Negyvenkettedik Fejezet - 'Csak emlék'

Kedves Olvasóim! 

Megérkeztem a következő résszel. Annyira furcsa, hogy már nem írom a történetet, hogy befejeztem... Még mindig hiányzik. :( Néha eljátszom a gondolattal, hogy esetleg írok hozzá még egy novellát valamilyen eseményről, de nem hiszem, hogy lesz ilyesmi... persze bármi lehetséges. Viszont második részbe semmiképpen nem akarok belekezdeni, mert ismerem magam, és tudom, hogy valószínűleg nem írnám végig, az pedig nem jó úgy. És amúgy is, miről írhatnék benne? Na mindegy. 

Köszönöm nektek a kommenteket és a pipákat, a cseréket, a kattintásokat, lassan elérjük a 24.000 kattot, ez nagyon nagy szám. Szuperek vagytok! :3 <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

__________________________________________________

A fájdalmas emlékek nem tapintatosan térnek vissza - berúgják az ajtót, és elárasztják az elmét.

                                                                                                                                                                  Harlan Coben

Szuper. Kicsit több, mint egy hét elég volt ahhoz, hogy megkeserítsem az életemet a Tizenharmadik Körzetben. Tény, hogy akárki tudhatja rólam, honnan jöttem, de lehetett volna annyi eszem, hogy nem kürtölöm direkt világgá. Na most már mindegy, csupán a fél Körzet hallotta, honnan vannak a tanárt kijavító információim.

Behúzom a nyakam, és összekulcsolom az ujjaimat a hideg padon. A karjaimon felállnak a pihék a fém hűvös érintésétől, az izmaim egy pillanatra megfeszülnek. Csak ülök és ülök, tűröm a kínzó csöndet, amivel a többiek gyötörnek, és arra várok, hogy a tanárnő folytassa a mondandóját. Többé nem javítom ki, erre mérget vehet.

Az óra további részében az ujjaimat bámulom, és az ereket számolom, hogy mennyi látszik át a bőrömön. Kíváncsi vagyok, hogy mire kijutok a föld alól, az én bőröm is olyan fehér lesz-e, mint Lucie-é. Ilyen, és ehhez hasonló értelmetlen, hétköznapi dolgokon kattog az agyam, míg a monoton hangot hallgatom, ami a háborúkról magyaráz. Többször is magamon érzem a nő tekintetét, ám egyszer sem nézek fel. Egyedül akkor mozdulok meg, mikor a mellettem ülő egyszer csak egy apró papírfecnit csúsztat át nekem. Összevonom a szemöldökeimet, és óvatosan leolvasom, amit ráírt.

"Komolyan a Kapitóliumból jöttél?"

Muszáj a számba harapnom. A legrosszabb az, hogy nem tudom, miért: sírni akarok inkább, vagy nevetni? A végén természetesen egyikre se kerül sor: kapok a pad alatt egy tollat, amivel lefirkanthatom a válaszom.

"Igen."

A pasas felém fordul, és mikor én is ránézek, szélesen elvigyorodik. Nem is olyan idős, talán nincs még harminc sincsen. Nem értem, mit talál olyan viccesnek, de nekem semmi kedvem jó pofizni, így fogom magam, hátradőlök, összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és a táblára szegezem a tekintetem. Sehol egy óra, se semmi, amiről tudnám, mennyi az idő. Ennek ellenére a tanárnő úgy látszik, tisztában van vele, mert egyszer csak összecsapja az enciklopédiát, jó étvágyat kíván az ebédhez, és elenged minket. Az elsők között slisszanok ki az ajtón.

Egyenes út vezet Plutarchoz. Beletelik egy kis időbe, míg eszembe jut, hogy mit mondott, hol is lakik, de aztán már rohanok is az 1002-es lakófülkéhez. Csak kétszer tévedek el, ami egész jó az eddigi alakításaimhoz képest. Bekopogok, és mikor senki sem válaszol, engedélyt adok magamnak, hogy bemenjek.

- Plutarch! - szólongatom. - Hahó...

Senki sehol. Biztosan a vezetőséggel tanácskozik, sőt, az is lehet, hogy Finnick Odair is oda ment, azt magyarázta, és ez volt az, amiből alig értettem valamit.

