-->

2014. márc. 3.

Negyvenegyedik Fejezet - Rossz, rosszabb...'

Kedves Olvasóim!
Őszinte leszek: a szívemet alvadt vér borítja, ahogy ezeket a sorokat írom. Tegnap még vérzett, nagyon nem éreztem jól magam, fájt a lelkem, mert befejeztem. Múlthét szerdán, 2014. 02. 26-án megírtam az Egy életen át című történetet, az 50. fejezet utolsó mondatának is a végére került a pont, azután másnap, 27-én, csütörtökön 17:30-kor az epilógus is elkészült. És annyira furcsa, hogy vége van! Most egyáltalán nem keserédes érzés, szimplán csak keserű, de nagyon. Egyelőre képtelen vagyok mást megfogni abból, hogy megírtam, mint hogy többé nincs Roxanne, többé nem vezethetem az életét... És nagyon, nagyon, nagyon hiányzik! :( Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, így remélem, ezen is segíteni fog.
Huh, na jó, nem húzom tovább ezzel a szót, csak még annyi, hogy összesen 209 oldal lett, ez eddig a legtöbb, amit írtam egy történetként. 
Most pedig megköszönöm nektek, hogy itt vagytok és támogattok, köszönöm, hogy végig kitartottatok mellettem és a történet mellett, örök hála nektek! <3
Kellemes olvasást,
Dorine Osteen
U.I.: Azt találtam ki, hogy mostantól minden fejezet elé hozok egy idézetet, ami az adott résszel kapcsolatos. :3
___________________________________________________

"Az álmok olykor csalókák. Visszatükrözik a lelkünkben kavargó kérdéseket csakúgy, mint a vágyainkat és a félelmeinket."
                                                A. O. Esther





