Kedves Olvasóim!
Szuper. Kicsit több, mint egy hét elég volt ahhoz, hogy megkeserítsem az életemet a Tizenharmadik Körzetben. Tény, hogy akárki tudhatja rólam, honnan jöttem, de lehetett volna annyi eszem, hogy nem kürtölöm direkt világgá. Na most már mindegy, csupán a fél Körzet hallotta, honnan vannak a tanárt kijavító információim.
Megérkeztem a következő résszel. Annyira furcsa, hogy már nem írom a történetet, hogy befejeztem... Még mindig hiányzik. :( Néha eljátszom a gondolattal, hogy esetleg írok hozzá még egy novellát valamilyen eseményről, de nem hiszem, hogy lesz ilyesmi... persze bármi lehetséges. Viszont második részbe semmiképpen nem akarok belekezdeni, mert ismerem magam, és tudom, hogy valószínűleg nem írnám végig, az pedig nem jó úgy. És amúgy is, miről írhatnék benne? Na mindegy.
Köszönöm nektek a kommenteket és a pipákat, a cseréket, a kattintásokat, lassan elérjük a 24.000 kattot, ez nagyon nagy szám. Szuperek vagytok! :3 <3
Kellemes olvasást,
Dorine Osteen
__________________________________________________
A fájdalmas emlékek nem tapintatosan térnek vissza - berúgják az ajtót, és elárasztják az elmét.
Harlan Coben
Szuper. Kicsit több, mint egy hét elég volt ahhoz, hogy megkeserítsem az életemet a Tizenharmadik Körzetben. Tény, hogy akárki tudhatja rólam, honnan jöttem, de lehetett volna annyi eszem, hogy nem kürtölöm direkt világgá. Na most már mindegy, csupán a fél Körzet hallotta, honnan vannak a tanárt kijavító információim.
Behúzom a nyakam, és összekulcsolom az ujjaimat a
hideg padon. A karjaimon felállnak a pihék a fém hűvös
érintésétől, az izmaim egy pillanatra megfeszülnek. Csak ülök
és ülök, tűröm a kínzó csöndet, amivel a többiek gyötörnek,
és arra várok, hogy a tanárnő folytassa a mondandóját. Többé
nem javítom ki, erre mérget vehet.
Az óra további részében az ujjaimat bámulom, és az
ereket számolom, hogy mennyi látszik át a bőrömön. Kíváncsi
vagyok, hogy mire kijutok a föld alól, az én bőröm is olyan
fehér lesz-e, mint Lucie-é. Ilyen, és ehhez hasonló értelmetlen,
hétköznapi dolgokon kattog az agyam, míg a monoton hangot
hallgatom, ami a háborúkról magyaráz. Többször is magamon érzem
a nő tekintetét, ám egyszer sem nézek fel. Egyedül akkor
mozdulok meg, mikor a mellettem ülő egyszer csak egy apró
papírfecnit csúsztat át nekem. Összevonom a szemöldökeimet, és
óvatosan leolvasom, amit ráírt.
Muszáj a számba harapnom. A legrosszabb az, hogy nem
tudom, miért: sírni akarok inkább, vagy nevetni? A végén
természetesen egyikre se kerül sor: kapok a pad alatt egy tollat,
amivel lefirkanthatom a válaszom.
"Igen."
A pasas felém fordul, és mikor én is ránézek,
szélesen elvigyorodik. Nem is olyan idős, talán nincs még
harminc sincsen. Nem értem, mit talál olyan viccesnek, de nekem semmi
kedvem jó pofizni, így fogom magam, hátradőlök, összefonom a
karjaimat a mellkasom előtt, és a táblára szegezem a tekintetem.
Sehol egy óra, se semmi, amiről tudnám, mennyi az idő. Ennek
ellenére a tanárnő úgy látszik, tisztában van vele, mert
egyszer csak összecsapja az enciklopédiát, jó étvágyat kíván
az ebédhez, és elenged minket. Az elsők között slisszanok ki az
ajtón.
