Ötvenedik Fejezet - 'Szeretlek'

Kedves Olvasóim!
Egy kicsit még mindig fájó szívvel ugyan, de elérkezett a pillanat, hogy ki kell tennem az utolsó fejezetet. Alig merem elhinni, hogy ide is eljutottunk, annyira hihetetlen! Nem szeretnék most utószót írni, hiszen hátra van az epilógus és egy szerintem aranyos kis meglepetés is, ami remélem mosolyt csal majd az arcotokra. :) Szóval huhh, köszönök nektek mindent, hogy végig itt voltatok/vagytok, hogy feliratkoztatok, hogy írtatok, hogy benéztetek! Annyira köszönöm! <3

Jó olvasást az utolsó fejezethez,

Dorine Osteen

__________________________________________________________________________

'A tudomány törvényei nem tesznek különbséget múlt és jövő között. Ami megtörtént, ami megtörténhet, és ami megtörténhetett volna, elválaszthatatlan egymástól. Az időben minden megtörténhet.'

                                              Anna McGrail

Egy kicsit ideges vagyok. Na jó, nem kicsit. Nagyon.

Még pár perc, és a gépünk leszáll a Kapitóliumban. Egy hónap telt el azóta, hogy a lázadók bevették a fővárost, és ezzel eldőlt a háború. Előbb akartam visszajönni ide, de Plutarch nem engedte. Azt mondta, még túl veszélyes, de négy hét múltán végre beleegyezett.

Felsóhajtok, az ülés puha kárpitjába mélyesztem a körmeimet, és ráhajolok az ablakra. Romok, mindenhol csak romok. Hosszú időbe fog telni, mire minden visszatér a régi kerékvágásba, de megnyugtató a tudat, hogy már biztonságban vagyunk.

Kellemes hidegrázás fut fel a gerincemen. Először azt hiszem, az emlékektől, amik rám törnek, de aztán rájövök, hogy nem. Cinna lehelete csiklandozza a nyakamat. Azonnal oldalra fordulok, és mikor találkozik a tekintetünk, megpuszilja az orrom hegyét.

- Minden rendben? - kérdezi kedvesen.

- Minden – mosolyodom el. Egy pillanatig csak nézek rá, az ajkaim lassan résnyire nyílnak. Még mindig hihetetlen, hogy a felesége vagyok. Pedig így igaz, tényleg. Annyi minden köt minket össze... Az esküvő óta csak még inkább elválaszthatatlanok vagyunk. Most is együtt térünk vissza, hogy megnézzük a várost. - Biztos, hogy ezt akarjuk? - húzom oldalra a szám. Hirtelen megfordul a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha mégis várnánk még. Nem is tudom... mostanában annyira furcsán viselkedem néha.

- Nem tudom – sóhajt fel halkan Cinna. - Legyen, ahogy szeretnéd.

Összepréselem az ajkaimat, és ismét kinézek az ablakon. A múltam hever alattam. Minden rossz, ami velem történt. A baj már csak az, hogy a jó dolgok is odavesztek. Leginkább Portia hiánya fáj. Akárhányszor rá gondolok, sírhatnékom támad. De tudom, hogy ő erős volt, ezért nekem sem szabad meghátrálnom.

- Szerinted találkozhatunk Zimonnal? - nézek ismét Cinnára.

- Elképzelhető – bólint lassan.

Elönt az izgalom, ahogy arra gondolok, hogy esetleg újra láthatom Zimont és Josie-t. Biztos nagyon nehéz most nekik.

Elfordítom a fejem, felhúzom a lábaimat az ülésre, és engedem, hogy Cinna a karjaiba zárjon. Ez a legjobb módja annak, hogy megnyugodjak. Minden egyes alkalommal, mikor érzem őt magam mellett, hálát adok, hogy itt van. Hiszen semmin sem múlott, hogy meghaljon.

- Eszembe jutott apám – mondom egyszer csak. Szorosabban simulok a férjemhez, aki a fejem búbjára nyomja az állát. - Ugye tudod, hogy Snow kivégzése után lesz az övé is?

- Tudom, Anne – válaszolja halkan. Valamiért úgy érzem, Cinna azt szeretné, ha mégis szólnék az érdekében. Elvégre az apám, elvégre mégis megmentette az életét...