Lehuppanok az ágyra, és elnyúlok rajta. Új, vészjóslóan szürke ingem gombjával babrálok, míg a halványan megvilágított plafont bámulom. Aztán az ujjaim feljebb csúsznak, a nyakamhoz nyúlok, és a markomba fogom a kerek kis medaliont.
Ad astra per asperas.
Cinna ezt írta rá nekem. Hirtelen elönt a vágy, hogy átölelhessem, hogy itt legyen velem. Mindennél jobban akarom, mindennél jobban. Ezért hát, ahogy a plafonra meredek, a markomban a medállal felidézem magamban az arcát. Kedvesen néz vissza rám a homályból, szinte látom, ahogy felém nyúl, ahogy azt akarja, hogy vele menjek. A hasam azonnal összeugrik, gyorsan felülök. Mi történik velem? Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, aztán ismét kinyitom őket. Mikor felnézek, elakad a lélegzetem. Cinna áll előttem, teljes életnagyságban. Azonnal felpattanok, a szívem olyan hangosan kezd dübörögni, hogy majd' átszakítja a mellkasomat.
- Cinna? - suttogom.
Kinyúlok felé, az ujjaim végigsimítják az arcát. Azonnal előtörnek a könnyeim. Hogy lehetséges ez?! Hát mégis a Tizenharmadik Körzetben volt, és most végre rám talált?
Nem. Valami nem stimmel. Talán az, hogy Cinna nem csinál semmit, csak nézi az arcom, a tekintete szinte felperzsel. Küzdeni kezdek az érzéseimmel: az egyik felem messze rohanna, annyira megrémül, míg a másik örökre hozzáláncolná magát ehhez a furcsa jelenséghez.
- Hol vagy? - kérdezem halkan. A könnyeim lefolynak az arcomon, hangos koppanással érnek földet. - Mi történik veled? - suttogom. A hangom olyan semmitmondó, hogy szinte nem is hallani. Ahogy itt állok Cinna előtt, egyre jobban kezdek kétségbeesni. Miért nem reagál semmit? Miért nem?! - Cinna! - kérlelem. Most már szaporán nyelem a könnyeimet, az arcom eltorzul a kétségbeesett próbálkozástól, hogy valahogy magamra vonjam a figyelmét. Vagyis... Figyel engem, a szemei folyamatos kontaktusban vannak az enyémekkel, de úgy érzem, még sincs itt. Valahol messze jár, valahol nagyon, nagyon messze, valahol, ahol nincs biztonságban, és én nem lehetek ott, hogy megvédjem. Teljesen tehetetlen vagyok. Abban a pillanatban, hogy ezekre gondolok, Cinna arca kicsúszik az ujjaim közül. Nem érzem őt többé, egyszerűen megszűnik. - Ne – zihálom kerek szemekkel. - Ne... - Halványulni kezd, de a zöld íriszek még mindig uralkodnak a pupilláimon. - Ne menj el! - kérlelem zokogva. Átengedem magam a megsemmisítő érzésnek, hogy mindennek vége, ismét elveszítem őt, és ezt csak erősíti, mikor a levegőbe kapok, de nem tudom kitapintani a vonásait. - Vigyél magaddal! - kérem utoljára. Aztán mint egy villanás, egyszer csak eltűnik.
A saját ordításomra ébredek. A lámpa azonnal felkapcsolódik, és a hangos ziháláson keresztül is meghallom Lucie hangját, ahogy a nevemet mondja. Nem válaszolok neki, csak a számra tapasztom a tenyereimet, és valahogy megpróbálok kiszabadulni a testemre csavarodott, izzadságtól nedves takaró szorításából. Aztán leugrom az ágyról, és a mosdóba rohanok. A könnyeim ömlenek, hányingerem lesz, és öklendezni kezdek. Sípolva veszem a levegőt, a tüdőm ég, ahogy a mosdó hideg padlóján térdelve próbálok észhez térni.
Ez volt a negyedik rémálmom. A negyedik alkalom, hogy Cinnával álmodtam, a negyedik alkalom, hogy kétségbeesetten kiáltottam a figyelméért, de ő mintha meg se hallott volna. Az előzőek is elég brutálisan hatottak rám, de ilyen még sosem volt. Most mintha égne a bensőm, mintha belülről emésztődne el mindenem. A tenyereim végigsiklanak az arcomon, végül az ujjaim a fejbőrömbe mélyednek, és hangosan, erősen szívom magamba a levegőt.
Nem tudom, hány perc vagy óra telik el, de mikor magamhoz térek, Lucie ott térdel mellettem, és a hátamat simogatja. Már az első alkalommal kiderült, hogy számíthatok rá. Akkor először mindketten halálra rémültünk: én azért, mert azt hittem, valóban találkoztam Cinnával, és nem hittem el, hogy csak rémálom volt, ő pedig azért, mert nem tudta mire vélni a viselkedésemet. Aztán hála nővéri gyakorlatának, hamar rájött, mihez kezdjen velem.
Most is ezt teszi: beszél hozzám, egészen addig, míg el nem engedem a hajamat, és fel nem egyenesedem. Mindenem remeg, úgy érzem, mindjárt megfagyok.
