-->

2014. márc. 18.

Negyvenharmadik Fejezet - 'Na ne'

Kedves Olvasóim!
Íme, meghoztam a következő részt. Ezután már csak hét fejezet van hátra, plusz az epilógus, és vége a történetnek. Még mindig annyira fura... Na mindegy, nem szeretném tovább húzni a szót. Köszönöm a feliratkozásokat, a kommenteket, a pipákat, a kattintásokat és mindent! <3
Kellemes olvasást és további szép hetet,
Dorine Osteen
_______________________________________________________

"Minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre."
                                                                      Pittacus Lore




Katniss olyan eltökélten fürkészi az arcomat, hogy pár pillanat múlva biztos leszek benne, hogy olvas a vonásaimból. Ahogy találkozik a tekintetünk, megint kérdezni akar valamit, de nem tud, mert egy magas, szintén kreol bőrű fiú jelenik meg a halványan vibráló lámpafényben a folyosó végén.
- Hé, Catnip! - kiáltja. A lány oda kapja a fejét, de olyan hirtelen, akár egy kopó, aki szagot fogott. - Gyere már, vagy még a végén meggondolják magukat, és gyalog kell elmennünk a Tizenkettedikbe!
- Megyek! - válaszolja azonnal. Ismét rám néz, aztán biccent egyet elköszönésként, és elfut a fiú irányába.
Míg távolodó sziluettjét nézem, azon agyalok, hogy ki lehet a srác. Annyira hasonlítanak egymásra... Lehet, hogy Katniss valami rokona? És ekkor beugrik. Ez itt Gale, akit láttam már párszor a tévében odahaza, mikor Katniss és Peeta mindennapjairól volt szó. Gale a lány unokatestvére. Legalábbis ezt mondták.
Mély levegőt veszek, hosszan kifújom, aztán erőt veszek magamon, és felállok. Az ujjaim végig követik a hideg falat, míg kiegyenesedem. Aztán elindulok. A lakófülkénkbe igyekszem, eszem ágában sincsen máshová menni. Úgy döntök, lepihenek egy kicsit, nincs is másra szükségem. Azonban ahogy elsétálok a konyhák mellett és megcsap az ételek illata, rájövök, hogy de, mégis kéne valami: egy hatalmas adag kaja. Kihagytam az ebédet, ezért most szörnyen éhes vagyok. Ám vacsoráig még van pár óra, amit el kéne valahogy töltenem.
Szerencsémre egész hamar megtalálom a lakófülkénket. Belépek, és Lucie-t látom, amint az ágyon hasal, és valami fehér könyvet bújik. Mikor meglát, szélesen elmosolyodik.
- Szia! - köszön rám.
Ledobom magam a saját ágyamra, és évezem, ahogy a tagjaim lassan elernyednek. - Hali – felelem.
- Na milyen volt a napod? - érdeklődik. Hallom, ahogy fészkelődik valamit, aztán csattan könyv, és innen tudom, hogy letette. Eddig mindig megbeszéltük, hogy telt a nap, és most sincs ez másként.
Mesélni kezdem neki, hogy mi volt. A reggelit Finnickkel, aztán hogy elszóltam magam a hovatartozásomat illetően, meg hogy kijavítottam a tanárnőt. Beszámolok arról, mit találtam Plutarchnál, és arról is, hogy összeismerkedtem azzal a Kenannel, valamint Katnisst sem hagyom ki.
- Ó, Kenant ismerem – bólint Lucie. - Volt egyszer-kétszer a kórházban, párszor beszéltünk – meséli.
- Kedvesnek tűnik – vonom meg a vállam. A hasam azonnal összerándul, és megtapogatom a nyakamban lógó medaliont. Nem kell emlékeztetnem és megnyugtatnom magam. A szívem tudja, kiért dobog. Csakis érte. Senki másért, soha. - Mármint ne értsd félre – rázom meg határozottan a fejem.