Egyenes út vezet Plutarchoz. Beletelik egy kis időbe,
míg eszembe jut, hogy mit mondott, hol is lakik, de aztán már
rohanok is az 1002-es lakófülkéhez. Csak kétszer tévedek el, ami
egész jó az eddigi alakításaimhoz képest. Bekopogok, és mikor
senki sem válaszol, engedélyt adok magamnak, hogy bemenjek.
- Plutarch! - szólongatom. - Hahó...
Senki sehol. Biztosan a vezetőséggel tanácskozik,
sőt, az is lehet, hogy Finnick Odair is oda ment, azt magyarázta,
és ez volt az, amiből alig értettem valamit.
Megállok az ajtóban, megvárom, hogy a zár halkan
kattanjon utánam, aztán hosszan kifújom a levegőt, és
körbejáratom a tekintetemet a szobán. Semmiben sem különbözik a
miénktől, úgy tűnik, itt nem érdekes, ki milyen pozícióba van
beosztva. Ebben a körzetben mindenki szörnyen takarékoskodik,
Lucie szerint halál fia, aki pocsékolni mer. Talán ebből
következik, hogy nem ismerik a színeket, hogy az ételeik
egyhangúak és íztelenek, hogy az embereknek nincs humorérzékük.
Persze egy szavam se lehet. Ha ők nem fogadtak volna be, akkor már
minden bizonnyal nem élnék – vagy ha igen, egy kínzókamrában
sínylődnék addig, míg meg nem halok. Mint Cinna...
Összerándulok, és meg kell ráznom a fejem, hogy
magamhoz térjek. Valahogy ki fogom hozni őt onnan. Csak idő
kérdése. Csak idő kérdése...
Oldalra kapom a fejem, és a szemeim majdnem kifordulnak
a helyükről, mikor megpillantok valamit Plutarch szekrényének a
tetején. Kizárt dolog, ez nem lehet! Két lépéssel termek ott, a
szívem a torkomban dobog. Pedig de, mégis! Résnyire nyílnak az
ajkaim, mikor kinyúlok, hogy megérintsem a vázlatfüzetet. Először
csak az egyik, aztán a másik ujjammal, végül rátapasztom a
tenyerem, a másikkal pedig befogom a szám, nehogy felkiáltsak. De
hiszen ez az a vázlatfüzet, amit én adtam Cinnának! Mit keres
itt, Plutarchnál, a Tizenharmadik Körzetben?
Fel akarom kapni, magamhoz szorítani és elbújni vele
valahová, ahol nyugodtan megnézhetem, de annyira mohó vagyok, hogy
lekuporodom az ágy szélére a földre, felhúzom a lábaimat, és
remegő kezekkel fogom magam elé a könyvet. Hatalmasat nyelek,
ahogy kinyitom. Katniss néz vissza rám: bőrszerű, fantasztikusan
kidolgozott, éj fekete, csillogó harci egyenruhában feszít,
körülötte füst. A fején sisak, fel van övezve mindenféle
fegyverrel, a kezében ott az elmaradhatatlan íj. Tovább lapozok. A
további oldalakon ezeknek a felszereléseknek a leírását és
kidolgozását látom, mindenről pontos, precíz leírás. Cinna
kézírása, ezer közül is felismerném. Az utolsó oldalon, a
sarokban van egy vázlat a fecsegőposzátás kitűzőről, ahová
azt írta: "Nálam még mindig te vagy a befutó".
A szavakra nyomom az ujjam, nehogy elszakadjak tőlük,
mikor felnézek. A szürke falat bámulom, és szinte fizikailag is
átélem, ahogy kirajzolódik a fejemben az egész történet. Cinna
lelkesedése Katniss iránt. A lány, aki lángra lobbant. Az izzó
széndarab, amit ha kiszáradt ágak közé dobunk, az egészet
lángokba borítja. A fecsegőposzáta...
