Huszonharmadik Fejezet - 'Ijesztő vagyok'

Kedves Olvasóim! 

Egy újabb résszel érkezek, egy újabb résszel, ami egy újabb lépés afelé, hogy lassan kiteljesedjen a történet, amit hetente mesélek nektek. Te jó ég, annyira művészi hangulatom van most... Remélem, ez a fejezeten is meg fog látszani, mert próbáltam olyanná tenni, olyanra írni, hogy átjöjjön az érzés, a hangulat, és minden, ami jellemezheti egy egész, folyamatosan épülő regény egyetlen darabkáját. Most hullámvölgybe ért az Egy életen át, de ezt ne értsétek félre - nem írói válságot értek alatta, hanem azt, hogy érzelmileg teljesen más mélységekben járunk, mint általában. Nem igaz? Hiszen az, ami történt, egyáltalán nem olyan dolog, amin csak úgy át lehetne röppenni... Sőt, mi több, szerintem az egyik - ha nem a - legszörnyebb esemény, ami egy gyerek életében történet. Mégis, hány embernek kell ezzel együtt élnie, elviselnie a fájdalmat, amit egy ilyen borzasztó dolog okoz...? Ezért hát, ajánlom ezt a fejezetet minden olyan embertársunknak, akit hasonló tragédia ért. Kedves olvasóim, bár nem mindig értünk egyet a szüleinkkel, és sokszor haragszunk rájuk, azonban ők mégis csak a szüleink, és soha nem habozzunk kifejezni, mennyire szeretjük őket! 

Nos így, ezek után szeretném a figyelmetekbe ajánlani a Zenei album menüpontot, ahová megérkezett a történet második "lemeze", saját borítóval (az elsőhöz is csináltam egyet). Ugyan még nincsen meg az összes dal, de igyekszem gyűjteni őket. Talán észreveszitek, ha meghallgatjátok őket, hogy szomorkásak, melankolikusak - ez nem véletlen, a második lemezre ilyen hangulatú számokat választok. Ehhez a fejezethez is egy olyan dalt csatoltam, ami az új lemezen szerepel, nagyon tudom ajánlani, hogy olvasás közben hallgassátok, egyszerűen csodálatos zongoradarab, és tökéletesen illik a történetnek ennek a részéhez. Nyugodtan írjátok meg, ha ismertek ilyen dalokat, vagy egyszerűen csak a történet jut eszetekbe egy-egy számról, örömmel várom őket!

És legvégül, de nem utolsó sorban pedig köszönettel tartozom nektek, amiért már tizenhatan vagytok, akik feliratkoztatok, ezen kívül pedig mindig pipáltok és kommenteltek, szóval köszönöm, köszönöm, köszönöm!! <3

Ölelek titeket,

Dorine Osteen

_______________________________________________

'And you know... It's just like a terrible storm.' (zene)

A szemeim lassan nyílnak ki. Halvány fény dereng fel a szempilláim mögül, mire reflexből ismét összezárom a szemhéjaimat. Eltelik pár másodperc, míg újra erőt veszek magamon, de végül sikerül körbenéznem. Fehér székeket látok a folyosó egyik oldalán, a távolban orvosok mászkálnak. Zavar a jelenlétük, zavar minden hang és látvány, ezért befelé fordítom az arcomat, és újra csak lehunyom a szemeimet.

Kellemes melegség vesz körbe, az egyenletesen fel-le emelkedő mellkas és a szív ritmusa megnyugtat. Elnyomok egy ásítást, aztán felsóhajtok. Finom, enyhe férfiparfüm kúszik az orromba. Ismerem ezt az illatot.

- Cinna – suttogom. - Cinna?

- Itt vagyok – válaszolja megnyugtató hangon. Az ujjaival végigsimít a hátamon, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felpattanhatok és elrohanhatok. Pedig nem fogok. Borzasztóan gyengének érzem magam, bár nem tudom pontosan, hogy miért.