- Most már jobb? - kérdezi Lucie kedvesen.
- Egy kicsit – nyögöm. Utálom ezt az érzést. Egyszerűen utálom.
A lány segít felállni, aztán megvárja, míg gyorsan leöblítem az arcomról a könnyeket, végül visszamegyünk a hálószobába, és ledőlünk az ágyainkra. Hosszú, néma percek következnek. Ilyenkor általában lassan lecsukódnak a szemeim és elalszom. Olyan, mint mikor egy fárasztó nap után az ember lefekszik, és megpróbálja kipihenni magát. Ám én most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kipihenhessem magamból a rémképeket, így csak bámulom a plafont. A szívem még mindig dübörög, a pupilláim hatalmasra tágulva próbálják magukba szívni a fényt, amit sehol sem fognak megtalálni ebben a sötét szobában. A homlokomon veríték gyöngyözik, a tagjaim még mindig remegnek. Mikor már azt hiszem, Lucie elaludt és végre nyugodtan sírhatok, hirtelen megszólal.
- Kicsoda Cinna? - kérdezi halkan.
Nyelek egyet. Hát ez az. Lucie mindig segít, mikor így ébredek, de sosem beszéltem neki eddig arról, hogy mi okozza a rémálmaimat – mondjuk nem is érdeklődött felőle. Most viszont nem térhetek ki a válaszadás elől... Esetleg tettethetném, hogy alszom, de az nem lenne tisztességes ezzel a kedves, gyámoltalan lánnyal szemben. Ezért aztán rémülten, kerek szemekkel a plafonra meredve válaszolok.
- Ő volt Katniss stílustanácsadója a Viadalok alatt – mondom reszkető hangon. Összekoccannak a fogaim, ezért inkább erősen megfeszítem az állkapcsom.
- Ismerted őt? - hangzik a következő kérdés.
Lehunyom a szemeimet, mire a könnyeim azonnal kicsordulnak, és forró csíkot hagynak hideg, lüktető halántékomon. - Igen – válaszolom.
- Miért álmodsz vele? - suttogja Lucie.
Nem bírom tovább. A számba tömöm a takarót, de így is felzokogok. Nem hiszem el, miért történik ez velem?! A hasamra gördülök, egy párnába temetem az arcom, és minden keserűségemnek hangot adok.
- Mert Plutarch azt mondta, megölték! - sírom. A párna valamelyest torzítja a hangom, ezért gyorsan felülök, és úgy folytatom. - De nem halott, én érzem! Tudom, hogy borzasztó dolgokat művelnek vele, tudom, hogy szenved, de nem halott, Lucie! Nem érdekel, ha önző vagyok, azt akarom, hogy éljen, mert ha meghal, azt nem fogom kibírni! - A hangom akadozik, fuldoklom a saját könnyeimben, de az utolsó leheletemmel folytatom. Már csak azért is. - Él, biztosan él, és én a világon bármit megadnék azért, újra velem lehessen!
A lány csöndben bámul, magamon érzem a tekintetét. Nem tudom, érzett-e már valaki felé ilyen emberfeletti, hihetetlenül erős kötődést, de ha nem, úgysem fog megérteni. Ennek ellenére mégis az ellenkezőjével válaszol.
- Roxanne, kérlek, nyugodj meg! - Kimászik az ágyából, és mellém ül. Átkarolja a vállaimat, én pedig szó nélkül ölelem vissza. - Minden rendben – csitít kedvesen.
- Semmi sincsen rendben – suttogom erőtlenül. - Senki nem tudja, mennyire fontos nekem, és senkit sem érdekel, egyedül engem! Itt mindenki Peetáért aggódik, ami természetes is, de én közben beleőrülök, hogy tudom, hogy Cinna ki van szolgáltatva Snow-nak... - A hangom egyre halkul, a végén megint zokogni kezdek.
Lucie egy darabig hallgat, aztán végül így szól:
- Anyukám egyszer azt mondta, onnan fogom tudni, hogy ki az igazi, hogy mikor felteszem magamban a kérdést: "Képes lennék meghalni érte?", akkor a válaszom egyértelműen igen lesz.
Erre aztán kiapadnak a könnyeim. Felteszem magamban a kérdést. Képes lennék meghalni Cinnáért? Képes lennék az életemet áldozni, hogy biztonságban tudjam? A szívem egy hatalmas dobbanással válaszol helyettem. Igen.
Kikászálódóm Lucie öleléséből, és lemászom az ágyról. Míg a szobatársam felkapcsolja a lámpát, addig én kikeresem a fiókomból anyám levelét. Miután beköltöztem Lucie-hez, Plutarch egyszer csak beállított vele, és azt mondta, magánál akarta tartani, amíg nem leszek teljesen jól, de mivel most már megvagyok, ezért visszaadja. Meg azt is mondta, hogy a zsebóráját is elvette tőlem, de azt megtartja magának, ha nem bánom.
- Ezt az anyám írta nekem – mutatom Lucie-nek a papírt, mikor mellé ülök a takaróra.
Az asztali lámpa halvány fényében futtatja a szemeit a sorokon, aztán mikor végez, szomorúan oldalra húzza a száját. - Nagyon bölcs nő volt az anyukád – mondja.