- Dehogy értem – mosolyog rám a lány. Nem hallom a hangján, hogy viccelne. Talán azért mondja komolyan, mert látja, mennyire tágra nyíltak a szemeim. És talán azért, mert szeretné megtörni a hirtelen beállt csöndet, vagy azért, mert valóban mesélni akar, de elmondja, hogy vele mi történt ma. Hosszasan mesél, alaposan, és pedig azon kapom magam, hogy a fejem a párnára hajtva, lehunyt szemekkel hallgatom. Megnyugtat a hangja, és csak akkor jövök rá, hogy direkt csinálja, hogy azt akarja, hogy elaludjak, mielőtt elnyomna az álom.
Lucie akkor ébreszt fel, mikor megszólalnak a vacsorára hívó csengők. Elég nyomottnak érzem magam, most még rosszabb, mint volt. Ennek ellenére a vacsora gondolata valahogy felfrissít, és mikor magamba tömöm a hidegtálból álló menüt, valahogy minden szebbnek látszik. Lucie-vel eszem, de nem messze tőlünk kiszúrom az asztalt, ahol Katniss, Gale és Finnick ülnek. Van még ott más is, de azt nem tudom, hogy ők kicsodák. Egy idősebb nő, három kisgyerek. Talán ők is Katniss unokatestvérei, a nő meg Gale édesanyja lehet.
Magam elé bámulok, és meglepetten tapasztalom, hogy Kenan szürke szemei néznek vissza rám. Annyira meglepődöm attól, hogy hirtelen itt termett, hogy hatalmasat pislogok, mintha csak azt várnám, hogy a következő pillanatban majd eltűnik. De nem tűnik el, nekem pedig megfájdul az oldalam.
- Sziasztok – mosolyodik el szélesen. - Ugye nem baj, hogy csatlakozom?
- Dehogy – legyint Lucie. Vet felém egy pillantást, és mikor nem reagálok, bokán rúg az asztal alatt.
- Nem – rázom meg a fejem, közben egyenesen a lányt bámulom. - Nem baj.
Nem tehetek róla, de mikor összenézek Kenannel, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fog el. Nem értem, hogy miért van. Rendes pasasnak tűnik, semmi hátsó szándék, és amúgy is... biztos vagyok benne, hogy csak az én kapitóliumi fejemnek jut eszébe egy beszélgetésre vágyó férfiról, hogy barátnőt keres. Semmi ilyesmiről nincs szó. Ha meg mégis, akkor megmondom, hogy foglalt vagyok.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonban Lucie kiválóan elcseveg Kenannel, én pedig csak bámulom a tányéromat, hallgatom őket, és azon kapom magam, hogy Katnissék asztalát tanulmányozom. Egyszer, mikor Finnick felém néz, összetalálkozik a tekintetünk. Felderül az arca, és egy biccentéssel üdvözöl. Visszamosolygok rá, örülök, hogy felismert. Talán szereztem még egy barátot.
A vacsora után valahogy minden szebbnek tűnik. A testem elégedettebb, a lelkem csendesebb, így mikor felállunk, hogy elvonuljunk a lakófülkénkbe, halkan felsóhajtok. Kenan velünk jön egy darabon, aztán megállunk az ajtó előtt, míg Lucie-vel beszélget valami olyasmiről, hogy miért nem engedik nekik, hogy a gyógyszerekhez nyúljanak. Mivel szeretnék már elvonulni a világ elől, ezért erőt veszek magamon, és közbe szólok.
- Akkor jó éjt – bólintok Kenanre, kihasználva a másodpercnyi csöndet. - Azt hiszem, én megyek, ti még beszélgessetek nyugodtan.
Már éppen nyúlnék a kilincsért, mikor utánam szól. - Várj! - kér. A karom után kap, megérinti, mire úgy rántom magamhoz a kezem, mintha áram rázott volna meg. Felnézek rá, próbálom tartani magam, de nagyon nehéz. - Holnap találkozunk? - kérdezi, és közben halvány mosolyt villant.
Nyelek egyet. Ez most mit akar jelenteni? A fejemben azonnal millió és egy kép rajzik fel, mindenféle hülyeségek, de végül megnyugtatom magam azzal, hogy a Tizenharmadik Körzetben mindenki vágyik a társaságra, és talán Kenannek én vagyok az egyetlen, akivel beszélgetni tud az oktatás előtt.
- Igen – bólintok végül.