- Mi ez a hely? - kérdezem hunyorogva.

- Kórház – hangzik a halk válasz.

Igazából még meglepődni sincsen erőm. Helyette eszembe jut valami, amitől akaratlanul is felpattannak a szemeim. Oldalra fordítom a fejem, és Cinna ingének egyik gombját kezdem bámulni.

- Borzasztó dolgot álmodtam – kezdem, s mivel ő nem válaszol, azonnal folytatom. - Álmomban is egy kórházban kötöttem ki, mert... Éppen Portiával meg Zimonnal voltam az egyetem udvarán, mikor Plutarch felhívott, és azt mondta, anyámnak szívrohama volt.

Megborzongok. Furcsa ezt a szörnyűséget a saját számból hallani. Minden bizonnyal Cinna is így gondolja, mert egy pillanatra erősebben ölel magához, aztán meg lassan elenged, és megvárja, míg normálisan felülök. Mikor ránézek, meglepődöm azon, mennyire fáradtnak látszik. Azonban úgy néz ki, ő még inkább megilletődik: az arcára egyértelműen ül ki az aggodalom, ahogy a szemembe néz.

- Mióta vagyunk itt? - kérdezem. A mondat végénél éles fájdalom hasít az alsó ajkamba, mire oda kapom a kezemet. Megrémít, mikor az ujjaimon vöröslő vért fedezek fel.

- Le kéne... - kezdené Cinna, de félbeszakítom.

- Mióta vagyunk itt? - Hátrébb húzódom: még csak most veszem észre, hogy milyen közel voltam eddig hozzá. Az arcomon éreztem a leheletét, eddig ő tartott melegen. Most viszont, hogy egyedül ülök a földön a folyosó közepén, hirtelen rázni kezd a hideg. Átölelem magam a karjaimmal, és a homlokomat ráncolna nézek Cinnára. - Mióta?

- Körülbelül tegnap délután öt óra óta.

Nyelek egyet. - És most mennyi az idő?

- Reggel hat.

Muszáj magam elé bámulnom, de a fehér járólapon olyan reménytelenül gabalyodnak össze a gondolataim, hogy inkább lehunyom a szemeimet. Az ajkaim résnyire nyílnak, ahogy minden maradék erőmmel az információkra koncentrálok. Miért is vagyunk itt? Miért ébredtem Cinna ölelésében egy kórház folyosóján, a földön ülve, és miért csupa vér és seb az ajkam?

- Mi történt? - nézek végül rá.

Látom, ahogy elfelhősödik a homloka. Ideges, súlyos szavak gyűlnek az ajkain, de visszatartja őket, és a tudat, hogy talán miattam nem akar beszélni, megrémiszt.

- Cinna! - kérlelem.

Oldalra fordítja a fejét, és a padlót bámulva, halkan adja tudtomra, hogy nem álmodtam. Anyámnak valóban szívrohama volt.

A fejemben hirtelen összeáll a kép, minden részlet beugrik a tegnapi napról. Lassan összeszorítom a számat - a fájdalom nem engedi, hogy felordítsak. A könnyeimet viszont nem tudja visszatartani: ömlenek, a testemet görcsös zokogás kezdi rázni. Mélyeket lélegzem egészen addig, míg fel nem tudok nézni. Cinna döbbenten, végtelen aggodalommal figyeli a reakciómat.

- Túlélte? - kérdezem a könnyeimen keresztül. Mikor nem válaszol, rákiabálok: - Mondd, hogy túlélte!

Látom, ahogy megfeszíti az állkapcsát, aztán a parkettát bámulva, némán rázza meg a fejét.

