Harmincötödik Fejezet - 'Az új jövevény'

Sziasztok Kedves Olvasók! <3

Hát ez a pillanat is eljött. Ebben a részben kiderül, mi van Portiával meg a babával, remélem, nem fogok csalódást okozni nektek. Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseiteket! <3 :3

Nem is húznám tovább a szót,

Dorine

__________________________________________

A szívem olyan hangosan kalapál, hogy attól félek, menten átszakítja a bordáimat.

- Nem lehet – nyöszörgöm. Cinna kezét szorongatom, és folyamatosan az útra szegezem a tekintetem, a folyékonnyá váló aszfaltot bámulom, meg a csíkokat, amik egyetlen hosszú vonallá mosódnak össze.

- Nyugodj meg – mondja kedvesen Cinna.

- Hogy?! - kiáltok fel. Megtörlöm a szám, mert már megint kiserkent az alsó ajkamból a vér. Az előbb véresre harapdáltam, Cinnának kellett leállítania. - Portia éppen szül, pedig még van hátra két hónapja! - fakadok ki. Kicsordulnak a könnyeim, a tehetetlenség teljesen a földre döngöl. - Menj gyorsabban! - kérem a fiút.

- Egyáltalán nem biztos, hogy ma fog megszületni a kisbabájuk – válaszolja.

- Dehogynem! - vágom rá. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy Cinna hogy képes ilyen nyugodt maradni egy ennyire borzasztó szituációban.

- Nem, Roxanne – rázza meg a fejét.

- Ne próbálj hülyeségekkel átvágni! - förmedek rá. A következő másodpercben meg is bánom, amit mondtam. Elengedem a kezét, és a tenyereimbe temetem az arcom. - Sajnálom – nyögöm. - De annyira aggódom, egyszerűen megőrjít a tudat, hogy nem tehetek semmit, pedig baj van...

- Anne? - Cinna hangja megváltozik, még nyugodtabb lesz. Félig az útra, félig rám figyelve a kezem után nyúl, és összekulcsolja az ujjainkat.

- Hmm? - kérdem remegő hangon, potyogó könnyekkel.

- Emlékszel még a csillagokra? - bök az ég felé a fejével.

- Persze – bólintok, és megtörlöm a szemeimet a szabad kezemmel.

- Tudod, mi lesz néhányukkal?

- Nem – vonom össze szipogva a szemöldökeimet.

- Felrobbannak – meséli. - És mikor egy csillag felrobban, hatalmas, színes ködöt hagy maga után.

- Most miért mondod ezt? - kérdezem.

- Mert nem szeretném, ha feleslegesen aggódnál. Hunyd le a szemed, képzelj el egy ilyen felrobbant csillagot, és meséld el, milyen színeket látsz – kér kedvesen.

- Hát jó – sóhajtok fel. Becsukom a szemeimet, ahogy mondta, aztán elképzelek egy hatalmas, csillogó porfelhőt, ami a végtelen feketeségben terjed egyre távolabb. - Van benne kék és lila – kezdem remegő hangon. - Meg narancssárga, igen. Ez a legtöbb, és egy kicsi sima sárga. Meg zöld. Olyan színű, mint a szemed. És arany. - Nyelek egyet, de meglepve tapasztalom, hogy egy kicsit tényleg sikerült lenyugodnom. - A csillagköd tényleg ilyen?

- Igen – bólint Cinna. Aztán hirtelen leáll a motor. - Megérkeztünk – mondja.

A szemeim felpattannak, és azonnal kimászom az autóból. Cinna alig ér utol, úgy rohanok. Feltépem a kórház hatalmas, nehéz üvegajtaját, aztán muszáj megállnom az aulában, mert fogalmam sincsen, hogy találom meg a legjobb barátnőmet. Kisimítom az arcomból a hajam, aztán mélyet lélegzem. Egy pillanatra hátranézek: Cinna még csak most jön be. Aztán körbetekintek. Oldalt ott a porta, egy kopasz, kövér nő ül a széken, nem valami bizalomgerjesztő. Aztán leesik, hogy mit kell csinálnom. A recepció!

Azonnal mozdulok, aminek az lesz az eredménye, hogy megcsúszom a sima járólapon, és majdnem elzúgok. Még szerencse, hogy Cinna elkap. Ám nem köszönöm meg neki, most túl szétszórt vagyok hozzá, helyette a recepcióhoz rohanok, és két kézzel megkapaszkodom a márványerkélyen, ami a plasztik elválasztóból nyílik.