Megállok az ajtóban, megvárom, hogy a zár halkan kattanjon utánam, aztán hosszan kifújom a levegőt, és körbejáratom a tekintetemet a szobán. Semmiben sem különbözik a miénktől, úgy tűnik, itt nem érdekes, ki milyen pozícióba van beosztva. Ebben a körzetben mindenki szörnyen takarékoskodik, Lucie szerint halál fia, aki pocsékolni mer. Talán ebből következik, hogy nem ismerik a színeket, hogy az ételeik egyhangúak és íztelenek, hogy az embereknek nincs humorérzékük. Persze egy szavam se lehet. Ha ők nem fogadtak volna be, akkor már minden bizonnyal nem élnék – vagy ha igen, egy kínzókamrában sínylődnék addig, míg meg nem halok. Mint Cinna...

Összerándulok, és meg kell ráznom a fejem, hogy magamhoz térjek. Valahogy ki fogom hozni őt onnan. Csak idő kérdése. Csak idő kérdése...

Oldalra kapom a fejem, és a szemeim majdnem kifordulnak a helyükről, mikor megpillantok valamit Plutarch szekrényének a tetején. Kizárt dolog, ez nem lehet! Két lépéssel termek ott, a szívem a torkomban dobog. Pedig de, mégis! Résnyire nyílnak az ajkaim, mikor kinyúlok, hogy megérintsem a vázlatfüzetet. Először csak az egyik, aztán a másik ujjammal, végül rátapasztom a tenyerem, a másikkal pedig befogom a szám, nehogy felkiáltsak. De hiszen ez az a vázlatfüzet, amit én adtam Cinnának! Mit keres itt, Plutarchnál, a Tizenharmadik Körzetben?

Fel akarom kapni, magamhoz szorítani és elbújni vele valahová, ahol nyugodtan megnézhetem, de annyira mohó vagyok, hogy lekuporodom az ágy szélére a földre, felhúzom a lábaimat, és remegő kezekkel fogom magam elé a könyvet. Hatalmasat nyelek, ahogy kinyitom. Katniss néz vissza rám: bőrszerű, fantasztikusan kidolgozott, éj fekete, csillogó harci egyenruhában feszít, körülötte füst. A fején sisak, fel van övezve mindenféle fegyverrel, a kezében ott az elmaradhatatlan íj. Tovább lapozok. A további oldalakon ezeknek a felszereléseknek a leírását és kidolgozását látom, mindenről pontos, precíz leírás. Cinna kézírása, ezer közül is felismerném. Az utolsó oldalon, a sarokban van egy vázlat a fecsegőposzátás kitűzőről, ahová azt írta: "Nálam még mindig te vagy a befutó".

A szavakra nyomom az ujjam, nehogy elszakadjak tőlük, mikor felnézek. A szürke falat bámulom, és szinte fizikailag is átélem, ahogy kirajzolódik a fejemben az egész történet. Cinna lelkesedése Katniss iránt. A lány, aki lángra lobbant. Az izzó széndarab, amit ha kiszáradt ágak közé dobunk, az egészet lángokba borítja. A fecsegőposzáta...

Hát ez az. Cinna végig tudta. Tudta, hogy Katniss lesz az, aki ennek az egésznek az élére fog állni, és azzal, hogy tűzzel vette körbe, valóságos prófétának bizonyult. Katniss a széndarab, a Tizenkettedik Körzet piszkos, fekete széndarabja, ami maró, fényes lángokká változik. Felrémlik a szemeim előtt az este, mikor Cinnával a kandalló előtt ültünk.

- A tüzet fa táplálja, vagy szén, de az is fából van... Szerinted a szén az erősebb, vagy a tűz? - kérdezte.

- Nos, mindkettő erős, nem? Mind forró, ugyanúgy égnek – válaszoltam erre.

- Gondolj csak bele. Ha egy izzó széndarabot dobsz a kiszáradt ágak közé, az egészet lángra fogja lobbantani. És onnantól nincs megállás. Terjedni fog, akár a futótűz – halkult le a hangja.

Aztán a gondolataim oda repítenek, mikor átadtam neki a füzetet. Azt kértem tőle, hogy valami fontosra használja. Ez fontos volt a számára. Cinna hisz ebben az egészben, hisz benne, hogy Katniss képes megnyerni a lázadást. Olyannyira biztos a dologban, hogy képes volt kockára tenni az életét. Eszembe jut apám, meg az, hogy mit mondott.