- Ne! - üvöltöm. - Te jó ég, ne! - Úgy érzem, minden maradék erőm egy szempillantás alatt hagy el: tehetetlenül zuhanok le a kórház hideg padlózatára. A homlokomat a fehér anyagnak nyomom, az ujjaim a fejbőrömbe markolnak, a vállaimat igazságtalan zokogás rázza. Képtelen vagyok bármi másra gondolni azon kívül, hogy anyám halott, nincs többé. Úgy érzem, porrá zúzza a testemet a teher, amit ez jelent. 

Az oldalamra fordulok, átfogom a vállaimat a kezeimmel, és magzatpózba görnyedek. A könnyeim hatalmas tócsát alkotnak az arcom előtt, ahogy megállíthatatlanul, egyre csak ömlenek. Végtelen, keserű fájdalmat érzek legbelül, és tudom, hogy lassan teljesen felemészt. Olyan erősen szorítom a vállaimat, amennyire csak tudom, mert az égető érzés legalább valamennyire észnél tart.

Nem tudom, mi történik körülöttem. Talán percek, talán órák tűnnek el az életemből, míg így fekszem a földön kiszolgáltatottan és gyengén, akár egy újszülött. Az egyetlen dolog, amitől kinyitom a szemem az az, hogy Cinna átkarolja a térdeimet és a vállaimat, aztán felemel, és a karjaiban visz el a folyosóról. Összeszorítom a szemeimet, a kulcscsontjára döntöm a halántékom, és telesírom az ingét. Nem akarom, hogy elengedjen, mert az általa nyújtott biztonságban egy kissé megnyugszom – ám muszáj beülnöm az autóba. Olyan gyorsan hajtunk, hogy úgy érzem, valósággal repülünk. Az érzékeim lassan kezdenek tompulni, és mire megállunk, már semmit sem észlelek. Újra karok, újra hideg levegő, újra zavaró napfény. Aztán éles csörgés, aztán az otthonom megszokott illatai, aztán az ágyam. A fejemre húzom a takarót, mire a testem minden erejét összeszedve figyelmeztet, hogy elfogyott az oxigén. Következő lépésként letolom magamról a takarót, és köhögve, zihálva szívom magamba az éltető levegőt.

Alig érzek valamit, de az még eljut a tudatomig, ahogy egy kellemesen meleg tenyér simul az arcomra. Mikor kinyitom a szemeimet, Cinnát látom. Újra sírni kezdek, vagyis csak kezdenék, mert egyszerűen képtelen vagyok rá – minden bizonnyal elfogytak a könnyeim. Az utolsó, a legutolsó, amit még felfogok, az valami olyan, amire egész életemben emlékezni fogok. Cinna lehajol, és csókot nyom a homlokomra.

Különös, hogy az ember mindig megnyugvást vár az álmoktól. Azt gondoljuk, mikor álmodunk, a világ szebb
lesz, ott semmi sem fáj, ott nem csalódhatunk. Pedig ez nem igaz. A világ álmunkban sem változik, ugyanolyan kegyetlen, hideg hely marad, mint volt – hiába próbálunk gyengén álmokba menekülni. Az én álmomban a föld eltűnik a lábam alól, az ég forró lesz és fekete, és egyetlen pillanat alatt hatalmas vihar kerekedik a semmi közepén. Csak kapkodom a fejem, kétségbeesetten kiáltok segítség után, könyörgök, hogy valaki mentsen meg ebből a borzalomból. Egy mély gödör alján álló éles sziklák felé zuhanok, az ujjaim a forró levegőt markolják. Egyetlen pillanaton múlik a halálos találkozás, ám hirtelen valaki megragadja a vállaimat, és a nevemen kezd szólítani.

- Rox! - kiáltja. - Roxanne!

Felismerem a hangot, ez Portia. A szemeim kinyílnak, a fejembe áramló dübörgő vértől úgy látom, mintha fényes tünemények cikáznának a plafonon. Azonnal felülök, és oldalra söpröm a homlokomra tapadt hajtincseket.

- Portia! - Zihálva fordulok felé: az ágyam szélén ül, és reszkető ujjaimat szorongatja.

