Epilógus

Drágaságos Olvasóim!
Hát eljött a pillanat, amiről tudtuk, hogy egyszer el kell jönnie, és amitől én a szívem mélyén még most is félek egy kicsit. Ezzel az epilógussal lezárok egy hatalmas nagy részt az életemből, egy olyat, ami meghatározó volt. Nem szeretnék most végszót írni, azt majd következő kedden rakom ki, szombaton pedig egy meglepi-bejegyzést, szóval most le is zárom soraimat. Természetesen azt még hozzá kell tennem, hogy ti vagytok a legdrágább, legaranyosabb, legkitartóbb olvasók a világon, köszönök szépen mindent, amit értem tettetek!! <3

Sok szeretettel,

Dorine Osteen

___________________________________________________________________________

So this is my goodbye...

I'm going to paradise.

'Vannak mélységek, melyeket csak szenvedés árán ismerhetünk és fogalmazhatunk meg.'

                                                    Iványi Gábor

A hűvös, de kellemes szél a hajamba kap, és megpörgeti a szőke tincseket. A homokban ülök, nem messze a sziklafaltól. Lehunyt szemekkel hallgatom a tenger morajlását, miközben mélyen magamba szívom a friss, sós levegőt.

Öt éve lakunk a Negyedik Körzetben. Akkor jöttünk vissza ide, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Az orvos azt mondta, tiszta levegőre lenne szükségem, nem a Kapitólium koszos, füsttől nehéz világára – a Negyedik Körzetet, vagy a Hetediket ajánlotta. Azonnal a Negyedik mellett döntöttünk. Úgy volt, hogy csak addig maradunk, míg meg nem születik a baba, de Cinnával annyira beleszerettünk ebbe a helybe, hogy végül is maradtunk. Anyám örökségéből, amit rám hagyott, építtettünk egy házat pár méterre a tengerparttól, egy gyönyörű sziklaszirtre. Körülötte fenyőfák vannak és hatalmas levendulabokrok, melyek fantasztikus illattal árasztják el a területet, mikor virágzanak. Minden alkalommal, mikor kinézek az ablakon a konyhából, eszembe jut, hogy a kis Posynak igaza volt. A háború vége tényleg tavasszal jött el számunkra.

Öt év telt el azóta, hogy a lázadók megnyerték a harcot. Snow elnök halott, Alma Coin is, a Kapitólium már teljesen visszanyerte régi arcát, de sokkal visszafogottabban néz ki, mint régen. A lakosság legalább fele a Körzetekből származik, hiszen most már szabad a költözés, mindenki ott lakik, ahol akar. Plutarch ide-oda ingázik, éppen ott van, ahol dolga akad - néha hozzánk is benéz, hogy megnézze az unokáját.

Kinyitom a szemeimet, és az ajkaimra azonnal széles mosoly húzódik. Blance a parton játszik. Apró lábaival a homokot nyaldosó hullámokban szaladgál, és kacagva sikít, ha a víz a karjaira fröccsen. Éppen a héten múlt öt éves, már igazi nagylány. Az enyhén hullámos, aranyszőke tincseket tőlem örökölte, de a szemeit az apjától. Gyönyörű, élénkzöld szemei vannak, néhol pár aranyszínű pöttyel. Gyönyörű lány. A bőre sima, az arca kerek, minden tagjában pezseg az élet. Lenge, fehér ruhácskát visel, amibe folyton belekap a szél. Mikor felém néz, intek neki. Erre azonnal rohanni kezd, és nevetve nyújtja a karjait.

- Mama! - kiabálja.

- Mit építettél, kis bogár? - puszilom meg az arcát.

- Semmit – rázza meg a fejét. A haja ide-oda repked, mire a füle mögé tűröm, hogy jobban lásson. - A

hullámokkal játszottam, olyan viccesek! - tárja szét a kezeit. - Hol a papa? - hunyorog a távolba.

- Segít Annie néninek, mindjárt itt lesznek – mosolygok a kislányomra.

- Ők is kijönnek? - fogja a két tenyere közé az arcát. Ahogy bólintok, gyermeki őszinteséggel adja a tudtomra, mennyire örül: ugrálni kezd. - Hurrá!

Annie és Finnick fia egy évvel idősebb Blance-nél. Sokat játszanak együtt, hatalmas barátok lettek. Az a kisfiú egy igazi kalandor, de a gyerekek mégis akkor érzik a legjobban magukat, mikor itt a harmadik pajtásuk, Josie is. Josie hét éves, és a humorában a szüleire ütött. Csodálatos fiú, hatalmas szívvel. Zimonnal sokszor meglátogatnak minket.

- Ott jönnek! - ránt ki Blance gyönyörű hangja a gondolataimból. Oldalra nézek, arra, amerre mutat, és a szívemet azonnal melegség önti el. - Papa!