- Katniss Everdeen, a lány, aki lángra lobbant. Tudja, Snow elnök rengetegszer emlegeti őt. Folyton azzal viccelődik, hogy Katnissre lenne szükségünk, ha egyesíteni akarnánk Panem erejét. Ő lehetne a... hmm, az arca az egésznek, tudja, ha mondjuk kampányba fognánk. Persze ilyesmi nem lesz, de azért gondoltam jó, ha tudja, hogy ha mégis, akkor a maga hibája, hogy lángra lobbant az ország!

A szívem kihagy egy ütemet, hirtelen minden elfehéredik. Apám nem viccelt! Pontosan tudta, hogy lázadás készülődik, és azt is tudta, hogy Cinna ötlete, miszerint Katniss maga a tűz, ami felperzseli a diktatúrát, milyen hatással lesz erre az egészre. A lány átváltozása, a fájdalom Cinna arcán, mikor őt említettem akkor, mikor találkoztunk az utcán a Mészárlás bejelentése után... Egyszerűen minden passzol. És ha Katniss az, akiben egyesül Panem ereje, akkor ő az, aki az arca az egésznek. Ezért kell ez a vázlatfüzet tele ezzel a felszereléssel. Mert ő a Fecsegőposzáta.

- Roxanne?

Plutarch hangja hideg zuhanyként ér, azonnal összecsapom a vázlatfüzetet, és egy pillanatig dermedten ülök, háttal neki. Aztán lassan megfordulok.

- Szia – mondom vékony, rekedt hangon. Érzem, hogy sírás fojtogatja a torkomat.

- Te meg mit csinálsz itt? - Hamar az ágy végében terem, és mikor meglátja az ölemben a fekete bőrbe kötött könyvet, elfelhősödik a homloka. - Ó – sóhajt fel.

Nem válaszolok, csak beejtem a vállaimat, lelógatom a fejem, és szabad utat engedek a könnyeimnek. Ráhullanak a fekete anyagra, aztán leperegnek róla, egyenesen a földre. Plutarch ügyetlen leül mellém, és átkarolja a vállaimat. Mondani akar valamit, mert elveszi tőlem a füzetet, és felteszi az ágyra. Megtisztítja a terepet, hogy aztán könnyebben bemagyarázhassa, hogy Cinna meghalt.

- Mentsd meg őt! - szipogom nyöszörögve. Letörlök egy könnycseppet az arcomról, de máris követi egy másik. - Kérlek...

Plutarch hátra billenti a fejét, mintha csak azt mondaná: "Ezt nem hiszem el!", aztán felsóhajt, és megfogja a kezem. - Roxanne – kezd lassú, kimért hangon. - Cinna meghalt. Nincs életben, értsd meg! Azzal, hogy fecsegőposzátává változtatta Katnisst, kihúzta a gyufát Snow elnöknél.

- Honnan tudod? - förmedek rá. A hangom már egy fokkal erősebb, egyre idegesebb leszek attól, amit mond. - Nem biztos, ezt csak te gondolod így!

- Nem, Rox – rázza meg a fejét. - Katniss a saját szemével látta, ahogy elkapják a Békeőrök. Én pedig biztos forrásból tudom, hogy miután kihallgatták, megölték.

Összepréselem az ajkaimat, és kényszerítem magam, hogy a helyemen maradjak. - Miért nem mentetted meg őt is? - sziszegem.

- Ha ez ilyen egyszerű lenne! - horkan fel Plutarch. - A Mészárlást megelőző egy-két napban akkora volt rajtam, rajtunk a nyomás, hogy nagyjából azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Ez nem gyerekjáték, Roxanne. Emberéletek forogtak kockán, sőt, még most is veszélyben vagyunk. A Kapitóliumban utcai zavargások, merényletek sorozata követi egymást nap mint nap. Az is kész csoda, hogy téged ki tudtalak hozni onnan. Még éppen időben voltunk, ha egy napot vagy pár órát késünk, akkor neked is véged. - Megszorítja a vállam, de én elhúzódom.

- És mi van Portiáékkal? - kérdezem nyersen.

Plutarch nem válaszol, mire egyenesen rá szegezem a tekintetem. Egy darabig tovább hallgat, aztán hosszan felsóhajt.