- Itt vagyok – nyugtat meg. - Itt vagyok...

Kinyúlok felé, ő pedig tétova nélkül ölel át. Csöndben, alázatosan tűröm a lüktetést a mellkasomban, noha ordítani szeretnék, ütni és csapkodni, mindenki tudtára adni, hogy az egész világból elegem van.

- Miért történik ez velem? - suttogom.

Portia keze a fejemre csusszan, és magához szorít. - Nem tudom – feleli halk, remegő hangon.

- Minden szép volt... annyira szép...

- Ezen is túl leszünk, rendben?

- Ezen sosem leszek túl!

- De... - Portia finoman eltol magától, és a két tenyere közé fogja az arcomat. Még csak most látom, hogy ő is sír: kövér könnycseppek csordulnak ki a szemeiből, ahogy az enyémbe fúrja a tekintetét. - Ez egy ronda lejtő, de erős vagy, Rox, fel fogsz rajta kapaszkodni, érted? - Aztán újra átölel.

Közel öt percig ülünk így, az ágy szélén, egymásba kapaszkodva, míg végül Portia felajánlja, hogy csinál nekem egy teát, én pedig addig rendbe szedhetem magam. Furcsa, hogy így beszél, hogy így gondoskodik rólam, de nem bánom a dolgot, mert úgy érzem, saját magam most semmire sem lennék képes.

Nehéz léptekkel vánszorgok be a fürdőszobába. Félek belenézni a tükörbe, ezért először megtámaszkodom a mosdókagylóban, és lehajtom a fejem. Néhol vért vélek felfedezni a hajamon – talán ez késztet arra, hogy a fogaimat összeszorítva végül szembesüljek saját magammal.

Még annál is rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Ijesztő vagyok. A bőröm szabályosan hófehér, a szemeim karikásak, vörösek és bevérzettek a sok sírástól, az arccsontomon egészen megfeszül a bőr, az arcom beesett, az alsó ajkam csupa seb és vér, a hajam kócos.

Idegesen simítom hátra a szőke tincseket, aztán ugyan ilyen indulatosan tépem le magamról a ruhadarabokat. Rémültem veszem észre, hogy mire beállok a zuhany alá, már megint zokogok, ezért az arcomra irányítom a vizet, és reménykedve várok. A forró folyadék jólesik, a testem lassan magához tér. Az ujjaim felélednek, képes leszek mozgatni a nyakamat, és valahogy a lélegzés is könnyebbé válik. Vagy húsz percig engedem magamra a vizet, aztán a sarokba rugdosom a nedves törülközőt és a levett ruhákat, felveszek egy köntöst, és kilépek a mosdóból. Portia az asztalnál ül, a telefonjával babrál, előtte két bögre forró tea gőzölög, meg pár croissant. Mikor meglát, leteszi a mobilt, és a vele szemben álló székre mutat.

- Ülj le – kér kedvesen.

Nem ellenkezem, szó nélkül foglalok helyet a széken. A kezembe fogom a teát, és élvezem, ahogy a belőle áradó forróságtól lassan bizseregni kezd a bőröm. Mivel hányingerem lesz az étel látványától, a tányért viszont eltolom.

- Enned kéne valamit, Rox – billenti oldalra a fejét a barátnőm.

- Nem vagyok éhes – jelentem ki rekedt, a tőlem telhető leghatározottabb hangon.

- Csak egy kicsit – könyörög Portia -, olyan sápadt vagy...

- Nem – rázom meg a fejem, és hogy megerősítsem a mondandómat, egyenesen belenézek a szemeibe.

- Rendben – adja meg magát.

Egy pár percig hallgatunk, míg azt figyelem, ahogy az ujjai a telefonja képernyőjét koptatják. Gondolom Zimonnal váltogatja az SMS-eket, és mindben arról van szó, hogy szegény Rox így, szegény Rox úgy, mennyire rossz lehet neki. És ebben a pillanatban vág hasba az undor, amit mások felém áramló szánalmával szemben érzek.