- Oké – vigyorodik el. - Hát akkor sziasztok, én is megyek. Még át kell néznem pár dolgot – magyarázza.
Miután becsukódik mögöttünk az ajtó, Lucie feszengve kapcsolja fel a lámpát. Tudom, mi jár a fejében, de annyira nincs kedvem most ilyesmihez, hogy gyorsan összekapom a cuccaimat, és bevonulok a fürdőszobába. A biztonság kedvéért kulcsra zárom az ajtót, aztán ledobom a törülközőt a földre, és megtámaszkodom a mosdókagyló két szélében. Mikor felemelem a fejem, egy szürkés bőrű, beesett arcú, reménytelenséget árasztó lány bámul vissza rám. A hajam száraz és össze-vissza áll, egyáltalán nem hasonlítok a régi önmagamra. Az életem eltűnt aznap, mikor felraktak arra a légpárnásra. Csak anyám levele, a nyakláncom, és az érzés maradt belőle, ami a földhöz köt. Ezen kívül semmi.
Leveszem a ruháimat, aztán beállok a zuhany alá, és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a forró permet végigmasszírozza a testemet. Aztán azon kapom magam, hogy sírva döntöm a csempének a fejem. A helyére teszem a zuhanyrózsát, átölelem a karjaimmal a derekamat, és kétrét görnyedek. A víz eláztatja a hajamat, az arcomra csorog, összefolyik a könnyeimmel. És csak sírok és sírok és sírok. Mintha a fájdalom, amit a lelkemben érzek, így akarna kiürülni, akárcsak egy méreg. Minden keserűség, reményvesztettség és rossz hír, minden démon, minden félelem, amik hatalmas karmokkal szabdalják a szívemet.
Akkor kapok észbe, mikor Lucie kopogtat az ajtómon.
- Elhasználod az összes meleg vizet! - kiabál. - Gyere már ki lécci!
Összeszedem magam, kivánszorgok, és kihasználom az alkalmat, hogy nem kell a szemébe néznem. Annyira siet a tusolással, hogy rám se néz, csak beveti magát a fürdőbe. Én meg lekapcsolom a lámpát, bemászom az ágyamba, és álomba merülök.
Másnap reggel még ő is itt van, csak nyolcra kell bemennie a kórházba, meg amúgy sem dolgozni fog, csak valami továbbképzése lesz. Így hát együtt készülődünk. Éppen bedugnám a karomat a lyukba a falon, ami majd a bőrömre tetoválja a napirendet, mikor valaki kopog az ajtón, aztán anélkül, hogy válaszolnánk, be is nyit.
- Jó reggelt a hölgyeknek – hallom meg Plutarch feltűnően derűs hangját.
- Üdv! - mosolyog rá Lucie, miközben éppen a haját fésüli.
- Szia! - pördülök meg. - Miért jöttél?
Plutarch megáll mögöttem, egy darabig mosolyogva méreget, aztán megcsóválja a fejét. - Hallottam, mit alakítottál tegnap a történelmi előadáson – meséli.
- Szuper – ejtem be a vállaimat. - Terjed, igaz?
- Ó, nem, nem – rázza meg a fejét. - Mrs. Red, a tanárnő megkeresett, és...
- Ki vagyok csapva? - szakítom félbe. Egy pillanatra máris elhiszem, hogy így van, és megrémülök.
- Nem! - kiált fel Plutarch. - Csak engedd, hogy végigmondjam. Mrs. Red azt mondta, nagyon jó volt a meglátásod, és felvetette, hogy esetleg taníthatnál, ha szeretnél.
Meglepetten bámulok Plutarchra, aki érdeklődve várja a reakciómat.
- Hogy mi? - nyögöm ki végül. - Tanítsak? - Olyan idegenül hangzik a számból ez a szó, hogy kiráz a hideg.
- Pontosan – feleli. - Természetesen nem olyan korúakat, mint amilyenek a csoportodban voltak, hanem kicsiket. A Tizenharmadik Körzetben nincs sok kisgyerek, éppen pár osztályra valóak, de még így is kevés rájuk a tanár. Igazi kincs lehetnél – mosolyog rám.