Elhúzódom tőle, és a szemébe nézek. - Akarod, hogy... - Elhallgatok. Nehezemre esik, de ha ezzel boldoggá teszem, akkor állok elébe. Azonban még mielőtt folytathatnám, Cinna előre hajol, és puhán megcsókol. Úgy érzem, ezzel megadta az egyértelmű választ.

***

A légpárnás hangos robajjal ereszkedik le az útra. Két őr ugrik ki előttünk, aztán Cinna következik, aki segít nekem is leszállni. Idegesen kapkodom ide-oda a fejem, folyton azon agyalok, hogy hol lehetünk. Először nem ismerem fel a helyet, de aztán meglátom a nagy hirdetőtáblákat – vagyis ami maradt belőlük -, és rájövök, hogy a sugárút, ami a Főtérre vezet. Oda nem mehetünk, ezt Plutarch előre leszögezte, mert már készítik elő a terepet Snow elnök holnapi kivégzésére.

- Merre menjünk? - kérdezi Cinna. Ő is ugyanolyan tanácstalanul áll a hatalmas légpárnás oltalmában, mint én. Ebben a szellemvárosban nincs már senki, aki fontos számunkra, egyedül Zimon és Josie, hiszen Cinna anyukája és húga még a Tizenharmadik Körzetben vannak.

- Menjünk hozzám – mondom bizonytalanul.

- Biztos, hogy ezt akarod? - néz le rám a férjem. Átkarolja a derekamat, és közelebb húz magához.

- Igen – bólintok egy fokkal magabiztosabban.

Elindulunk. Bár a főváros elvileg már nem háborús övezet, a két katona, akiket Plutarch csapott mellénk, folyamatosan a nyomunkban van, készen arra, hogy ha kell, a védelmünkre keljen.

A frissem hullott hó ropog a talpunk alatt, ahogy átvágunk az utcákon. Ahogy egyre közelebb érünk a házamhoz, egyre inkább fog el a kétségbeesés. A hasam görcsbe rándul, a szívverésem felgyorsul, a tenyereim izzadni kezdenek, de nem állok meg. Aztán egyszer csak megpillantom. Az ikerházakat, amik körülvették, szinte kivétel nélkül szitává lőtték. Közvetlenül mellette az egyik épületet letarolta egy bomba, a törmelékek több méterre elrepültek.

Fellépünk a verandára, de csak Cinna és én, a katonák a lépcső aljánál maradnak. Először ők akarnak bemenni, de rájuk szólok, hogy erre semmi szükség. Nem akarom, hogy betörjék az ajtót. Megfogom a kilincset, lenyomom, és megpróbálok benyitni... de zárva van. Csalódottan sóhajtok fel. Lehet, hogy mégis be kell törni? Ám a következő pillanatban ismerős csörgést hallok, és oldalra pillantva látom, amint Cinna a zárba illeszti a kulcsot.

- Ezt meg... - Elcsuklik a hangom, nem tudom folytatni, annyira meglepődöm.

- Tudtam, hogy szükséged lesz rá – mondja, miközben ismét a kilincsre simítja lecsúszott ujjaimat. - Elhoztam, ha nem bánod.

- De honnan tudtad? - rázom meg a fejem. A szemeim könnyekkel telnek meg, amit nem értek. Csodálatos gesztus, amit tett, de ennyire azért nem vagyok az az érzékeny típus.

- Ismerlek, Anne – mosolyog rám.

Együtt nyitunk be. Mikor az otthonom illata az orromba kúszik, mintha mindent újraélnék. Ezer emlék rohamoz meg, de olyan gyorsan és hirtelen, hogy megrogynak a térdeim. Cinnába kapaszkodom, és potyogó könnyekkel bámulok körbe. Semmi sem változott, minden olyan, mint volt! Plutarch tévedett, mikor azt mondta, felforgatták a házamat. Lehet, hogy kívülről meg van tépázva, de ide be nem jutott a mocsok és a halál. A falak mindenemet megőrizték. A narancssárga szőnyeg, amit még a hálóból is látni. A falba épített HiFi, amiben minden bizonnyal az a lemez van, amit a legutóbb benne hagytam. A függönyök elhúzva, nehogy reggel túl korán ébredjek, ha egyszer úgyis alhatok. A ruháim a szekrényben, a cipők a fal mellett, a képek a szekrény fölött, a már száraz virágok a vázában...