- Heló! - zihálom.

A sovány, hosszúkás arcú nő felnéz rám, a tekintete elidőzik rajtam pár másodpercig, aztán komótosan kinyitja a száját. - Jó napot kívánok, üdvözlöm a Hatos Kórházban – köszönt dallamos hangon. Összepréselem az ajkaimat. Miért ilyen csiga lassú?! - Valami problémával érkezett, vagy látogatóba jött? - kérdezi. A végén egy kicsit el is mosolyodik, de cseppet sem lesz jobb kedvem tőle.

- Őőő... igen! Vagyis hogy látogatóba... vagy nem, én... - Össze vissza beszélek, úgy érzem, a nyelvem egy hatalmas labda, ami képtelen értelmes kommunikációra.

Hirtelen Cinna lép mellém, a keze remegő ujjaimra simul. - Portia Cheadlich – mondja nyugodt hangon.

Annyi időm van, míg a nő az orrára tolja a szemüvegét, és elkezd keresgélni az érintőképernyőn. Addig Cinnára nézek, és hálásan rápislogok. Ő erre elmosolyodik, aztán megszorítja a kezem.

- Ó, igen – bólint a nővér. - Portia Cheadlich, szülészet. Második emelet, balra.

Mihelyt megvannak az információk, újra rohanni kezdek. Fáradhatatlanul trappolok fel a lépcsőn, mert ugyan lehet, hogy lifttel hamarabb felérnénk, de egyszerűen nem bírnám ki, ha egy helyben kellene állnom.

Lihegve torpanok meg a negyediken. - Portia! - kiáltom, a fejem folyamatosan zakatol. Alig vannak idefent, de aki itt van, az felém fordul. - Portia! - kiáltom ismét. Elindulok balra, és azonnal kiszúrom Zimont. - Zimon! - Egyenesen hozzá rohanok, és pont előtte állok meg. - Mi van Portiával? Hol van? Mi van vele? - hadarom.

- Bent van – bök a fejével a hátunk mögött lévő folyosóra a fiú.

Egy pillanatra odanézek, aztán ismét Zimon szemeibe bámulok. - Most akkor... akkor meg fog születni a kisbabája? - kérdezem a rohanástól zihálva.

- Igen – sóhajtja. Aztán egy pillanatra a tenyereibe temeti az arcát, és megdörzsöli a homlokát. - Nem engednek be hozzá. Az előbb kijött egy doki, de nem mondott semmit, hiába faggattam – meséli.

Még mielőtt bármit is mondhatnék, befut Cinna is. Átkarolja a derekam, és megnyugtatóan cirógatni kezdi az oldalamat. Úgy döntünk, mivel mást úgysem tehetünk, leülünk. Aztán Zimon elmondja, hogy mi történt: éppen a kocsiban voltak, mikor Portia fájlalni kezdte a hasát, és a következő pillanatban már azon kapták magukat, hogy a kórházban vannak, és őt elviszik oda, a folyosó végén kezdődő szobába, a szülészeti osztályra.

- Úgy aggódom – ejti be a vállait a fiú.

- Jaj... - Megszorítom a vállát, és próbálok a tőlem telhető legnyugodtabban viselkedni. - Ne aggódj! Minden rendben lesz. Portia kemény, mint a kő. Ha a baba csak egy kicsit is örökölt belőle, akkor nem lesz gond. Sőt, az is lehet... az is lehet, hogy a te humorodból is ragadt rá, és éppen viccet mesél a dokiknak – teszem hozzá mosolyogva.

Zimon felnéz, egy darabig bámul rám, aztán végül elvigyorodik, és megrázza a fejét. 