Bólintok, de nem mondok semmit. Igen, anya valóban bölcs volt. Ebben a tudatban tapasztom a szövegre a tekintetemet, és kétszer is elolvasom. Mire másodjára végzek vele, valamelyest megnyugszom. Ez a papírdarab az egyetlen dolog, amim megmaradt a régi életemből. Plutarch szerint Snow emberei már rég felforgatták a házamat, hiszen világossá vált, kikkel állok kapcsolatban. Egy hét telt el azóta, hogy kiengedtek a kórházból, bár ennyi idő alatt itt, a Tizenharmadik Körzetben nem sok minden történt.
Veszek egy mély levegőt, aztán hosszasan kifújom. Mivel kellőképpen lenyugodtam, szólok Lucie-nek, hogy tőlem aludhatunk, már jól vagyok. Neki amúgy is pihennie kéne, hajnalban kezd a kórházban.
Mikor legközelebb kinyitom a szemem, pontban reggel hét óra van. Ilyenkor kezdődik a nap a Tizenharmadikban. Minden olyan, mint egy hete folyamatosan. Felkelek, elvégzem a reggeli teendőket. Felhúzom a szürke egyenruhát, a gallérom alá tűröm a nyakláncomat, mert Plutarch szólt, hogy az itteniek nem szeretik, ha valakinek ilyen drága magántulajdona van, én pedig biztos vagyok benne, hogy kinyírnám azt, aki megpróbálná elvenné tőlem a medaliont.
Most jön az, hogy bedugom a karom abba a lyukba a falon, ami az alkarom puha bőrére tetoválja a mai napirendemet. Képtelenség levakarni, már próbáltam párszor, de addig nem tudod leszedni magadról a halványpiros festéket, míg el nem jön a fürdés ideje.
Aztán félkor, mikor mindennel készen vagyok, vetek magamra egy pillantást a tükörben. A bőröm iszonyatosan kifakult, hiszen több, mint egy hete nem láttam a Napot. Az arcom beesett egy kicsit, a szemeim folyton rémültnek tűnnek, és biztos vagyok benne, hogy fogytam egy jó pár kilót. Persze ez semmi ahhoz képest, amit a szeretteimnek kell kiállnia. Plutarchnál érdeklődtem, hogy mit tud Portiáról, de azt mondja, még mindig semmit, és Coin engedélye nélkül nem küldhet gépet a Kapitóliumba, hogy elhozhassák Zimonnal és a kicsivel együtt – Coin pedig nem fog engedélyt adni. Még sosem láttam azt a nőt, de nem lehet valami kedves személyiség abból ítélve, ahogy Lucie és Plutarch leírták.
Felsóhajtok, a fülem mögé tűrök egy tincset, aztán kilépek a lakófülkénkből. Lucie már a kórházban robotol, ma korán kellett bemennie, ezért egyedül kell reggeliznem. Elvegyülök a folyosón hömpölygő szürke egyenruhák között, úgy érzem, mintha egy darabka lennék egy végtelenül hosszú kirakósban. Az étkezőben elvileg van egy kijelölt helyem, de sosem foglalkozom vele, mindig oda ülök, ahol éppen akad hely. Most például egy fal melletti asztalt választok, ami magányosan ácsorog. Pont megfelelő. Elveszem a tálcámat, aztán célba veszem az asztalt, és lehuppanok. Az egyik kezemmel megtámasztom a homlokomat, a másikkal a kezembe fogom a kanalat, és beletúrok a müzlibe. Egy hete, folyamatosan mindig ugyanaz. Kezd unalmas lenni. Az én intenzív, kapitóliumi ízekhez szokott nyelvemnek ez a silány, Tizenharmadik Körzet-béli étel nem elég – bár mióta itt vagyok, csak azért eszem, mert utálok éhes lenni. Sosem éheztem, és az első két itt töltött nap után már megtanultam, hogy minden falatot meg kell becsülnöm. Ezzel a tudattal tömök a számba
egy kanál müzlit, de míg ütemesen rágom, az agyam folyamatosan az éjszakán jár. Már megint egy olyan álom, de mind közül ez volt a legerősebb. Attól félek, csak rosszabb és rosszabb lesz, a végén pedig nyugtatókat kell majd szednem. Mondjuk ki tudja, akkor talán Plutarch megérti, hogy szükségem van Cinnára.
- Heló!
A hangra olyan hirtelen kapom fel a fejem, hogy majdnem félrenyelek. Hát még akkor, mikor meglátom, ki áll előttem! Finnick Odair személyesen.
- Ömm... szia – nyögöm ki. Gyorsan lenyelem a müzlit, és nagyon fohászkodom, nehogy megkérdezze, szabad-e az a hely velem szemben.
- Szabad ez a hely? - kérdezi. Mintha csak a gondolataimban olvasna.
- Persze – felelem. Próbálok közömbösnek tűnni, de eléggé feszélyez Finnick jelenléte. Tudok róla egy s mást, a Kapitóliumban elég nagy híre van a srácnak.