Összepréselem a fogaimat, de még így is felzokogok. Cinna felé fordulok, a mellkasának nyomom az arcom, ide menekülök a honvágy égetése elől. Mi lett volna, ha sosem találkozunk? Ha azon a pénteki napon nem engem kér meg, hogy segítsek az év végi beadandójában? Talán most mély letargiába esve feküdnék a Kapitólium egyik rehabilitációs osztályán, ahol megpróbálnának kigyógyítani a depresszióból.

Hosszú, néma percekig állunk a bejárat előtt. Tudom, hogy hosszú út végére értem. Most valami új kezdődik, sőt, már akkor elkezdődött, mikor kimondtam azt a bizonyos igent. Most már nem ide tartozom, hanem Cinnához. Hiszen megesküdtem neki, hogy oda megyek, ahová ő, és ott leszek, ahol ő van.

Kinyújtom a karjaimat, átölelem, és az álla alá nyomom a fejem. Levegő után kapkodva sóhajtok fel, a mellkasom megemelkedik, aztán lesüllyed. Cinna a hátamat cirógatja, és azt várja, hogy megnyugodjak. Vajon hányszor kell még megnyugtatnia? Furcsa, de inkább én vagyok az, aki támogatásra szorul. Én ébredek néha sikítva, nem ő, pedig nem én vagyok az, aki a Kapitólimban raboskodott. Mindig Cinna az, aki átölel, és a hajammal játszadozva addig csitít, míg vissza nem alszom.

Felemelem a fejem, és ránézek. Ahogy az otthonom meghitt csöndjében figyelem, meglátom az apró, már alig észrevehető, de azért jelenlévő hegeket az arcán. Főleg azt, ami az ajka fölött van. Sosem fognak teljesen begyógyulni. Örökké arra fognak emlékeztetni, hogy mi történt, de ez csak biztossá tesz benne, hogy él, én pedig a világon mindennél jobban szeretem.

Mielőtt elhagynánk a házamat, összeszedek pár holmit. Vége a háborúnak, de semmi sem biztosítja, hogy mire legközelebb erre járok, a hely még mindig érintetlen lesz. Ezért hát fogok egy hatalmas táskát, körbejárom a házat, és minden olyat belepakolok, amit fontosnak tartok. Néhány hűtőmágnest a hűtőről. Pár könyvet. A fényképalbumot. A kedvenc teáimat. A parfümöt, aminek az illata a nyaramra emlékeztet. Azokat a ruhákat, amiket Cinna szeretne. A lemezt, amin zongoradarabok vannak. És a fényképet, ami az éjjeliszekrényemen áll fehér keretben, üveg mögött. Portiát és engem ábrázol, boldogok vagyunk rajta. Egy régi fagyizó előtt eltöltött pillanatot örökít meg, ez volt az első közös nyarunk.

Aztán lassan kisétálok a házamból. Mielőtt átlépném a küszöböt, még utoljára visszanézek. Aztán az ujjaim összefonódnak Cinna ujjaival, és becsukom magam mögött az ajtót.

***

Könnyű mondani, hogy mennyire egyszerű lezárni egy fejezetet az életünkből. Pedig nem az. Én is folyton azon agyalok, miközben Zimonra várunk az egyik parkban, hogy mi lesz most. Nem aggódom, nem félek, mert Cinna itt van velem, de azért vannak kételyeim. Hogyan fogunk itt új életet kezdeni? És nem is csak rólunk van szó - egy egész országról, egy népről, Panemről. Plutarch azt mondta, volt egy olyan felvetés, hogy minden kapitóliumi polgárt kivégeznek, de aztán el is vetették az ötletet, hiszen akkor nagy valószínűséggel kipusztulna az emberi faj, a Körzetek lakói ugyanis túl kevesen vannak nélkülük. Mikor erről beszéltem Plutarchkal, megemlítettem neki, hogy szeretném, ha enyhítenének apám büntetésén.