Egy órán keresztül nem történik semmi. Próbálunk beszélgetni, hogy addig se agyaljunk a legrosszabb lehetőségeken, amik persze ilyenkor elözönlik az ember agyát, meg hallgatjuk a többi jelenlévő társalgását. Minden pillanatban, mikor egy gyerek felsír, azt hiszem, hogy Josie az, Portiáék babája. Ám rá kell jönnöm: mind az orvosi szobákból jönnek, minden bizonnyal oltást kapnak. Cinna elmegy, hogy hozzon nekünk teát. Zimon halkan fütyörészik, és meg olvasni próbálok, de nem megy. A hasam folyamatosan görcsben van, a fejem zakatol. Lefelé bámulok, gondolkodom, az idegeim teljesen kikészülnek. A lábaim úgy járnak fel-le, mintha futnék, folyamatosan dobolok valamin. Biztos mindenkinek az agyára megyek, de nem érdekel. Csak akkor fogok megnyugodni, mikor egy orvos azt mondja, hogy minden rendben van Portiával, és a babával is.

Lépések zajára leszek figyelmes, mire felkapom a fejem. Már akkor kiszúrom, hogy ez egy doki, mikor meghallom a gumikesztyű csattanását, ahogy lehúzza a kezéről. Felpattanok, és Zimonnal a nyomomban elé sietek.

- Doktor úr! - kiáltom. - Mi van Portiával?

- Nézze, hölgyem, jobb lenne, ha inkább maga...

Összehúzom a szemeimet, és megelégelem a dolgot. Megragadom a fehér köpenyt, és szinte átdöföm a tekintetemmel a fickót. - Na ide figyeljen! - mordulok rá. - Több, mint egy órája ülök ebben a kórteremben, arra várva, hogy végre megtudjak valamit! A legjobb barátnőmről van szó, aki hét hónapos terhesen szül! Maga tudja, hogy mi az, nem? Koraszülés! Mindketten veszélyben vannak! Szóval vagy megmondja, hogy mi van velük, vagy én derítem ki!

A doki kerek szemekkel bámul vissza rám, de olyan kerekekkel, hogy tisztán látom a szemtetoválásait. Aztán lassan felemeli a kezeit, mintha fegyvert tartanék rá, és megrázza a fejét. Az ajkaira széles mosoly húzódik. - Nem engedte, hogy befejezzem. Azt akartam mondani: jobb lenne, ha inkább maga győződne meg róla.

Mire felfogom, hogy mit mondott, Zimon már régen elhúzott a folyosó végére. Gyorsan elengedem a dokit, és utána eredek. Nem nehéz megtalálni, hogy hol van Portia: az egyetlen szoba, ahol nyitva van az ajtó. Hangosan kalapáló szívvel lépek be, és mintha egy másik világba csöppennék. A megkönnyebbülés, mikor meglátom, hogy minden rendben, úgy hat rám, hogy elsírom magam. Lassan közelebb sétálok Portia ágyához, de ekkor már ömlenek a könnyeim. Fáradtam rám néz, de a következő pillanatban máris vigyorog.

- Hé, ne bőgj már – kuncogja. Megfogja az egyik kezével az ujjaimat, mert a másikkal Zimonba kapaszkodik. - Nem nézed meg? - biccent oldalra.

Cinna megint jókor jön. Azonnal kinyúlok felé, és miután elengedem Portiát, belé kapaszkodom. Először nem esik le, hogy a baba miért nem Portia mellkasán pihen, ahogy az ilyenkor szokás, de aztán megértem. A kicsit inkubátorba kellett tenni, hiszen koraszülött. Lassan, szorosan Cinna mellé húzódva lépkedek felé. Mikor a halványan elsötétített, gondosan lezárt inkubátoron keresztül meglátom Josie-t, a szám elé kapom a kezem.

- Te jó ég, milyen pici – suttogom. Zimon is mellénk áll, és hasonló véleménnyel lehet, mint én, mert egy szót sem szól. - Nagyon kicsike – nézek egy pillanatra Cinnára. Ő bólint, mire megint a babát kezdem szemlélni. Apró, szörnyen vékonyka, halványpiros színű, és egy csomó cső van körülötte. Hatalmas pelenkát adtak rá, szinte akkora, mint maga a baba.

- Idehoznátok? - szólal meg egyszer csak Portia a hátunk mögül.

Cinna és Zimon óvatosan közelebb húzzák az inkubátort, hogy Portia is láthassa. Én közben lehajolok hozzá, és megérintem az arcát.

- Annyira büszke vagyok rád – rázom meg a fejem. - Ügyes voltál.

- Ügyes voltam – bólint mosolyogva. - Most pedig anya vagyok.

Újra előtörnek a könnyeim, és bőszen helyeselni kezdek. - Igen – mondom félig nevetve, félig sírva. - Igen, anya vagy.

