Ötödik Fejezet - 'Bejelentés'

Sziasztok!

Újra itthon vagyok, kinyaraltam magam, és meg is hoztam az új fejezetet. Remélem, ez elég hosszú lesz, több mint három A/4-es oldal terjedelmű pötyögtetés, szóval tetemes mennyiség. A nyaralás alatt hasznossá tettem magam, és két fejezetet is megírtam előre, vagyis ezen kívül van még egy másik fejezetnyi írás tartalékba. 

Na de ennyit a dumálásról, jó olvasást nektek, várom a kommenteket! :3 

U.I.: Köszönöm a négy pipát, és az öt követőt! <3

__________________________________

Mivel szombat van, az emberek többsége nem dolgozik, ezért fél órámba se telik, hogy hazaérjek. Otthon ledobálom cuccokat, amiket vettünk, és míg a kád megtelik forró vízzel, bedobok a sütőbe egy mangós pizzát. Ez igazából nem is pizza, inkább valami sütemény, de mivel kerek és lapos, mindenki így hívja. Még a dobozán is ez van, szóval nem szállnék szembe a hatalommal. Épp ellenkezőleg: beállítom a sütőt, hogy negyed óra múlva kapcsoljon ki, aztán bevonulok a fürdőszobába, és kiáztatom magamból a mai napot. Egészen addig ülök az ovális, jó hosszú kádban, míg el nem kezd kihűlni a víz. Aztán gyorsan felkapok egy hálóinget, tányérra teszem a vacsorámat, és letelepszem a kanapéra.

- Bekapcs – mondom a tévének. Azonnal engedelmeskedik. Ez a jó ezekben a kütyükben... Nem kell keresned a távirányítót, hanem elég egyszerűen csak szólnod neki, hogy kapcsoljon be. Emlékszem, mikor kicsi voltam, még kapcsolóval kellett elindítani a tévéket, de azóta huszonegy lettem, és úgy látszik, velem együtt a technika is fejlődik.

Miközben azt nézem, ahogy a tökéletes mosolyú, testű és hajú modellnő egy szál bikiniben elszambázik a hófehér fövenyen egy mélyzöld színű erdőbe, és közben valami parfümöt fúj magára, beleharapok a kajámba. Annyira nem bírom az ilyen reklámokat. Miért kell ennyire tökéletesnek beállítani az embereket, ha egyszer nem azok? Nem mindenki szép és vékony, szóval nem kéne elhitetni velük azt, ami nem igaz. Portia szerint ezzel az emberek csak a magabiztosságukat növelik, de szerintem inkább hülyét csinálnak magukból, így hát inkább el is kapcsolok. A másik adón szintén reklámok mennek, ezért végül egy híradó mellett döntök. A Tizenharmadik Körzetből adnak éppen tudósítást. A tudósítónő a régi, immáron eléggé romos Törvényszék Épület elől beszél, nyakig bebugyolálva kék védőruhába. A Tizenharmadikat a Kapitólium pusztította el idén hetvennégy éve, mert az ottani emberek fellázadtak. Innen ered az Éhezők Viadala is, ugyanis ez az éves esemény arra hivatott emlékeztetni Panem lakosait, hogy a lázadást leverték, és nekik pont amiatt kell bűnhődniük, hogy az őseik egyáltalán megpróbáltak változtatni a rendszeren. Ezért kell minden évben egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiú és lány kiválasztottat küldeniük a körzeteknek ide, a Kapitóliumba. Ezért kell huszonháromnak meghalnia közülük. Komolyan mondom, én nem értem néha az embereket. Ennek semmi értelme, de persze akárhányszor szóba hozom a dolgot mások előtt, a fejemhez vágják, hogy megártott a sok történelem, de még a legenyhébb esetben is csak nevetnek. Pedig pont, hogy nem. Mivel eléggé beleástam magam a múlt történéseibe, tisztában vagyok egy-két dologgal. Például azzal, hogy a Kapitólium rettentően igazságtalan, és egyértelműen elnyomásban tartja a körzeteket. Éppen annyit ad nekik, hogy az emberek ne haljanak éhen, de cserébe teljesen kihasználja őket. Ha Panem lakosai nem dolgoznának éjt nappallá téve, akkor a Kapitólium nem lenne olyan gazdag, mint amennyire mégis az. Ezt pedig mindenki tudja, csak éppen senki sem vesz róla tudomást. Még Portia is a száját húzza, mikor szóba hozom a dolgot. Azt is tudom a történelemből, hogy az ilyen elnyomás előbb vagy utóbb, de megdől. Úgy látszik, itt inkább az utóbbiról van szó, hiszen lassan száz éve már, hogy a Kapitólium a markában tartja a körzeteket.