- Ma reggel kaptam az információt, hogy Portiát elkapta a Kapitólium – válaszolja. - Peeta stylistja, ezért szintén a főváros foglya – magyarázza.

Mély levegőt veszek, lehunyom a szemeimet. Ez nem lehet.

- Meg fogják ölni? - suttogom remegő hangon.

- Nem tudom – feleli Plutarch.

- És Zimon meg a baba?

- Róluk nem tudok semmit.

Hosszú, néma percek következnek. Úgy érzem, mintha nehéz téglák lennének a vállaimra kötözve, és lefelé lógnának, egy feneketlen kút nem létező alja felé. A bensőmben forr a gyűlölet és a düh. Bosszút akarok állni Snow-on, bosszút akarok állni rajta azért, mert elvett tőlem mindenkit, akit valaha szerettem.

- Nyerjétek meg a háborút – mondom egyszer csak.

- Hidd el, hogy mi is ezt szeretnénk – bólint Plutarch. - De erre akkor fog sor kerülni, ha Katniss hajlandó lesz elvállalni a Fecsegőposzáta szerepét. Ő lenne a lázadás és a háborúnk arca – teszi hozzá.

Hirtelen megszólalnak a csengők, amik azt jelzik, hogy vége az ebédidőnek, és itt az ideje, hogy mindenki tovább álljon a számára kijelölt helyre. Nekem is mennem kéne, de egyszerűen képtelen vagyok rászánni magam, hogy felálljak és elinduljak. A lelkemben hatalmas, hideg űr tátong. Plutarch okozta azzal, amit mondott. Biztos forrásból tudja, hogy Cinna meghalt. Lehet, hogy valóban halott, és csak az én törékeny virágszívem próbálja áltatni magát azzal, hogy életben van? Ez az egyetlen ésszerű magyarázat arra, amit eddig éreztem. És erősíti az, hogy már nem érzem. Nem érzek mást, csak végtelen keserűséget, fájdalmat és szomorúságot. Nem tudom, mi értelme a további életnek, ha az ember, akit szeretek, aki a világon mindennél többet jelent a számomra, nem létezik többé. Ráadásul a legjobb barátnőm fogoly egy szadista gyilkos börtönében, aki bármire képes, hogy elérje a céljait.

Végül Plutarch mozdul meg elsőnek. Azt mondja, neki vissza kell mennie a Parancsnokságra, mert dolga van, és arról magyaráz valamit, hogy Katnisst viszik a Tizenkettedik Körzetbe. Aztán azt is hozzáteszi, hogy addig maradok itt, amíg szeretnék, de talán jobb lenne, ha elmennék az órámra.

- Az legalább elvonná a figyelmedet – bizonygatja. - Elég sokat kellett harcolnom azért, hogy felmentselek a katonai kiképzések alól. Nem vetne rád jó fényt, ha kimaradnál az elméleti képzésből. - Azzal sarkon fordul, és elmegy.

Nem tudom, hogyan, de feltápászkodom. Ott hagyom a vázlatfüzetet, kisétálok a folyosóra, és elindulok. Csak találgatni merek, hogy merre tartok. A lábaim maguktól visznek előre. Sosem voltam valami jó tájékozódó, ennek ellenére egyszer csak annál az ajtónál kötök ki, ami mögött nemrég elárultam, honnan jöttem. Gondolkodás nélkül lépek be. Még nem kezdődött el a tanítás, így gyorsan megkeresem a helyem, aztán leülök. Csak bámulok magam elé, és azon agyalok, hogy miért nem sírok. Talán mert egy darabokra tört test nem képes könnyeket ontani magából?

Valaki lehuppan mellém. A szürke ing durva anyaga egy pillanatra hozzáér a felkaromhoz, mire ösztönösen összehúzom magam. Kiráz a hideg az érintéstől.

- Szia! - köszön rám egy hang. Először nem figyelem, honnan jön, hátha elmegy, de mikor leesik, hogy a mellettem ülő bámul rám, muszáj odafordulnom.

- Heló – felelem halkan. Ez az a pasas, aki átnyújtotta azt a cetlit nemrég. A barna hajú, szürke szemű férfi. Az állát vékony borosta borítja, a barna tincsek kuszán kanyarognak a fején. A szemei érdeklődve fürkésznek, furcsa kedvesség csillog bennük. Azonnal megfájdul a hasam.