Mikor lehuppan velem szemben, és nekilát, hogy belapátolja a müzlit, nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá. Még csak most veszem komolyabban szemügyre: a haja olyan kócos, mintha évek óta nem használt volna fésűt, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek, a kezében remeg a kanál, a csuklóján egy igencsak megviselt kötéldarab lóg, és olyan kiéhezve falja a reggelit, mint egy gyerek a cukorkát. Minden bizonnyal feltűnik neki, hogy figyelem, mert felnéz, és ahogy találkozik a tekintetünk, összevonja a szemöldökeit.
- Új vagy itt? - kérdezi csámcsogva. - Nem láttalak még.
- Új vagyok – bólintok.
- Akkor biztos a Tizenkettedikből jöttél – állapítja meg. Kitartóan kapargatja a kanalával a müzlis tálat, mintha nem látná, hogy már teljesen üres. Mikor aztán nem jut semmire, csalódottan felsóhajt, és áttér a gyümölcspürére.
- Nem a Tizenkettedikből – rázom meg a fejem. Fogom a müzlimet, és áttolom a tálcájára. - Hanem a Kapitóliumból.
Finnick kezében megáll a kanál, és ismét rám néz. Tengerzöld szemein zavar fut át, az arca megvonaglik egy pillanatra, végül összevonja a szemöldökeit. - Megehetem? - bök a müzlire, mintha mit sem mondtam volna.
- Persze – vigyorodom el.
- Köszi – pislog rám. Aztán fogja a tálat, és pár másodperc múlva eltünteti az én adagomat is. - Szóval azt mondtad, hogy a Kapitóliumból jöttél? - kérdezi végül, miután befejezi.
- Igen – bólintok.
- Akkor te is ilyen lázadó vagy? - forgatja meg a szemeit.
- Fogjuk rá – vonom meg a vállaimat.
Nem tudom, hogyan, de az eddig kissé feszült légkör köztem és közte egyetlen pillanat alatt feloldódik. Ő is elvigyorodik, és azzal fenyeget, hogy ha nem eszem meg a gyümölcspépet, azt is eleszi előlem. Aztán beszélgetni kezdünk, és kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak. Tényleg nem tudom, hogyan, de minden eddigi fenntartásom másodpercről másodpercre szűnik meg Finnickkel szemben, és mikor felnevetünk valami bugyuta poénon, rájövök, hogy igazából nagyon jó fej. Aztán megszólalnak a csengők, amik a reggeli végét jelzik. A tömeg elkezd kifelé hömpölyögni az étkezőből, és mi is felállunk.
- Örülök, hogy találkoztunk – mondja Finnick, mikor beállunk a sorba. - És köszi a müzlit.
- Én is örülök – válaszolom. - És nincs mit.
Aztán szétválunk: ő elmegy valami tanácskozásra, de nem teljesen értem, mikor mondja, nekem pedig – a napirendem szerint – az Oktatási Központban van dolgom. Mivel még nem ismerem rendesen a Tizenharmadik Körzetet, egy idősebb pasastól kérek segítséget, hogy merre is kell mennem. Pillanatok alatt útbaigazít, és ennek hála meg is találom a helyem.
Hosszú, szürke folyosón haladok végig, aminek a végén egy ajtó áll. Vonakodva nyomom le a kilincset, olyan ez az egész, mint mikor otthon elkéstem pénteken az egyetemről. Ám most nem vagyok egyedül, hamarosan több tucat ember érkezik: férfiak és nők, fiúk és lányok, első ránézésre egyidősek velem, vagy idősebbek, mint én. Nem bámulnak meg, fel sem tűnik nekik, hogy még nem jártam itt, ennek pedig örülök.
Odabent, az ajtó túloldalán egy hatalmas terem fogad, ami nagyon hasonlít egy osztályra. Fémből készült padsorok, hideg székek, rendezett, kopár fegyelem uralkodik mindenhol. Felállnak a pihék a karomon, ahogy a fal mellé sétálok, és leülök az egyik legszélső helyre. Aztán a szemöldökeim alól figyelem, ahogy a többiek is becsődülnek. Beszélgetnek ugyan, de csak halkan, szinte suttogva, mintha attól félnének, valaki rájuk szól. Normális ez? Otthon, a Snow Folkon órák előtt akkora volt a hangzavar, hogy még a gondolataimat is alig hallottam, most viszont mintha egy kriptában lennék. Csak bámulom az embereket, akik egyre ritkábban jönnek, aztán meglepődöm, mikor mellém is lehuppan valaki. Úgy harminc körül járhat a pasas, sötétbarna haja van, és ha jól látom, szürke szemei.
Nem sokáig tudom tanulmányozni a profilját, mert a következő pillanatban mindenki elhalkul, de annyira, hogy akár a légy zümmögését is hallani lehetne. Egy idősebb, ősz hajú nő lép a terembe, a hóna alatt egy hatalmas enciklopédiát cipel. Gyanakodva tekintek körbe, hátha rájövök, mi következik. Hülyeség, tudom, de úgy érzem magam, mint aki belecsöppent egy borzasztó krimibe – most választják ki a lehetséges gyanúsítottakat, és mindenkin rettegés ül.