- Ja, persze – rázom meg a fejem. - És majd pont megengedik, hogy egy kapitóliumi tanítsa a gyerekeiket.
- Ugyan már! - legyint a levegőbe. - Ezzel ne törődj. Az itteniek tudják, hogy az oldalukon állsz. Ezt majd én elintézem, beszélek Coinnal, neked nem kell aggódnod. - Mikor nem mondok semmit, Plutarch elém lép, kedvesen megpaskolja az arcomat, és a szemembe néz. - Szerintem ez elvonná a figyelmedet, Rox. És amúgy is tanár akartál lenni, nem?
- De – felelem halkan, oldalra húzott szájjal.
- Na látod. Itt a lehetőség.
Egy darabig elnézem Plutarch izgalomtól kipirosodott arcát, aztán nem bírom tovább, rákérdezek.
- Mitől van ilyen jó kedved? - faggatom összevont szemöldökökkel.
Erre aztán elvigyorodik. - Nem mondhatnám el, de mivel hamarosan úgyis az egész körzet megtudja, hát nem bánom... - Mély levegőt vesz, aztán széttárja a karjait, mintha meg akarna ölelni. - Katniss elvállalta a Fecsegőposzáta szerepét!
Csak bámulok rá értetlenkedve, nem értem, mire kéne rájönnöm. Aztán talán attól, hogy Plutarch így néz,
vagy attól, hogy szóba került Katniss, lassan leesik. Ám még mielőtt bármit is reagálhatnék, Lucie lép mellénk.
- Ez nagyszerű! - vigyorog. Még mindig a haját próbálja kigubancolni, a fésű szerencsétlenül lóg ki a kusza tincsek közül. - Mindenki azt mondta, hogy sosem fog belemenni azok után, ami történt. Hogy sikerült rávenni? - érdeklődik, aztán halkan felszisszen, mikor megrántja a haját.
- Igazából nem tudom – vonja meg a vállait Plutarch. - Talán a Tizenkettedik Körzetben tett látogatás hozta meg az eszét, és végre felfogta, hogy csak akkor tud bosszút állni az elnökön, ha együttműködik velünk. Katniss lesz a Kapitólium elleni háború arca – magyarázza lelkesen. Elhúzza az arca előtt a tenyerét, aztán elégedetten felsóhajt, és máris látom a szemében, ahogy elképzeli a lányt, amint a kamerák előtt pózol. - Hamarosan nekilátunk a pro-fik felvételének. Ezek amolyan propaganda-filmek, amiket aztán levetítünk majd egész Panemben.
Hosszan bólogatok, és közben hol Lucie-t, hol Plutarchot nézem. Az biztos, hogy Katniss lépésével közelebb kerültünk a háború végéhez, és ahhoz is, hogy tegyek valamit a barátaimért. Abban a pillanatban, hogy eszembe jutnak, hirtelen egy kérdés is megfogalmazódik bennem.
- Megmutattad neki a vázlatfüzetet? - csuklik el a hangom. Plutarch nem tudja, hogy én adtam Cinnának, de nekem valósággal a szívembe markol ez az emlék.
- Persze! - kiált fel. - De mivel Cinna a lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam oda neki, ha Katniss önként vállalja a szerepet, ezért csak tegnap. Gondolhatod, milyen nehéz volt megállni, hogy ne dugjam egyből az orra alá...
Felsóhajtok. Nem tudom, mit kezdenék magammal, ha a következő pillanatban nem szólalnának meg a csengők, amik a reggeli idejét jelzik. Kihasználom az alkalmat, és feszélyezetten elmosolyodom.
- Mennünk kéne, ha nem akarunk lemaradni a reggeliről – vonom meg a vállam.
- Igen, az nem lenne rossz – helyesel Lucie, mikor az ágyára dobja a fésűt. A barna tincsek már szépen, rendezetten simulnak a hátára.
- Rendben. - Plutarch az ajtó felé indul, mi pedig követjük. - Mi a válaszod akkor? - néz rám, ahogy kilépünk a folyosóra.
- Mire is? - ráncolom a homlokom.
- Az ajánlatomra, hogy taníthatnál – vonja fel az egyik szemöldökét.