Hát ez az. Cinna végig tudta. Tudta, hogy Katniss lesz
az, aki ennek az egésznek az élére fog állni, és azzal, hogy
tűzzel vette körbe, valóságos prófétának bizonyult. Katniss a
széndarab, a Tizenkettedik Körzet piszkos, fekete széndarabja, ami
maró, fényes lángokká változik. Felrémlik a szemeim előtt az
este, mikor Cinnával a kandalló előtt ültünk.
-
A tüzet fa táplálja, vagy szén, de az is fából van... Szerinted
a szén az erősebb, vagy a tűz? -
kérdezte.
- Nos, mindkettő erős, nem? Mind forró, ugyanúgy
égnek – válaszoltam erre.
-
Gondolj csak bele. Ha egy izzó széndarabot dobsz a kiszáradt ágak
közé, az egészet lángra fogja lobbantani. És onnantól nincs
megállás. Terjedni fog, akár a futótűz – halkult
le a hangja.
Aztán a gondolataim oda repítenek, mikor átadtam neki
a füzetet. Azt kértem tőle, hogy valami fontosra használja. Ez
fontos volt a számára. Cinna hisz ebben az egészben, hisz benne,
hogy Katniss képes megnyerni a lázadást. Olyannyira biztos a
dologban, hogy képes volt kockára tenni az életét. Eszembe jut
apám, meg az, hogy mit mondott.
A szívem kihagy egy ütemet, hirtelen minden
elfehéredik. Apám nem viccelt! Pontosan tudta, hogy lázadás
készülődik, és azt is tudta, hogy Cinna ötlete, miszerint
Katniss maga a tűz, ami felperzseli a diktatúrát, milyen hatással
lesz erre az egészre. A lány átváltozása, a fájdalom Cinna
arcán, mikor őt említettem akkor, mikor találkoztunk az utcán a
Mészárlás bejelentése után... Egyszerűen minden passzol. És ha
Katniss az, akiben egyesül Panem ereje, akkor ő az, aki az arca az
egésznek. Ezért kell ez a vázlatfüzet tele ezzel a
felszereléssel. Mert ő a Fecsegőposzáta.
- Roxanne?
Plutarch hangja hideg zuhanyként ér, azonnal
összecsapom a vázlatfüzetet, és egy pillanatig dermedten ülök,
háttal neki. Aztán lassan megfordulok.
- Szia – mondom vékony, rekedt hangon. Érzem, hogy
sírás fojtogatja a torkomat.
- Te meg mit csinálsz itt? - Hamar az ágy végében
terem, és mikor meglátja az ölemben a fekete bőrbe kötött
könyvet, elfelhősödik a homloka. - Ó – sóhajt fel.
Nem válaszolok, csak beejtem a vállaimat, lelógatom a
fejem, és szabad utat engedek a könnyeimnek. Ráhullanak a fekete
anyagra, aztán leperegnek róla, egyenesen a földre. Plutarch
ügyetlen leül mellém, és átkarolja a vállaimat. Mondani akar
valamit, mert elveszi tőlem a füzetet, és felteszi az ágyra.
Megtisztítja a terepet, hogy aztán könnyebben bemagyarázhassa,
hogy Cinna meghalt.
- Mentsd meg őt! - szipogom nyöszörögve. Letörlök
egy könnycseppet az arcomról, de máris követi egy másik. -
Kérlek...
Plutarch hátra billenti a fejét, mintha csak azt
mondaná: "Ezt nem hiszem el!", aztán felsóhajt, és
megfogja a kezem. - Roxanne – kezd lassú, kimért hangon. - Cinna
meghalt. Nincs életben, értsd meg! Azzal, hogy
fecsegőposzátává változtatta Katnisst, kihúzta a gyufát Snow
elnöknél.