- Ne írd meg Zimonnak, hogy milyen állapotban vagyok – mondom. Mivel a hangom még mindig rekedt, megköszörülöm a torkomat, és hozzá teszem: - Senkinek se mondd el, érted?

- Értem – néz rám kerek szemekkel a barátnőm. Még mondani akar valamit, de megelőzöm.

- Nincs szükségem a szánalmatokra – morgom, miközben lehajtott fejjel bámulom a forró italból gomolygó gőzt.

- Plutarch írt – feleli Portia. A hangja meglepően nyugodt és kedves, pedig tudom, hogy egy ilyen mondatért már régen felkapta volna a vizet, ha nem lenne ennyire fanyar a helyzet.

- Plutarch – ismétlem a szavait. A szívem elszorul, ahogy arra gondolok, ő mit érezhet most. Mégis, minden keserűség ellenére úgy gondolom – és lehet, hogy most önző leszek -, hogy az én lelkem sokkal, sokkal jobban sajog most mint az övé, vagy mint akárki másé a Földbolygón.

- Azt mondta, estefelé átjön majd – tájékoztat Portia.

- Hogy egymás vállán sírjunk? - kérdezem keserűen. - Erre semmi szükség. Szeretnék egyedül lenni.

- Rox, az embereknek ilyenkor szükségük van egymásra – mondja kedvesen, aztán átnyúl az asztalon, és megfogja az egyik kezemet. - Nem szabad egyedül maradnod.

- És ezt te mégis honnan tudod? - csattanok fel. - A te anyád él még, sőt, senkid sem halt meg! - Elrántom a kezem, és kiborítom a teát, ami ráömlik a köntösömre. - A fenébe! - kiáltom. Az idegesség megint úrrá lesz rajtam: reszkető kezeimbe temetem az arcomat, és sírni kezdek.

Portia azonnal mellettem terem, mellém guggol, és egészen addig ott is marad, míg meg nem nyugszom.

- Ülj fel – támogat -, így ni, rendben. - Aztán eltűnik valahová, és pár pillanat múlva egy tisztítókarral  felitatja a teát, ami már teljesen szétfolyt. - Máris jobb, nem?

Nem válaszolok, csak a fejemre húzom a köntös kapucniját. Portia azonban nem hagyja, hogy elvesszek a keserédes önsajnálatban, sőt, még egy önemésztő gondolatot sem engedélyez folyamatosan ordító, lüktető lelkemnek. Megfogja a csuklómat, lehúzza rólam a kapucnit, és együtt elbaktatunk a szekrényig, ami tömve van ruhákkal.

- Most én leszek a stílustanácsadód – magyarázza. - Úgyis olyan régen csináltam már ilyet. Peeta óta alig foglalkoztam a ruhákkal... és nézd meg, a legjobb barátnőmet fogom felöltöztetni. Szuper, nem? - A hangja dallamos, ahogy félig eltűnve a szekrényben, keresgél. Tudom, hogy azért beszél folyamatosan, hogy lefoglalja az agyamat. - Tudtad, hogy Peeta nagyszerűen fest? - Itt egy pillanatra rám néz, a szemöldökei a magasba szaladnak. - De komolyan! - tér vissza a ruhákhoz. - Sokszor beszélünk telefonon, és már egy csomó képét láttam. Egy álom az összes, nekem elhiheted.

Miközben azt figyelem, Portia miként állít össze gyorsan egy egyszerű, finom hétköznapi viseletet, különös érzésem támad. Hallottam valahol, hogy sosem szabad megpróbálni felvidítani a szomorú embereket, legalábbis akkor sem, ha ilyen komoly dolog miatt éreznek úgy ahogy, mint én. Először azt hittem, hogy Portia vidítani szeretne, de most már tudom, hogy nem, egyszerűen arra kényszerít, hogy rá figyeljek, ne magamra és a marcangoló gondolatokra.