Halkan felsóhajtok, és kihúzom magam.
- Jó reggelt mindenkinek! - hasítja végig a nő hangja a levegőt. Összerezzenek, olyan váratlanul ér, de felkészítem a füleimet, mikor folytatja. - Mivel mindenki tudja, hogy éppen egy háború kellős közepén vagyunk, ezért úgy gondoltam, ma egy kicsit átvesszük a világ háborúit, hogy tisztában legyünk vele, hogyan is néz ez ki pontosan.
Remek! Történelem! Úgy érzem, mintha visszakaptam volna egy darabot a régi életemből. Megpróbálom elképzelni, hogy éppen a Snow Folk színesre festett előadótermében ülök, Kalóz magyaráz, én pedig lázasan jegyzetelek. Aztán kapok egy SMS-t Portiától, hogy délután elmehetnénk vásárolni, ha van kedvem.
Halvány mosoly húzódik az ajkaimra, és halkan felsóhajtok. Mit meg nem adnék azért, hogy újra átélhessem mindezt!
A nő – aki minden bizonnyal tanár – hangja ránt ki a gondolataimból. Erősen rászegezem a tekintetemet, minden idegszálammal koncentrálok, hogy megértsem, miről beszél. A háborúkról kezd mesélni: népek között háború, belső háború, politikai háború, hadjáratok, vezérek, elnökök. Végül szóba kerül az Első és a Második Világháború.
- Kijelenthetjük, hogy jelenleg folyik a Harmadik Világháború – mondja, és közben visszatolja hegyes orrára csúszott pápaszemüvegét.
- Hogy mi? - motyogom magam elé. Hülyeséget beszél. Ha világháború lenne, nem csak Észak-Amerika területei harcolnának. Na mindegy.
- Panemben lázadás folyik, a Körzetek végre összefogtak, hogy megdöntsék a Kapitólium tejhatalmát. - A tanárnő ide-oda sétálgat egy hatalmas tábla előtt, néha pedig megáll, hogy doboljon az asztalra tett enciklopédia tetején. - Mihelyt az emberek elég erősek lesznek, és mihelyt a katonaságunk készen áll, a legegyszerűbb és leghatásosabb módon támadjuk meg a Kapitóliumot: fegyveres úton. A történelemben számtalanszor bebizonyosodott már, hogy az győz, aki erősebb – mosolyodik el büszkén.
Hitetlenkedve megrázom a fejem. - Ez nem is igaz! - csúszik ki a számon. Az arcom elé kapom a kezem, de ekkor már késő. A tanár felém fordul, és egyenesen a szemembe bámul.
- Tessék? - vonja fel az egyik szemöldökét.
Nyelek egyet. Érzem a hátamon a többiek tekintetét, mind engem bámulnak. Tuti, hogy ha most megfutamodom, akkor örökre lejáratom magam előttük, így hát mély levegőt veszek, és megköszörülöm a torkom.
- Először is, nem beszélhetünk Haramadik Világháborúról. Panem háborúja folyik, nem a világé. Panem csak egy földrész a világból, meggondolatlanság lenne mindennek nevezni. Másodszor pedig, nem csak akkor fogják tudni térdere kényszeríteni a Kapitóliumot, ha fegyveresen támadják meg. A főváros minden szempontból a az őt körbevevő Körzetekre van utalva: áram, közlekedés, élelem, energia, Békeőrök, hadifelszerelés, de még a ceruzákban lévő grafitot is a Körzetek állítják elő. A háború megnyerésének legegyszerűbb módja tehát nem a fegyverkezés, hanem az, ha az emberek ellenállnak, mint jelenleg, és akkor a Kapitóliumban lévő készletek lassan elfogynak, a főváros nincstelen lesz, teljesen legyengül majd. Ha a katonák akkor támadnak, azt hiszem, biztosak lehetnek a győzelemben. Többet ésszel, mint erővel - teszem hozzá a végén.
Mikor befejezem, még erőteljesebben érzem a mustráló tekinteteket a hátamon. Összepréselem a fogaimat, és a tanárnőre nézek, aki elgondolkodva bámul rám.
- Ezt hol tanultad? - kérdezi. Furcsa, de a hangja egyáltalán nem ideges, amiért egy hallgató lecsapta, inkább meglepettséget hallok ki belőle.
- Snow Folk, történelem szak – mondom. Mikor látom, hogy nem érti, hozzáteszem: - A Kapitóliumban.
A szavaim pár másodpercig csak lebegnek a levegőben, mint a pára, amit télen lehelünk ki a hideg levegőbe. Aztán pont úgy el is tűnnek, és a helyüket meglepett motyogás veszi át. Többen furcsállva, fenntartóan néznek rám. Biztos az bántja a csőrüket, hogy kapitóliumi vagyok.
- A Kapitóliumban? - döbben le a tanár is.
- Igen – felelem.
Ismét morajlás fut végig az összegyűlteken, én pedig hirtelen úgy érzem magam, mint egy kitaszított, mint a régi érinthetetlenek. A pillantásokból pedig arra következtetek, hogy az is vagyok.