- Honnan tudod? - förmedek rá. A hangom már egy
fokkal erősebb, egyre idegesebb leszek attól, amit mond. - Nem
biztos, ezt csak te gondolod így!
- Nem, Rox – rázza meg a fejét. - Katniss a saját
szemével látta, ahogy elkapják a Békeőrök. Én pedig biztos
forrásból tudom, hogy miután kihallgatták, megölték.
Összepréselem az ajkaimat, és kényszerítem magam,
hogy a helyemen maradjak. - Miért nem mentetted meg őt is? -
sziszegem.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne! - horkan fel Plutarch. -
A Mészárlást megelőző egy-két napban akkora volt rajtam,
rajtunk a nyomás, hogy nagyjából azt sem tudtam, fiú vagyok-e,
vagy lány. Ez nem gyerekjáték, Roxanne. Emberéletek forogtak
kockán, sőt, még most is veszélyben vagyunk. A Kapitóliumban
utcai zavargások, merényletek sorozata követi egymást nap mint
nap. Az is kész csoda, hogy téged ki tudtalak hozni onnan. Még
éppen időben voltunk, ha egy napot vagy pár órát késünk, akkor
neked is véged. - Megszorítja a vállam, de én elhúzódom.
- És mi van Portiáékkal? - kérdezem nyersen.
Plutarch nem válaszol, mire egyenesen rá szegezem a
tekintetem. Egy darabig tovább hallgat, aztán hosszan felsóhajt.
- Ma reggel kaptam az információt, hogy Portiát
elkapta a Kapitólium – válaszolja. - Peeta stylistja, ezért szintén
a főváros foglya – magyarázza.
Mély levegőt veszek, lehunyom a szemeimet. Ez nem
lehet.
- Meg fogják ölni? - suttogom remegő hangon.
- Nem tudom – feleli Plutarch.
- És Zimon meg a baba?
- Róluk nem tudok semmit.
Hosszú, néma percek következnek. Úgy érzem, mintha
nehéz téglák lennének a vállaimra kötözve, és lefelé
lógnának, egy feneketlen kút nem létező alja felé. A bensőmben
forr a gyűlölet és a düh. Bosszút akarok állni Snow-on, bosszút
akarok állni rajta azért, mert elvett tőlem mindenkit, akit valaha
szerettem.
- Nyerjétek meg a háborút – mondom egyszer csak.
- Hidd el, hogy mi is ezt szeretnénk – bólint
Plutarch. - De erre akkor fog sor kerülni, ha Katniss hajlandó lesz
elvállalni a Fecsegőposzáta szerepét. Ő lenne a lázadás és a
háborúnk arca – teszi hozzá.
Hirtelen megszólalnak a csengők, amik azt jelzik, hogy
vége az ebédidőnek, és itt az ideje, hogy mindenki tovább álljon
a számára kijelölt helyre. Nekem is mennem kéne, de egyszerűen
képtelen vagyok rászánni magam, hogy felálljak és elinduljak. A
lelkemben hatalmas, hideg űr tátong. Plutarch okozta azzal, amit
mondott. Biztos forrásból tudja, hogy Cinna meghalt. Lehet, hogy
valóban halott, és csak az én törékeny virágszívem próbálja
áltatni magát azzal, hogy életben van? Ez az egyetlen ésszerű
magyarázat arra, amit eddig éreztem. És erősíti az, hogy már
nem érzem. Nem érzek mást, csak végtelen keserűséget, fájdalmat
és szomorúságot. Nem tudom, mi értelme a további életnek, ha az
ember, akit szeretek, aki a világon mindennél többet jelent a
számomra, nem létezik többé. Ráadásul a legjobb barátnőm
fogoly egy szadista gyilkos börtönében, aki bármire képes, hogy elérje a
céljait.