- Mégis miért? - lepődött meg.

- Csak szeretném, és kész – feleltem.

Nem tudtunk tovább vitatkozni, mert hirtelen hányingerem lett, és muszáj volt keresnem egy mosdót. Ennek hála, hogy lemaradtam mindenről, ami odakint történt. Snow elnök kivégzése forrongásba csapott át, mert Katniss nem őt lőtte le, hanem Alma Coint. Nem értem, miért. Plutarch sem érti. Senki sem érti. Most folynak a tárgyalásai, apám ügyét is most vitatják meg. És amíg az folyik, addig mi Zimonnal találkozunk.

- Anne – érinti meg a karom Cinna. Mióta összeházasodtunk, szinte csak így hív. Felnézek, mire a távolba mutat. - Nézd, ott jön.

Az ajkaim megremegnek, ahogy követem a kezét. Tényleg ő lenne az? Hirtelen fellobban bennem a remény, hogy talán Portia is feltűnik mögötte, aztán jól kiröhög, amiért elhittem, hogy meghalt... Beharapom az ajkam, erősen koncentrálok, és mintha egyszer meg is pillantanám a szemeit, ahogy fekete frufruja alól néz rám, de aztán rá kell jönnöm, hogy csak a képzeletem játszik velem. Zimon egyedül jön. Vagyis Josie-val.

Felállok a padról, és zavartan markolászom a szoknyám ráncait. A fiú rettentően megváltozott. Lefogyott, a szemeiből eltűnt az élet, alattuk hatalmas karikák hirdetik, mennyire megviselte őt ez az egész. Josie hatalmasat nőtt, igazi kisfiúvá cseperedett már. A haja ugyanolyan fényesen fekete, mint Portiáé volt, az arca vonalai viszont az apukájára ütöttek.

- Zimon – mondom vékony hangon, mikor megáll előttünk.

- Heló – köszön ránk. A hangja egy kicsit rekedt, de gyorsan megköszörüli a torkát, és hozzá teszi: - Rég találkoztunk.

Szinte azonnal kinyúlok, és gondolkodás nélkül ölelem meg. Josie egy kicsit furcsállja a helyzetet, de mintha értené, mennyire komoly dologról van szó, mert csöndben marad. Cinna keze a hátamra simul, ettől pedig csak még inkább felszínre törnek az érzéseim.

- Annyira sajnálom, Zimon – suttogom a pulóverébe.

Nem válaszol, csak megrázza a fejét. Érzem, ahogy a könnyei a blúzomra csöppennek. Azt mondják, az igazi férfiak nem sírnak. Szerintem ez nem igaz. Egy férfi pont attól férfi, hogy kimutatja, mennyire fáj neki, ha elveszti a nőt, akit szeret. Zimon elvesztette a fia édesanyját, még arra sem volt lehetősége, hogy elbúcsúzzon tőle.

Ismét néma percek következnek. Akkor válunk el egymástól, mikor Josie elégedetlenkedni kezd. Még nem tud beszélni, de sajátos babanyelvén folyamatosan mondja a magáét. Annyira aranyos, hogy a sírás közben elnevetem magam.

- Milyen nagy lettél – fogom a két tenyerem közé apró kézfejét.

Jó két óráig beszélgetünk. Megtudom, hogy Portia szüleit is megölték, minden rokonát, egytől egyig. Zimon maga se tudja, ők ketten hogyan maradtak életben. Most abban a házban élnek, amit még Portiával közösen vettek. A háború alatt feldúlták az otthonukat, de Plutarch a végén gondoskodott róla, hogy felújítsák az egészet.

- Szóval akkor semmiben sincs hiányotok, igaz? - kérdezem.

- Nos... - Lesüti a szemeit, a vállai beesnek.

- Dehogynem – suttogom. Josie-ra nézek, aki visszabámul rám. - Portia örökké hiányozni fog.

Zimon bólint, az arca eltorzul a fájdalomtól és a keserűségtől, de hamarosan összeszedi magát. Tudom, hogy azért csinálja, mert a fiának szüksége van rá.

- És veletek mi van? - néz rám és Cinnára.

Míg én az ölembe veszem Josie-t és egy kicsit jobban megismerkedünk, Cinna elmeséli Zimonnak, mi minden történt. Ő figyelmesen hallgat, de ahogy ránézek, többször észreveszem, hogy az ég felé bámul, és olyan tekintettel kémleli a szürkés fellegeket, mintha várna valamit. Varázslatos, mikor egyszer csak elered a hó.

Aztán itt az idő, hogy menjünk. Elköszönünk Zimontól és a kicsitől, megígérjük, hogy hamarosan újra felkeressük, és együtt figyeljük, hogyan távoznak. Szipogni kezdek, a hangom megremeg. Minduntalan belegondolok, honnan indultam, és hová jutottam. Egyedül akkor szakadok ki a gondolataim világából, mikor Cinna csókot nyom a halántékomra. Akkor lehunyom a szemeimet, megszorítom a hasamon nyugvó kezét, és felsóhajtok.

Két hónapba telik, mire beszélhetek apámmal. Addig úgy elvagyok foglalva, hogy nem is érek rá semmire. Mindenféle papírokat intézek, amiket Plutarch utal ki nekem azért, hogy elfoglaljam magam. Lassan minden rendeződni látszik az életemben. Cinnával az elnöki palotában lakunk egy külön szárnyon, ahol Plutarchot is elszállásolták, míg le nem tisztulnak a dolgok. Panem új elnöke egy Paylor nevű nő, aki kiválóan végzi a dolgát. Már elkezdődtek a munkálatok: a régi, szétbombázott Főteret teljesen bezúzták, hogy újat építsenek a helyére. A közepén szökőkút lesz, rajta annyi lyukkal, ahány áldozata volt a Viadaloknak. A lyukakon keresztül kifolyik majd belőle a víz, le a földre, ami elvezeti, hogy aztán újra átfolyjon rajtuk. Azoknak, akik a háborúban vesztették életüket, külön emlékműveket állítottak. Egyszer meglátogattam az egyiket. Egyedül mentem, mert Cinnának éppen dolga volt pár fejessel a Nyolcadik Körzetből, ahol a textíliákkal foglalkoznak.

Finnick sírja olyan magányosan álldogált a többi között, akár egy csónak, ami a végeláthatatlan tengeren hánykolódik. Ő is Katniss osztagjához tartozott, a hírek szerint mutánsok végeztek vele. Az emlékmű előtt egy nő térdelt, szinte azonnal felismertem, hogy Annie az. Teljesen átfagyott, hiszen akkor még éppen tél volt. Veszélyes az ilyesmi, főleg akkor, ha az ember öt hónapos terhes. Annie azután tudta meg, hogy gyermeket vár, miután Finnick meghalt. A sors kegyetlensége, hogy pontosan aznap. Összeszedtem őt a földről, aztán együtt visszamentünk az Elnöki Palotába, ahol megvártam, míg megvizsgálja az orvos. A doki alaposan leszidta, aztán megnyugtatott minket, hogy a kicsivel minden rendben. Egyúttal az is kiderült, hogy kisfiú. Azt hiszem, az volt az a nap, mikor megpecsételődött a kapcsolatom Annie-vel. Azóta is remek barátnők vagyunk.

Az egyetlen ember, akiről semmit sem tudok, az Kenan. Fogalmam sincsen, mi lett vele a háború után.

- Mrs. Cronin, kérem, kövessen! - ránt ki a hang a gondolataimból. Felkapom a fejem, és némán bólintok.

Hosszú folyosón haladunk végig, kétoldalt alig pislákolnak a lámpák, engem pedig elfog az érzés, hogy megint a Tizenharmadik Körzetben vagyunk. Pedig nem. Ez itt egy börtön, ahol apámat fogva tartják. Plutarch azt mondja, ennyit tudott elintézni. Nem végzik ki, legalábbis egyelőre. Különös, de mintha ettől tisztábbnak érezném a lelkiismeretem.

Az őr kinyitja az ajtót, aztán beenged maga után. - Tíz percük van – mondja.

Nem kell keresgélnem, mert azonnal kiszúrom őt. A fal mellett ücsörög egy padon, a kezei össze vannak bilincselve. Megtorpanok, ahogy rám emeli a tekintetét. Látom, hogy ő is megdöbben. Csak két méter választja el tőlem, meg egy asztal, és két szék. Lassú, kimért lépésekkel sétálok közelebb hozzá, aztán kihúzom a széket, és leülök. Máris velem szemben terem.

- Ó, Anne, drágám – rázza meg a fejét. A hangja sokkal fáradtabb, mint mikor utoljára találkoztunk. Szürke ruhát visel, mint a rabok, de a szíve fölé vörös kört hímeztek, benne két betűvel: "HB". Ez annyit tesz, mint Háborús Bűnös. Így különböztetik meg a többiektől, így mindenki tudja, mit ártott a hazája ellen. Most átnyúl az asztal fölött, meg akarja fogni a kezem, de elrántom az ujjaimat.

- Ne nyúlj hozzám – szólok rá hidegen.

Erre visszahúzza a kezét, de elkapja a tekintetemet.

- Köszönöm, hogy nem hagytál cserben. Tudtam, hogy számíthatok rád, An...

- Ne nekem köszönd – szakítom félbe. - A férjemnek.

- Hogy kinek? - hökken meg.

- A férjemnek – mutatom fel a gyűrűmet. Látom rajta, hogy azonnal felismeri az ékszert. Közelebb nyújtom hozzá, annyira, hogy egészen szemügyre vehesse. Hadd szenvedjen, ahogy én szenvedtem. Hadd élje át, amit én átéltem, mikor elhagyott. - Hozzámentem Cinnához – mondom.

- Tessék? - halkul le a hangja. - Hozzámentél... feleségül?

- Igen – bólintok. Felszegem az állam, úgy nézek le rá. - És eszedbe ne jusson akár egyetlen rossz szóval is illetni, érted? Egyedül neki köszönheted, hogy nem lőttek fejbe, egyedül neki köszönheted, hogy tovább élheted az életedet – sziszegem. Közelebb hajolok, hogy biztosan jól értse a szavaimat. - Ha rajtam múlt volna, nem szólok az érdekedben. Tudod te, mennyit szenvedtem miattad? - Megrázom a fejem, és idegesen, minden keserűségemmel együtt nevetek fel. - Dehogy tudod! Hiszen sosem foglalkoztál velem. Ott hagytad anyát, ott hagytál engem, a legkevésbé se érdekelt, hogy mi van velünk! Csak mentél a saját fejed után, úgy szolgáltad Snow-t, mint egy kutya! - A hangom egyre inkább emelkedik, a végére már kiabálok. - Ezek után pedig soha, érted? Soha többé nem akarok hallani rólad.

- Na de Roxanne! - csattan fel. A teljes nevemen szólít, ez meglep. - Cinna miattam van életben, hát már ez sem számít neked? Nem érted, hogy így próbáltam jóvá tenni, amit elrontottam? Tudtam, hogy fontos neked! - magyarázza. Próbál gesztikulálni, de a bilincs megakadályozza, ezért gyorsan a zsebébe nyúl, és ügyetlenül az asztalra ejti Cinna ezüstgyűrűjét.

Felpattanok az asztaltól, de olyan erővel, hogy a szék elvágódik mögöttem a földön. - Nem! - kiáltom. - Te nem azért mentetted meg őt, hogy nekem örömet szerezz, hanem azért, hogy mentsd a saját bőröd! Annyira undorító vagy! Hogy tehetted ezt?! - Elerednek a könnyeim, a fogaimat összeszorítva próbálok tiltakozni ellenük. Apám is feláll, az őr azonnal mellette terem.

- Anne... - Lassan megrázza a fejét, és ahogy leesik neki, hogy elmegyek és örökké itt hagyom, végre kétségbeesik. - Anne! Anne! - kiabál utánam.

De már késő. Kirohanok a szobából. A könnyeim elhomályosítják a szemeimet, hirtelen szédülni kezdek, a következő pillanatban pedig minden elsötétül.

***

Csak képzelődöm, vagy valaki tényleg mellettem fekszik?

Lassan nyitom ki a szemeimet. Először nem látok tisztán, de aztán kiélesedik a kép, és Cinnát fedezem fel magam mellett. Az ujjaival a tenyeremet és az alkaromat cirógatja, és mikor észreveszi, hogy magamhoz tértem, kicsit megemelkedik.

