogy még nem is...
Összehúzom a szemeimet, ahogy ismét ránézek. Az ajkaim résnyire nyílnak, a bensőmben forr a düh, és ami a legrosszabb: nem azért, mert bánt a viselkedése, hanem azért, mert haragszom rá. Hogy jön ahhoz, hogy mindent tönkretegyen?!
- Ú, Roxy – rázza meg a fejét. - Hát ez elég gáz. Mégis mit gondolsz, milyen kapcsolat ez? Ti elvileg jártok, nem? - Végignéz rajtam, aztán éles hangon, gúnyosan felkacag. - Szánalmas. Nehogy azt hidd, hogy Cinna meg fog maradni egy olyan mellett, mint te – bök rám. - Csak idő kérdése, és továbbáll. Észre se fogod venni, és azon kapod magad, hogy utána kajtatsz, de már lekéstél róla. Gondolj csak bele! - tárja szét a karjait. - Jóképű, tehetséges, híres, és belefullad a pénzbe – sóhajt fel ábrándos hangon. Aztán rám néz, egyenesen a szemembe, és közelebb lép. - Sokkal többet tudok adni neki, mint te – suttogja halkan, hogy csak mi hallhassuk. Aztán megvillannak a szemei, az ajkába harap, és elvigyorodik.
Felszegem az állam, mikor hátrálni kezd, mert Cinna újra megjelenik a szobában. Nem nézek felé, Cassy felé sem, csak bámulom a földet, és nagyon küszködöm, hogy valahogy felszedjem a földről szilánkokra tört magabiztosságomat. A lány eközben Cinna mellé lépked, és elmegy, hogy felpróbálja az egyik ruhát. Mihelyt eltűnik, Cinna felém fordul.
- Ugye nem csak én gondolom úgy, hogy Cassy látogatásának igazi szándéka nem az, hogy... ruhát keressen? - kérdezi oldalra húzott szájjal.
Nem mondok semmit, csak megrázom a fejem. Hülyeség, tudom, de nem merek a szemébe nézni. Valami megváltozott bennem, úgy érzem, mintha szégyellném magam. Cassy pár pillanat múlva újra megjelenik a ruhában. Szánalmas, ahogy előadja magát, de mégis elszorul a torkom. Mikor Cinna hátat fordít nekem, felnézek rá. A számat kezdem harapdálni, azt figyelem, hogy végigméri a platinaszőke lányt, ahogy a szemek, amik eddig csak az enyémek voltak, most Cassy arcát fürkészik, aki kacéran illegeti-billegeti magát a szoba közepén, a gyöngyökkel kirakott hófehér esküvői ruha előtt.
Aztán egyszerűen fogom magam, felkapom a cuccaimat, és kiviharzom a szalonból.

6 megjegyzés:

  1. Woow, új design és Woow új fejezet! az új desingn fantasztikus, baromira tetszik, az új fejezet, pedig annyira jó, annyira utálom ezt a Cassyt és szegény Roxy áá. oké, ez hülyén hangozott. na mind1. és ha már itt tartunk nekem egy kicsit fura, hogy 21 éves fiatalok és még nem csókolództak. :( már nagyon várom, hogy mikor jön el A pillanat, de komolyan mindjárt beleőrülök :D
    namindegy, a lényeg hogy ez is nagyon jó és nagyon szuper és csak így tovább :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök neki, hogy tetszik! <3
      Cassy-t én sem bírom, és tudom, hogy ez hülyeség, hiszen én találtam ki, de akkor is... Ő tipikusan egy olyan lány, akiket én élből nem bírok. A sztorinak az a része, amit ő képvisel, egyfajta társadalomkritika a részemről.
      A furcsállt dologra pedig választ kapsz majd a holnapi részből.