Végül Plutarch mozdul meg elsőnek. Azt mondja, neki
vissza kell mennie a Parancsnokságra, mert dolga van, és arról magyaráz valamit, hogy Katnisst viszik a Tizenkettedik Körzetbe. Aztán azt is
hozzáteszi, hogy addig maradok itt, amíg szeretnék, de talán jobb
lenne, ha elmennék az órámra.
- Az legalább elvonná a figyelmedet – bizonygatja.
- Elég sokat kellett harcolnom azért, hogy felmentselek a katonai
kiképzések alól. Nem vetne rád jó fényt, ha kimaradnál az
elméleti képzésből. - Azzal sarkon fordul, és elmegy.
Nem tudom, hogyan, de feltápászkodom. Ott hagyom a
vázlatfüzetet, kisétálok a folyosóra, és elindulok. Csak
találgatni merek, hogy merre tartok. A lábaim maguktól visznek
előre. Sosem voltam valami jó tájékozódó, ennek ellenére
egyszer csak annál az ajtónál kötök ki, ami mögött nemrég
elárultam, honnan jöttem. Gondolkodás nélkül lépek be. Még nem
kezdődött el a tanítás, így gyorsan megkeresem a helyem, aztán
leülök. Csak bámulok magam elé, és azon agyalok, hogy miért nem
sírok. Talán mert egy darabokra tört test nem képes könnyeket
ontani magából?
Valaki lehuppan mellém. A szürke ing durva anyaga egy
pillanatra hozzáér a felkaromhoz, mire ösztönösen összehúzom
magam. Kiráz a hideg az érintéstől.
- Szia! - köszön rám egy hang. Először nem figyelem,
honnan jön, hátha elmegy, de mikor leesik, hogy a mellettem ülő
bámul rám, muszáj odafordulnom.
- Heló – felelem halkan. Ez az a pasas, aki
átnyújtotta azt a cetlit nemrég. A barna hajú, szürke szemű
férfi. Az állát vékony borosta borítja, a barna tincsek kuszán kanyarognak a fején. A szemei érdeklődve fürkésznek, furcsa
kedvesség csillog bennük. Azonnal megfájdul a hasam.
- Kenan vagyok – nyújt kezet. - Cawtree – teszi
hozzá, és el is mosolyodik.
Csak bámulok rá, a tekintetem hol a tenyerét
vizsgálja, hol a markáns járomcsontot. Valószínűleg állati
bunkónak tűnök, de egyszerűen nem tudom rászánni magam, hogy
kezet fogjak vele. Irtózom a gondolattól, hogy hozzáérjek egy másik
emberhez. Ezt lassan ő is észreveszi, mert elhúzza az ujjait, és
megköszörülni a torkát.
- Roxanne – reagálom le. - Roxanne... Haylen. - Úgy
mondom ki a nevem, mint aki nem biztos benne, hogy valóban így
hívják. Ez elég ijesztő.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Roxanne –
mosolyodik el szélesen a pasas. - Sosem gondoltam volna, hogy
egyszer egy kapitóliumival fogok beszélgetni – rázza meg
hitetlenkedve a fejét. - Ne értsd félre, nekem nem baj, hogy a
fővárosból jöttél. Én sem itt születtem. Nemrég érkeztem,
megszöktem a Hatodik Körzetből – magyarázza.
Elkapom róla a tekintetem, aztán ismét ránézek. Ő
még mindig mosolyog, a szája sarkában apró gödröcskék
követelik tőlem, hogy viszonozzam a gesztust. Szeretném, de
képtelen vagyok rá. Pedig ez a fickó igazán kedvesnek tűnik, és
nagyon azon van, hogy normálisan tudjunk beszélgetni.
- Én is örülök – felelem egyszerűen.
- Látom, nem vagy valami bőbeszédű – húzza
oldalra a száját.