Felsóhajtok, gyorsan bepakolom a kajámat, aztán elvégzem a lefekvés előtti utolsó simításokat, és bebújok az ágyamba. Ha ma este jól kialszom magam, akkor talán holnap, tiszta fejjel könnyebb lesz túlélni az ebédet anyáéknál.

Úgy néz ki, sajnos tévedtem. Vagyis biztos, hogy könnyebben menne a mai nap, ha kipihent lennék, de nem vagyok az. Abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemeimet, máris érzem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Hasogat a fejem, és olyan ez az egész, mintha valaki jól tarkón vágott volna egy hatalmas husánggal. Tuti, hogy a szemeim is be vannak dagadva. És abban a pillanatban, ahogy ezt kikövetkeztetem magamban, leesik az is, hogy miért érzem ilyen ramatyul magam. Este elfelejtettem lemosni rendesen, sminklemosóval a szemfestéket, és úgy néz ki, ez nem tetszett a bőrömnek. Még szerencse, hogy a Kapitóliumban az égvilágon mindenre lehet gyógyszer kapni... Nincs is más dolgom, mint hogy valamennyire összeszedjem magam, aztán elugorjak a közeli patikába, és formába hozzam magamat tizenegy órára.

Mázlimra sikerül szereznem gyógyszert. Otthon egy pillanat alatt benyakalom az egészet, de mire nekilátok a készülődésnek, már így is fél tíz van. Anyámékhoz elegánsan kell menni. Aki nem elegáns, akinek rosszul van belőve a haja, aki nem visel öltönyt és nyakkendőt - mármint ha férfi -, azt be sem engedi a házba. Ott olyannak kell lenned, amilyet anyám elvár, nincs mese. Így hát nekem sincsen más választásom: marad a fehér blúz, és a szűk, fekete nadrág (de azért a két pink karkötőt nem tudom kihagyni). Szőke fürtjeimet a fejem hátuljára igazítom egy laza kontyba, elöl hagyok néhány tincset, és már kész is. Eltávolítom az arcomról a tegnap festéket, aztán felviszek egy kis új sminket – de csak egy kicsit, mert a kozmetikusom szerint öregít, ha nagyon ki vagyok kenve -, befújom magam parfümmel, aztán felkapom a táskámat, ellenőrzöm, hogy minden megvan-e, és a topánomba bújva indulásra készen állok meg az ajtó előtti tükörben. A látvány tetszik, ennél elegánsabban aligha nézhetnék ki.

Pontban tizenegykor lépek ki az ajtón. Útközben veszek egy péksüteményt és egy kávét a pékségben reggelire, amit kényelmesen elfogyasztok az expresszen. Szeretem ezeket a "közelvonatokat", ahogy az emberek hívják őket. Igazából semmiben sem különböznek a normális vonatoktól: ezek is mágneses síneken siklanak a föld fölött pár centiméterrel, ezek is szürkék, ezek is fényesek, de valahogy mégis másak. Fogalmam sincsen, miért, de mindig megnyugszom az expresszeken. Talán a csend miatt, nem tudom, de ez a helyzet. Még jó is, hogy így áll a dolog, mert mikor anyámékhoz igyekszem, a gyomrom általában folyamatosan görcsben van – pláne, ha már a hatalmas, mahagóni ajtó ajtó előtt állok. Most sincs ez másképp.

Mielőtt bekopognék, mélyet lélegzem, és próbálom a lehető legmagabiztosabb arcomat felvenni. Nyugalmat erőltetek magamra, aztán az ujjam kettőt koppan a kilincs felett, és benyitok. Az első dolog, amin megakad a szemem, az egy hatalmas, sárga csillár. Tuti, hogy ez új, mert a múlthéten még nem volt itt.

- Sziasztok! - kiáltom el magam.

Plutarchot pillantom meg, ahogy letesz egy tálat a konyha melletti asztalra. Mihelyt meglát, int egyet felém, és elindul.