- Ja, hogy arra! - kapok a halántékomhoz. Gyorsan kell döntenem, de valamiért úgy érzem, nem is kell gondolkodnom. Jó ötletnek tűnik, végre azt csinálhatnám, amit szeretnék, és tényleg elvonná a figyelmem. - Benne vagyok.
- Nagyszerű! - mosolyodik el szélesen. - Akkor reggeli után keress meg a Parancsnokságon.
- Hogy hol? - kérdezem meglepetten.
- A Parancsnokságon – magyarázza. - Rengeteg dolgunk van ma, egész nap ott leszek. Nem lesz nehéz megtalálnod, csak kérdezz meg valakit.
- Hát jó – fújom ki hosszan a levegőt.
Plutarch szórakozottan felnevet, aztán puszit nyom az arcomra, és fütyörészve elsétál.
- Milyen jó kedve van ma valakinek – bök oldalba vigyorogva Lucie, mikor elindulunk a folyosón.
- Nekem mondod? - húzom oldalra a számat.
Erre aztán Lucie is kacagni kezd. Nekem csak akkor kúszik halvány mosoly az ajkaimra, mikor észre veszem, hogy véletlenül nem tetováltattam rá az alkaromra a napirendet.
Reggeli után elköszönök Lucie-től, és elindulok, hogy felkeressem a Parancsnokságot. Ahogy Plutarch tanácsolta, megkérdezek valakit, aki segít, és így egész hamar megtalálom a helységet. Az üvegfallal leválasztott szoba nagyon komolynak tűnik: vannak számítógépes vezérlésű falak, egy hatalmas, négyszögletű vezérlőpult, meg egy csomó minden, amiről azt sem tudom, micsoda – egyszóval csupa csúcstechnológia.
Megállok a falak előtt, és azt figyelem, ami odabent folyik. Egyből kiszúrom Plutarchot, amint háttal nekem magyaráz valamit. Rajta kívül látok egy nőt, aki minden bizonnyal Fulvia, valamint egy magas, sötétebb bőrű srácot, Gale-t, és egy egyenes hajú, idős hölgyet. Csak Katniss nincs sehol.
Nem tudom, miért, de Plutarch hirtelen megpördül, és mikor meglát, hatalmas vigyor terül szét az arcán. Miért van olyan érzésem, hogy a következő pillanatok kínosak lesznek?
Mikor kinyílnak az üvegajtók, Plutarch kilép a résen, és megfogja a kezemet. - Örülök, hogy végre ideértél – mondja. - Gyere, bemutatlak a többieknek!
Némán rázom a fejem, teljesen lecövekelek, de nincs kegyelem, Plutarch berángat maga után. Mihelyt átlépem a küszöböt, megcsap a műszerekből áradó melegség: idebent jó pár fokkal melegebb van, mint kint, a folyosón. Próbálom erre fogni, hogy elpirultam.
- Ne már – motyogom halkan, de ő meghallja.
- Gyerünk, hadd büszkélkedhessek el az én drága kislányommal! - mondja jó hangosan. Egy pillanatra erősebben szorítja a kezem, de aztán a satu azonnal enged, és lopva rám kacsint.
Megállunk a terem közepén, egy hatalmas, átlátszó, mindenféle számoktól és szövegektől világító, térképektől tarka asztal mellett. Nem tudom megállni, és felnézek. Három szempár szegeződik rám. Plutarch mindegyiküknek bemutat, aztán mind üdvözölnek. Először a tetovált arcú nő, Fulvia. Melegen megrázza a kezem, és elmondja, mennyire örül a találkozásnak, és hogy milyen jó, hogy én is a Kapitóliumból jövök. Aztán jön Gale. Nem nyújt kezet, de még egy mosolyra sem méltat. Csak végignéz rajtam, az ajkai egy pillanatra megvonaglanak, aztán biccent egyet. Nehezen teszem túl magam azon, ha valaki ennyire őszintén lenéző (ráadásul gondolom az a baja, hogy a fővárosból származom), de most muszáj nem törődnöm vele, mert az idősebb nő felé fordulunk.
- A hölgy pedig Alma Coin, a Tizenharmadik Körzet elnök asszonya – magyarázza Plutarch.