Leeresztem a szemöldökeimet. Tudom, hogy a szemeim
pillanatokon belül megfognak telni könnyekkel, ezért előre
fordulok, és a táblára szegezem a tekintetem. Semmi kedvem
beszélgetni. Jól mondta, nem vagyok bőbeszédű. Főleg nem az
olyanokkal, akiket nem ismerek, főleg nem olyan állapotban,
amilyenben most vagyok. Hála Istennek, a következő pillanatban
megjelenik a tanárnő, és folytatja a délelőtt elkezdett
előadást.
Egész nap itt ülünk ebben a teremben, de nem zavar,
ugyanis nem figyelek, hanem végig a gondolataimmal vagyok
elfoglalva, azon agyalok, amiket Plutarch mondott. Valahogy akkor sem
tudom elfogadni, hogy Cinna meghalt. Bár lehet, hogy csak azért
nem, mert sokkolt a dolog, és egyelőre nem dolgoztam fel. Na ezt
már könnyebben elhiszem.
Mihelyt vége lesz az előadásnak, egy hatalmas sóhaj, és még nagyobb gyomorkorgás kíséretében állok fel.
- Roxanne? - szólít meg a hang.
- Igen? - fordulok a pasas felé. Azt hiszem azt
mondta, Kenannek hívják.
- Ha megbántottalak, akkor sajnálom – rázza meg a
fejét, miközben a mellkasához szorít egy füzetet meg egy tollat.
- Nem akartam, de tényleg. Csak arra gondoltam, esetleg
barátkozhatnánk.
Elindulok, ő pedig mellém szegődik. - Én sajnálom –
ejtem be a vállaimat. Elindulunk a folyosón, a hömpölygő
tömegben. - Nem vagy valami jó kedvemben.
- Ugyan már, ez bárkivel előfordul – mondja. -
Egy hete vagyok itt, nagyjából egy időben jöttem a Tizenkettedik
menekültjeivel, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a
Tizenharmadikban lakóknak nincs valami sok humorérzékük.
Furcsa, de erre a megállapításra halványan
elmosolyodom. Egy darabig csöndben ballagunk, aztán én szólalok
meg. - Mit is mondtál, melyik körzetből jöttél? - kérdezem.
- A Hatosból – rajzol hatost az ujjával a levegőbe.
- Gyógyszergyártás? - ráncolom a homlokom.
- Igen – bólint. - Egy kicsit honvágyam van, de
hát... ez van, nem igaz? - vigyorodik el.
- És akkor miért nem az orvosoknak segítesz? -
kérdezősködöm tovább, miközben elhagyjuk a zsúfolt folyosókat.
- Segítek nekik – magyarázza. - De emellett járok
történelem órákra is, mert érdekel, és kiképzéseken is
részt veszek.
- Kiképzések?
- Aha, tudod, itt a Tizenhármasban mindenkinek kell
járnia katonáskodni. Te hol szoktál lejelentkezni?
Beugrik az, amit Plutarch mondott, hogy nehezen harcolta
ki, hogy ne kelljen kiképzésre járnom. - Én nem járok –
felelem. - Kihúztak alóla.
Kenan felvonja a szemöldökeit, de nem kérdez többet,
aminek örülök. - Értem – bólint. - Akkor majd még
összefutunk, legkésőbb holnap.
- Igen – állok meg.
- Hát akkor... szia – int felém.
- Szia – bólintok.
Úgy néz rám, mintha még mondani akarna valamit, de
végül hallgat, és eltűnik a folyosó végén. Én meg zsebre
vágom a kezeimet, és elindulok, hogy felfedezzem magamnak ezt a
helyet. Csak egy futó pillantást vetek a jobb alkaromra tetovált
napirendre, de nem foglalkozom vele. Most elvileg valami általános
eligazításon kéne lennem, ám én ehelyett hosszú folyosókon
bolyongok, és láthatatlan, veszélyes gondolatokkal viaskodom. Még
az is eszembe jut, hogy esetleg benézek Lucie-hez a kórházba, de
aztán leteszek róla. Biztos nem örülne egy látogatónak
ilyenkor, főleg akkor nem, ha az a látogató olyan állapotban van,
mint én. Mondjuk megkérhetném, hogy adjon egy adag morflingot,
hátha csillapodik tőle a fájdalom, amit a szívemben érzek.