      Üdv,
      Dorine

      Törlés
  2. Tyű, ez a Cassy nem semmi. Komolyan elérted, hogy a fejezet végére már nagyon dühös legyek rá, és szerintem nem mondok újat, hogy az ilyen lányoktól mint Cassy a falra mászom. De remélem Cinnának is megvan a véleménye róla, akár csak Roxnak. Teljesen megértettem most őt, hogy ilyen rosszul érezte magát, mert megtörték az önbizalmát, velem is volt már ilyen, és igen, baromi rossz érzés. De emellett ezt a Rox-Cinna párost annyira imádom, szerintem nem baj, ha még nem volt csók, ők így aranyosak és romantikusak együtt. Egy ilyen barátot, mint Cinna én is szívesen elfogadnék ;) Még mindig nagyon szépen, gördülékenyen fogalmazol, élvezet olvasni a fejezeteket. Igaz terjedelmes, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy gyorsan a végére is értem. Szóval csak így tovább, várom a kövit! :)
    ölel: Clove <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, én is dühös voltam rá.
      Örülök, hogy szereted a Cinna-Rox párosítást! Eleinte nekem furcsa volt, de Rox hamar a második legjobb barátnőm lett, tényleg olyan nekem, mint egy jó barát, és szó szerint követeli magának a következő fejezeteket, nagyon nem szereti a hibernált állapotot. Nem is tudom ezt igazán körülírni, na mindegy.
      Köszönöm a dicsérő szavakat, nagyonnagyon! <33

      Ölellek,
      Dorine

      Törlés
  3. Drága Dorine!

    Te jó ég, hogy minden egyes résszel felülmúlod önmagadat? Ah, most próbálok valami értelmeset kinyögni, de annyira, de annyira imádtam, és annyira a hatása alá vont, nem is tudom mit mondjak... Talán azért imádtam ennyire, mert már kicsit vártam, hogy szóba kerüljön miért nem csináltak még egymással semmit. Félre értés ne essék, nem arra gondolok, hogy feküdjenek le, hanem még egy csók se csattant el. És Cassy hangot adott a gondolataimnak, természetesen túlzással és sokkal több durvasággal. Ezzel szemben iszonyatosan sajnálom, amiért Roxanne féltékeny, és úgy érzi Cinna megnézi magának Cassy-t. Szerintem alaptalan, hiszen Cinna egy iszonyatosan rendes srác, akinek nem az annyira közönséges és könnyű vérű lányok kellenek, mint Cassy.
    Aztán... én is rettenetesen aggódok, és félek, mert a könyvek alapján tudom, hogy lesz itt még baj a Viadallal, és az, hogy már Roxanne is érzi ezt, még jobban aggasztásra ösztökél. Hűha, mik lesznek itt, már alig bírom kivárni! <3
    Hű, imádtam, még mindig egy élmény olvasni a részeidet, elképesztően jól csinálod, soha ne hagyd abba! :) <33333

    Puszi. Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Azy,
      tudtam, hogy mikor erre kerül majd a sor, mikor majd ide ér a történet, akkor mindenki furcsállni fogja, hogy még csók se csattant. Hamarosan kiderül majd, hogy miért, de addig is azt tudom mondani, hogy Roxanne és Cinna kapcsolata részemről a világ leg féltve őrzöttebb érzése, valahonnan nagyon mélyről, a lelkem legmélyéből fakad, és a saját erkölcsöm szerint nem szabad elhamarkodnom. A kettejük története egy erős társadalomkritika a mai világ felfogásával szemben. Mikor írtam az életenátot, sokszor komolyan megfordult a fejemben, hogy abba hagyom, mert nem akarok ilyesmikről írni, csak az volt a baj, hogy Roxanne és a kis világom akkor már túlságosan is intenzíven élt a fejemben, és a lány szó szerint követelte magának az újabb sorokat, mondatokat, fejezeteket, én pedig úgy éreztem, nem tehetem meg vele, hogy hagyom a levegőben lógni - túl sok főszereplőm végezte már így. Tehát kötöttünk egy alkut, aminek az lett a vége, hogy folytattam az írást, ő pedig cserébe kivárja mindennek a maga idejét.
      Remélem, ezzel most adtam egy kis magyarázatot.
      Ami pedig a folytatást illeti... igen, hamarosan oda is elérkezünk. Örülök neki, hogy tetszik a történet, és köszönöm szépen, hogy mindig írsz! <3

      Dorine

      Törlés