- Szia, Rox – ölel meg.

- Anya hol van? - nézek rá, miután elenged.

- Itt vagyok – hallom meg a hangját. Szégyellem, de egy kicsit összerezzenek. Biztos hülyeség, amit érzek, mert csak nem félhetek a saját anyámtól... Mégis, mikor megpillantom, a gyomrom még kisebbre szűkül. Kihúzza a hátát, felszegi az állát, és olyan peckesen, úriasan lépked, ahogy mindig szokott. Csak akkor veszem észre, hogy egy kicsit sápadt, mikor közelebb ér hozzám. - Szervusz, drágám – nyom egy hideg csókot az arcomra.

- Szia – mosolyodom el óvatosan.

- Pontos voltál – bólint elismerően. Hűha! Ilyet szerintem még sosem mondott nekem.

- Igyekeztem.

Ahogy elindulunk az asztal felé, Plutarchra nézek, aki csak a vállait vonogatja, és titokzatosan mosolyog.

- Vedd le a cipődet – szól anya anélkül, hogy hátranézne. - Új a szőnyeg.

Visszafordulok, lerúgom a topánokat a lábaimról, a táskámat pedig odaadom egy Avoxnak, aki az ajtó melletti fogasra akasztja, aztán velem tart a konyhához.

A vasárnapi menü általában valamilyen krémlevesből, sültből, és gyümölcstortából szokott állni, de most más a felállás. Két Avox szolgálja fel az ebédet, aztán italt is töltenek nekünk. Anya szerint nekem is kéne egy ilyen szolga, mert nem nagy költség, és mindent megcsinál helyettem. Szerintem kegyetlenség az, amit az Avoxokkal csinálnak, de erről megint nem beszélek, mert csak kiakadás lenne a vége. Egy biztos: én tuti, hogy nem lennék képes együtt élni egy emberi lénnyel úgy, hogy a kutyámként kell kezelnem. Persze nem szólok hozzá az itteni szolgákhoz, csak ha parancsot adok nekik, mert ezt belém nevelték.

- Miért más az ebéd, mint általában? - pillantok anyára és Plutarchra, mikor egy Avox a tányéromba meri a rózsaszínű virágszirom levest.

- Néha kell a változatosság – kacsint rám Plutarch. Bólintok egyet, de valahogy úgy érzem, hogy ez nem a teljes igazság. Itt valami nem stimmel.

- Hogy megy az egyetem, Roxanne? - tereli el a szót anya. Világosbarna, már-már borostyán színű szemeivel folyamatosan méreget, ettől pedig kiráz a hideg. Az asztal alá rejtem a kezemet, aztán gyorsan bekapok egy kanál levest, hogy időt nyerjek.

- Jól – bólintok végül. - Megint meglesz a kitűnőm év végén.

- Hű! - kiált fel Plutarch. - Az nem semmi. Elég kemény elvárású egyetemre jársz, és már a harmadik évedet hallgatod. Nagyon szép teljesítmény – bólogat.

- Köszönöm – mosolygok rá hálásan.

- És ha a negyedik évedet is kitűnővel zárod, megkapod a további Teljes Támogatást, nem igaz? - hangzik anyám következő kérdése.

- Így van – simítok a fülem mögé egy tincset.

- Na és mi van a további lehetőségekkel? - érdeklődik Plutarch.

- Ha úgy gondolom, a TT mellé még kérhetem a továbbképzést, ebben az esetben viszont már szakosodnom kell valamerre – magyarázom.

- Merre akarsz szakosodni? - Anya rámenősen a magasba vonja egyik szemöldökét, mire eltolom magamtól a tányért, és megtörlöm a számat.

- Történelemtanár leszek – felelem, s közben egyenesen a szemeibe nézek. Elmosolyodik, aztán sóhajt egyet, és int az Avoxoknak, hogy felszolgálhatják a következő fogást. Összeszorítom a fogaimat, és belemarkolok a nadrágomba. Utálom, mikor ezt csinálja. Ilyenkor sosem tudom, hogy miért mosolyog. Megvet, vagy elismer? Agyrém. Egy anyának nem támogatnia kéne a lányát? Az tuti, hogy én sosem leszek ilyen a saját gyerekeimmel.

- Az szép szakma – menti meg a helyzetet Plutarch. Ránézek, mire átkarolja anyám vállát, és elmosolyodik. - Hozzájárulni a következő nemzedék szellemi gyarapodásához... Szép szakma – ismétli el.

- Szerintem is az – jelentem ki határozottan. Nem fogom engedni, hogy a rideg anyám megakadályozzon az álmaim végrehajtásában. A pénzére sincsen szükségem, hiszen a Teljes Támogatás – vagy röviden TT – keretében minden szükséges összeget megkapok az államtól.

Az Avox felszolgálja a főfogást, ezzel pedig sikerül enyhítenie a meglehetősen kellemetlen helyzetet. Az ebéd további része elég egyhangúan telik. Ennek örülök, mert ez még mindig jobb, mintha veszekedésbe fulladna a látogatásom. Plutarch néha megnevetteti anyát egy-egy poénnal, én pedig ilyenkor mindig mosolygok, és a kajámat bámulom. Az ebéd egészen kettőig elhúzódik, de a desszert után már csak halk beszélgetés megy. Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy így elvoltam anyám társaságában. Nem köt belém, sőt, még jó kedve is van. Ez ritka. Először nem értem, hogy mi van vele, de mikor azon címszó alatt, hogy Plutarch és ő beszélni szeretnének velem, rájövök, hogy minden bizonnyal még pár perc, és kiderül.

Átvonulunk a hatalmas, halványzöld nappaliba, és letelepszünk a kanapéra. Összevont szemöldökökkel figyelem, ahogy Plutarch mosolyogva anyára néz, megfogja a kezét, aztán megköszörüli a torkát, és belekezd a mondandójába.

- Nos... Te is tudod, Roxanne, hogy anyáddal szeretjük egymást, és már elég régóta ismerjük a másikat ahhoz, hogy... - mély levegőt vesz, kifújja, és egyenesen a szemembe néz - ...hogy összeházasodjunk.

Elakad a lélegzetem, és az állam valahol a szőrmeszőnyegen koppan. Hirtelen milliónyi érzés kezd kavarogni bennem. Kicsit úgy érzem magam, mintha az én kezemet kérték volna meg. Aztán az öröm, ami valahonnan nagyon mélyről jön, minden eddigi akadályt maga alá gyűr, és hatalmas vigyor formájában ül ki az arcomra.

- Ez csodálatos! - kiáltok fel. Egy pillanat alatt állva termek, és jó erősen magamhoz ölelem őket. Plutarch azonnal viszonozza a gesztust, és most anya sem olyan rideg. Ugyan nem érzem, hogy ugyan olyan jó erősen megszorítana, mint ahogy én őt, de most nem foglalkozom a dologgal. Nem engedem, hogy ez megint belerondítson az örömömbe. - Gratulálok – mosolygok rájuk, miután visszaülök a helyemre.

- Köszönjük – vigyorog Plutarch. Az arca piros, amitől kicsit úgy fest, mint egy izgatott kisfiú.

- Na és mikor lesz a nagy nap? - érdeklődöm.

- Sinett-tel úgy döntöttünk, hogy valamikor októberben – néz anyámra a férfi.

- Olyan hidegben? - nevetek fel. - Biztos?

- Igen – vágja rá anya. Erről beszélek. Nem tud poénkodni, bezzeg Plutarch persze veszi a lapot.

- És... kiket fogtok meghívni? Vagy egyáltalán hol fogjátok tartani? - próbálom csendesebb vizekre terelni a szót.

- A helyszínt még nem tudjuk, de szeretnénk hatalmas lakodalmat rendezni – vigyorog Plutarch, majd megszorítja anya kezét, és puszit nyom az arcára. Nem bírom megállni mosolygás nélkül, annyira aranyosak. Még anyám ridegsége is alábbhagy ebben a pillanatban. Kezdek rájönni, hogy talán azért ilyen hideg és kemény, mert apa elhagyta, de most, hogy újra rátalált a boldogságra, megenyhülhet. - Szóval nyugodtan hívd meg a barátaidat is – teszi hozzá a férfi.

- Oké – bólintok rá. Majdnem azt is megosztom velük, hogy Portia mennyire örülni fog a lehetőségnek, de aztán inkább nem teszem, mert tudom, hogy anya nem nagyon kedveli őt.