- Ez így pont jó lesz – áll meg az eredmény előtt. A széken, ahová a darabokat tette, egy egyszerű, fekete nadrág, és egészen sötétlila póló fekszik.

- Felöltözhetek egyedül? - nézek rá.

- Persze – bólint.

Kihasználom az időt, amit magányosan tölthetek, és olyan lassan húzom magamra a ruhákat, amennyire csak tudom. Ám tíz percnél tovább ez sem tart, és miután újra összefutok Portiával, tájékoztat, hogy a hajamra is ráférne egy alapos rendbetétel. Leültet egy székbe, majd copfba rendezi a tincseimet. Utolsó simításként egy kicsit kisminkel, majd a sebes ajkamat is bekeni valami krémmel, amitől elvileg begyógyul. Tudom, hogy illene megköszönnöm neki azt, amit értem tesz, de ehelyett csak leborulok az ágyamra, és ismét szabad folyást engedek a könnyeimnek.

Igazából még fel sem fogtam, hogy mi történt. Nem merem bevallani magamnak, mennyire sajog a lelkem, mennyire sajog a testem minden egyes porcikája. Pedig így van. Legszívesebben üvöltenék egész nap, egészen addig, míg be nem rekedek és el nem megy a hangom. Senkit nem akarok látni, senkivel nem akarok találkozni. Nincs szükségem senkire, egyedül magányra és csendre, hogy a magam módján dolgozhassam fel a történteket.

Portia keze simul a hátamra, és finoman elkezdi masszírozni a bal vállamat. Most nem beszél, amiért roppant hálás vagyok neki. Hallom, hogy párszor felsóhajt, mire óvatosan oldalra fordítom a fejem, és a könnyeimen keresztül ránézek.

- Portia – szólítom meg halkan.

- Igen? - söpri ki az arcomból az egyik hajtincsemet.

- Nyugodtan menj haza – mondom. - De tényleg. Neked most pihenned kéne, nem pedig engem pátyolgatni.

- Rox...

Tudom, hogy most győzködni akar arról, mennyire szívesen marad itt velem és hogy kell a támogatás, ezért gyorsan felülök, és a szemébe nézek. - Menj haza, kérlek. Szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Ezerszer köszönöm, hogy eddig itt voltál velem, de most... most menned kéne... Plutarch úgyis hamarosan itt lesz, legalább addig hadd maradjak magamra. - Ismét sírás fojtogatja a torkomat, és az utolsó szót már csak nyöszörögve, suttogva tudom kimondani: - Légy szíves...

- Rendben. - Portia oldalra húzza a száját, aztán megölel. Lehunyom a szemeimet, engedem, hogy pár könnycsepp a vállára hulljon, aztán egészen addig tartom magam, míg össze nem pakol, és meg nem ígéri, hogy holnap is meglátogat. Végül elköszön, a lelkemre köti, hogy bármikor hívhatom, ha kell, és aztán kisétál az ajtón.

Abban a pillanatban, hogy a zár kattan utána, becsukom a szemeimet. Az ajkaim remegni kezdenek, a tenyereimbe temetem az arcomat, és ismét csak sírok. Úgy zokogok, mint egy magára hagyott kisgyerek, és nem mellesleg úgy is érzem magam. Nem tudnám kimondani, de még gondolni sem tudok arra, hogy miért, viszont minden egyes másodpercben ott zakatol a fejemben, ott van most is, és úgy zúzza apró darabokra a szívemet, mint egy hatalmas daráló. Úgy érzem, lassan fogok elvérezni, akár csak egy katona, akit megsebesítettek a harctéren, és senki sincs, aki segítsen rajta.

Azonban én nem vágyok emberekre. Egyetlen személyt tudnék megtűrni magam mellett: az anyámat. De ő nincs. Nincs többé, mert... mert... mert meghalt.