6 megjegyzés:

  1. Drága Dorine!
    Nagyon érdekesen indul ez a 13. körzetbeli élet. Katniss mégiscsak egy körzetből jött. De Roxanne kapitóliumiként, akárhányszor kimondta honnan jött egy szikrát éreztem, ami bármelyik pillanatban lángra lobbanhat, semmi jót nem tartogatva. Kíváncsi vagyok valóban kitaszított lesz, vagy esetleg inkább kíváncsisággal fordulnak felé. Annyira jó lenne ezt látni még 40 fejezeten át! Nem is tudom, hogy tudtad ezt így kivitelezni...
    Gratulálok viszont, hogy újabb történeted fejezted be!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. elfelejtettem egy mondatot befejezni :) : Katniss mégiscsak egy körzetből jött, ezért vele talán elfogadóbbak.

      Törlés
    2. Kedves Petra,
      örülök, hogy érdekesnek találtad, szerintem is az! Nagyon furcsa helyzet volt, Roxanne-nel együtt csöppentem egyik pillanatról a másikra egy teljesen új környezetbe. Hideg egy hely ez a 13. :P Hamarosan kiderül, hogyan fordulnak Rox felé! :3
      Köszönöm a gratulációt, én is nagyon örülök neki, úgy érzem, ezzel már lassan teljesen kisajtolom ezt a HG témát... már csak az Akik vagyunk vár befejezésre, aztán annyi. Mondjuk az Életenát miatt még mindig sajog a szívem, iszonyúan hozzám nőtt és nagyon hiányzik. :(
      Köszönöm a kommentedet! :)

      Üdv,
      Dorine

      Törlés
  2. Ááá, vigyorgok :D Feldobtad az estém <3

    VálaszTörlés
  3. Drága Dorine!

    Jaj, az eleje mennyire, de mennyire tetszett, még a hideg is kirázott! Elképesztő vagy, annyira élethűen és csodálatosan írsz le mindent. Tudom, hogy ezt nem mondom el mindig, pedig így van. Talán már túl természetes, hogy ennyire jó vagy. Aztán, amikor Cinnáról beszélt... Nem halhatott meg, tényleg nem. Én is Roxanne oldalán állok, és próbálok hinni abban, hogy Cinna még él. Wáo, már csak 10 rész van hátra, plusz az epilógus... Már most hiányzik ez az egész!:( <333

    Sok-sok puszi, Azy

    VálaszTörlés