Ahogy belenézek a hideg szemekbe, melyek a világos bőrű, éles vonású arcban ülnek, hirtelen nem is tudom, mit érzek. Szóval itt az elnöknő, a híres Alma Coin.
- Üdv – nyögöm ki végül. Sosem beszéltem még személyesen magas beosztású politikusokkal, egyedül apámmal, de ő nem számít.
- Üdvözlöm, Roxanne. - Coin megrázza a kezem, aztán hátrál egy lépést. - Az édesapjától úgy hallottam, ért a történelemhez – mér végig.
- Így igaz – felelem valamivel bátrabban. Kihúzom magam, megfeszítem a vállaimat, és felemelem a fejem.
- És biztos benne, hogy képes lesz tanítani a gyermekeinket? - veti fel a következő kérdést az elnök.
Ránézek. A tekintetem hosszan elidőzik az arcán, és közben arra gondolok, hogy itt van ő, ennyi mindennek a hátán, ennyi mindennel maga mögött, és biztosan azt hiszi rólam, hogy egy felvágós liba vagyok a Kapitóliumból, aki a szánalmas kis tudásával akar villogni. Ez pedig elég sértő. Még ha nem is mondja ki, látom a szemeiben.
- Nem vagyok biztos benne – vallom be. - Sosem tanítottam még.
Coin hideg vonásain valami furcsa meglepettség fut át, ami egy pillanatra megolvasztja az ábrázatát, aztán lassan mosolyra húzza a száját.
- Értem. Nos, én bízom magában. Ha akarja, akár azonnal kezdheti a munkát. - Mikor a gondolataim kiütköznek az arcomra, a nő kihívóan felvonja az egyik szemöldökét. - A gyerekek már várják – teszi hozzá.
Még mielőtt bármit is kinyöghetnék, egy mély, fiatal hang szólal meg.
- Na ne – morogja Gale. - Csak azt ne mondják, hogy ez a kapitóliumi akarja tanítani a gyerekeket.
- Kapitóliumi, aki már a lázadók oldalán áll – siet a segítségemre Plutarch. Átkarolja a vállamat, és biztatóan megszorítja a karom.
- Tökmindegy – rázza a fejét a fiú. Lenéz rám, szürke tekintete szinte átlyukaszt. - Attól még csak azt a sok hülyeséget tudja, amit a fővárosban tanítottak neki.
- A Kapitólium sokkal fejlettebb, mint a körzetek – csattanok fel. Annyira idegesít, hogy úgy beszél rólam, mintha itt se lennék, hogy lerázom magamról Plutarch kézfejét, és összepréselt ajkakkal egyenesen Gale szemei közé bámulok. - Nálunk sem hülye mindenki. Vannak elfogulatlan, normális emberek is, akár hiszed,
akár nem. Sokkal képzettebbek, mint akárki más Panemben.
- Hát persze – horkan fel a fiú. - Vagy ezer variációban képesek ártatlan gyerekeket ölni.
- Ez nem igaz! - kiáltom. - Pont úgy utálom a Viadalokat, mint te, vagy mint akárki más a Körzetekből!
Gale nem válaszol, csak lenéz rám, és az arcomat fürkészi. Végül a magasba tartja a kezeit, mintha megadná magát, aztán lemondóan legyint egyet, sarkon fordul, és elsétál. - Szólok anyámnak, hogy vegye ki a srácokat az iskolából – szól vissza a válla fölött.
Áu. Ez most betalált. Az arcom azonnal lángolni kezd, és a fejemben már keresem is a rongyot, amivel majd tisztára suvickolom a becsületem. Csak az a baj, hogy sehol sem találom azt a bizonyos rongyot.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon, nagyon, nagyon jó lett..♥♥:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszik! :) <3

      Törlés
  2. Drága Dorine!

    Ez is nagyon tetszett, mert a sok történés között, amolyan átmeneti rész lett, semmi dráma. És pont ez fogott meg benne, végre kicsit megnyugodhattam, bár attól tartok, hogy annyi mindent tartogatsz még ebben a hátramaradt hét részben, hogy ketté fog állni a fülem. Még mindig imádom, és imádni is fogom, és boldog lehetek, amiért olvashatom! <333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés