Negyvenhatodik Fejezet - 'Vannak csodák'

Drága Olvasóim!
Itt egy új kedd, és vele együtt egy új fejezet. Nem tudom, mit mondhatnék vele kapcsolatban. Azt hiszem, életem, eddigi történeteim legfontosabb fejezete.
Én köszönök nektek mindent, és remélem, hogy a négy hátralevő fejezetnél is itt lesztek még! <3

Kellemes hetet,

Dorine Osteen

____________________________________________________________

'What if your healing comes through tears?

What if a thousand sleepless nights are what it takes to know you near?'

A szeretetet az élőknek kell adni.

                               Alice Sebold

Összegömbölyödöm a takaró alatt, szorosan lehunyom a szemeimet, és próbálok valami szépre gondolni, ami képes elvonni a figyelmemet lüktető arcomról. Már kaptam valami fájdalomcsillapítót rá, de nem sokat használt. Fogalmam sincsen, mi fáj jobban: a horzsolás a járomcsontomon, a véres seb a szemöldököm alatt, vagy a lelkem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy mind fáj, ugyanannyira. De leginkább annak az emléke, ami történt.

Tegnap este az életem megváltozott, és úgy érzem, nem jó irányba. Legalábbis abból, hogy minden váratlan hangra összerezzenek, és tágra nyílt szemekkel, zihálva bámulok körbe a sötét szobában, erre következtetek. Minden erőmmel azon vagyok, hogy segítsek magamon, de a pszichológus szerint, akit Plutarch hívott, bele fog telni egy időbe, mire túllépek a történteken.

Mint kiderült, Kenan drogfüggő. Pontosabban a morflingra van rákattanva. A Hatodik Körzetben könnyen hozzájutott a fájdalomcsillapítóhoz, de itt, a Tizenharmadikban már kevésbé – ezért volt annyira kiakadva azon, hogy elzárják a gyógyszereket a kórházban. Eleinte még jól bírta anyag nélkül, de ahogy én is észrevettem, idővel egyre furcsább lett, és az elvonási tünetei a velem kapcsolatos egyébként teljesen tisztességes szándékait is eltorzították: mikor mindenkit letereltek ide, az óvóhelyre, totálisan bekattant, az orvosok szerint igazából azt sem tudta, mit csinál. Csak ment az ösztönei után, mint egy állat. Plutarch azt mondja, ez majd enyhítő körülmény lesz a tárgyalásán, amit a háború után fognak megtartani. Plutarch megesküdött nekem, hogy kivégezteti, de megkértem, hogy ne tegye. Csak rosszabb lenne a tudattól az egész, hogy miattam hal meg. Elvégre nem tudta, mit tesz, a morfling hiánya elvette az eszét. Most meg napi huszonnégy órában őrzik, és el sem hagyhatja a lakófülkéjét. Az orvosok azon vannak, hogy valahogy leszoktassák.

A hátamra fordulok, és felnézek a plafonra. Elvileg holnap végre felmehetünk a rendes Körzetbe. Már várom. Plutarch azt mondta, megint egyedül kéne lennem, de mivel nem akarja, hogy valami hasonló történjen, kerít valakit, aki majd mellettem lesz. Mondtam neki, hogy erre semmi szükség, de annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem tudtam lebeszélni. Amúgy azért kéne egyedül lennem, mert ő a felszínre megy Katniss-szel, Finnickkel és a stábbal, hogy felvegyék a pusztítás nyomait.

Így is történik.

Dél van, mikor Alma Coin hangja szólal meg a hangosbemondóban. Tájékoztatja a lakosokat, hogy mivel véget értek a bombázások, mindenki visszatérhet a Körzetbe, ám előtte le kell jelentkeznünk, hogy kiosszák az új lakóhelyünket – hiszen rengeteg megsemmisült a támadás következtében. Én is beállok a sorba a többiekkel együtt. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, úgy várom, hogy sorra kerüljek. Nem állnak sokan előttem, de épp elegen ahhoz, hogy valaki egyszer csak mellém lépjen. Ösztönösen összerezzenek, aztán felnézek rá. Gale áll mellettem.

- Üdv – néz le rám, a szája sarkában mosoly bujkál, a szemei meglepően kedvesen csillognak.

- Szia – mondom halkan. - Csak nem te vagy a bébiszitterem?

- De – bólint. - Az apád a lelkemre kötötte, hogy maradjak melletted.

Egy darabig csak bámulom a szemeit, aztán megdörzsölöm a halántékom. - Miért nem mentél fel a többiekkel a felszínre? - kérdezem végül.

- Ezt pontosan én sem tudom – válaszolja. - Talán azért, mert rád kell vigyáznom.

- Nézd – rázom meg a fejem, ahogy kicsit előrébb kerülünk a sorban -, nem kell vigyáznod rám. Jól vagyok.

- Biztos vagy benne, kapitóliumi? - vonja fel az egyik szemöldökét.

- Biztos – bólintok. A hangom elcsuklik, de erőt veszek magamon, bent tartom a könnyeimet, és előrébb megyek.

- Hé, nem úgy értettem – jön utánam. - Figyelj, mikor először találkoztunk, csak egy hülye, beképzelt libának tartottalak, akinek első önmaga, mert a Kapitóliumból jött. - Annyira megdöbbenek, hogy kerek szemekkel bámulok fel rá, de nem enged szóhoz jutni, azonnal folytatja. - Tévedtem, oké? Mikor lehoztad Posyt... Elmesélte, hogy mi történt, és akkor tudtam, hogy igazságtalan vagyok. Azt hiszem, túl elfogult vagyok a fővárossal szemben.

- Én is ezt hiszem – vetek felé pár hűvös pillantást.

Gale felsóhajt, míg átveszem az új lakhelyem számát. Mikor a pultos meghallja a nevem, kedvesen rám mosolyog, aztán babrál valamit a papírokkal, végül odaadja a számot. Ahogy felfelé lépkedünk a hosszú lépcsősoron, egyre jobban úgy érzem, közeleg a szabadság. Egész jól elbeszélgetünk Gale-lel, annak ellenére, mennyire nem jöttük ki először. Mikor megállok a lakófülkém ajtaja előtt, szembefordulok vele, és a szemébe nézek.

- Köszönöm, hogy... szóval hogy segítettél akkor – mondom őszintén.

- Ugyan – vonja meg a vállait. - Mikor Finnick szólt, hogy baj van, azonnal mentem. Ilyenkor nincs min gondolkodni.

Nyelek egyet, aztán lesütöm a szemeimet, és bólintok egyet. - Azért köszönöm – ismétlem halkan.

Belépünk a lakófülkébe, és azonnal megcsap az a tipikus új szag, azoknak a dolgoknak a szaga, amit még senki se használt. Következőként az tűnik fel, hogy nem egy, hanem két ágy van: ebből arra következtetek, hogy Plutarch elintézte, hogy megint együtt lakjunk, valószínűleg a pultos is ezért viselkedett olyan furcsán.

A következő egy órában kiderül, hogy Gale nem is akkora bunkó, mint elsőre hittem. Egész jól lehet vele társalogni, bár sosem rejti véka alá, mit gondol az otthonomról. Teljes szívéből gyűlöli a Kapitóliumot, ám szerencsére én azért már kivívtam nála a tiszteletemet. Két székben ücsörgünk, néha beszélgetünk, néha meg csak bámulunk ki a fejünkből. Aztán egyszer csak erőteljes, öles léptek hallatszanak a folyosóról, a következő pillanatban pedig egy ismeretlen alak robban be a lakófülkébe.

- Gale! - kiáltja. - Végre, hogy megvagy, már mindenhol kerestelek! Azonnal menj a Parancsnokságra, Plutarch és Alma Coin hívat! - hadarja izgatottan.

- Miért? Mi történt? - pattan fel a fiú.

- Csapatot akarnak küldeni a Kapitóliumba, hogy kihozzák Peetát – zihálja az idegen férfi.

Gale az ajtó felé rohan, de az utolsó pillanatban megtorpan, és visszanéz rám. - Gyere már! - mondja, aztán meg se várja a válaszomat, már trappol is tovább.

Kalapáló szívvel követem őt és az alakot, aki tájékoztatta erről az egészről. A látásom elhomályosul, a szürke fények összefolynak, ahogy próbálom Gale hátán tartani a tekintetemet. Csapatot küldenek a Kapitóliumba, hogy kiszabadítsák Peetát... A torkom azonnal elszorul. Most akár Cinnát is megmenthetnék, ha még élne. Várjunk csak, mi van akkor, ha Plutarch mégis rosszul tudja, és Cinna nem halt meg? Mi van, ha él, és most itt a lehetőség, hogy megmentsék?

Megszaporázom a lépteimet, szinte repülök Gale után. A mellkasomra szorítom a tenyereimet, de még így is úgy érzem, sosem fogom beérni a fiút, aki olyan gyorsan rohan, mint akit ágyúból lőttek ki. Muszáj utolérnem, meg kell kérnem, hogy keresse meg Cinnát! Ám akárhogy próbálok a nyomába érni, sehogy se sikerül. Azon kapom magam, hogy a Parancsnokság fülledt, gépszagú helységében lihegek, egy pohár víz után sóvárgok, és próbálom kibogozni a rengeteg tekergő érzést, ami hirtelen felkavarodott a lelkemben. A remény, hogy újra láthatom Cinnát, pillanatokon belül maga alá gyűr mindent. Meg akarok szólalni, ordítani akarok, hogy vegyenek észre és hallgassanak meg, de minden olyan gyorsan történik, hogy mire észbe kapok, már ki is választották az embereket, akik a Kapitóliumba mehetnek.

- Rox, minden rendben? - érinti meg valaki a felkarom. Rám törnek a rossz emlékek, ösztönösen összehúzódom, de mikor meglátom, hogy Plutarch az, és aggodalmaskodva néz rám, a szemeim kikerekednek, és megpördülök.

- Gale! - kiabálom. Átverekszem magam az összegyűlt embereken, sokakat fellökök, de az életem árán is elakarok jutni a fiúhoz, aki most az egyetlen esélyem. - Gale! - A hangom áttöri a köztünk lévő zsivajt, és mikor végre elérek hozzá, megragadom a csuklóját. Elég sietős a dolga, ugyanis azonnal indulni akarnak a fővárosba.

- Mi van? - förmed rám.

- Gale, kérlek, kérlek szépen, keresd meg Cinnát! - Könnyek ömlenek a tekintetembe, zihálva, erőszakosan törlöm meg a szemeimet.

- Mi? Ki az a Cinna? - rázza meg a fejét.

- Katniss stílustanácsadója volt a Viadalokon, biztos, hogy ott van valahol! - kapkodok levegő után.

Gale arca megrándul. Látom rajta, hogy szeretne végre indulni, de aztán átfut a fején, hogy megmentettem a húgát. Őrlődik, őrlődik, őrlődik.

- Gyere már! - vágja vállon valaki a tucatnyi katona közül.

- Gale – nyöszörgöm. Erősebben fogom a csuklóját, pedig tudom, hogy semmit sem érek vele. Akkor megy el, mikor akar, még csak elköszönnie se kell. - Könyörgöm... - Összehúzom a vállaimat, és hagyom, hogy ezzel az egy szóval minden reménységemet belé vessem. Ahogy az ujjaim elengedik az ingét, csak az üresség marad a markomban.

***

Ki tudja, mi történik az emberrel, míg egy egész napon át folyamatosan csak emészti magát? Hát még akkor, mikor a szobatársától folyamatosan csak azt hallja, hogy nem az lesz, amire számít? Mert Plutarch ezt mondja.

- Roxanne, feleslegesen áltatod magad – rázza meg a fejét. - Cinna halott.

Ekkor jut eszembe, hogy Portiáról még csak említést sem tettem. Az oldalamra fordulok, próbálom kizárni a

bűntudatot az elmémből, de ennek az lesz az eredménye, hogy folyni kezdenek a könnyeim.

Hosszú órák, hosszú percek, borzalmas, pillanatokig tartó rémálmok kísérik a várakozásomat. Az eszem tudja, hogy semmi esély rá, hogy újra átölelhetem őt, de a szívem tartja bennem a reményt. Mikor Plutarch kimegy mosdóba, kihasználom az alkalmat. Felkelek, és halkan kiosonok a lakófülkéből. Kit érdekel, hogy egyedül leszek? Mikor az ajtó kattan utánam, futásnak eredek. Csak rohanok a folyosón, egészen addig, míg a talpam át nem fagy. Aztán térdre esem, a hideg falnak támasztom a homlokom, és imádkozni kezdek. Nem tudom, hogy meghallgatja-e valaki, de csak mondom és mondom. Azért fohászkodom, hogy hadd láthassam újra Cinnát, mert nélküle nincs értelme az életemnek.

- Én csak egy apró részlet vagyok ebben az egész gépezetben – suttogom sírástól elcsukló hangon. A csempére tapasztom a tenyerem, hogy megkapaszkodjam, de az ujjaim lecsúsznak, aztán a kezem ernyedten lóg a testem mellett. - Annyira könnyen eltaposhatnak, annyira semmi az egész – rázom meg a fejem. - Kérlek, mentsd meg őt! Ne hagyd meghalni, ne hagyd, könyörgöm...

Miután kisírom magam, leülök a fal tövébe, és lehunyt szemekkel hallgatom a légzésemet. Furcsa, de egészen megnyugszom. A hasamra teszem a kezem, kitapintom a szívem dobogását. Aztán csak telik az idő... Tik-tak. Tik-tak. Valahol cipők kopognak, aztán egy kiáltás hallatszik, végül bakancsok ütemes trappolása hangzik fel.

Mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, az ágyamban fekszem. Hunyorogva tekintek körbe, és nem tudom eldönteni, hogy álom volt-e az egész. Abban reménykedem, hogy hamarosan meglátom a konyhámba vezető narancssárga szőnyeget, ami olyan élénk színű, hogy még a hálóból is tisztán kivehető. De ehelyett Plutarch mosolygós arcát vélem felfedezni, és ebből máris tudom, hogy nem álom volt.

- Jó reggelt, Roxanne! - üdvözöl Plutarch. - Mára alig vártam, hogy felébredj. Tudod... biztos voltam benne, hogy erős egy lány vagy, na de hogy ennyire! - Hitetlenkedve megrázza a fejét, aztán felsóhajt.

- Hogy mi? - suttogom gyengén. Úgy érzem magam, mint egy kicsavart rongy. Semmi erőm.

Plutarch fölém hajol, és kedvesen a fülem mögé tűr egy tincset. - Tényleg életben volt, Rox. Kihozták onnan.

A szívem szaporábban kezd verni, a szemeim azonnal hatalmasra nyílnak. - Cinna? - kérdezem tőle rekedten.

- Cinna bizony – mosolyodik el szélesen.

Mintha ettől a választól hirtelen az egész világ megváltozna. Visszatér belém az erő, többé semmi más nem érdekel, csak ő. Hiszen életben van! Itt van a Tizenharmadik Körzetben, végre biztonságban, és többé senki sem bánthatja!

- Hol? - Gyorsan felülök, és ide-oda kapkodom a fejem, hátha meglátom. Ám csalódottan veszem észre, hogy ez a Plutarchkal közös lakófülkénk. - Hol van? Látni akarom!

- Nem, nem – rázza meg a fejét Plutarch. - Most még nem, Roxanne, mert...

Nem várom meg, hogy befejezze. Lerántom magamról a takarót, és amilyen fürgén csak tudok, kirohanok a lakófülkéből. Plutarch utánam kiabál valami olyasmit, hogy nem szabad odamennem, de a hangos nevetés, ami feltör a torkomból, minden más hangot elnyom. Nevetek. Mióta itt vagyok, igazán őszintén talán most először. Szinte repülök a folyosón, végre szabadnak érzem magam.

Hamar a kórházi szárnyra érek, innen pedig már nem nehéz megtalálnom, hol van ő. Megkérdezek egy nővért, aki azonnal útba igazít: a Kapitóliumból kiszabadított embereket a kilences kórteremtől kezdődően helyezték el. Az arcomon még mindig ott a vigyor, ahogy egyre közelebb érek, és magamban azt tervezgetem, hogyan fogom majd köszönteni. Aztán odaérek az első szobához, a kilenceshez. Egy csont sovány nő fekszik az ágyon, az arcát alvadt vér borítja, a járomcsontja szinte egészen kiáll, a szemei beesve, a karjain olyan sebek vannak, mintha villám csapott volna beléjük. Az egyik könyökhajlatából vastag cső lóg ki. Az eddigi örömöt azonnal rettegés váltja fel. A vigyor az arcomra fagy, ahogy a következő szobához érek.

Nem is tudom, hogyan írjam le azt, amit érzek. Mintha valaki tűzforró kést döfne a szívembe, aztán durván megforgatná. Az arcom elé kapom a kezeimet, a könnyek azonnal elhomályosítják a tekintetemet. Szellemek akarnak kitörni a torkomból, de nem tudnak, és ennek az lesz az eredménye, hogy nyüszíteni kezdek, akár egy kutya. Hátrálok, egészen addig, míg bele nem ütközöm a szemközti falba. Aztán csak bámulok rá a könnyfátyolon keresztül, a szívem mintha megszűnne dobogni.

Egy férfi fekszik a szobában. Hatalmas gép pumpálja belé az életet, a testének azt a részét, amit nem fed hófehér, steril kórházi takaró, hatalmas, mély, hosszú, vörös vágások csúfítják. Még a bolond is megmondaná, hogy ezek a sebek sosem fognak forradás nélkül begyógyulni. Borzasztóan lefogyott, a vonásai mintha éveket öregedtek volna. Pedig semmi kétség, ő az. Az én Cinnám, aki annyiszor állt mellettem, és aki mindezt vállalta azért, hogy Katniss lehessen a lázadás, és aki képes volt magára haragítani engem azért, hogy így megvédjen ettől, Snow alávaló bosszújától.

Plutarch pont azelőtt tűnik fel a folyosón, hogy teljesen összeroppannék, így a földre csúszás helyett az ő mellkasába temetem az arcom, és hangosan zokogok, mint egy kisgyerek.

- Jól van – simogatja a hátamat Plutarch -, jól van, semmi baj. Minden rendben lesz, ne aggódj.

- Mit tettek vele? - sírom. - Mit csináltak?

- Sssh... - Plutarch a fejem búbjára nyomja az ajkait, és addig nyugtat, míg képes nem leszek önállóan megállni a lábaimon. Ha ő nem lenne itt, biztos, hogy az első adandó alkalommal kárt tennék magamban.

Sikítani akarok, ordítani, addig kiabálni, amíg el nem megy a hangom. Meg akarok szűnni létezni, csak lehunyni a szemeimet, visszapörgetni az időt, és elkerülni mindezt. Fel akarok rohanni arra a színpadra, és megakadályozni, hogy kiválasszák őt a Viadalra stílustanácsadónak. Ott akarok lenni a Kapitóliumban, megvédeni, megtenni mindent, hogy ne érhessenek hozzá.

Olyan erősen harapok az ajkamba, hogy a vérem azonnal kiserken. Érzem az ízét a számban, ahogy az ujjaim közül újra benézek a szobába. Még csak belegondolni se merek, min ment keresztül, ám abból, amivé vált, megértem, hogy mennyire sebezhető az emberi faj. Semmik vagyunk. Azt hisszük, miénk a világ, hogy annyi mindent találunk fel, hogy magunknak köszönhetjük a gyógyulást a betegségekből, hogy miénk az erő... Pedig nem így van. Őrültek vagyunk, mert a hatalom érdekében akármikor képesek vagyunk átgázolni másokon.

- Itt maradok – suttogom halkan, a tekintetemet folyamatosan Cinnán tartva.

- Tessék? - simogatja meg a hátamat Plutarch.

- Itt maradok – ismétlem magam egy fokkal hangosabban. Eltávolodom Plutarchtól, letörlöm a könnyeimet, és megköszörülöm a torkomat. - Mellette akarok maradni. Addig, míg magához nem tér.

- Az még el fog tartani egy darabig – húzza oldalra a száját, ahogy ő is benéz a kórterembe. - Egyelőre mesterséges kómában tartják, míg teljesen stabilizálódik az állapota.

- Nem érdekel – rázom meg a fejem -, akkor is maradok.

Úgy látom, Plutarch észrevette, hogy semmiképpen sem adom meg magam, ezért nem kezd vitába. Megveregeti a vállamat, és szomorúan mosolyogva beleegyezik.

- Szólok egy orvosnak, hogy valaki nézzen rád néha – köszön el.

Nem válaszolok, csak lassan, lépésről lépésre haladok előre. Az ujjaim lassan a kilincsre kulcsolódnak, aztán az ajtó kinyílik, én pedig belépek. Hirtelen minden más megszűnik. A műszerek ütemes pityegése betölti a füleimet, a sírás elszorítja a torkomat, de a könnyeim mégsem törnek fel. Az ágyához sétálok, és halkan lélegezve megállok előtte. Nem tudok mit csinálni a karjaimmal, így összekulcsolom az ujjaimat a medencém előtt, és tovább rágom az ajkam. Két pillanatba telik, míg kiszúrom a széket a sarokban. Az ágy mellé húzom, és leülök.

A tekintetem végigsiklik a karján, fel a nyakán, végül kiköt az arcán. Látom, ahogy mozog a mellkasa, lélegzik, vagyis életben van. Ahogy újra elönt a tudat, hogy él, elsírom magam. A számra szorítom a kezeimet, úgy nézek rá. Egy ideig csak hullajtom a könnyeimet, végül óvatosan felé nyúlok, ám mielőtt megérinthetném, rémes rettegés lesz rajtam úrrá. Van egyáltalán jogom ahhoz, hogy hozzá érjek? Akarná? Vagy lehet, hogy már hosszú ideje gyűlöl azért, ami történt? Nem lett volna szabad eljönnöm a Tizenharmadik Körzetbe, legalábbis egyedül biztosan nem. Vele kellett volna maradnom örökre, és ha kell, vele szenvedni, vele meghalni.

Végül mégis elérem. Az ujjaim remegve simulnak a kézfejére, a könnyeim szétmaszatolják a vérét. Különös érzés fut át a testemen. Mintha azzal, hogy hittem benne, hogy Cinna életben van, és most tényleg beigazolódott a dolog, megváltoztattam volna valamit, amit nagyon régen írtak meg. Ki tudja, ezért mikor kapom meg a büntetést?

Egyetlen pillanat alatt állok fel, aztán óvatosan leülök az ágy szélére. A könnyeim rácsöppennek Cinna nyakára és arcára, a lehunyt szemekre, melyek olyan sokszor csillogtak az élettől, ami bennük van. Megérintem az állát, aztán a haját, végül a tenyerem megállapodik a halántékán, és csókot nyomok a homlokára. Először megrémít, hogy milyen forró a bőre, és azonnal érzem, hogy az alvadt vér az ajkaimon maradt, de nem érdekel. Ez is az ő része, ez is belőle van.

- Ígérem neked – mondom olyan halkan, hogy mindenképpen csak mi ketten hallhassuk -, hogy soha többé nem hagylak magadra. Esküszöm, hogy melletted maradok. Ott leszek, ahol te vagy, és oda megyek, ahová te mész. Nem érdekel, mi vár még ránk. Egy életen át megőrizlek, nem fogom hagyni, hogy bajod essen, ígérem... - Újra sírnom kell. A homlokának nyomom az ajkaimat, és a másik kezemet is az arcára simítom. A könnyeim lefolynak rá, mintha eggyé válnának a fájdalmaival. - Szeretlek – suttogom.