- Kenan vagyok – nyújt kezet. - Cawtree – teszi hozzá, és el is mosolyodik.

Csak bámulok rá, a tekintetem hol a tenyerét vizsgálja, hol a markáns járomcsontot. Valószínűleg állati bunkónak tűnök, de egyszerűen nem tudom rászánni magam, hogy kezet fogjak vele. Irtózom a gondolattól, hogy hozzáérjek egy másik emberhez. Ezt lassan ő is észreveszi, mert elhúzza az ujjait, és megköszörülni a torkát.

- Roxanne – reagálom le. - Roxanne... Haylen. - Úgy mondom ki a nevem, mint aki nem biztos benne, hogy valóban így hívják. Ez elég ijesztő.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Roxanne – mosolyodik el szélesen a pasas. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy kapitóliumival fogok beszélgetni – rázza meg hitetlenkedve a fejét. - Ne értsd félre, nekem nem baj, hogy a fővárosból jöttél. Én sem itt születtem. Nemrég érkeztem, megszöktem a Hatodik Körzetből – magyarázza.

Elkapom róla a tekintetem, aztán ismét ránézek. Ő még mindig mosolyog, a szája sarkában apró gödröcskék követelik tőlem, hogy viszonozzam a gesztust. Szeretném, de képtelen vagyok rá. Pedig ez a fickó igazán kedvesnek tűnik, és nagyon azon van, hogy normálisan tudjunk beszélgetni.

- Én is örülök – felelem egyszerűen.

- Látom, nem vagy valami bőbeszédű – húzza oldalra a száját.

Leeresztem a szemöldökeimet. Tudom, hogy a szemeim pillanatokon belül megfognak telni könnyekkel, ezért előre fordulok, és a táblára szegezem a tekintetem. Semmi kedvem beszélgetni. Jól mondta, nem vagyok bőbeszédű. Főleg nem az olyanokkal, akiket nem ismerek, főleg nem olyan állapotban, amilyenben most vagyok. Hála Istennek, a következő pillanatban megjelenik a tanárnő, és folytatja a délelőtt elkezdett előadást. 

Egész nap itt ülünk ebben a teremben, de nem zavar, ugyanis nem figyelek, hanem végig a gondolataimmal vagyok elfoglalva, azon agyalok, amiket Plutarch mondott. Valahogy akkor sem tudom elfogadni, hogy Cinna meghalt. Bár lehet, hogy csak azért nem, mert sokkolt a dolog, és egyelőre nem dolgoztam fel. Na ezt már könnyebben elhiszem.

Mihelyt vége lesz az előadásnak, egy hatalmas sóhaj, és még nagyobb gyomorkorgás kíséretében állok fel.

- Roxanne? - szólít meg a hang.

- Igen? - fordulok a pasas felé. Azt hiszem azt mondta, Kenannek hívják.

- Ha megbántottalak, akkor sajnálom – rázza meg a fejét, miközben a mellkasához szorít egy füzetet meg egy tollat. - Nem akartam, de tényleg. Csak arra gondoltam, esetleg barátkozhatnánk.

Elindulok, ő pedig mellém szegődik. - Én sajnálom – ejtem be a vállaimat. Elindulunk a folyosón, a hömpölygő tömegben. - Nem vagy valami jó kedvemben.

- Ugyan már, ez bárkivel előfordul – mondja. - Egy hete vagyok itt, nagyjából egy időben jöttem a Tizenkettedik menekültjeivel, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a Tizenharmadikban lakóknak nincs valami sok humorérzékük.

Furcsa, de erre a megállapításra halványan elmosolyodom. Egy darabig csöndben ballagunk, aztán én szólalok meg. - Mit is mondtál, melyik körzetből jöttél? - kérdezem.

- A Hatosból – rajzol hatost az ujjával a levegőbe.

- Gyógyszergyártás? - ráncolom a homlokom.

- Igen – bólint. - Egy kicsit honvágyam van, de hát... ez van, nem igaz? - vigyorodik el.

- És akkor miért nem az orvosoknak segítesz? - kérdezősködöm tovább, miközben elhagyjuk a zsúfolt folyosókat.

- Segítek nekik – magyarázza. - De emellett járok történelem órákra is, mert érdekel, és kiképzéseken is részt veszek.

- Kiképzések?