- Szeretlek, Rox – szorítja az arcához a kezem.

- Én is téged – felelem.

Már semmit sem tudok mondani, ugyanis a következő másodpercben Portia szülei robognak be az ajtón. Azonnal hozzá rohannak, ennek következtében én háttérbe szorulok, de nem bánom. A babához sétálok, átölelem magam a karjaimmal, és azt figyelem, ahogy pici mellkasa lassan emelkedik fel-le. Annyira kis apró, annyira törékeny. Annyira kicsi, hogy szinte el se hiszem. Két hónappal előbb született, szóval ez normális, de akkor is. Kétségbeejtő a tudat, hogy még nincs helye a világban, mert nem készült fel arra, ami itt fogja várni. Úgy látom, ezzel ő is egyetért: hirtelen megmozdul, magához húzza a kezét, és a szájához gyömöszöli. Muszáj az ajkamba harapnom, mert a könnyeim megint elhomályosítják a szemeimet. Mindannak ellenére, amit a hátam mögött tudok, most boldogságot érzek. Nem csapás ért, hanem valami csodálatos dolog történt. Új taggal gyarapodtunk, egy új élettel. És ez fantasztikus.

Letörlök egy könnycseppet az arcomról, aztán lopva hátra pillantok. Mindenki Portia ágya körül áll: az anyukája már leült mellé és a kezét szorongatja, az apukája Zimonnal beszélget, aki elég hallgatagon válaszolgat a kérdéseire. Ám ennek ellenére látszik, hogy Portia apja próbál kedves lenni... akármennyire is nem látszik rajta. Nem tehet róla, egyszerűen akkora darab férfi, hogy képtelenség nem komolyan venni azt, amit mond. Cinna pedig... éppen most néz felém. Mikor találkozik a tekintetünk, valamiért megint előtörnek a könnyeim. Mellém sétál, átölel, és megkérdezi, hogy mi a baj.

- Semmi – rázom meg a fejem. - Semmi, egyszerűen csak... semmi – ismétlem. Félig nevetve, félig sírva fúrom a nyakába az arcom.

Hamarosan egy nővér jön be a szobába, de senkit sem zavar. Azért jött, hogy ellenőrizze a kicsit. Mosollyal az arcán nézi végig a műszereket, aztán beállít egy-két dolgot, és távozni akar, ám elkapom a karját.

- Várjon! - kérlelem.

- Igen? - fordul meg. Meglepődöm azon, mennyire kedves az arca és a hangja. Talán direkt ilyen megnyugtató embereket választanak a szülészetre.

- A baba rendben lesz, igaz? - kérdezem halkan, és vetek egy futó pillantást Portiára.

- Persze – bólint. Kedvesen végig simít a karomon, aztán melegen mosolyogva hozzáteszi: - Ne aggódjanak. Minden rendben, a kicsi nagyon is egészséges, semmi ok az aggodalomra. Még pár hétig inkubátorban kell maradnia, hogy a tüdeje és a légzőszervek rendesen kifejlődjenek, de gyakori az ilyesmi, főleg a hetedik hónapnál, szóval ismétlem – bólint -, minden a legnagyobb rendben.

- És mikor mehetnek haza? Portia és a baba? - kérdezem tovább.

- Nos... - A nővér megvakarja a homlokát, aztán Portia felé tekint. - Az anyuka pár nap múlva, a kicsinek sajnos tovább kell maradnia, mint azt említettem.

- Értem – sóhajtok fel. - Köszönöm.

Nem válaszol, csak ránk mosolyog, aztán kisiet a szobából. Ám alig telik el egy perc, máris újabb tagokkal bővül a társaság. Először fogalmam sincsen, kik lehetnek ezek, ezért megkérdezem Cinnát.

- Portia emberei, Peeta előkészítő csapata – magyarázza.

- Ó – ráncolom a szemöldököm. Éppen a barátnőm ágyát ugrálják körbe örömükben hangosan beszélgetve és nevetgélve, mikor kiszúrok egy ismerős arcot, aki kicsit hátrébb áll pár lufival a kezében. - Nézd! - suttogom Cinnának. - Az ott nem az a nő a Clevvingtonból? - bökök felé a fejemmel.

- De – bólint. - Ramon, ő is Portia embere.

- Komolyan? - kerekednek ki a szemeim.