Addig mászkálok, míg teljesen el nem tévedek.
Megállok, hogy szemrevételezhessem a helyet. Vannak itt ajtók,
mind egy-egy lakófülkét jelölnek, meg szellőzőrácsok, és
furcsán pislákoló lámpák. Ha Portia itt lenne, azt mondaná,
olyan ez a hely, mint egy horrorfilm fő színhelye.
Azonnal könnyek szöknek a szemeimbe, de erőszakosan
letörlöm őket. Nem fogok sírni. Nem sírok, csak leülök az
egyik fal tövébe, felhúzom a térdeimet, nekik támasztom a
homlokomat, és lehunyom a szemeimet.
Valahol csöpög a víz. Valaki kaparja a falat az egyik
fülkében. Halk motyogás az egyik ajtó mögül. Egy kiáltás.
Nevetés. Lift kattog el valahol, a szellőzőben süvít a levegő.
Ezeket a hangokat hallgatom, míg egyszer csak fel nem kapom a fejem. Nem hallom a lépések hangját, úgy közlekedik, akár egy szarvas: csendben, nesztelenül, de valamiért mégis megérzem a jelenlétét.
- Heló! - köszön rám az alak. Csodás. Úgy látszik,
ma mindenki ismerkedni akar.
Először csak a bakancsba bújtatott lábakat nézem,
aztán a tekintetem felszökik a testére is, végül megpillantom az
arcát. Mintha egyetlen pillanat alatt másfél év játszódna le a
szemeim előtt. Katniss Everdeen áll előttem, személyesen.
- Szia – suttogom elkínzott hangon. A szürke
szempár mindent eszembe jutottat, de legfőképpen természetesen
Cinnát. Hát itt a lány, akiért képes volt feláldozni az életét.
Katniss nem magas, még nálam is alacsonyabb lehet.
Kreol bőre most egész világos, a haja copfba fogva, a szemei
fáradtnak tűnnek. A könyökhajlatában még mindig ott piroslanak
a tűszúrások, amiken keresztül megkapta a morflingadagját. Semmi
smink, nem néz ki úgy, mint azokon az esküvői képeken. Most csak
egy egyszerű kamasz a Tizenharmadik Körzetben. Még különösebben
kedvesnek sem tűnik, ám egyszer csak így szól:
- Jól vagy?
Nem tudom, miért kérdezi, elvégre nem is ismer. Aztán
eszembe jut, hogy mi történt vele, eszembe jut Primrose, a húga, Ruta,
akit úgy meggyászolt, és máris sokkal jobban megértem. Vajon ő
osztozna a fájdalmamban? Hiszen tudja, mit jelent elveszteni
valakit, akit szeretünk.
- Igen – füllentem. Szeretném azt mondani, hogy
"Nem, és te is tudod, hogy miért", de nem teszem.
Akárhogyan is, Katnisst csak a tévéből ismerem. Nem
bízhatok benne.
Drága Dorine!
VálaszTörlésTe jó ég, hogy a francba csinálod, hogy minden egyes résszel jobb leszel? Én már komolyan szavakat se találok, és minden rész akkora hatással van rám... Örülök, hogy most hajlani egy van, és annak is, hogy senki sem lát, mert őszintén szólva is sokkolva vagyok. Mivel teljesen azonosulok Roxanne-nal, ezért mindig úgy vagyok vele, ahogyan ő. Ha reménykedik, én is. De most megrendült, és ne ne ne ne, én szeretnék reménykedni, én szeretném hinni, hogy Cinna még él... Nem érthet így véget! Ah a francba, annyira imádom ezt a történetet, hogy már fáj! Még egyszer köszönöm, amiért írod! <3
Sok puszi, Azy