- Aha, tudod, itt a Tizenhármasban mindenkinek kell járnia katonáskodni. Te hol szoktál lejelentkezni?

Beugrik az, amit Plutarch mondott, hogy nehezen harcolta ki, hogy ne kelljen kiképzésre járnom. - Én nem járok – felelem. - Kihúztak alóla.

Kenan felvonja a szemöldökeit, de nem kérdez többet, aminek örülök. - Értem – bólint. - Akkor majd még összefutunk, legkésőbb holnap.

- Igen – állok meg.

- Hát akkor... szia – int felém.

- Szia – bólintok.

Úgy néz rám, mintha még mondani akarna valamit, de végül hallgat, és eltűnik a folyosó végén. Én meg zsebre vágom a kezeimet, és elindulok, hogy felfedezzem magamnak ezt a helyet. Csak egy futó pillantást vetek a jobb alkaromra tetovált napirendre, de nem foglalkozom vele. Most elvileg valami általános eligazításon kéne lennem, ám én ehelyett hosszú folyosókon bolyongok, és láthatatlan, veszélyes gondolatokkal viaskodom. Még az is eszembe jut, hogy esetleg benézek Lucie-hez a kórházba, de aztán leteszek róla. Biztos nem örülne egy látogatónak ilyenkor, főleg akkor nem, ha az a látogató olyan állapotban van, mint én. Mondjuk megkérhetném, hogy adjon egy adag morflingot, hátha csillapodik tőle a fájdalom, amit a szívemben érzek.

Addig mászkálok, míg teljesen el nem tévedek. Megállok, hogy szemrevételezhessem a helyet. Vannak itt ajtók, mind egy-egy lakófülkét jelölnek, meg szellőzőrácsok, és furcsán pislákoló lámpák. Ha Portia itt lenne, azt mondaná, olyan ez a hely, mint egy horrorfilm fő színhelye.

Azonnal könnyek szöknek a szemeimbe, de erőszakosan letörlöm őket. Nem fogok sírni. Nem sírok, csak leülök az egyik fal tövébe, felhúzom a térdeimet, nekik támasztom a homlokomat, és lehunyom a szemeimet.

Valahol csöpög a víz. Valaki kaparja a falat az egyik fülkében. Halk motyogás az egyik ajtó mögül. Egy kiáltás. Nevetés. Lift kattog el valahol, a szellőzőben süvít a levegő. Ezeket a hangokat hallgatom, míg egyszer csak fel nem kapom a fejem. Nem hallom a lépések hangját, úgy közlekedik, akár egy szarvas: csendben, nesztelenül, de valamiért mégis megérzem a jelenlétét.

- Heló! - köszön rám az alak. Csodás. Úgy látszik, ma mindenki ismerkedni akar.

Először csak a bakancsba bújtatott lábakat nézem, aztán a tekintetem felszökik a testére is, végül megpillantom az arcát. Mintha egyetlen pillanat alatt másfél év játszódna le a szemeim előtt. Katniss Everdeen áll előttem, személyesen.

- Szia – suttogom elkínzott hangon. A szürke szempár mindent eszembe jutottat, de legfőképpen természetesen Cinnát. Hát itt a lány, akiért képes volt feláldozni az életét.

Katniss nem magas, még nálam is alacsonyabb lehet. Kreol bőre most egész világos, a haja copfba fogva, a szemei fáradtnak tűnnek. A könyökhajlatában még mindig ott piroslanak a tűszúrások, amiken keresztül megkapta a morflingadagját. Semmi smink, nem néz ki úgy, mint azokon az esküvői képeken. Most csak egy egyszerű kamasz a Tizenharmadik Körzetben. Még különösebben kedvesnek sem tűnik, ám egyszer csak így szól:

- Jól vagy?

Nem tudom, miért kérdezi, elvégre nem is ismer. Aztán eszembe jut, hogy mi történt vele, eszembe jut Primrose, a húga, Ruta, akit úgy meggyászolt, és máris sokkal jobban megértem. Vajon ő osztozna a fájdalmamban? Hiszen tudja, mit jelent elveszteni valakit, akit szeretünk.

- Igen – füllentem. Szeretném azt mondani, hogy "Nem, és te is tudod, hogy miért", de nem teszem.

Akárhogyan is, Katnisst csak a tévéből ismerem. Nem bízhatok benne.