- Cinna – suttogom. Kinyúlok, hogy átöleljem, de csak annyi erőm van, hogy az arcára simítsam a kezem.

- Itt vagyok – válaszol halkan. A hangjára lehunyom a szemeimet. Az ő kedves hangja, amit ezer közül is felismernék. Egy kicsit hallgat, azt hiszem, engem figyel, aztán mocorogni kezd, végül érzem, ahogy eltávolodik tőlem. Felnézek.

- Hová mész? - kérdezem. A hátamra fordulok, mire lehajol, és hosszan homlokon csókol.

- Szólok az orvosnak. Szeretnéd, hogy hozzak neked valamit? - simítja hátra a tincseimet.

Oldalra húzom a szám, és abban a pillanatban iszonyatosan megkívánom azt a tipikus teát, amit csak automatákból lehet kapni. - Igen – motyogom álmosan. - Egy teát az automatából. Jó sok cukorral – teszem hozzá.

- Rendben. - Cinna szélesen elmosolyodik, még egyszer megpuszil, aztán kisétál a szobából.

Ahogy elmegy, lassan körbenézek. Egy kórházban vagyok, azt hiszem. Csak egy percet kapok arra, hogy tanulmányozzam a helyet, mert aztán betoppan az orvos.

- Jó reggelt! - köszön rám. Idős, ősz hajú pasas. - Hogy vagyunk? - kérdezi mosolyogva.

- Fáradtan – ásítom.

- Ó, hát ezt igazán nem csodálom – csóválja meg a fejét. - Mégis hogy képzelte azt, hogy ilyen állapotban ennyire felhúzza magát? - A doki úgy néz rám, mint egy bolondra, pedig szerintem itt én vagyok az, akinek ilyen tekintetre oka lenne.

- Milyen állapotban? - tornászom feljebb magam egy kicsit. Hirtelen elönt a félelem. - Beteg vagyok? - kérdezem vékony hangon. Megrémít a lehetőség.

Az orvos hangosan felnevet. - Dehogy is! Mrs. Cronin, maga gyermeket vár!

Az ajkaim résnyire nyílnak, ahogy eljut a dolog a tudatomig. Végül is... ésszerű. Van magyarázata annak, hogy miért éreztem magam annyira fáradtnak az utóbbi időben, vagy hogy miért kívántam meg dolgokat csak úgy. Ennek ellenére a számra tapasztom a tenyereimet, és döbbenten bámulok az orvosra, aki vigyorogva néz vissza rám.

- No, hát nem is örül? - tolja feljebb a szemüvegét az orrnyergén. Magyarázni kezd mindenféle terhességgel kapcsolatos dologról, azt is megtudom, hogy éppen a harmadik hónapban járok, és kész katasztrófa, hogy eddig nem vettem észre. Aztán egyszer csak betoppan Cinna is, mire az orvos azonnal elhallgat, és kisomfordál a szobából.

Cinna leül az ágyam szélére, és felém nyújtja a teát. Mivel a tenyereim még mindig a számon vannak, nem tudom elvenni. Csak bámulok rá kerek szemekkel, mint egy ijedt őzike.

- Mi történt? - vonja fel az egyik szemöldökét. Leteszi a teát az éjjeliszekrényre, és lassan lefejti az ujjaimat az arcomról. - Anne?

Sosem gondolkodtam azon, hogyan fog majd eljönni ez a pillanat, hogyan fogom elmondani a férjemnek, hogy apa lesz, és mivel most sincs sok időm gondolkodni, ezért hagyom, hogy egyszerűen csak kimondjam.

- Terhes vagyok.

Cinna szemöldökei összeszaladnak, de a következő pillanatban azonnal kisimulnak. Aztán megint összevonja őket, végül megint normálisan néz rám. Legalább annyira megdöbben, mint én, de még így is sokkal inkább észnél van (mint úgy általában mindig). Magához szorít, én pedig tétova nélkül kapaszkodom belé. Pont úgy, annyira nagyon, mint régen.

- Ez csodálatos, Anne – suttogja a hajamba. - Szeretlek.

2014. 02. 26. 20:00