Blance szaladni kezd feléjük, és mikor odaér, Cinna egy mozdulattal felkapja, aztán megpörgeti. Miközben az édes kacagást hallgatom, ismét eszembe jut, mennyire különös a kapcsolat kettőjük között. Az utóbbi években előfordult párszor, hogy Cinna nem érezte valami jól magát. Egy-egy hang, de sokszor akármi előhozott nála emlékeket, és ezek az esetek nagyon megviselték, borzasztó volt őt úgy látni. Hiába próbáltam, sehogy sem tudtam rajta segíteni. Aztán mikor Blance nagyobb lett, egyszer az ölébe mászott, átkarolta a nyakát, és egyik percről a másikra minden olyan volt, mint régen. Attól kezdve szorosabb kötelékkel kapcsolódtak egymáshoz, mint régebben. Cinna a legbüszkébb és legjobb apa, akit eltudok képzelni. Mi vagyunk a mindene: velem úgy bánik, mint egy királynővel, a lánya pedig az ő hercegnője. Akármikor képes félretenni a munkáját, ha szükségünk van rá. Néha, mikor Észak felől megérkeznek a téli viharok, Blance fél elaludni. Olyankor csak akkor hajlandó bemászni az ágyába, ha a papája is ott van, és mesél neki. Van egy kedvenc meséje, ami egy háborúban nevelkedett lányról szól, aki találkozik egy fiúval, egymásba szeretnek, és a lány megmenti a fiú életét. Mikor egyszer megkérdeztem Cinnát, hogy honnan van ez a történet, csak elmosolyodott, de nem válaszolt. Biztos vagyok benne, hogy rólunk szól.

És most, ahogy egyre közelebb érnek, ismét mosolyog. Blance és Finnick kisfia már a parton tocsognak a megmaradt pocsolyákban.

Cinna letelepszik mellém, és üdvözlésképpen röviden megcsókol.

- Annie hol van? - karolok belé.

- Azt mondta, mindjárt jön – magyarázza. - De ahogy elnézem, hamarosan nekünk kell mennünk – bök az ég felé.

Felnézek, és valóban: hatalmas, szürke felhők gyülekeznek a fejünk fölött. Különös, de a tenger ilyenkor a legszebb. Ahogy a távolba nézek, kellemes bizsergés fut végig a karjaimon és a lábaimon. A víz egészen türkizkék, a szél fodros, fehér tarajú hullámokat küld a part felé. Az ég szürke, a távolban, ahol a horizont csíkká szűkül, szinte egészen fekete.

Cinna vállára hajtom a fejem, de ebben a pillanatban azonnal elered az eső. Először csak egy csepp, aztán még egy, két másodperc múlva pedig már valóságos felhőszakadás kerekedik.

A gyerekek azonnal hozzánk rohannak. Blance nagyon nem szereti az esőt, ezért máris Cinna karjaiban keres menedéket. Mindannyian felállunk, és futólépésben rohanunk a ház felé, a fák árnyékába. Pillanatokon belül összefutunk Annie-vel, aki lélekszakadva fut le az ösvényen. A fiát félti, amit nem is csodálok. Csak ő maradt neki Finnickből.

Kifújom magam, letörlöm a homlokomról a vizet, és összekulcsolom az ujjaimat Cinna ujjaival. - Gyere – húzom a ház felé. Blance Annie-vel és a barátjával megy, mert minél előbb szeretne eltűnni az esőből. Már csak én maradok itt Cinnával, aki elmélázva méregeti az egyre inkább elázó fövenyt. - Cinna... - Megvetem csupasz talpaimat a sáros földön, és nekifeszülök, hogy elhúzzam. - Gyere már! - nevetek fel, mikor meg se moccan.

Felém fordul, tesz egy lépést, de aztán ahelyett, hogy elindulna Annie és a gyerekek után, felkap a földről. Átkarolja a térdhajlataimat és a lapockáimat, és kivisz az esőbe. Hangosan sikítozok meg nevetek, és közben azt kiabálom, hogy azonnal tegyen le. De nem tesz. Rohanni kezd, egyenesen be a tengerbe. Az eső az arcomba vág, a vízcseppek a számba folynak a kacagástól. Megmarkolom a lenge inget, amit visel, de még ez sem akadályozza meg abban, hogy tovább vigyen. Mikor már térdig ér a víz, végre letesz. Óvatosan, ezért egyáltalán nem ütöm meg magam.

- Ez most miért jó? - kérdezem. A vad nevetés vigyorgássá szelídül, ahogy az enyémnek nyomja a homlokát. A vízcseppek védőburokként vesznek körbe minket, a lábaink a tengerben állnak. Az ujjaim felsiklanak a vállára, onnan a tarkójára, végül beletúrnak a hajába. Úgy állunk az ég alatt, mint ahogy régen Ádám és Éva állhatott Isten színe előtt.

- Szeretlek – mondja. Mély levegőt vesz, nevetni kezd, aztán hátrál egy lépést, elenged, és az ég felé nyújtja a kezeit. - Szeretlek! - kiáltja.

- Cinna! - Hitetlenkedve bámulok rá. Sosem hallottam még ilyen hangosnak, de most mintha a világ tudtára akarná adni, mit érez. Nem elég neki, hogy én tudom. Azt akarja, hogy mindenki tudja.

És mintha így történne. Nem tudom, talán az esőcseppek vitték el a világ minden tájára. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy akkor és ott történt valami.

Történt. Ez az a szó, ami meghatározta az életemet. Annyira sok minden történt, míg el nem érkeztem ide. Voltam boldog, voltam szomorú, sírtam és nevettem, csalódtam és szerettem. De már vége a viszontagságoknak.

Most ismét itt ülök a tengerparton, Cinna mellett, akit örökké szeretni fogok, és a kislányunkat figyelem. Ahogy a férjem vállára hajtom a fejem ő pedig átölel, úgy érzem, minden tökéletes. Igaz lenne tehát? Tényleg létezik valódi happy end? Akárhogyan is van, ez biztosan az.

Cinna azt mondja, ez az én történetem. Szerintem meg a miénk.