- Igen.

- Hát ezt... ezt jó tudni – felelem gyorsan. Szóval ez az a nő, akivel találkoztam. Már megvan, miért mondta, hogy a szőkéknek jól áll a fehér, meg hogy miért viselkedett olyan furcsán. Biztos tudta, hogy ismerem a főnökét.

Jó két óra telik el, mire mindenki lelép. Már csak mi maradunk négyen, akik először is ott voltak.

- Ó, anyám, holt fáradt vagyok – forgatja a szemeit Portia.

- Mitől? - vakkant közbe Zimon. - Csak fekszel ott, nem is csin...

- Fogd be! - kiált rá a barátnőm. Gyorsan kinyúl, és még éppen sikerül belebokszolnia a fiú oldalába, aki erre elvigyorodik. - A következő gyerekünket majd te szülöd meg, oké? - Portia ráncolja a szemöldökeit, de a következő pillanatban már mindketten nevetnek.

- Szeretnéd, ha hagynánk pihenni? - fogom a tenyereim közé a kézfejét.

- Ne, még ne, akarok mondani valamit – rázza meg a fejét. Mély levegőt vesz, mintha tudná, hogy nem fogunk örülni annak, ami következik, aztán belekezd. - Cinna – néz fel -, veled megyek a Győzelmi Körútra. - Mindhárman egyszerre, egymás szavába vágva kezdünk el ellenkezni, hogy nem, erről szó sem lehet, de aztán Portia elkiáltja magát. - Csönd! Mindenki fogja be! - Elhallgatunk, mire ismét mély levegőt vesz. Vet egy pillantást a kicsire, aztán folytatja. - Josie addigra már kikerül az inkubátorból, és én is jól leszek. Nem egy aortámat vágták át, srácok. A nők tudják, hogy kell lábra állni egy szülés után, erre vannak kitalálva. Nehogy azt higgyétek, hogy csak a fiúk erősek. Sőt, a fiúk sokszor gyengébbek, mint a lányok, éppen ezért nem fogom hagyni, hogy egyedül vidd az egész műsort – mutat Cinnára. - Ráadásul Peetának is szüksége van rám. Nem tehetem meg vele, hogy nem megyek el.

- De... - kezdené Zimon.

- Nincs de. - Portia fenyegetően felvonja az egyik szemöldökét, ahogy ránéz. - Megyek, és kész.

- Azt hiszem tudom, ki fogja hordani a nadrágot – vihogok közbe.

- Ez kérdés volt? - vigyorog rám a barátnőm.

- És mi lesz addig Josie-val? - kérdezi Cinna.

- Zimon megtanul pelenkázni – válaszol Portia.

- Hé, én... szóval elég sok dolgom lesz, nem hiszem, hogy menni fog – ellenkezik a fiú. - Nem azért, komolyan tök szívesen lennék a fiammal, és leszek is, de nem fogok ráérni folyton – magyarázza meg a dolgot, még mielőtt Portia tüzet okádhatna rá.

- Ha szeretnétek – szólok közbe -, én szívesen vigyázok rá.

- Komolyan? - néz rám a barátnőm.

- Persze. Szeretem a gyerekeket, nem lesz gond – bólogatok magabiztosan.

- De Rox, nem szeretnélek leterhelni ezzel – húzza oldalra a száját Portia. - Talán mégis jobb lenne, ha kihagynám a Körutat.

- Figyelj, ahogy akarod, de én tényleg nagyon szívesen gondját viselem Josie-nak – mondom.

- Mi legyen? - néz Zimonra.

- Esetleg lehetne Roxnál napközben, aztán mikor ráérek, átmegyek, és én is foglalkozom vele – vonja meg a vállát a fiú.

- Hát ez jó – nevet fel Portia. - Nem alakítunk ennyi erővel egy kommunát?

- Ne – vigyorodom el. - Szegény Josie, az elég gáz lenne.

- Oké, most komolyan – sóhajt fel a lány. - Akkor megegyezhetünk abban, hogy Rox, nálad lesz a baba?

- Nos... - Mindenkin körbenézek, végül egy pillanatra megállapodik a tekintetem Josie-n, aki édesdeden alszik. Elmosolyodom, és bólintok. - Igen.

ezt muszáj volt ide a végére
 -
üdv a történetben, Josie! <3